Vasárnap lesz, az a nap, amikor sétálni fog az egymásra merőleges utcák könnyen áttekinthető hálózatában, tudni fogja – mert nem először lesz a Karib-tenger mellett –, hogy a főtér e nap központi helye, ha azt akarja majd, hogy történjen valami, akkor feltétlenül oda kell mennie. De most még nem, egy nagyon hangulatos utcán tesz rövid sétát, és hallani fogja a zenét, a reggae és a helyi, venezuelai ritmusok elképesztő keveredését. Egyáltalán nem kommersz ez, fogja gondolni, sőt, a zene az utcára kitett, hatalmas hangszórókból fog áradni, a ritmus követhetetlenül zseniális, nem appercipiálható, vagyis nem lehet előre kiszámítani, hogy mi történik majd ott a ritmusszekcióban, viszont az énekes ellenpontoz, mintegy a ritmuson kívül kerül, magas hangon énekel (falzett), de a szöveget így is érteni fogja. A hangszóró erőterében egy öregasszony és egy fiatal lány áll, együtt énekelnek a dobozból ömlő férfihanggal, de a hangjuk nem lesz hallható, csak a tátogást fogja látni, ahogy közelebb kerül, és alig fogja tudni otthagyni őket, ezzel a dallammal együtt. Ezt a zenét fogja majd állandóan keresni, míg ebben az országban lesz, most pedig be fog fordulni egy kis utcába, kiér a térre, le fog ülni egy üres padra, még lesz hely, még kora délután lesz. Ahogy ott fog ülni, árnyékban, pihenő, nézelődő férfiak között, egy fehér iguána ereszkedik majd lassan lefelé egy jakarandafa törzsén, a helyiek nem fognak meglepődni, annál inkább a térre tévedő turista kisgyermeke, hangos tetszésnyilvánítással fog odaszaladni, mert az iguána ekkor már lenn lesz a földön, és nagyon mulatságosan tud járni, a kisfiú meg is torpan majd, nem fogja tudni eldönteni, hogy ez az állat veszélyes-e rá nézve, vagy sem, hátra is fordul majd a mamához, és ekkor, ahogy ott ül majd a padon, már nem tudja követni az eseményeket, nem fogja látni a mama reakcióját, mert balról, a periferikus látás segítségével érzékeli, hogy egy lány úszik be a képbe.
Mariquita, így fogják hívni a lányt, ő megy majd elöl, keresni fog egy helyet a tengerparton, hogy leülhessenek, de minden árnyékos hely foglalt lesz, későn fognak érkezni, már délután lesz, és nézni fogja a lányt, nem tud betelni a látvánnyal, egy elhagyatott, magányosan álló pálma árnyékában letelepednek majd végül, a lány lassan ejti a szavakat, hogy mindent értsen, és tényleg mindent érteni fog, még többet is, a gesztusok nyelvét is, ilyen egyszerű itt a trópusokon az ismerkedés, a passzátszél állandóan fújni fog, hűsíti majd őket. Meg fogja kérdezni Mariquitától azoknak a szigeteknek a nevét, melyeket már harmadik napja lát a szállodájának ablakából, és a lány tudni fogja a nevüket, egytől egyig, már sorolja és mutatja is. Néha hajók fognak feltűnni a szigetek között, mert hosszú lesz a délután, sokáig fognak beszélgetni, a testi érintéstől sem fognak tartózkodni, közben, vagy ezalatt Rubén Dárió verse fog eszébe jutni: „Zulukaffer és büszke madinga / keverék ez a lány, a Dominga", Mariquita is keverék, gyönyörűek teste arányai, és órák óta ülnek már annak a pálmafának az árnyékában, és nem fogják megunni az állandó beszélgetést, egyszer majd feláll, elmegy a parti sétány mozgóbüféséhez, és vásárolni fog trópusi gyümölcsökből összemixelt, jégbe hűtött italokat, hogy sokáig bírják ezt a végtelennek tűnő délutánt. Jobbra a házak teteje fölött a messzeségben az Andok keleti nyúlványainak zöldre csipkézett vonulatai fognak magasodni, igen, be lesznek szorítva a hegy és a tenger közé. Mikor utazol tovább? fogja kérdezni Mariquita, Holnap délelőtt Ciudad Bolivarba, válaszol majd. De jó!, mondja majd a lány, miénk ez a hosszú este, és valóban már esteledik, itt a trópusokon ez gyorsan megy végbe, ki fognak gyúlni a parti sétány kandeláberei és a tengeröböl hajóinak lámpásai, a passzátszél a mulatók felől zenefoszlányokat hoz majd feléjük, de őket ez nem fogja csábítani, nem mulatni akarnak, hanem kettesben lenni majd, ahol szem nem fogja látni őket.