P. Szabó Mária

Én, Báthory Erzsébet

(részlet)

Másnap félig álmosan keltem ki ágyam­ból, de aho­gyan lábam leért szo­bám dön­gölt föld­jére, a nyir­kos, hideg ta­pin­tás rá­éb­resz­tett sür­ge­tős cse­le­ke­de­tem fon­tos­sá­gára. Le­nyel­tem a ke­nye­ret, ami már ott ár­vál­ko­dott egy kanna habos tej kí­sé­re­té­ben a ládám te­te­jén. Asz­ta­lom nem volt, hiába kér­tem bá­tyá­mat, mind­össze egy író­áll­vány volt a szo­bám­ban, mert az írást jó­maga is fon­tos­nak tar­totta. A fa­lakra vé­de­lem és dísz gya­nánt három med­ve­bőr volt fel­ag­gatva. Ahogy néz­tem még így is fé­lel­me­te­sen vi­cso­rító po­fá­ju­kat, úgy gon­dol­tam, az egyik sze­kér te­te­jére fel­fér­nek, akkor a szo­bám il­la­tá­nak egy ré­szét talán ál­tal­vi­he­tem új­don­sült he­lyemre.

–  Zsuzsánna! Szaladj csak! – kia­bál­tam jó han­go­san a lány­nak, aki egyik fü­lére siket volt már jó ideje. – Vidd innen eze­ket a bő­rö­ket a sze­kér te­te­jére, ke­mé­nyen kö­töz­zé­tek le.

–  Igen, kisasszony!

–  Hány szekér lett megpakolva?

–  Kétkezemnyi lett, az biztos! – mu­tatta uj­jait felém.

Akkor úgy számolhattam, tíz szekérre fért fel le­ány­kori hol­mim, hoz­zá­vetve a szol­gá­im­mal együtt. Nem kevés ez, tudom jól, de ki is jár annak, aki ilyen ha­tal­mas csa­ládba be­le­szü­le­tett. A szo­bát nagy le­ve­gőt véve hagy­tam magam után, gyor­san ki­fu­tot­tam ked­venc bás­tyámra, a csaho­lyira, hogy va­lami módon még­is­csak bú­csút ve­gyek gye­rek­ko­rom ta­núi­tól, a mo­há­val be­nőtt fa­lak­tól, a gő­zölgő vi­ze­nyős te­rü­let­től, vij­jogó ma­da­rak­tól, a haj­nali vö­röslő nap Ecsed kör­nyéki lus­tán éb­re­dező su­ga­rai­tól. Össze­szo­rí­tot­tam a szám, csak sze­mem lett ki­csiny­két párás, de hamar túl­ju­tot­tam a dol­gon.

–  Na kisasszonyka, örülsz? – bátyám ked­ves­ség­ből hí­vott így, én pedig min­dig azt érez­tem, gú­nyo­ló­dik, hisz sze­mé­lyem mitől is le­hetne ked­ves szá­mára. Osz­ta­nia kell a va­gyont, a ha­tal­mat, velem és leendő fér­jem­mel, bár gon­dol­hatta úgy is, csak gya­ra­po­dik a jó férj­nek való által.

–  Igen. – Tudtam, nem hangzott meg­győ­zően, de ő is olyan volt, mint a többi férfi, asszony­sze­mélyre soha nem hall­ga­tott, így azután nem ve­hette észre, hogy va­ló­já­ban semmi öröm nem volt a han­gom­ban, és sze­mem­ben sem a fé­nyes jövő által éb­resz­tett bol­dog­ság csil­logott.

Felültem az egyik szekérre, intet­tem még egyet, és el­in­dul­tam. Vissza sem néz­tem, nem is akar­tam, meg nem is iga­zán tud­tam. Fejem mintha le­cö­ve­kelt volna előre az út irá­nyába, csak kesz­ke­nő­met szo­ron­gat­tam erő­tel­je­sen, azt sem tud­tam, mivégre, de va­lami szo­kat­lant még­is­csak ten­nem kel­lett a tör­té­né­sek súlya alatt. Bá­tyám só­haja szinte alig ért el fü­le­mig, lehet nem is szólt, csak én hit­tem azt.

–  Légy kemény, Erzsébet, olyan, ami­lyen­nek illik egy ma­gyar nagy­asszony­nak!

Ezután nem hallottam mást, csak a lovak dob­ban­tá­sait, a szol­gák kö­hé­cse­lé­seit, ásí­to­zá­sát. Egyéb­iránt nem szólt senki sem­mit. Zö­työ­gött a kocsi a gö­csör­tös föl­des úton, ráz­kód­tam én is a ke­re­kek­kel együtt­véve. Nem gon­dol­tam sem­mire, fejem olyan volt, mint egy üres hordó, úgy him­bá­ló­dzott he­lyén, tu­do­mást sem véve arról, hogy talán most sírni, jaj­gatni kel­lene, po­tyogni a könnyek­nek, só­haj­tozni az el­mú­lás fáj­dal­má­tól. Mert igaz, ezzel a nap­pal el­múlt fi­a­tal lány­sá­gom, utat en­gedve a fel­ada­tok­kal el­lá­tott úr­nő­nek.

„Idvezlégy szentséges Mária, Is­ten­nek anyja, menny­or­szág­nak asszo­nya, Pa­ra­di­csom­nak ka­puja és vi­lág­nak asszo­nya. Te vagy ki­vált­képp való tiszta szűz.

Te fogadád Jézust bűn nélkül. Te szü­léd ez vi­lág­nak te­rem­tő­jét és meg­vál­tó­ját, kiben nem ké­tel­ke­dem. Sza­ba­díts meg engem min­den go­nosz­tól és imádj én bű­nö­mért.”

*

Ahogy az úrnő őrzőivel kilépett az ajtón, hir­te­len meg­szűnt a néma csend. Halk be­széd­fosz­lá­nyok, majd egyre erő­södő han­gok, si­kol­tá­sok töl­töt­ték be a ter­met. Az asz­tal­nál már nem ült senki, min­denki me­ne­külni igye­ke­zett, ha az aj­tó­ban álló őrök­től csak úgy le­he­tett volna. Ám nem úgy volt, mert azok­nak még pa­rancs lett ki­osztva:

–  Nagy István özvegye Jó Ilona, Boda Jánosné Beniczky Kata, Szőcs Be­ne­dek öz­ve­gye Szen­tes Dóra, Ujvári János úgyis ne­ve­zett Fickó, ál­lít­tas­sa­nak elő!

–  Kegyelem, nagyuram, nem vagyunk mi sem­mi­ben sem vét­ke­sek!

–  Ti voltatok az áldozatok kínzói, ölői! Vi­gyé­tek! – In­tett a nádor em­be­rei­nek.

Azok pediglen közrefogták a ne­ve­zett sze­mé­lye­ket, és hiába si­val­kod­tak, mint a vá­gási ma­la­cok, ki­vit­ték őket, fel a csej­tei kín­zó­kam­rába, a ka­pu­to­rony tö­vibe. Itt azután egye­sé­vel kezd­ték őket val­latni. Dorka asszony volt az első, kit az úrnő is meg­ne­ve­zett, ő ke­rült leg­elő­ször a tor­tú­rá­zók kezei közé. Tüzes vas­sal kezd­ték leg­elő­ször is szur­kálni a mez­te­lenre vet­kőz­te­tett nő­sze­mélyt. Sze­ren­csét­len or­dí­tott a fáj­da­lom­tól, vele or­dí­tot­tak a moz­du­lat­lanra kö­tö­zött töb­biek. Az égett hús il­lata, ser­ce­gése gyo­mor­for­gató volt. Leg­elő­ször Fickó en­gedte ki a va­csora bent re­kedt ma­ra­dé­kát, majd sor­ban a töb­biek.

–  Bevallok, bevallok mindent – vi­sí­tozta az asszony­sze­mély, de még nem­igen bíz­tak benne, még egy ki­csiny­ség meg­éget­ték itt-ott.

–  Halljuk asszony, mi volt, hogy is volt?

–  Megöltünk sokakat, mind az úrnő pa­ran­csára – nyögte ki a sze­ren­csét­len.

–  És hol vannak most elveszejtve?

–  Itt is vannak a kastély ud­va­rá­ban, kik ak­ko­ri­ban hal­tak meg, késő ősszel, ok­tó­ber­ben. Ha­lálra kénoz­tatta az asszony őket, nem ettek, nem ittak, ki­kö­tözve áll­tak a hi­deg­ben. Itt ka­par­ták el őket elő­ször is az ud­var­ban, ötükre pedig pely­vát hány­tak a ve­rem­ben.

Abbahagyták az asszonyszemély kín­zá­sát, kö­vet­kez­tek a töb­biek, azok pe­dig­len már fél­ájul­tak vol­tak a fé­le­lem­től. Fic­kót ütni-verni kezd­ték vas­da­ra­bok­kal, főleg az egyik keze fejét, me­lyet tel­je­sen sza­ka­do­zottra ver­tek. Ő is hamar be­szélni kez­dett.

–  Igen, minden úgy volt, ahogy Dorkó asszony el­me­sélte – hö­rögte fáj­dal­má­ban a férfi.

A kínzások addig tartottak, amed­diglen mind­egyik sze­mély el­so­rolta, hogy lent a kas­tély­ban is van egy leány, az egyik szo­bába be­téve, amit is­po­tá­lyos­szo­bá­nak hív­nak, de csak kín­za­nak benne. Töb­ben pe­dig­len az ud­var­ban van­nak el­te­metve. Pi­hen­tek egy ki­csit a tor­tú­rá­zók, majd új­ra­kezd­ték dol­gu­kat, mi­köz­ben a fák­lya ho­má­lyos fé­nyé­nél va­laki íro­gatni kezdte, ki mi­ként val­lott csak­úgy el­sőre. A kam­rát be­töl­tötte a füst, az égett hús és a há­nya­dék szaga, a kín­zot­tak jaj­ga­tása, nyög­dé­cse­lése.

Thurzó György nádor úr csak egy pil­la­natra né­zett be:

–  Ha készen vannak, szállítsák őket Biccsére!

–  Kegyelem, kegyelem, nagyúr, nem va­gyunk vét­ke­sek, min­dent el­mond­tunk, ami tör­tén­he­tett! – si­kol­toz­ták a férfi után, de tel­je­sen fe­les­le­ge­sen, nem hal­lotta azt már meg senki sem. Ez­után pedig, úgy ahogy vol­tak, sze­kérre do­bál­ták őket egy­től egyig, és el­in­dul­tak Biccsére vele!

*

A nádor emberei nemigen végeztek fél­mun­kát, ha fel­ada­tu­kat kel­lett meg­ol­dani. Vé­gig­csör­tet­tek a kas­tély min­den he­lyi­sé­gé­ben, az is­po­tá­lyos­szo­bába is be­nyúj­tot­ták fák­lyái­kat, de a lát­vány­tól rög­tön vissza is hő­köl­tek. A vér­szag­tól, rot­hadó hús­tól büdös le­vegő hir­te­len meg­tor­pan­totta őket. Az első le­he­let­vé­tel után azon­ban nagy gar­ral tör­tek be, fák­lyáik tel­jes egé­szé­ben meg­vi­lá­gí­tot­ták a szoba fa­lait, me­lyet a fel­fröccsent vér­fol­tok tet­tek szinte egé­szé­ben pi­rossá.

–  Nádor úr, nádor úr, ide, ide! – or­di­bál­ták egy­más sza­vába vágva, miu­tán a lát­vány­tól tel­je­sen ma­guk­hoz tér­tek.

Thurzó nádor meg sietve vette útját az or­di­báló han­gok irá­nyába, kel­le­mes érzet fu­tott végig hájas tes­tén, tudta, hogy meg­van, ami még szük­sé­gel­te­tik ter­vei­hez. Mert­hogy el­ter­ve­zett ő min­dent jó előre, fe­le­sé­gét is be­le­von­ván a fel­ada­tokba.

–  Hadd, lám csak, mi történik itt? – fu­ra­ko­dott be a he­lyi­ségbe a tisz­te­let­tudó sor­fal kö­ze­pette. – Vér­szom­jazó asszo­nyok műve ez, más nem is lehet.

Hirtelen nyöszörgést hallottak, akkor vevék észre a sze­ren­csét­len le­ányt, ki földre do­bált szal­mán szen­ve­dett. A nádor in­tett em­be­rei­nek, azok kö­ze­lí­tet­tek egyet a fák­lyá­val, és mind­járt lát­ha­tóvá is vált az össze­vissza mar­can­golt sebes hát, mely egé­szen az ele­ven húsig ki volt vag­dosva. Kö­rü­lötte min­den véres, és mintha utolsó hang­jait nyö­szö­rögné, pil­la­na­tok le­het­né­nek neki hátra az e vi­lág­ból.

–  Vizet a szerencsétlennek! – ki­ál­totta a nádor. – Hol­na­pig nem sza­bad hagyni meg­hóni!

Az emberek futottak, és nagy ször­nyű­kö­dé­sek kö­ze­pette vizet hoz­tak és meg­itat­ták a ném­bert.

–  Kutassatok tovább, a búza­ve­rembe! – hang­zott az újabb pa­rancs, de a nádor már bi­zo­nyos volt dol­gá­ban, és ki­adta a kö­vet­kező pa­ran­csot is:

–  Járjátok végig a környező te­le­pe­ket, és min­den moz­dulni bíró kis­ne­mest, egyéb em­be­re­ket hol­nap dél­előttre ide várok a kas­tély ud­va­rába.

Amit a búzaverem tartogatott, arra nem iga­zán vol­tak fel­ké­szülve, de bi­zo­nyossá vált, hogy a vér­szom­jas gyi­lok­tár­sak iga­zat val­lot­tak. A bú­za­ve­rem va­ló­ban ha­lot­ta­kat rej­tett ma­gá­ban, mind­egyi­ken csú­nya sötét fol­tok ék­te­len­ked­tek, már ami ma­radt be­lő­lük egy­ál­ta­lán. De a ná­dor­nak itt is sze­ren­cséje volt, mert egy egész­ben ma­radt te­te­met si­ke­rült elő­ke­rí­teni, aki mintha nem is régen hótt volna meg, teste tele min­den­féle fur­csa ke­lé­sek­kel, ki­vag­do­sott lyu­kak­kal, ké­külve-zöl­dülve. Ez ám az igazi bi­zo­nyí­ték, gon­dolta a nádor, még hogy én nem járok el igaz­sá­go­san egy főúri asszonnyal? Nem asszony ez, in­kább vér­szom­jas fe­ne­vad, meg kell vé­deni töb­be­ket őtőle.

–  Másnap délelőtt aztán az udvar tele lett a kör­nyék kis­ne­me­sei­vel, és egyéb kí­ván­csis­ko­dók­kal, úgy vá­ra­koz­tak egy­más mellé so­ra­kozva, vajon mi az, ami­ért a ha­tal­mas főúr, az or­szág ná­dora ide­hí­vatja őket. Hal­lot­ták már, mi tör­tént itt hely­ben a teg­napi sö­tét­ség ide­jén, így azután kí­ván­csi­sá­guk már meg­kapta az első adag táp­lá­lé­kot. Hal­kan be­szél­get­tek, vár­ták hát, mi az, ami a mai nap­ju­kat ha­lá­lu­kig em­lé­ke­ze­tessé teszi. Mi az, ami­ről min­den­kor, min­den­fele lehet be­szélni, mert ők aztán töb­bet tud­nak majd so­kak­nál.

–  Örülök, hogy eljöttek kigyelmetek. Teg­nap este az asszonyt bűn kö­ze­pette ta­lál­tam, és úgy ítél­tem, hogy be kell csu­katni örö­kös időre. De hogy meg­volt erre a magam jó oka és kö­te­les­sége, most meg­mu­ta­tom min­den­ki­nek, aki itt lát­hatja, mi­ként gyil­kolt és kín­zott az asszony. Hoz­zá­tok! – in­tett a kí­sé­re­té­nek, és azok leg­elő­ször is a meg­kín­zott le­ányt hoz­ták előre. Az em­be­rek némán bá­mul­ták egy da­ra­big a leány vér­től vö­röslő, meg­vag­do­sott hátát, majd szinte egy­szerre hor­kan­tak fel, „meg­ér­de­melte a bün­te­tést az asszony”. Ez­után hoz­ták a meg­hót­tat, annak a lát­vá­nya csak fo­kozta a je­len­lé­vők hitét, hogy ná­do­ruk csak azt tette, amit ten­nie kel­lett.

–  Jól nézzétek kigyelmetek, és vi­gyé­tek hírét, amerre csak lehet, hogy mi tör­tént a csej­tei vár­ban!

–  Úgy lesz, úgy lesz! – bólogattak a je­len­lé­vők, majd egy idő múlva el­in­dul­tak haza azzal a jól fel­tett szán­dék­kal, hogy el­vi­szik az itten lá­tot­tak hírét, ahová csak lehet.

„Elindult Szűzanyám Józefát völgyébe,

Arra ment Szent Margit,

Azt kérdezte tőle:

Mit csinálsz itt, Szűzanyám?

Itt ülök és tartom szerelmes Jézu­so­mat, mert ő beteg.

Sion völgyében hétféle gyümölcsfa­ágat és az Égi har­ma­to­kat

És fürödj abban kisded Jézuskám

Mikor Jézuska megfürdik,

A beteg megkönnyebbedik,

Hetvenhétféle nyavalyából és szen­ve­dés­ből,

Vedd ki ezen betegből minden be­teg­sé­get!

Három angyal őriz engem,

Egyik fejtől,

Másik lábtól,

Harmadik a bűnös lelkemet várja.”

*

Hosszú út után a hintókocsi, mely­ben két belső szol­gá­lóm­mal és Ilona daj­kám­mal he­lyez­ked­tem el, zö­työgve ér­ke­zett meg a varannói kas­tély­ház elébe. Annyira el­fá­rad­tam, hogy szinte alig hal­lot­tam a sze­kér­ve­zető ki­a­bá­lá­sát, „itt, itt”. Már csak egy dol­gon járt az eszem, de ezen is igen las­sacs­kán, mi vár rám, ha erre a saras ud­varra le­te­szem ci­pel­lő­met, rög­tön kezd­he­tem a di­ri­gá­lást, vagy lesz még kis időm szel­le­me­met va­la­mi­lyen módon fel­fris­sí­teni. Látva azon­ban a velem utazó szol­gá­lók téb­lá­bo­lá­sát, gyor­san magam elé ren­del­tem a vár őr­ző­pa­rancs­no­kát, fel­hív­tam fi­gyel­mét, hogy min­den­nek rend­ben kell meg­tör­tén­nie.

Udvaron az áprilisi szél hol erős, hol pe­dig­len gyen­gülő ereje tán­col­tatta a ta­ka­rí­tás­kor szét­szó­ró­dott aranyló szal­ma­tö­re­ke­ket, ro­ko­lyá­mat is meg­igaz­gatta kissé já­té­kos ereje. Szét­te­kint­het­tem volna akár vi­dá­man is, de súj­tott a fe­le­lős­ség má­zsás ne­he­zéke, ezért a belső szo­bába érve igye­kez­tem azon­nal számba venni a leg­fon­to­sabb te­en­dő­ket. Ilona ugyan erő­tel­jes­kedett, hogy pi­hen­jek va­la­mics­két, de csak a tag­jaim fáj­tak szo­kat­lan módon, egyéb bajom sze­ren­csére nem volt. Tud­nom kel­lett a ven­dé­gek el­he­lyez­ke­dé­sét il­le­tő­leg min­dent, ennek hiá­nyos volta és nem szo­ká­sos le­he­tő­sége sért­hette ro­ko­nai­mat. Drugeth asszo­nyok na­gyon ké­nyes nő­sze­mé­lyek vol­tak egy­től egyig, mind meg­lévő és leendő csa­lá­dom leg­benső tag­jai, meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem­mel vol­tam kö­te­les fe­lé­jük for­dulni. Volt dol­gom tehát elég. Csak egy rö­vidke időre pi­hen­het­tem szo­bám tám­lás­szé­kén, há­ta­mat né­mi­képp ki­egyen­sú­lyozva, erőt véve ti­zenöt évem min­den ne­he­zé­ké­vel szem­ben.

Varannó egyébiránt kedves helye volt szí­vem­nek. A gyors fo­lyású szom­szé­dos Tapoly né­mi­kép­pen em­lé­kez­te­tett gye­rek­ko­rom mo­csa­ras vi­lá­gára, leg­alábbis a ter­jengő za­ma­tos le­ve­gőt il­le­tően. A fű­sze­res Lomnica-völgy az új­don­ság va­rá­zsá­nak ér­ze­tét kel­tette ben­nem. Igen, talán az új uta­mon, mint hű­sé­ges szol­gá­ló­le­á­nya nemes Nádasdy Fe­renc­nek, még a bol­dog­ság ma­dara is er­re­felé ve­tő­dik né­ha­nap­ján. Ha ezt hit­tem, kel­le­mes iz­ga­lom­mal igye­kez­tem az es­kü­vői elő­ké­szü­le­tek­kel. Meny­asszo­nyi fel­sze­re­lé­sem, ruhám, ci­pel­lőm már a fe­de­les lá­dá­ban vár­ták sor­suk be­tel­je­sü­lé­sét, egyéb ru­ha­ne­mű­im­mel együtt. Tíz sze­ké­ren éppen tíz láda ke­rült az ecsedi vár­ból a varannói kas­télyba, leendő férj­uram örül­he­tett, hogy a bir­to­ko­kon kívül árva leány létem el­le­nére is meg­fe­lelő ap­ró­sá­gok­kal ren­del­ke­zem. Vol­tak iga­zán ked­venc tár­gyaim, mint pél­dául a gaz­da­gon fa­ra­gott tám­lás­szé­kem, ezt meg­őriz­tem az el­kö­vet­kező éveim­nek. Míves te­rí­tőim, se­lyem­mel, arannyal né­me­lyik átal­szőve, és a csa­ládi fé­szek me­le­gét, il­la­tát őrző med­ve­bő­rök, fa­li­ké­pek is sorra elő­ke­rül­tek a lá­da­fiá­ból. Es­kü­vőm nap­jára he­lyére ke­rült min­den. Sej­tet­tem ugyan, talán nem vég­le­ge­sen, mert férj­uram dön­té­sét még nem is­mer­tem, nem tud­hat­tam, hol szán­dé­ko­zik közös éle­tünk fo­lyá­sát el­kez­deni. Ez már azon­ban fö­löt­tem állt, és csak re­mél­het­tem, hogy az én tet­szé­se­met is el­nyeri óhaja.

Gyorsan eljött hát az este, a le­ges­leg­utolsó, ami­kor még le­ány­fő­vel fe­küd­tem le. Már itt volt május nyol­ca­dik napja, mikor is nyo­szo­lyá­mat el kel­lett hagy­nom, és egy má­sik­ban nyu­go­vóra tér­nem. Az osz­lo­pos ágy füg­gö­nyeit most nem en­ged­tem be­haj­tani Sá­rá­nak, aki le­fek­te­té­sem­kor se­géd­ke­zett. Csak fe­küd­tem moc­ca­nás nél­kül a há­ta­mon, ke­resztbe tett kéz­zel és esti imá­mat sok­szo­ro­san is­mé­tel­get­tem, mi­köz­ben a te­li­hol­dat les­tem, mely ab­la­ko­mon ke­resz­tül rőt vi­lá­gos­sá­got biz­to­sí­tott ál­mo­do­zá­som és fo­ga­dal­maim, ké­rel­meim szá­mára.