Varga Kriszta

Gerhard Amberger bakter

Gerhard Amberger bakter tulajdon­kép­pen ut­ca­seprő volt.

Egy nagyváros központjában élt.

Régen, hosszú ideig bakter volt a kül­vá­ros­ban. Olyan régen és olyan hosszú ideig, hogy ő maga sem em­lé­ke­zett már, med­dig. Annyi ideig, hogy ha hi­va­ta­los he­lyen az ada­tait kér­ték, rö­vi­den így fe­lelt: Gerhard Amber­ger: bak­ter.

Aztán a sorompókat villamosí­tot­ták, nem volt szük­ség többé bak­te­rekre, s neki ma­radt a söp­rö­ge­tés a zsú­folt bel­vá­ros­ban. Az em­be­rek azt be­szél­ték, olyan öreg, hogy cso­da­számba megy, hogy él. Ami kü­lö­nös, mert nem né­zett ki több­nek öt­ven­éves­nél.

Gerhard Amberger agglegény volt. Egye­dül élt szoba-kony­hás eme­leti la­ká­sá­ban.

Éjjelente, mikor más ember aludt, ő föl-alá jár­kált sötét szo­bá­já­ban. Egé­szen addig, míg a nyi­tott ab­la­kon át va­lami fény de­ren­gett be. Apró, fürge hold­su­ga­rak hul­lot­tak a szem­közti bér­ház te­te­jére, és csen­gettyű­ka­ca­gás­sal csúsz­káz­tak le a te­tő­cse­re­pe­ken. Egyre töb­ben, egyre sza­po­ráb­ban, míg mél­tó­ság­tel­jes las­sú­ság­gal meg­je­lent maga a Hold, és meg­ült a szem­közti ház ké­mé­nyé­nek te­te­jén. Az ab­la­kon át be­bá­mult, egye­ne­sen Gerhard Amber­ger sze­mébe. Hideg te­kin­tet­tel, me­re­ven nézte egy per­cig, majd meg­szó­lalt:

–  Te már megint nem alszol?

–  Ismét összegyűltem éjjeli tárgya­lá­sára vé­ge­lát­ha­tat­lan múl­tam­nak. Olyan régen kez­dő­dött, hogy a vége ködbe vész el – vá­la­szolta G. Amber­ger.

–  Ugyan, ugyan, hát hogyan lehet­sé­ges? Nem lát­szol több­nek öt­ven­éves­nél – szólt a Hold enyhe mo­solyra húzva szája szé­lét.

–  Mindenkit beidézek. Kevés a ki­vé­tel. Sok a kö­lyök. Rö­hög­nek. Tu­laj­don torz­sá­guk tü­kör­képe va­gyok, csak­hogy a tük­rö­ket ők már rég össze­tör­ték. A nők se job­bak. Ha nem néz­nek le, beléd sze­ret­nek. Eset­leg mind­ket­tőt.

–  Látom, mindenki sorra kerül – le­helt ar­cába pók­háló-gúnnyal a Hold. – A bí­ró­ság kissé kény­sze­res.

–  Embert keresek.

–  Ó, s az milyen volna? – ke­re­ke­dett el a Hold képe.

–  Szemedbe néz, ejt egy könnyet és to­vább­megy.

A Hold erre nem válaszolt. Mert már odébb­állt a szem­közti ház ké­mé­nyé­nek te­te­jé­ről.

–  Valahogy így – mormolta Gerhard Amber­ger, és ­el­aludt.

Négy óra múlva csörgött az óra, in­dult dol­gozni. Ahogy bal­la­gott le­felé a lép­cső­ház­ban, a föld­szint­ről messzire fel­hal­lat­szott a Bucsi csa­lád szo­ká­sos haj­nali ké­szü­lő­dése. „Kelj már fel fiam, el­ké­sel a nul­la­dik órá­ról! Húzd a zok­ni­dat! Mi lesz így be­lő­led? Ha így foly­ta­tod, ut­ca­seprő le­szel!”

Gerhard Amberger összehúzta magán a ka­bá­tot, és ki­lé­pett az ut­cára. Még sötét volt. Vil­la­mosra szállt. Sie­tett az iro­dába, hogy fel­ve­gye na­rancs­szín mel­lé­nyét, és meg­kapja szer­szá­mait.

Elsőnek egy buszmegállóban kezdte a mun­kát. Sokan vár­tak a buszra. Töb­bek közt egy férfi gye­rek­kel. A férfi hal­kan, vissza­fo­gott in­du­lat­tal be­szélt a gye­rek­hez, mint aki sut­tog és ki­a­bál egy­szerre, a gye­rek vörös fü­lek­kel, me­re­ven bá­multa a jár­dát. Mikor G. A. mel­lé­jük ért a söp­rö­ge­tés­sel, ennyit hal­lott: „Nem tudod. Már megint nem tudod. Nehéz fog­ság, nem sú­lyos rab­ság. Mit nem lehet ezen meg­je­gyezni? Hát hiába kö­nyö­rög neked az ember, egy nyo­mo­rult ver­set nem tudsz hiba nél­kül el­mon­dani? Úgy aka­rod vé­gezni, mint ez a bácsi?” – s fe­jé­vel fi­no­man Gerhard Amber­ger felé bö­kött.

Gerhard Amberger elsöpörte a csik­ke­ket a meg­ál­ló­ból, és ment a kö­vet­kező jár­da­sza­kasz­hoz. Kora dél­után ki­özön­löt­tek a gye­re­kek az is­ko­lák­ból. Gerhard Amber­ger épp egy teret sö­pört tisz­tára, mikor egy csa­pat gye­rek sza­ladt szembe. Az egyik fi­úcska ki­pi­ro­so­dott kép­pel kissé a töb­biek előtt sza­po­rázta lép­teit. A mö­götte jövő gye­rek­tö­meg­ből el­kur­jan­totta magát egy na­gyob­bacska szep­lős fiú:

–  Hé Kaposi, nem köszönsz apádnak? – és gú­nyo­san vi­gyo­rogva Gerhard Amber­ger felé bic­cen­tett. Az elöl siető fiú lába a földbe gyö­ke­re­zett. A gye­rek­tár­sa­ság tag­jai foj­tott iz­ga­lom­mal fi­gyel­ték, mi kö­vet­ke­zik. A kö­vet­kező pil­la­nat­ban a fiú meg­for­dult, és düh­től torz arc­cal ron­tott a nála va­la­mi­vel na­gyobb szep­lősre, aki a meg­le­pe­tés­től egy lé­pést hát­rált, majd tá­ma­dója len­dü­le­té­től a földre zu­hant. Az utcán hem­pe­reg­tek a töb­biek han­go­san biz­tató, lel­kes ko­szo­rú­já­tól övezve.

A következő éjjel ismét ébren ta­lálta G. Amber­gert. A Hold ismét be­né­zett hozzá. Az ab­la­kon át egye­ne­sen a sze­mébe.

–  Hát Te már megint nem alszol?

–  Nem.

–  Hogyhogy? – kérdezte alig észre­ve­hető mo­sollyal. De Gerhard Amber­ger szi­ká­ran vá­la­szolt.

–  Tudod, mért. Tudsz mindent. Azt is, hogy kérni aka­rok tőled. Azt is, hogy mit. A kér­dés, hogy meg­te­szed-e?

–  Miért tenném? – kérdezte a Hold ko­mo­lyodó kép­pel.

–  Mert szórakoztatlak. Élvezed ezt a pár per­cet, amit nálam töl­tesz min­den éjjel. Fel­üdü­lés az ön­tu­dat­la­nul hor­tyogó tes­tek és moz­du­lat­lan­ságba der­medt tár­gyak örö­kös mo­no­tó­niá­já­hoz ké­pest. Az ön­tu­dat­la­nul ébren lévő tes­tek sivár sü­ket­sé­gét nem is em­lítve. Velem tudsz be­szélni. Azon­kí­vül kár­ör­vendő vagy. Egy­szó­val: szó­ra­koz­tat­lak.

Csönd támadt.

Pár pillanattal később a város összes ut­ca­sep­rő­jé­nek ab­la­kán egy­szerre sü­tött be a Hold.

Az alagsorokban, az emeleteken, az utcai és ud­vari ab­la­ko­kon. A kü­lö­nös ter­mé­szeti je­len­ség nem tar­tott to­vább egy pil­la­nat­nál. Ugyan­eb­ben a pil­la­nat­ban a város összes ut­ca­sep­rője ugyan­azt a mon­da­tot hal­lotta.

Másnap furcsa nap virradt a vá­rosra. Pon­to­sab­ban az volt fur­csa, hogy nem tör­tént semmi kü­lö­nös, va­lami még­sem volt rend­ben. Reg­gel fel­jött a nap, és mint ren­de­sen, az em­be­rek ké­szü­lőd­tek mun­kába, is­ko­lába. A busz- és vil­la­mos­meg­ál­lók­ban el­do­bott sze­mét, csik­kek he­ver­tek sza­na­szét. Más­nap min­den ha­son­lóan zaj­lott. A har­ma­dik nap reg­ge­lén a vá­rost szél­té­ben-hosszá­ban el­lepte a sze­mét. Így a város lakói fin­to­rogva in­dul­tak reg­gel dol­gozni, láb­uj­jon járva. Ezen a dél­utá­non senki nem ment sé­tálni. Az em­be­rek ha­za­men­tek, ma­gukra zár­ták az ajtót. A kö­vet­kező nap reg­ge­lére a sze­mét nem tűnt el, el­len­ke­ző­leg. Bo­káig gá­zol­tak benne. A pol­gár­mes­teri hi­va­talt va­ló­ság­gal ost­ro­mol­ták, a te­le­fo­nok fo­lya­ma­to­san csöng­tek. Dél­után a rá­dió­ban be­mond­ták, hogy a vá­ros­ban „rend­kí­vüli ál­la­po­tot” hir­det­tek. A hír­adó külön fog­lal­ko­zott a té­má­val, te­le­fo­non kap­cso­latba lép­tek a város pol­gár­mes­te­ré­vel:

–  Mi az oka annak, hogy a vá­ros­ban sztráj­kol­nak az ut­ca­sep­rők, és ho­gyan le­het­sé­ges, hogy a sztrájk nem ter­jedt át az egész or­szágra? – kér­dezte a ri­por­ter.

–  Úgy, hogy nincs sztrájk.

–  Már megbocsásson, láttuk a ké­pe­ket, a vá­rost va­ló­ság­gal el­ön­tötte a sze­mét. Az em­be­rek­ben fel­ve­tő­dik a kér­dés, miért nem tö­re­ked­nek kon­szen­zusra, akár en­ged­mé­nyek árán is.

–  Már minden lépést megtettünk az ügy­ben. Min­den kö­ve­te­lést kész vol­tunk tel­je­sí­teni, de nem jött létre meg­ál­la­po­dás.

–  Miért nem?

–  Mert nincsenek követelések. Az il­le­té­ke­sek ki­je­len­tet­ték, nem sztráj­kol­nak.

A riporter annyira meglepődött, hogy bár len­dü­le­te­sen kapta szá­já­hoz a mik­ro­font az új kér­dés szá­mára, egy pil­la­na­tig nem jött ki hang a tor­kán. Ezt a pil­la­na­tot hasz­nálta ki a pol­gár­mes­ter:

–  Ezúton felhívom a figyelmét min­den­ki­nek: idény­mun­ká­so­kat ke­re­sünk köz­tisz­ta­sági al­kal­ma­zott mun­ka­kör be­töl­té­sére, aki még ma este je­lent­ke­zik vá­ro­sunk­ban, azt emelt óra­díj­jal al­kal­maz­zuk. Biz­to­sí­tom a la­kos­sá­got, ha kell, vi­dék­ről ér­kező ven­dég­mun­kások se­gít­sé­gé­vel, de a sze­mét hol­nap reg­gelre el fog tűnni.

A város polgárai megkönnyebbülve tér­tek nyu­go­vóra. Más­nap reg­gel a sze­mét csak­nem tér­dig ért az utcán. Az em­be­rek mun­ka­helyük he­lyett a pol­gár­mes­teri hi­va­tal felé vet­ték az irányt. A pol­gár­mes­ter az épü­let előtt állt zi­lál­tan, ing­ujj­ban ha­do­nászva ma­gya­rá­zott:

–  Értsék meg kérem! Mindent megtet­tünk, min­dent!? Végül már olyan óra­bért kí­nál­tunk az utca­sep­ré­sért, amit egy ke­re­sett ügy­véd sem uta­sí­tana vissza.

–  Akkor hogyan lehetséges, hogy nem jöt­tek mun­ká­sok? – kér­dezte a ri­por­ter az or­szá­gos té­vé­csa­tor­ná­tól, aki épp a pol­gár­mes­ter­rel pró­bált „exk­lu­zív in­ter­jút” ké­szí­teni.

–  Jöttek, elözönlötték a vá­rost. Mun­kába is áll­tak, de amint fel­vet­ték a mun­ka­ru­hát, meg­gon­dol­ták maguk, el­dob­ták a sep­rűt és a la­pá­tot, le­tép­ték az egyen­ru­hát, és ki­vé­tel nél­kül ugyan­azt mond­ták: „Én nem fogom az utcát se­perni, be­lő­lem nem lesz ut­ca­seprő.”

A riporter erre elfordult a pol­gár­mes­ter­től, és tra­gi­kus arc­ki­fe­je­zés­sel mon­dani ké­szült va­la­mit, de meg­pil­lan­totta a tö­meg­ben ész­re­vét­le­nül mun­kál­kodó Gerhard Amber­gert, amint fel­tű­nés nél­kül sze­de­geti a sze­me­tet. Szem­vil­la­nás alatt mel­lette ter­mett, mi­köz­ben fo­lya­ma­to­san kom­men­tálta az ese­mé­nye­ket:

–  Máris sikerül szóra bírni egy il­le­té­kest – s ezzel G. Amber­ger orra alá dugta a mik­ro­font.

–  Uram, mi okozta az elmúlt napok rend­kí­vüli tör­té­né­seit? Ki áll az ese­mé­nyek hát­te­ré­ben?

–  Nem tudom. Én nem mentem dolgozni.

–  Éppen azt szeretném Öntől megtudni, hogy miért nem. Mit sze­ret­tek volna el­érni: ma­ga­sabb bért, szo­ciá­lis jut­ta­tá­so­kat, ked­ve­zőbb mun­ka­kö­rül­mé­nye­ket?

–  Nem.

–  Akkor mi volt ez, valamiféle de­monst­rá­ció?

Gerhard Amberger belenézett a ka­me­rába, s azon át az or­szág la­kói­nak sze­mébe.

– Puszta jó tanács, s ha most meg­bo­csá­ta­nak… – fi­no­man bic­cen­tett, majd hátat for­dí­tott a döb­bent hír­adós­nak és az or­szág­nak, és sö­pörte to­vább a sze­me­tet.