P. Szabó Mária

Szerelem

– Megint ez a hülye foci! Én ezt már nem bírom so­káig! Hal­kítsd le egy ki­csit leg­alább!

A vékonyka, apró termetű öregasszonyt már majd szét­ve­tette a düh. Úgy érezte, a másik mér­gezi a le­ve­gőt is. „Aludni sem tudok tőle”, mor­fon­dí­ro­zott ma­gá­ban.

–  Jól van, anyukám drága! Nyugi, nyugi! – pró­bált bé­kü­lé­keny han­got meg­ütni a mo­soly­gós öreg­em­ber.

Jóképű volt, magas, nagydarab, jó tar­tású, tet­szett a nők­nek het­ven­két éve­sen is. Időn­ként kel­lett neki a nő, kel­lett volna.

Egyszer, az egyik éjszaka, így fo­ci­meccs után át­ment az öreg­asszony szo­bá­jába álló szer­szám­mal.

–  Anyu! Anyukám! – suttogott.

Az ijedten hagyta abba a hor­ko­lást.

–  Mit akarsz? – röppentette a kér­dést dur­ván az éj­szaka csend­jébe.

Kelletlenül felgyújtotta a vil­lanyt.

Ott állt ágya mellett meztelenül, ró­zsa­szín po­cak­kal, álló fa­rok­kal. Fel­ka­pott egy új­sá­got, jó na­gyot só­zott rá.

–  Mit képzelsz te rólam? Végigdol­go­zom a napot, főzök, mosok, ta­ka­rí­tok, van bőr a ké­pe­den éjnek évad­ján ide­ál­lí­tani? – har­sogta.

Az öreg felszisszent, és dünnyögve kul­lo­gott ki a szo­bá­ból.

–  Keress valakit, ha nem bírsz ma­gad­dal, csak engem hagyj békén! – ki­a­bált utána.

–  Jól van, anyukám, na! Jól van! Tudod, hogy nem kell nekem senki raj­tad kívül.

Azért lent a padon, a ház előtt csapta a sze­let a vi­ho­rá­szó, ka­cér­kodó asszo­nyok­nak. Majd ami­kor fel­ment a la­kásba, be­le­evett az éppen akkor ké­szült, még for­tyogó fő­ze­lékbe, csak úgy a lá­bosba, egy ka­nál­lal. Az asszony el­kez­dett si­pí­tozni.

–  Hányszor mondtam, ne egyél bele? – lökte félre a forró ételt fúj­do­gáló öre­get. – Egy perc nyug­tom sincs tőled, azután a vége az lesz, hogy meg­dög­lök, te pedig itt fo­gad­ha­tod a kur­vái­dat. Már nem is bán­nám, mert meg­eszed a lel­ke­met.

–  Anyukám, drága, tudod, hogy sze­ret­lek! – vá­la­szolt ne­vető szem­mel, elé­ge­det­ten.

Persze ez is a sírba kergette az öreg­asszonyt. Nem elég, hogy so­káig ré­szeg ki­a­bá­lás­tól szen­ve­dett, most nagy­hangú vi­dám­ság té­pázta az évek sú­lyá­tól meg­gyen­gült ideg­szá­lait. Alig várta, hogy ma­gára csuk­hassa szo­bá­já­nak aj­ta­ját, mint most is. Csak az a hülye foci ne lenne, mert ha a tévé halk is, egy-egy gól­nál az öreg ak­kora ová­ciót csa­pott, zen­gett a lakás tőle, na és ha egy lövés mel­lé­ment, akkor ká­rom­ko­dás­tól re­meg­tek a falak. Hir­te­len csend lett, vége, vége a meccs­nek, az öreg­asszony fü­lelni kez­dett.

–  Mit csinálsz kint? – kiabált a konyha felé. – „Nem dug­tam el a lá­bast!” Ki­pat­tant az ágy­ból, me­zít­láb sza­ladt ki a hideg kony­ha­kőre.

–  Nehogy beleegyél az edénybe! Ha enni akarsz, szedd ki tá­nyérba!

–  Csak egy falatot, anyukám!

–  Egy falatot sem! Utálom, ha az edénybe eszel! – Ki­vá­gott az asz­talra egy ró­zsás pléh­tá­nyért. – Nesze! Egyél!

–  Milyen gondos vagy te, anyukám! – né­zett rá az öreg ked­ve­sen.

Amaz nem szólt semmit, csak hófe­hér haja rez­gett vész­jós­lóan a feje búb­ján. Hir­te­len rá­né­zett, ahogy ott ült a kony­ha­asz­tal mel­lett, előtte a tá­nyér, ke­véske gő­zölgő fő­ze­lék­kel. Csak ka­var­gatta bé­ké­sen, egy ka­va­rás jobbra, egy ka­va­rás balra.

–  Mi van, nem ízlik?

–  Dehogyisnem, édes szép anyukám, senki nem tud úgy főzni, mint te! Csó­ko­lom azt a dol­gos ke­ze­det ezer­szer.

„Persze, csókolhatod is, más asszony már rég ki­rú­gott volna”, gon­dolta, de nem szólt sem­mit.

–  A villanyt ne felejtsd el!

–  Jól van, te drága szépasszony, jól van! Le­ol­tom.

„Istenem, mit vétettem, hogy ezt az em­bert rám sóz­tad?” Hiába lett végre csend, nem égett a vil­lany sem, a lábas is el lett dugva, már nem tu­dott el­aludni. Így tel­tek az em­bert pró­báló évek, harag, ve­sze­ke­dés, gyű­löl­kö­dés kö­ze­pette. Szen­tül meg volt győ­ződve arról, ő megy el előbb, bár időn­ként arra gon­dolt, talán ha egy-két nyu­godt éve le­hetne. De semmi esély rá, hisz ezer baja, az öreg pedig olyan egész­sé­ges, mint a makk.

Egyszer azután az öreg fogyni kez­dett.

–  Na mi van, miért nem eszel? – cso­dál­ko­zott rá az öreg­asszony.

–  Nem vagyok éhes, szépségem.

–  Szépséged neked a rossz nya­va­lya! – mor­go­ló­dott.

Egy alkalommal leküldte tejért. Sok idő el­telt, még min­dig nem jött, akkor fel­me­rült benne, va­lami nincs rend­ben. Hir­te­len erő­tel­jes csen­gő­hang ri­asz­totta a gon­do­la­tai­ból.

–  Sanyi papát hoztuk, Gizike néni!

Görcsbe rándult a gyomra: mi a fene tör­tén­he­tett?

–  Itt feküdt a lépcsőház al­já­ban, na­gyon gyenge – tá­mo­gatta a szom­széd a ro­gya­dozó lábú öre­get.

–  Mi van, apukám? Mi történt? – pró­bált ked­ves­kedni.

–  Semmi, anyukám, semmi – nyöször­gött a másik, de or­vost kel­lett hívni.

Az sokáig vizsgálgatta, tapogatta, majd ki­mondta a szen­ten­ciát:

–  Kórházba kell vinni a bácsit.

A városi kórházba mentő vitte, oda­gyűlt az egész csa­lád. Ki­de­rült, vég­bél­rák, de már a gyo­morra, tü­dőre is át­ter­jedt. Mind­annyian meg vol­tak döb­benve, hisz úgy gon­dol­ták, a rák fáj­dal­mas, ám az öreg sosem pa­nasz­ko­dott.

–  Rövid ideje van hátra, most egy pár napig bent tart­juk, azután haza kell men­nie, nem tu­dunk mit tenni, a fáj­dal­mat majd csil­la­pít­juk gyógy­sze­res ke­ze­lés­sel.

Két hét telt el, amikor leesett az ágy­ról, az öreg­asszony nem tudta fel­emelni, ki­hív­ták újra a men­tő­ket. To­ló­székbe ül­tet­ték és el­in­dul­tak vele.

–  A kurva anyád, a kurva anyád – mo­tyo­gott az asszony felé him­bá­lózó fej­jel.

Ezek voltak az utolsó szavai, még aznap éj­szaka meg­halt. A te­me­té­sére össze­gyűlt a csa­lád, ez még el­fog­lalt­sá­got je­len­tett az öreg­asszony­nak, sü­tött, fő­zött, trak­tált. Majd las­san el­csen­de­se­dett a ház. Cso­szogva járta végig az ápo­ro­dott le­ve­gőjű he­lyi­sé­ge­ket, most már az ő egye­düli bi­ro­dal­mát. Las­san tel­tek a napok, de ahe­lyett, hogy meg­nyu­go­dott volna, va­lami nem stim­melt.

Egy forró délután ott ült az ablak előtt, maga elé bá­mulva. A gon­do­lat úgy csa­pott le rá, mint a vil­lám: gyű­lölni kel­lene! Úgy érezte, élete nem tel­jes enél­kül. Hir­te­len fel­ri­adt. Az utcán egy fe­kete, csont­so­vány kutya von­szolta magát lógó nyelv­vel. Sze­mé­ben a fel­fe­de­zés öröme csil­lant, igen, aki így bánik a ku­tyá­já­val, azt iga­zán le­hetne.