Kósa Sándor

Jövő idő

(futuro imperfecto)

Vasárnap lesz, az a nap, ami­kor sé­tálni fog az egy­másra me­rő­le­ges utcák könnyen át­te­kint­hető há­ló­za­tá­ban, tudni fogja – mert nem elő­ször lesz a Karib-ten­ger mel­lett –, hogy a főtér e nap köz­ponti helye, ha azt akarja majd, hogy tör­tén­jen va­lami, akkor fel­tét­le­nül oda kell men­nie. De most még nem, egy na­gyon han­gu­la­tos utcán tesz rövid sétát, és hal­lani fogja a zenét, a reggae és a helyi, ve­ne­zu­e­lai rit­mu­sok el­ké­pesztő ke­ve­re­dé­sét. Egy­ál­ta­lán nem kom­mersz ez, fogja gon­dolni, sőt, a zene az ut­cára ki­tett, ha­tal­mas hang­szó­rók­ból fog áradni, a rit­mus kö­vet­he­tet­le­nül zse­niá­lis, nem ap­per­ci­pi­ál­ható, vagy­is nem lehet előre ki­szá­mí­tani, hogy mi tör­té­nik majd ott a rit­mus­szek­ció­ban, vi­szont az éne­kes el­len­pon­toz, mint­egy a rit­mu­son kívül kerül, magas han­gon éne­kel (fal­zett), de a szö­ve­get így is ér­teni fogja. A hang­szóró erő­te­ré­ben egy öreg­asszony és egy fi­a­tal lány áll, együtt éne­kel­nek a do­boz­ból ömlő fér­fi­hang­gal, de a hang­juk nem lesz hall­ható, csak a tá­to­gást fogja látni, ahogy kö­ze­lebb kerül, és alig fogja tudni ott­hagyni őket, ezzel a dal­lam­mal együtt. Ezt a zenét fogja majd ál­lan­dóan ke­resni, míg ebben az or­szág­ban lesz, most pedig be fog for­dulni egy kis ut­cába, kiér a térre, le fog ülni egy üres padra, még lesz hely, még kora dél­után lesz. Ahogy ott fog ülni, ár­nyék­ban, pi­henő, né­ze­lődő fér­fiak kö­zött, egy fehér iguána eresz­ke­dik majd las­san le­felé egy jaka­ran­dafa tör­zsén, a he­lyiek nem fog­nak meg­le­pődni, annál in­kább a térre té­vedő tu­rista kis­gyer­meke, han­gos tet­szés­nyil­vá­ní­tás­sal fog oda­sza­ladni, mert az iguána ekkor már lenn lesz a föl­dön, és na­gyon mu­lat­sá­go­san tud járni, a kis­fiú meg is tor­pan majd, nem fogja tudni el­dön­teni, hogy ez az állat ve­szé­lyes-e rá nézve, vagy sem, hátra is for­dul majd a ma­má­hoz, és ekkor, ahogy ott ül majd a padon, már nem tudja kö­vetni az ese­mé­nye­ket, nem fogja látni a mama re­ak­ció­ját, mert bal­ról, a pe­ri­fe­ri­kus látás se­gít­sé­gé­vel ér­zé­keli, hogy egy lány úszik be a képbe.

Mariquita, így fogják hívni a lányt, ő megy majd elöl, ke­resni fog egy he­lyet a ten­ger­par­ton, hogy le­ül­hes­se­nek, de min­den ár­nyé­kos hely fog­lalt lesz, későn fog­nak ér­kezni, már dél­után lesz, és nézni fogja a lányt, nem tud be­telni a lát­vánnyal, egy el­ha­gya­tott, ma­gá­nyo­san álló pálma ár­nyé­ká­ban le­te­le­ped­nek majd végül, a lány las­san ejti a sza­va­kat, hogy min­dent ért­sen, és tény­leg min­dent ér­teni fog, még töb­bet is, a gesz­tu­sok nyel­vét is, ilyen egy­szerű itt a tró­pu­so­kon az is­mer­ke­dés, a passzát­szél ál­lan­dóan fújni fog, hű­síti majd őket. Meg fogja kér­dezni Mariqui­tától azok­nak a szi­ge­tek­nek a nevét, me­lye­ket már har­ma­dik napja lát a szál­lo­dá­já­nak ab­la­ká­ból, és a lány tudni fogja a ne­vü­ket, egy­től egyig, már so­rolja és mu­tatja is. Néha hajók fog­nak fel­tűnni a szi­ge­tek kö­zött, mert hosszú lesz a dél­után, so­káig fog­nak be­szél­getni, a testi érin­tés­től sem fog­nak tar­tóz­kodni, köz­ben, vagy ez­alatt Rubén Dárió verse fog eszébe jutni: „Zu­lu­kaf­fer és büszke madinga / ke­ve­rék ez a lány, a Dominga", Mariquita is ke­ve­rék, gyö­nyö­rűek teste ará­nyai, és órák óta ülnek már annak a pál­ma­fá­nak az ár­nyé­ká­ban, és nem fog­ják meg­unni az ál­landó be­szél­ge­tést, egy­szer majd fel­áll, el­megy a parti sé­tány moz­gó­bü­fé­sé­hez, és vá­sá­rolni fog tró­pusi gyü­möl­csök­ből össze­mi­xelt, jégbe hű­tött ita­lo­kat, hogy so­káig bír­ják ezt a vég­te­len­nek tűnő dél­utánt. Jobbra a házak te­teje fö­lött a messze­ség­ben az Andok ke­leti nyúl­vá­nyai­nak zöldre csip­ké­zett vo­nu­la­tai fog­nak ma­ga­sodni, igen, be lesz­nek szo­rítva a hegy és a ten­ger közé. Mikor uta­zol to­vább? fogja kér­dezni Mariquita, Hol­nap dél­előtt Ciudad Bolivarba, vá­la­szol majd. De jó!, mondja majd a lány, miénk ez a hosszú este, és va­ló­ban már es­te­le­dik, itt a tró­pu­so­kon ez gyor­san megy végbe, ki fog­nak gyúlni a parti sé­tány kan­de­lá­be­rei és a ten­ger­öböl ha­jói­nak lám­pá­sai, a passzát­szél a mu­la­tók felől ze­ne­fosz­lá­nyo­kat hoz majd fe­lé­jük, de őket ez nem fogja csá­bí­tani, nem mu­latni akar­nak, hanem ket­tes­ben lenni majd, ahol szem nem fogja látni őket.