Hamana Zsolt

A sas, az üregi nyúl és a ga­lamb

A sas szárnyfesztávolsága volt a leg­na­gyobb az er­­dő­ben. Min­den madár tisz­te­let­tel be­szélt róla, az alj­nö­vény­zet­ben meg­búvó ege­rek és egyéb rág­csá­lók egye­ne­sen ret­teg­ték vér­szom­ját, ha kel­lett, még ál­do­za­tot is be­mu­tat­tak neki. Pél­dául ha egy üregi nyúl úgy érezte, hogy öreg, akkor ön­maga fe­küdt ki jól lát­ható helyre, vagy ha el­len­ke­zett, ki­fek­tet­ték. Egyéb­ként ott­hon így be­szél­tek: Jaj, jönni fog a sas, és el­visz, ha nem eszed meg a bú­za­csí­rát, kis­fiam.

Egy nap a sasnak is fiókái let­tek. Az egyik ki­kö­pött olyan lett, mint az apja. Nagy, erős, igazi va­dász. El­len­ben a másik re­pülni is alig ta­nult meg, a fé­szek­ből sem szí­ve­sen járt ki, ha te­hette volna, ma reg­gel is a sas­pi­acra megy, de az apja köz­be­szólt.

–  Véres karmok!

–  Galambbal kezdjük! – majd ezzel a len­dü­let­tel ki is lökte ki­seb­bik fiát a fé­szek­ből, aki annyira azért tu­dott re­pülni, hogy kö­vesse báty­ját.

Na, galambok patakon túl.

Az öcs el is indult, átrepült a pa­ta­kon, túl az odvas fán, és ami­kor már majd­nem el­érte a ba­goly tor­nyát, hir­te­len a mell­ka­sá­nak csa­pó­dott egy dög­lött ga­lamb. Majd még egy és még egy. A földre zu­hant, ahol már vár­ták az üregi nyu­lak és nyolc vá­szon­zsákba cso­ma­golt ga­lamb­te­tem.

–  Bátorkodtunk összeállítani egy kis cso­ma­got az erdő leg­jobb ga­lamb­dú­cá­ból, ha meg­tenné a sas úrfi, hogy egy pil­la­natra ki­tátja a szá­ját, és vár öt má­sod­per­cet, amíg a sült ga­lamb a szá­jába repül, így, kö­szön­jük, még egy kis vér a stra­té­gi­ai­lag fon­tos pon­tokra, mell­kas, csőr, kar­mok, húzza ki magát, így, mehet.

Tanulság: igenis van, amikor a sült ga­lamb a szánkba repül.