Bácsi István

Az olvasó látogatása

Csendes téli este volt. A kan­dalló bé­ké­sen do­rom­bolt, mint egy öreg kan­dúr a lan­gyos pad­kán. Áhí­tat­tal ültem az író­asz­ta­lom­hoz. Érez­tem, hogy most írni fogok. A csa­lá­dom már nyu­go­vóra tért, a ház­ban ün­ne­pé­lyes csend és béke. A lel­kem­ben is. A tol­lat és a pa­pírt már előbb ide­ké­szí­tet­tem. Egy pil­la­na­tig el­gyö­nyör­köd­tem a for­más, kicsi üveg­po­hár­ban dúsan pom­pázó to­kaji aszú szép­sé­gé­ben. Mé­lyen be­szív­tam az il­la­tát, és kor­tyol­tam egyet. A szét­áradó élet a lel­ke­mig át­járt. Fel­vet­tem a tol­lat. Már hó­na­pok óta nem írtam egy sort sem. Kö­rül­néz­tem a tágas nap­pa­li­ban. A ház összes he­lyi­sége közül ezt sze­ret­tem a leg­job­ban. – Is­te­nem, végre megint írok! – só­haj­tot­tam.

–  Legfőbb ideje! – szólalt meg egy mély hang. – Igen – vá­la­szol­tam gé­pie­sen, ami­kor belém ha­sí­tott a fel­is­me­rés. Ré­mül­ten néz­tem hátra. Balra mö­göt­tem, a ked­venc fo­te­lem­ben egy kö­zép­korú, rend­kí­vül erős fel­ső­testű férfi ült. Engem né­zett.

–  Legfőbb ideje! – ismételte meg újra. A der­mesztő fé­le­lem­től a székbe gyö­ke­re­zett az üle­pem.

–  Mi, mi, mit keres? – dadogtam.

–  El kellett jönnöm – válaszolta. – Mi­előtt újra ír, jobb be­lá­tásra kell bír­nom – foly­tatta. A jeges fé­le­lem nem tá­gí­tott. Alig tud­tam meg­for­málni a sza­va­kat.

–  Ki maga? – kérdeztem.

–  Az olvasója – válaszolt. – A töb­bie­ket is én kép­vi­se­lem.

–  Milyen többieket?

–  Az olvasóit.

A szívem még mindig vadul kalapált. Az ol­vasó komor arca és hideg te­kin­tete semmi jót nem ígért.

–  Mit akar tőlem? – kérdeztem aka­dozó nyelv­vel. A szám tel­je­sen ki­szá­radt, kor­tyol­nom kel­lett az aszú­ból.

–  Nem folytathatja ezt tovább!

–  Mit?

–  Maga egy tömeggyilkos! Mit kép­zel, med­dig tűr­jük ezt?

A megdöbbenéstől szólni sem tudtam. To­vábbra is át­ha­tóan né­zett, és foly­tatta.

–  Maga az írásaiban csupa szeret­ni­való ala­kot raj­zol meg. Mi meg­sze­ret­jük őket, mert hall­juk a szív­ve­ré­sü­ket, és az ér­zé­seik tisz­ták, akár a mieink. És maga eze­ket az ala­ko­kat mind meg­öli!

–  De hát… – próbáltam védekezni, de belém foj­totta a szót.

–  Mondja, mit ártott magának az a sze­ren­csét­len fló­tás? Meg­sze­reti a nőt, őszinte sze­re­lem­mel. A nőnek sem kö­zöm­bös, mert finom lélek, és im­po­nál neki a tiszta ember ra­jon­gása. Maga pedig vízbe öli a fic­kót! Miért nem adta neki a nőt? Meg­ér­de­melte volna!

–  Az a férfi beteg volt! – ki­ál­tom két­ség­beeset­ten.

–  Maga a beteg! – mondta el­lent­mon­dást nem tű­rően. – Vagy ott van pél­dául a kép­vi­selő. Végre fel­mu­tat egy be­csü­le­tes po­li­ti­kust. Együtt küzd a lel­künk vele re­mény­te­len har­cá­ban a kor­rup­ció és az áru­lás ellen. És erre maga? Oda­dobja az el­len­sé­gei­nek, akik a ha­lálba ta­szít­ják!

–  Nem győzhetett, mert…

–  Győzhetett volna, de maga irigyelte tőle a di­cső­sé­get! Ám mindez el­tör­pül az ég­be­ki­áltó bűn mel­lett, amit el­kö­ve­tett!

–  Miféle bűn?

–  Az elveszett osztály! Mondja, med­dig süllyed még? Nem volt elég a sok be­csü­le­tes, ma­gá­nyos hős, aki­ket mind el­do­bott? Most már gye­re­ke­ket gyil­kol?

–  Hiszen az egy megtörtént eset! Azt pró­bál­tam fel­dol­gozni a kis­re­gény­ben – ma­gya­ráz­ko­dok.

–  Frászt! Maga a beteges haj­la­mait éli ki! Néz­zen már végre szembe azzal a ször­nye­teg­gel, aki maga! A fiam most elsős gim­na­zista. Mint azok a gye­re­kek! Ebben az élet­kor­ban egy fiú még bűn­te­len. Lehet be­lőle akármi. Tele van tisz­ta­ság­gal és heroi­kus jó­aka­rat­tal! De ma­gá­nak ez mit sem szá­mít, ma­gá­nak nem kell a re­mény­teli jövő! Leg­alább a szü­lők eszébe ju­tot­tak, mondja?

Teljesen magamba zuhantam ennyi igaz­ság­ta­lan­ság súlya alatt. Ven­dé­gem nem ke­gyel­me­zett, foly­tatta.

–  Ezért kellett most eljönnöm. És ha kell, újra el­jö­vök – mondta, és meg­tán­col­tatta comb­vas­tag­ságú fel­karja ha­tal­mas iz­mait. A ve­rej­ték cso­rogni kez­dett az ar­co­mon, ő pedig to­vább be­szélt.

–  Mi, olvasók, úgy határoztunk, hogy maga ezen­túl egyet­len po­zi­tív hőst sem ölhet meg! Min­den írá­sá­ban győzni kell a jónak! Ha nem így fog írni, vissza­jö­vök és meg­bün­te­tem az ol­va­sók kí­ván­sága sze­rint. Nem búj­hat ki úgy, hogy nem ír! Írnia kell!

Fagyhullám futott végig a ge­rin­ce­men, moz­dulni sem bír­tam. Lát­tam a sötét jövőt, lát­tam a schwarze­neggeri ala­kot, amint az aj­tóm­ból még vissza­menny­dörgi: asz­tala­viszta! – és tűz­ten­ger bo­rítja el ott­ho­no­mat.

Verejtékben gőzölögve ébredtem. Csend volt, éle­tem párja bé­ké­sen szu­szo­gott mel­let­tem. Hir­te­len belém döb­bent, hogy egy perce még sa­rokba szo­rí­tott író vol­tam. El­bo­rult aggyal ro­han­tam ki a há­ló­szo­bá­ból.

– Takarodjon a nappalimból! – üvöl­töt­tem. – Egy sort sem írtam a maga ba­rom­sá­gai­ból! Én nem is va­gyok író!