Hamana Zsolt

Angol májkrém

Komótosan kavargatta a kávét. A kis­ka­nál és a csé­sze ta­lál­ko­zása in­kább ta­pint­ható, mint hall­ható han­got adott ki.

–  Hétfőn hatkor kell kezdeni – szó­lalt meg. A hét többi nap­ján ál­ta­lá­ban hét­kor, de ez vál­toz­hat. Attól függ, mi­lyen ra­ko­mány ér­ke­zik.

Lassan beszélt, de nehezen értet­tem, mit mond. In­kább csak sej­tet­tem, hogy mit akart a ra­ko­mánnyal, de a hétfő reg­gel hat az biz­tos. Kel­lett a meló, ezért bő­szen bó­lo­gat­tam. Még csak pár napja vol­tam Ang­liá­ban. A kö­zép­is­ko­lá­ban ta­nul­tam nyel­ve­ket, de az már régen volt.

–  Rendelkezik gyakorlattal? – kér­dezte, és fel­hör­pin­tette a ma­ra­dék ká­vé­ját. Jobb kéz­fe­jé­vel ol­dalra si­mí­totta hom­lo­ká­ról a haját. Alig pár perce ér­ke­zett vissza. A tit­kár­nője azt mondta, va­lami bal­eset­hez hív­ták.

–  Igen – válaszoltam.

–  Hol szerezte?

–  Otthon – válaszoltam. Sosem vol­tam még rak­tá­ros, de fel­te­he­tő­leg nem kell túl sok ész a do­bo­zok­hoz. Fel­eme­lem, le­te­szem, up and down, mind the head, aztán min­den héten jön a fi­ze­tés.

–  Egy barátja ajánlotta magát, ő már egy éve itt van, és jól dol­go­zik. Bízom benne, fi­gyel­jen rá, ta­nulja meg, amit ő tud, és min­den rend­ben lesz.

A friend az biztos a Kovács! Örül­tem a ka­pasz­ko­dó­nak, ezért azt mond­tam, „igen”, majd két­szer bó­lin­tot­tam, és mo­so­lyog­tam hozzá egyet.

–  A fizetését a próbaidő ideje alatt vissza­tart­juk. Ez egy­fajta biz­to­sí­tás a cég ré­szé­ről. Meg kell győ­ződ­nünk arról, hogy miu­tán meg­kapja a pén­zét, nem tűnik el azon­nal a kul­csok­kal. Ha le­te­lik az első hónap, egy­ben fog­juk át­utalni a pénzt, de ad­digra kell, hogy le­gyen bank­szám­lája. Meg­fe­lelő ez így Önnek?

Vártam egy pillanatot, majd azt mond­tam igen. A Ko­váccsal ott­hon be­gya­ko­rol­tuk, hogy ha kérdő mon­da­tot hal­lok, de nem tudom, mit je­lent a kér­dés, akkor a leg­vál­to­za­to­sab­ban vá­la­szol­jak rá igen­nel. Hol egy ki­csit ki­hagyva, hol sűrű bó­lo­ga­tá­sok kö­ze­pette, hol he­zi­tálva, mintha azon gon­dol­kod­nék, tény­leg jó-e nekem a dolog.

–  Örülök – mondta. A fotóit adja le a tit­kár­nő­nél, ő fogja el­in­tézni a pa­pír­mun­kát. A kul­cso­kat is tőle kapja meg.

Fölállt, hogy kezet fogjunk, én eléje men­tem, a te­nyere nyir­kos volt, de ez csep­pet sem za­vart. Mun­kát sze­rez­tem, és ez az egy volt, ami szá­mí­tott. Még nem tudom pon­to­san, mi lesz a fel­ada­tom, de az biz­tos, hogy tet­szeni fog nekem ez a hely. Az első mil­lió­mat do­boz­emel­ge­tés­ből, a má­so­di­kat – miu­tán meg­ta­nul­tam a nyel­vet – az iz­za­dós férfi he­lyet­te­se­ként szer­zem.

*

Furcsa módon megnyugtatott, hogy ennyi jól öl­tö­zött em­ber­rel áll­tam egy sor­ban. A lát­szat alap­ján kö­zé­jük tar­toz­tam, és pont erre volt most szük­sé­gem. Min­denki teszi a dol­gát, a kö­vet­kező ál­lo­más­he­lyé­től csak a sor vá­lasztja el. Szé­pen lé­pe­get­nek előre, ahogy két hete még én is ter­vez­tem. Az ele­jén min­den jól ala­kult. Szinte azon­nal kap­tam mun­kát, a Ko­vácsék rak­tá­rá­ban kezd­tem dol­gozni. Az első nap sima volt, de a má­so­dik nap Kovi el­esett és el­törte a kezét. Az it­teni or­vo­sok sze­rint nem volt meg­fe­lelő a biz­to­sí­tása, ezért a srác kény­te­len volt ha­za­re­pülni, hogy meg­műt­sék. Egye­dül ma­rad­tam az új he­lyen, és már az apart­man­ban sem volt tár­sam. Az utób­bit el bír­tam volna még vi­selni, de nem kap­tam meg a fi­ze­té­sem.

–  Itt a jegye, a beszállókár­tyája, a gépe 11:30-kor indul a ket­tes ka­pu­tól. Le­gyen kel­le­mes az útja – szólt a kék ruhás nő, és felém nyúj­totta a pa­pí­ro­kat. Sem­mit nem ér­tet­tem abból, amit mond.

Zsebre tettem a jegyet, és le­ül­tem egy padra, távol a rep­tér biz­ton­sági őrei­től. Az egyen­ru­há­so­kat könnyű ki­szúrni, de a ci­vi­lek fel­is­mer­he­tet­le­nek, ezért igye­kez­nem kell csa­lá­dok és ti­né­dzse­rek kö­zött töl­teni az in­du­lá­sig hát­ra­lévő két órát. Nem tudom, meg­je­lent-e a képem az új­ság­ban, de jobb az óva­tos­ság, biz­to­san ke­res­nek. Pedig itt én va­gyok az ál­do­zat. Át­ver­tek a mun­ka­he­lye­men. Az első héten nem kap­tam meg a fi­ze­té­sem. Úgy gon­dol­tam, pár nap csú­szás nor­má­lis. Gya­kor­la­ti­lag el­fo­gyott az ott­hon­ról ho­zott pén­zem, de a Ko­vács­nak még vol­tak kon­zerv­jei. A kaja meg­oldva, egye­dül a lakás tu­laj­do­nosa za­vart, aki­nek nem tud­tam fi­zetni.

–  Hol van a másik férfi, a szőke, aki magát ide­hozta a múlt héten? – kér­dezte tőlem pén­te­ken.

Most nem jött be, hogy igennel vá­la­szol­jak azokra a kér­dé­sekre, ami­ket nem értek. Az ér ki­da­gadt a nya­kán, úgy üvöl­tött. Alig tud­tam el­ma­gya­rázni neki, hogy már csak egye­dül lakok itt, és sze­ret­ném, ha várna né­hány napot a pénz­zel.

A hétvége annak ellenére jól telt, hogy az ab­lak­ból időn­ként lát­tam, ahogy köröz a ház körül. Me­le­gí­tőt hú­zott, és a ku­tyá­já­val meg a mi­ni­szok­nyá­ban lévő fe­le­sé­gé­vel rend­sze­re­sen kör­be­sé­tál­ták a töm­böt, ahol a la­ká­sunk volt. Lát­tam őket az ab­lak­ból, ahogy fi­gyel­nek, és mun­kás­ru­hába öl­tö­zött em­be­rek­kel tár­gyal­nak. Este pró­bál­tam volna le­menni a boltba, de a dolog meg­hi­ú­sult, mert a fő­bérlő és a ku­tyája a lép­cső­ház­ban áll­do­gál­tak, ami­kor in­dul­tam. Gyor­san vissza­men­tem a la­kásba, de már késő volt, ész­re­vett. Föl­sza­ladt a lép­csőn, csön­ge­tett, de nem nyi­tot­tam ajtót. A kul­csot be­lül­ről a zár­ban hagy­tam, hogy sem­mi­képp se tud­jon be­jönni. Le­fe­küd­tem, és a va­sár­na­pot is az ágy­ban töl­töt­tem. Fájt a gyom­rom, és szé­dül­tem az éh­ség­től. Reg­ge­lire kon­zerv­mangót ettem, ebédre va­lami löncs­hús­sze­rűt, a va­cso­rát ki­hagy­tam, mert ami­kor ki­nyi­tot­tam a máj­kré­met a do­boz­ban, kis fó­li­ák­ban apró pi­ru­lá­kat ta­lál­tam, amikre vic­ces fi­gu­rá­kat kar­col­tak. Be­vet­tem ket­tőt, hogy ki­csit job­ban le­gyek. Ne­gyed­óra múlva újra jött a fő­bérlő, csön­ge­tett, de nem en­ged­tem be. Ő cse­rébe az ajtó előtt hagyta a ku­tyá­ját, aki fo­lya­ma­to­san uga­tott. Egész éjjel fent vol­tam, mert attól fél­tem, hogy rám töri az ajtót. Reg­gel in­kább az ab­la­kon mász­tam ki. Na­gyon za­var­tak a lép­cső­ház­ból be­szű­rődő han­gok. Az utcán csak kap­kod­tam a fe­je­met a fénylő autók után, ilye­nek egy­ál­ta­lán nin­cse­nek ott­hon. Érez­tem, hogy jó he­lyen va­gyok, itt for­du­la­tot vehet az éle­tem. Ahol az em­be­rek ilyen menő au­tók­kal jár­nak, ott én is sze­ren­csés le­szek, ez biz­tos. Csak előbb meg kell sze­rez­nem a fi­ze­té­sem. Ahogy be­ér­tem a mun­ka­he­lyemre, rög­tön a főnök iro­dá­jába men­tem. Épp ká­vé­zott, ami­kor be­lép­tem az ajtón.

–  Jó reggelt! – mondta. Mister Wil­son küldte?

–  Igen – válaszoltam.

–  A szekrényben találja a do­bo­zo­kat, miu­tán le­vitte őket, jöj­jön vissza, mert még nem írta alá a be­lé­pési nyi­lat­ko­za­tot.

–  Rendben – mondtam, és leültem a vele szem­közti székbe. Meg­pró­bál­tam el­ma­gya­rázni neki, hogy a fő­bérlő egész hét­vé­gén zak­la­tott a lak­bér miatt, és még a Ko­vács bér­leti díját is raj­tam akarja le­verni, mert meg­kezdte a hetet, és ma este va­ló­szí­nű­leg megint átjön, úgy­hogy szük­sé­gem van a fi­ze­té­semre. Úgy tűnt, meg­ér­tette, mert a szek­rény­hez ve­ze­tett, ahon­nan a ke­zembe adott egy do­bozt. Lát­tam, hogy a szek­rény­ben ren­ge­teg kész­pénz van, ezért arra gon­dol­tam, a fi­ze­té­se­met kapom meg. Ami­kor nyúl­tam a pénz felé, a főnök meg­fogta a csuk­lóm, és las­san így szólt.

–  Ön félreérti a helyzetet. Az nem a maga pénze, vigye le a do­bozt Mis­ter Wil­sonnak. Meg­ér­tette?

Mire válaszolhattam volna, megfor­dí­tott és ki­kí­sért a tit­kár­nőig.

–  Heather kérem, írassa alá vele a be­lé­pési nyi­lat­ko­za­tot mi­előtt vissza­en­gedi dol­gozni. Kö­szö­nöm.

–  Jöjjön, fiatalember, két aláírást sze­ret­nék kérni. Egyet ide, egyet pedig ide – mu­ta­tott a nő a tol­lal egy A/4-es pa­pírra. Bol­do­gon ka­nya­rí­tot­tam alá a nevem, a hi­va­ta­los ügyek­nek vége, már semmi sem vá­laszt el a fi­ze­té­sem­től. A nap gyor­san telt. Bün­te­tés­ből mos­dó­kat kel­lett ta­ka­rí­ta­nom, mert Mis­ter Wil­son csak az ebéd­idő alatt ta­lálta meg nálam a cso­ma­got, és ettől dühös lett. Este, mire vissza­ér­tem a főnök iro­dá­jába, már zárva volt az ajtó. Elő­ször meg­ijed­tem, hogy fogok ha­za­menni pénz nél­kül, de aztán ki­vet­tem a tit­kárnő fiók­já­ból azt a pa­pírt, amit dél­előtt alá­ír­tam. Vál­tó­ként fogom hasz­nálni, gon­dol­tam. Ott van rajta min­den: hogy hív­nak, mennyi a fi­ze­té­sem, az alá­írá­sok. Meg­mu­ta­tom a fő­bér­lő­nek, és ő meg­nyug­szik, hogy van mun­kám, és már csak egy napot kell vár­nia a pén­zére. Ha­za­felé menet cso­dál­koz­tam, mennyire mások az autók, mint reg­gel. Egyik sem fény­lett, az összes pont ugyan­olyan volt, mint ott­hon. Ami­kor ha­za­ér­tem, eléggé meg­le­pőd­tem, hogy a fő­bérlő és két ha­verja, meg három kutya bent vol­tak a la­kás­ban.

–  Hol van Kovács? És hol van a máj­kré­mes kon­zerv, te anya­szo­mo­rító? – mor­dult rám a fő­bérlő, mi­köz­ben az egyik dra­bá­lis cim­bo­rája meg­szo­rí­totta a nya­kam.

–  Kovács keze kedden eltört. Haza­re­pült, hogy ott­hon műt­sék meg! – ki­a­bál­tam az anya­nyel­ve­men. – En­ged­je­tek el és meg­kap­já­tok a pén­ze­tek! – mond­tam, és a kellő nyo­ma­ték ked­vé­ért kö­nyök­kel arcon csap­tam a fő­bér­lőt. Erre vá­la­szul úgy ki­gán­csol­tak, hogy ke­resz­tül­es­tem a ru­ha­szá­rí­tón.

–  Várjatok! – kiáltottam. – Holnap nálam lesz a pénz. Itt van a fi­ze­tési pa­pí­rom, ol­vas­sá­tok! Oda­ad­tam a fő­bérlő ke­zébe.

–  Ti értitek, mit akar ezzel a pa­pír­ral? – kér­dezte.

–  Én nem tudok angolul olvasni – mondta az, ame­lyik a tor­ko­mat szo­ron­gatta.

–  Na idefigyelj, te kis pondró. Nem ér­de­kel­nek a pa­pír­jaid. A máj­kré­mes kon­zer­vet add elő, kü­lön­ben meg­ete­tet­lek a ku­tyák­kal, érted?

–  Igen – mondtam. Kezdtem félni, hogy va­lami el­vál­to­zás lehet a fe­jük­ben. Ott van a pa­pí­ron, hogy csak egy napot kell vár­nia a pénzre, ő meg össze­gyűri. Jó, nem szó sze­rint, de kö­vet­kez­tetni csak tud.

Felemeltek a földről, és a nyi­tott ab­lak­hoz vit­tek. Ezek nem vic­cel­nek – gon­dol­tam ma­gam­ban, és kö­nyök­kel újra fejbe ver­tem a fő­bér­lőt, aki el­esett. Ami­kor a töb­biek hozzá lép­tek, gyor­san ki­mász­tam az ab­la­kon és el­sza­lad­tam. Az éj­sza­kát egy, a mun­ka­he­lyem­hez kö­zeli park­ban töl­töt­tem. A csil­la­gok alatt dön­töt­tem el, hogy nem ma­ra­dok ebben a sze­mét or­szág­ban to­vább. Az első gép­pel ha­za­re­pü­lök, és nem várom meg, amíg a főnök oda­adja a pén­zem, el­ve­szem ma­gam­tól. Be­men­tem reg­gel hatra a me­lóba, a kul­csom­mal ki­nyi­tot­tam a főnök szo­bá­já­ban lévő szek­rényt, és el­tet­tem két­heti fi­zu­mat meg a re­pü­lő­jegyre valót. Az utcán lein­tet­tem egy taxit, és most itt va­gyok. A rep­téri mos­dó­ban, fel­emelt lá­bak­kal, a wc-n ülve várom, hogy becsek­kol­has­sak a já­ra­tomra. A cipőm nyo­mot hagy a falon, de egy­ál­ta­lán nem ér­de­kel. Ami­kor a han­gos­be­mondó be­mondta, hogy a fél 12-es bu­da­pesti járat uta­sait vár­ják a ket­tes ka­pu­nál, tud­tam, hogy el­kap­tak. Előbb érez­tem meg a bi­lincs hi­de­gét a ke­ze­men, mint hal­lot­tam volna a zár kat­ta­ná­sát.