Kósa Sándor

Áthelyezés

Az őrnagy hívatott az irodájába.

–  Tud maga vonalzóval egyenes vo­na­la­kat húzni?

Kint, a laktanyaudvar keríté­sén túl, a go­molygó ködöt lassú szárny­moz­gás­sal var­jak ha­sí­tot­ták.

–  Megpróbálhatom.

Az őrnagy nem nézett rám.

–  Menjen a TÜK-irodára, ott van most ma­gára szük­ség.

Egy túlméretezett orosz kucsma volt a fején, kö­zé­pen a vörös csil­lag­gal. Az egész ez­red­ben csak ő hor­dott ilyen fej­fe­dőt.

–  Nem tudom, hogy hol a TÜK-iroda – mond­tam.

Már türelmetlen volt, minél előbb vé­gezni akart. Út­ba­iga­zí­tott, s mint aki­nek eszébe ju­tott va­lami, még utá­nam szólt.

–  Magának nagy szerencséje van!

Most nézett először rám, és a vi­sel­ke­dése is meg­vál­to­zott.

–  Kikérték a pesti dandártól. Hol­nap már in­dul­hat is, a pa­pí­ro­kat az ír­noki iro­dá­ban át­ve­heti.

Mosolygott, azt akarta, hogy ez le­gyen az utolsó be­nyo­má­som, ha a dan­dár­nál kér­dez­né­nek róla.

Becsuktam az ajtót, a folyo­són nem volt senki. A lép­cső­nél már fu­tot­tam, az első for­du­ló­nál bal kéz­zel meg­ra­gad­tam a kor­lá­tot, a jobb lá­ba­mat ol­dalt ma­gasba len­dí­tet­tem és ami­kor a te­tő­pontra ért, a bal lá­ba­mat is utána len­dí­tet­tem, ka­to­ná­san bo­kázva. A ba­kan­csok ta­lál­ko­zása által kel­tett zaj vissz­han­got kel­tett a lép­cső­ház­ban. A kör­let üres volt, min­denki alaki gya­kor­la­ton vett részt. A gya­kor­ló­ru­hát a szürke öl­tö­ző­szek­rénybe pa­kol­tam és ki­me­nőbe öl­töz­tem.

Az irodán már vártak.

–  Milyen mázlista vagy! – mondta a vé­kony, szem­üve­ges fickó. – Én egy év alatt sem tud­tam el­in­tézni, hogy Pestre ke­rül­jek.

Elmondta, hogy mit kell csinálnom. Egy órán ke­resz­tül egye­nes vo­na­la­kat húz­tam vo­nalzó se­gít­sé­gé­vel. Az ő ideje már ki­te­lő­ben volt, sokat me­sélt.

–  Igyunk valamit – szólt végül.

Felállt, egy barna szekrényhez ment, ki­nyi­totta, le­ha­jolt, egy pil­la­natra el­tűnt, aztán, mint egy bű­vész, két üveg sört va­rá­zsolt elő. It­tunk, majd to­vább dol­goz­tunk.

Az udvarra két ablak nyílt, a bal ol­dalin, ahol ő ült, be volt húzva a füg­göny a reg­geli ködöt el­osz­lató nap éles fénye el­leni vé­de­ke­zé­sül. A másik ablak az ál­landó tisz­to­ga­tás­tól kar­co­san fény­lett. Sok volt a te­endő, de azért néha fel­állt, és újabb sö­rö­ket vett elő. Azt vet­tük észre, hogy dél van.

–  Mielőtt elmegyünk ebédelni, mit szól­nál egy kis mu­zsi­ká­hoz? – kér­dezte.

A szekrényben katonásan álltak a le­me­zek.

–  Megvan Mozart 467-es C-dúr zon­go­ra­ver­se­nye?

–  Meg – és körmét végighúzta a le­mez­bo­rí­tó­kon. Miu­tán meg­ta­lálta, elő­vette a szek­rény alatt tá­rolt le­mez­ját­szót, és csat­la­koz­tatta a szek­rény te­te­jén el­he­lye­zett erő­sí­tő­höz és a hang­fa­lak­hoz. Köz­ben kint az ud­va­ron nagy trap­po­lás köz­ben el­vo­nult egy szá­zad, vegy­vé­delmi gya­kor­latra men­tek. Meg­szó­lalt a zene, az ab­lak­hoz sé­tált, én az asz­ta­lo­mon csi­nál­tam ren­det, hogy csak a lassú té­telre kell­jen fi­gyel­nem. Vá­rat­la­nul meg­je­lent az őr­nagy, el­vo­nult az ablak előtt, ahol én ültem, onnan csak a kucs­mája lát­szott.

–  Majd mesélek róla – mondta, és az üres sö­rös­üveg­gel felé bö­kött.

A lassú tételben az a rész kö­vet­ke­zett, ami­kor egy fo­ko­za­tos elő­ké­szí­tés után a zon­gora egy hosszan eresz­kedő dal­la­mot ír le. Tud­tuk, hogy ez a rész még több­ször vissza­tér. Ke­zünk­ben újabb üveg­gel, fe­szül­ten fi­gyel­tünk, mintha most hal­la­nánk elő­ször. Kezd­tünk egy másik di­men­zi­óba át­csúszni.