P. Szabó Mária

Rekviem egy porszemért

A porszem … nézi a „Poggyász Kádár János” című mű­sort. So­kak­nak tör­té­ne­lem, neki az élete nagy része. Mond­hatná, dög­una­lom, mégis in­kább azt gon­dolja, so­kak­nak biz­ton­ság. Igen, ket­rec..... „a leg­vi­dá­mabb ba­rakk”, a dik­ta­túra, a bör­tön. Bár Ő ezt nem érezte. Utó­lag, most tudja, mert sokak mond­ják. Az volt azok­nak, akik iga­zán sze­ret­tek volna szár­nyalni. De Ő nem sze­re­tett volna. Csak egyik nap­ról a má­sikra, csak al­bér­let­ből egy szük­ség­la­kásba, majd egy igazi la­kásba. Pont­ról pontra, lé­pés­ről lé­pésre. Azt sem tudta, hogy volt III/3, sőt, azt sem érezte, hogy fi­gyel­ték, ha fi­gyel­ték. Csak élt, és iga­zán pó­rias ter­vei vol­tak. Kocsi, kert, majd ta­nu­lás, uta­zás. Sokat dol­go­zott, és hitte, las­san min­den álma meg­va­ló­sul. Végül így is tör­tént. Ja és per­sze lo­pott is. Az iro­dá­ból ce­ru­zát és pa­pírt a gye­re­kek­nek. Per­sze, ez nem ment simán, csak egy ki­csit szé­gyen­kezve, enyhe lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­sal. Bár senki nem volt, mégis, tőle is kerek volt a világ. Most, hogy ott so­ra­koz­tak előtte a be­fi­ze­tet­len csek­kek és üres volt a hű­tő­szek­rény, csak egy pil­la­natra gon­dolt vissza. Por­szem­nek érezte magát. Por­szem volt, ame­lyet hir­te­len fel­ka­pott, és a ti­ze­dik eme­leti lakás ab­la­ká­ból az asz­faltra fújt a szél.