Fehérvári Balázs

Emma, a csúnya tündér

A vihar elcsendesedett, és a ki­rályfi le­szállt hó­fe­hér pa­ri­pá­já­ról. Emma sze­mé­ben bol­dog­ság ra­gyo­gott. Meg­igaz­gatta ró­zsa­szín mas­nis tün­dér­ru­há­ját, és áhí­tat­tal várta az ifjú dalia sza­vait.

–  Örök életemre hálás leszek neked, szép­sé­ges… – a ki­rályfi vé­gig­mérte meg­men­tő­jét – … banya.

–  Banya?! – Emmát elöntötte a méreg. – Hát nem látsz a sze­med­től?! Én va­gyok ál­maid tün­dére! – ri­ká­csolta, és már emelte a pál­cá­ját, hogy le­sújt­son a meg­szep­pent ki­rály­fira, de az még ide­jé­ben fel­esz­mélt. Pa­ri­pá­jára pat­tant, és úgy el­tűnt, mintha soha ott se lett volna.

–  Hh! Még hogy banya!

Emma tündér volt. Otthonát, a Ke­rek­er­dőt idő­ről időre el­lep­ték a se­gít­sé­gért ese­dező le­gé­nyek, her­ce­gek, ki­rály­fik, lo­va­gok, hősök. Emma pedig min­den­ki­nek se­gí­tett. Meg­men­tette, meg­mu­tatta, át­ve­zette, el­mondta és el­ké­szí­tette. És néha be­le­sze­re­tett.

De Emmát senki sem tudta megszeretni, mert Emma csú­nya volt.

–  Segíts rajtam, Atanáz! – fordult ba­rát­já­hoz. – Miért va­gyok ilyen csú­nya? Az em­be­rek el sem hi­szik, hogy tün­dér va­gyok.

–  Hát az vagy?

–  Jaj, hagyj már! Elég bajom van enél­kül is…

–  Hm-hm… – gondolkodott el a va­rázsló.

–  Kipróbáltam már mindent. Iszap­pa­ko­lás a ko­bol­dok mo­csa­rá­ból. Tisz­tí­tó­kúra az élet vi­zé­vel. Semmi sem hasz­nált – rázta a fejét szo­mo­rúan Emma. – Va­rá­zsolj szép­sé­ges tün­dérré!

–  Nem varázsolhatlak tündérré, ha egy­szer már az vagy!

Emma lemondóan sóhajtott.

–  Ettől tartottam.

Megitták teájukat, és elköszöntek. Emma ismét szo­mo­rúan tért haza. Le­ro­gyott a he­ve­rőre, és fel­tette ked­venc le­me­zét. A gra­mo­fon las­san, nyi­ko­rogva in­dult el. Emma ke­ser­ves sí­rásra fa­kadt.

–  Utálok tündérkedni! Hálátlan nép­ség. Az ember ki­te­szi a lel­két… rá­ál­dozza az éle­tét… és miért?

Emma szívvel-lélekkel végezte mun­ká­ját, de iga­zán akkor volt bol­dog, ami­kor vissza­vo­nult mű­he­lyébe. Le­met­szett egy darab agya­got, jól meg­gyúrta, és a ko­rongra csapta. Fel­tűrte ke­zes­lá­basa ujját, és lá­bá­val meg­len­dí­tette a ke­re­ket. A fa­ze­kas­mű­hely pol­cai ros­ka­doz­tak a bög­rék­től, csup­rok­tól, po­ha­rak­tól, tá­lak­tól és tá­nyé­rok­tól. Emma be­le­fe­led­ke­zett a mun­kába.

A legvarázslatosabbnak azt tartotta, ahogy az edé­nyek elő­ke­rül­nek a kat­lan­ból. Sze­rette a zsen­gélés il­la­tát, ami­kor a nyers agya­got ki­égeti. Két ke­zé­vel épí­tette az ége­tő­ke­men­cét, még a ros­télyt is maga ko­vá­csolta hozzá. A fát pedig, ami a ke­men­cét fűti, min­dig saját maga gyűj­tötte össze az er­­dő­ben.

Ahogy egyszer így vidáman fütyörészve an­dal­gott a fák kö­zött, egy ifjú lé­pett elé.

–  Engedje, öreganyám, hogy segít­sek a rő­zsét ci­pelni! – né­zett rá csil­logó sze­mek­kel.

Emma dühbe gurult.

–  Öreganyád az öreganyád!

A legény elképedt.

–  Hát nem… szerencsém…, hogy öreg­anyám­nak szó­lí­tot­tam? – he­be­gett.

–  Nesze neked szerencse! Szemtelen kö­lyök! – azzal meg­ra­ga­dott egy jó­kora ágat. – Meg­ke­se­rü­löd még, hogy öreg­anyád­nak szó­lí­tot­tál! – és ül­dö­zőbe vette a fiút.

A szerencsétlenül járt szegényle­gény meg sem állt az erdő szé­léig. Úgy kap­kodta a lábát, hogy észre sem vette a tisz­tá­son ját­sza­dozó arany­hajú kis­lá­nyo­kat, amíg el nem bot­lott ben­nük.

–  Hát megtaláltalak titeket, drága test­vér­kéim! – de­rült fel. – Me­ne­kül­je­tek, ha ked­ves az éle­te­tek! – ka­pott észbe. – Jön a bo­szor­kány!

A lányok sikoltozni kezdtek, azt se tud­ták, merre sza­lad­ja­nak ijed­tük­ben, ami­kor Emma meg­je­lent a fák kö­zött. Vadul ló­bált egy gyö­ke­res­tül ki­té­pett fa­cse­me­tét.

–  Tündér vagyok! – bődült el.

A tisztáson megdermedt a le­vegő. A méhek ab­ba­hagy­ták a züm­mö­gést, és sorra le­po­tyog­tak a fűbe.

Emma térdre rogyott.

–  Tündér vagyok – szipogta.

Otthon lehántotta magáról a ron­gyosra sza­kadt tün­dér­ru­hát, és fel­öl­tötte ke­zes­lá­ba­sát. Fel­nya­lá­bolta az öreg gra­mo­font, át­ci­pelte a mű­helybe, és be­zár­kó­zott. Három éj­je­len és három nap­pa­lon át ki se moz­dult onnan.

Ekkor különös látogató érkezett a Ke­rek­er­dőbe. Emma soha nem en­gedte meg, hogy ide­ge­nek lép­je­nek a mű­he­lyébe, vagy hogy mun­ka­ru­há­ban, ko­ron­go­zás köz­ben lássa bárki is. Szé­gyellt tün­dér­hez mél­tat­la­nul mu­tat­kozni mások előtt. Előbb min­dig rendbe szedte, ki­csi­no­sít­gatta magát, csak úgy fo­gott a tün­dér­kedésbe.

A titokzatos vándor azonban nem várta meg, míg Emma fel­ké­szül a nagy ta­lál­ko­zásra. Elő­vette a ko­bol­dok­tól ka­pott va­rázs­sí­pot, és be­le­fújt. A síp néma ma­radt, de a mű­hely aj­taja las­san ki­nyílt az ide­gen előtt, aki lopva be­osont.

Emma annyira elmélyedt a ko­ron­go­zás­ban, hogy sem­mit nem vett észre. A rej­té­lyes alak pedig leült, és meg­ba­bo­názva fi­gyelte, ahogy Emma alsó ajkát ha­rap­dálva be­le­fe­led­ke­zett mun­ká­jába. Fi­gyelte, ho­gyan ala­kít­gatta mo­so­lyogva, csil­logó sze­mek­kel a ko­ron­gon for­go­lódó ke­cses edényt. A fi­a­tal tün­dér kócos volt és te­tő­től tal­pig agya­gos.

–  Azt hallottam, lakik itt egy csúf bo­szorka – szó­lalt meg végül az ide­gen –, aki fe­jébe vette, hogy tün­dér.

Emma összerezzent, majd elvörösö­dött. Szólni akart, de az ifjú meg­előzte.

–  Hiszen te gyönyörű vagy! – sóhaj­totta. – A leg­cso­dá­la­to­sabb tün­dér, aki­vel va­laha ta­lál­koz­tam.

Emma elpirult, majd csuklójával óva­to­san, hogy össze ne kenje amúgy már rég agya­gos haját, el­si­mí­totta sze­mé­ből, hogy ala­po­sab­ban szem­ügyre ve­hesse a kü­lö­nös jö­ve­vényt.

Az idegen homlokát egy széles ka­ri­májú, ko­pott, tölgy­kéreg­barna bőr­ka­lap ta­karta. Vál­lára egy hosszú uta­kat meg­járt, el­nyú­zott, ho­mok­színű kö­pö­nyeg volt te­rítve. Nya­ká­ban ott ló­gott a va­rázs­síp. Szá­já­hoz emelte, és be­le­fújt.

Emma kis idő múlva nyerítést hal­lott, majd négy vas­kos láb lép­delt az ablak elé. Egy lovag ha­jolt le a lo­vá­ról, és né­zett be a mű­hely ab­la­kán.

–  Mondd csak, szépséges tündér, nem lát­tad er­re­felé a Ke­rek­erdő bo­szor­ká­nyát?

Emmának ideje sem volt meglepődni, mert a másik ab­lak­ban hét ki­sírt szemű fi­úcska feje buk­kant fel.

–  Kérünk téged, jóságos tündér, mu­tasd meg a ha­za­felé ve­zető utat!

Emma meghatódottan lépett feléjük, ami­kor ki­nyílt az ajtó. Egy fi­a­tal őz sán­ti­kált be, és Emma felé nyúj­totta tö­rött lábát. Emma ki­né­zett fö­lötte, és a szeme ki­ke­re­ke­dett. Az ajtó előtt ha­tal­mas sor kí­gyó­zott.

–  Gyertek! Tényleg itt van! – ki­ál­tott hátra az első, és már tó­dul­tak is be a töb­biek. El­kó­bo­rolt mol­nár­le­gé­nyek és jó útra tért erdei ko­bol­dok, he­gyek, mezők, pa­lo­ták és kuny­hók bol­dog és bol­dog­ságra váró lakói. Ott volt a sze­gény­le­gény is, aki büsz­kén mu­tatta be Em­má­nak test­vér­kéit.

–  Ő pedig Hanna, a leg­ki­sebb. A Ke­rek­erdő szé­lén, a Tarka Tisz­tá­son ta­lál­tam rájuk – oda­ha­jolt Em­má­hoz. – Egy bo­szor­kány ker­ge­tett oda – tette hozzá hal­kan. – Olyan bol­do­gok va­gyunk!

Emma széttárta karját, és zavartan mo­soly­gott a ván­dorra, aki az ajtó mel­lett állt karba tett kéz­zel. Egyik térde fel­húzva, tal­pát a falra ta­pasz­totta. Fel­né­zett ka­lapja alól, és cin­ko­san mo­soly­gott vissza az össze­za­vart tün­dérre.

Emma észrevette, hogy a köpö­nye­ges ide­gen nya­ká­ban a síp egyre hal­vá­nyo­dott, majd tel­je­sen át­tet­szővé vált, el­tűnt.

A vándor lábával ellökte magát a fal­tól, és elé­ge­dett, nyu­godt lép­tek­kel sé­tált ki a be­felé ka­vargó tömeg kö­zött.

–  Ha megnövök, én is ilyen szép le­szek? – kér­dezte a kis Hanna két ke­zé­vel a tün­dér szét­tárt karja után nyúlva.

Emma szemében könnycsepp csillant. Soha nem vet­ték még körül ek­kora sze­re­tet­tel. Eddig tit­kolt mű­he­lyét új ba­rá­tok se­rege zsongta be. Az asz­ta­lok­nál kis cso­por­tok du­ru­zsol­tak, a pol­co­kon mó­ku­sok ci­káz­tak. Emma ki­csit ag­gódva fi­gyelte a meg-meg­ingó vá­zá­kat és hosszú nyakú po­ha­ra­kat.

Amikor egy önfeledten vigyorgó óriás dugta be a fejét az egyik ab­la­kon, Emma cso­dál­kozva fel­vonta, majd bosszan­kodva össze­vonta szem­öl­dö­két. Az óriás jó né­hány edényt le­vert az or­rá­val. Emma a fejét csó­válta, majd csí­pőre tette a kezét, és kör­be­né­zett.

A délutáni napsugarak aranysárgára fes­tet­ték a fa­ze­kas­ko­ron­gon ké­nyel­me­sen el­he­lyez­kedő nyuszi­csa­lá­dot. A kis ál­lat­kák or­ru­kat ide-oda moz­gatva szi­ma­tol­tak a le­ve­gőbe, mi­köz­ben las­san fo­rog­tak körbe-körbe. Egy kövér, fe­kete macska nyúlt el a pad­lón, ő haj­totta man­csá­val lus­tán a ko­ron­go­zót. A ki­rály­lá­nyok, lo­va­gok, manók, tün­dé­rek és bo­szor­ká­nyok kis cso­por­tokba ve­rődve hal­kan be­szél­get­tek. Emma lá­bá­hoz pedig né­hány őzike bújt. Úgy dör­gö­lőz­tek hozzá, mint a kis­ci­cák.

Emma kezdte egyre borúsabban figyelni a fél­tett mű­he­lyét el­árasztó tarka tár­sa­sá­got. Nem volt hoz­zá­szokva a gyen­géd­ség­hez. Elő­ször jó­le­sett neki, hogy végre tün­dér­ként for­dul­tak hozzá, de rá­döb­bent, hogy ma vég­ér­vé­nye­sen meg­vál­to­zott az élete.

Ekkor két színes madárka szállt be az ab­la­kon. Egy­mást ker­getve kör­be­tán­col­ták a szo­bát, majd Emma vál­lán te­le­ped­tek meg, és vidám énekbe kezd­tek. Csi­ri­pe­lé­sükre fel­fi­gyel­tek a töb­biek is, és csat­la­koz­tak az ön­fe­ledt da­lo­lás­hoz.

Emma keze ökölbe szorult.

–  De ez azért már tényleg túlzás! – tört ki be­lőle. – Tűnés a mű­he­lyem­ből! – har­sogta túl a ma­da­rak csi­lin­gelő éne­két és a bol­dog zson­gás-bon­gást, ami be­te­rí­tette mű­he­lyét.

Egy pillanatra mindenki elhallga­tott, és Em­mára né­zett, aki ide­ge­sen já­ratta körbe te­kin­te­tét.

Az egyik manó hozzálépett, és fi­no­man meg­rán­gatta Emma ru­há­ját.

–  Ezt tényleg te készítetted? – nyúj­totta ámulva felé az egyik csup­rot.

–  Nemcsak gyönyörű, de ügyes is! – ál­la­pí­tot­ták meg hátul né­há­nyan.

–  De még mennyire! Így van! – bi­zony­gat­ták mások is, és a mű­hely­ben újra öröm­teli zsi­bon­gás lett úrrá.

A megszeppent tündér pedig, aki már ki­csit sem tu­dott ijesztő lenni, csak állt ked­ves edé­nyei kö­zött ko­pott, agyag­gal és máz­zal szí­ne­zett ke­zes­lá­ba­sá­ban. Csak állt ta­nács­ta­la­nul egyik lá­bá­ról a má­sikra, és so­káig nem tért ma­gá­hoz ámu­la­tá­ból.

Végül leguggolt, és félénken átölelte az egyik ne­mez­sü­ve­ges tör­pét.

–  Hát tényleg ilyennek láttok?

Emma elgondolkodott.

–  Tudod, Atanáz – szólt másnap ba­rát­já­hoz –, rá­jöt­tem va­la­mire. – Meg­ál­lí­totta a ko­ron­got, és egy kis agyag­ból fület for­mált a csu­porra. – Azt hit­tem, egy tün­dér­nek az a kö­te­les­sége, hogy meg­ment­sen, kí­ván­sá­go­kat tel­je­sít­sen vagy vissza­va­rá­zsol­jon. Éve­ken át tün­dér­kedtem… és nem is csi­nál­tam rosszul.

A varázsló bólintott.

–  Emellett viszont alig maradt időm arra, amit iga­zán sze­re­tek – ke­zé­vel ki­si­mít­gatta az edény rán­cait. – És ez meg is lát­szott raj­tam.

Letette a varázsló elé a bög­rét.

–  Hát, ezentúl másképp lesz! – és ba­rát­jára mo­soly­gott. – Egy tün­dér akkor tün­déri, ami­kor bát­ran csi­nál­hatja, amit iga­zán sze­ret. Én pedig ko­ron­gozni sze­re­tek a leg­job­ban! És ha időm en­gedi, szí­ve­sen se­gí­tek a baj­ba­ju­tot­ta­kon is.

–  Mit szólsz? Nem túl sötét ez a kék? – és a va­rázsló elé nyúj­tott egy máz­zal teli edényt.

–  Pont ilyet szerettem volna! – ra­gyo­gott fel a va­rázsló arca. – De mondd csak! – súgta oda – le­hetne még rá olyan kis apró, arany­színű csil­la­go­kat is pin­gálni?

Emma elmosolyodott, és biztatólag ve­re­gette hátba ba­rát­ját agya­gos ke­zé­vel.