Habány Levente

Fagyott ibolyák

Mint mindig, persze akkor is fény­ké­pez­tem, és most itt hever előt­tem az asz­ta­lon, talán né­ze­ge­tem, talán csak vissza­ré­ve­dek rajta ke­resz­tül abba az el­múlt időbe, ami­kor még ál­mom­ban is fény­ké­pez­tem, olyan volt az álom, mint a rönt­gen­su­gár ron­csolta cel­lu­loid fil­mek, zöl­des-vö­rö­ses, bar­nás ár­nya­lat­ban úszott a kép, mintha saját ne­ga­tívja lenne, vagy talán va­lami szé­pia, száz­éves bar­nult, pön­dö­rö­dött pa­pír­kép. Akkor még az álmok is üzen­tek nekem, leg­alábbis volt ta­nító cél­zat ben­nük, vagy leg­alább én úgy érez­tem, hogy van. Min­den szim­bo­li­ku­san tör­tént az ál­ma­im­ban, mintha időt­len tér­ben kí­vül­ről szem­lél­ném a saját éle­te­met, függ­tem a koz­mosz­ban, akár füg­gő­cinke fészke, mely er­szény alakú fész­két a nyár- és fűz­fá­nak a víz fölé hajló ágai­nak meg nem kö­ze­lít­hető vé­gére kö­tözi a fűz-, nyárfa bar­ká­já­nak nö­vény­rost­tal össze­fűzögetett cso­mócs­kái­ból ké­szíti. Ehhez a füg­gés­hez per­sze kell va­lami tám­pont, va­lami, ahon­nan le­ló­gunk a sem­mibe, és ez a va­lami volt az időt­len, s akkor még ben­nem alak­ta­la­nul és for­mát­la­nul élő Fenn­tartó, az ős és leg­főbb Szel­lem, és ke­res­tem is őt ek­ként, hi­szen érez­tem va­la­hol a lel­kem leg­mé­lyén, hogy engem szó­lít meg a csil­la­gá­szok ti­ze­dikbolygó-kere­sése, a sok szá­mol­ga­tás, mely­nek leg­vé­gén ők bi­zony­sá­got egy óri­ási kő­da­rab fel­fe­de­zé­sé­vel fog­nak ta­lálni, míg én csak annyit tudok, de már most bi­zo­nyos­ság­gal, hogy a ti­ze­dik lesz az, ame­lyet azért nem ta­lál­tak eddig, és talán ez a mos­tani em­be­ri­ség nem is fog meg­ta­lálni soha, mert egy­sze­rűen nem jófelé néz­nek, hi­szen nem ott kívül kell ke­res­niük, hanem saját ma­guk­ban, vagy még in­kább a Föl­dün­ket át- és át­szövő élet­ben, a lélek mű­kö­dé­sé­ben, az egész bolygó együtt­rez­gé­sé­ben: szó­val, hogy a ti­ze­dik bolygó nem moz­dul, vagy ha igen, csak oly las­san, és nem is hoz­zánk ké­pest, mint Brah­man egy lé­leg­zete, ami több mint négy mil­li­árd földi év, va­gyis a ti­ze­dik nem lehet más, mint a Fenn­tartó, aki nél­kül semmi nem lenne, nem­hogy azok a földi gon­dol­ko­dók és tu­dó­sok, akik lá­za­san ke­re­sik őt égen és föl­dön, és a pro­to­nok meg ne­ut­rí­nók üt­kö­zé­sé­ben, va­la­hol Svájc hó­födte he­gyei alatt a har­minc­két ki­lo­mé­ter át­mé­rőjű ré­szecs­ke­gyor­sí­tó­ban.

A lélek maga a részecskegyor­sító, min­den ember lelke külön-külön, de együtt ki­vált­képp, és a ré­szecs­kék, ugyan­úgy mint az óri­ás­boly­gók, mint ami­lyen a máig is­me­ret­len Ti­ze­dik, a meg­fe­le­lően rá­han­go­ló­dott ember lel­ké­ben szá­gul­da­nak, s az üt­kö­zé­sek ener­giái kü­lönb- s kü­lönb­féle rob­ba­ná­so­kat vál­ta­nak ki ben­nünk, ame­lyek fénye pil­la­na­tokra meg­vi­lá­gítja lel­künk vég­te­len sű­rű­ségű ho­má­lyá­ban a teret, és akkor egy-egy pil­la­natra ala­kot kap­nak az ott la­kozó erők és ala­kok, a dé­mo­nok, s ha oly sze­ren­csénk van, az an­gya­lok, de mind­eb­ből az egyén per­sze csak annyit ér­zé­kel, hogy éppen a lelke he­lyén van-e, va­gyis úgy érzi, el tudja vi­selni a szö­ve­vé­nyét, amellyel ön­tu­dat­la­nul kö­rül­ve­szi magát, vagy éppen foj­to­gatja ugyanez a szö­ve­vény, s ki­vált­képp rosszul van, ha úgy érzi, hogy kint épp­oly sűrű a sö­tét­ség és a ködös ho­mály, mint ami­lyen oda­bent. Mi­lyen fur­csa, hogy a leg­ki­seb­bet is to­vább lehet bon­tani, szám­ta­lan pa­rá­nyi, ér­tel­met is nél­kü­löző részre, és mégis mind­egyik ön­ma­gá­ban véve is egész, atomosz – oszt­ha­tat­lan, ahogy már az ókori gö­rö­gök is mond­ták, ugyan­úgy, ahogy a lélek is egész­nek lát­szik, az egyén nőnek és fér­fi­nak, s az utcán sé­táló em­be­rek is mind egész­nek lát­sza­nak, ho­lott ha mé­lyükre né­zünk, mint szak­ava­tott pszi­cho­ló­gu­sai ko­runk­nak, akkor lát­juk, hogy ha­sad­tak, mind ha­sad­tak ketté, há­romba, száz­felé, mert egyet­len kö­zép­pont­juk sin­csen, amely meg­ha­tá­rozná a sze­mé­lyi­ség egé­szét, a kü­lön­böző erők szét- és össze­felé rán­ci­gál­ják az em­bert, aki éppen ettől szen­ved, mint a négy ló közé kö­tött go­nosz­tevő, s mi­lyen szé­pen jelzi maga a ki­vég­zési mód is, hogy a bű­nö­ző­nek meg­ha­sadt a lelke, az in­teg­ri­tása el­ve­szett, ahogy ma mon­da­nánk, s ez lökte abba az ál­la­potba, amely­ben el tudta vé­gezni mások ár­tal­mára szol­gáló művét, akkor tehát így la­kol­jon, vagy éppen úgy, hogy leg­alább ketté ha­sít­ják, mint a pal­los vá­lasztja el test­től a bűnbe csa­va­ro­dott fejet. Ilyen­kor kell tehát az a Ti­ze­dik, talán azért is kell la­kol­nia min­den­ki­nek a ha­lál­lal, hogy ha éle­té­ben nem ta­lálta lelke bugy­rai­ban a kö­zép­pon­tot, a Fenn­tar­tót, akkor a túl­vi­lá­gon meg­ta­lál­hassa, per­sze arról senki nem tud be­szá­molni, hogy odaát tény­leg könnyebb-e meg­ta­lálni, vagy vajon a szö­ve­vény ugyan­úgy el­ta­karja a fától az erdőt, mint ebben a vi­lá­gunk­ban, ahol az Is­tent sokan akár egy jól el­ké­szí­tett te­per­tős-túrós lán­gos­ban is ké­pe­sek fel­fe­dezni, sokan vi­szont épp egy jól el­ké­szí­tett te­per­tős-túrós lán­go­sért tud­nák tel­je­sen el­fe­ledni, vagy akár mo­csokba ha­jí­tani nevét és elvét, egész lé­nyét, ha le­hetne. A Ti­ze­di­ket va­ló­szí­nű­leg ezért nem fog­juk meg­ta­lálni, csak ha már min­denki meg­tisz­tí­totta a lel­két, arra meg ki tudja, mennyit kell várni még ilyen kö­rül­mé­nyek közt.

Én tehát azon szerencsés függőcin­kék közé tar­toz­tam akkor, akik úgy vél­ték, tud­ják, mi­féle fán függ a fész­kük a vég­te­len koz­mosz fö­lött, és ezt az önsors­rontó fel­fu­val­ko­dott­sá­got in­dul­tam erő­sí­teni ma­gam­ban a Cser­hát kul­lancs­ve­szé­lyes er­dő­sé­gei és szán­tó­föld­jei közé. Nem egye­dül vol­tam így. Kis tár­sa­sá­gunk vagy tíz lel­ket szám­lált, a te­to­vált, nemiszerv­piercinges izom­építő és a ta­va­szi kan­ka­lin sze­rény­ségű Ha­mu­pi­pőke-után­zat mel­lett volt itt lé­lek­ben fa­lánk, hab­zsolni vágyó lé­lek­far­kas, könnyű ka­landra éhes bon­vi­ván, fa­kép­nél ha­gyott ba­ba­arcú mo­dell és az ős­ma­gyar­ság meg­váltó hi­tébe té­ve­lye­dett kéz­mű­ves, aki ha ke­zé­vel nem ne­mezt si­mo­ga­tott, talán nem is érezte úgy, hogy ér­té­kel­hető dol­got cse­lek­szik az élet­ben. És per­sze ott volt ve­ze­tőnk, na nem éppen lel­künk és tes­tünk épí­tője, va­la­mi­féle vé­dő­an­gyal, hanem csak éppen a lélek-üzlet egyik ki­ak­ná­zója, aki lét­fenn­tar­tá­sá­nak cél­já­ból vál­lal­ko­zott arra, hogy a ha­sad­tak lel­ké­nek od­vait szu­rok­kal ki­tölti – zse­bü­ket va­la­me­lyest meg­üríti – és pár röpke napra el­hi­teti velük, hogy egy­szer talán meg fog­ják ta­lálni ma­guk­ban azt a Ti­ze­di­ket, akire min­denki oly áhí­tozva sze­retne rá­ta­lálni, s akire amúgy ott és akkor va­ló­ban rá le­he­tett, vagy rá le­he­tett volna lelni, hi­szen a le­hető leg­jobb helyre men­tünk, hogy ke­res­sük: tár­sas ma­gá­nyunkba, és ezzel együtt a ter­mé­szetbe, az ár­tat­lan és tiszta pa­ta­kok, erdők, nyu­lak és ér­zé­ket­len szik­la­or­mok kö­rébe.

A ház egy kis tisztáson állt, a patak itt ka­nyart ve­tett, sod­rása va­la­me­lyest csil­la­pult, bár med­ré­ben min­den­hol éles kövek me­re­dez­tek ki­sebb ter­mé­sze­tes me­den­cé­ket, ülő­für­dő­ket ki­ala­kítva. Kör­ben he­gyek: az egyik ko­pasz, mint a ke­se­lyű nyaka, rajta csak pár vén­sé­ges vén tölgyfa da­colt az ele­mek­kel, a másik három mind fák­kal sűrűn bo­rítva. Levél egy sem, hi­szen már­cius eleje volt, a nap tehát hal­vá­nyan, szinte bo­csá­nat­ké­rően sej­lett át a fel­hők mögül. A kis ház mö­gött fé­szer, fából tá­kolt, időrágta tá­ro­ló­épü­le­tek, kö­zé­pütt sza­lon­na­sü­tésre hasz­nált kőkör – öt­ezer év múlva, ha fel­tár­ják a ré­gé­szek, vajon mit fog­nak gon­dolni jelen kul­tú­ránk­ról, ki tudja, mi­féle bár­gyú ba­rom­ság kerül majd a tan­köny­vekbe a hu­sza­dik szá­zadi ember esz­köz­hasz­ná­la­tá­ról és hie­de­lem­vi­lá­gá­ról – mel­lette fából ácsolt asz­tal és szék, pont olyan, mint bár­mely erdei tisz­tá­son, ahol a zsi­bogó gye­rek­se­reg egy pil­la­natra leül szend­vi­cset maj­szolni, mi­előtt to­vább­sza­lad a szám­há­ború örö­meit ker­getve. Kör­ben min­den­hol csend és nyu­ga­lom.

Rőzsét szedni indultunk legelsőképp, hogy a ház ég­haj­la­tát va­la­mi­vel ba­rát­sá­go­sabbá va­rá­zsol­juk, s ez ha­ma­ro­san si­ke­rült is, hála a vas­kály­há­nak és a kis he­lyen össze­zsú­fo­lódó vagy tu­cat­nyi ember pá­rá­já­nak. Most az egy­szer én is el­hit­tem, hogy a nemez hasz­nos és kel­le­mes dolog: a ház­ban min­den­felé va­ló­ban sze­met gyö­nyör­köd­tető szí­nes min­tá­zatú sző­nye­gek, hogy lép­tün­ket pu­hává va­rá­zsol­ják és a kályha ter­melte hőt a szo­bá­ban tart­sák, ami oly jól si­ke­rült, hogy az egész ház egy nagy bá­rány­nak tet­szett, me­lyen a kinti hideg semmi nyo­mot nem hagy. Ki-ki hol­mija mellé ku­po­ro­dott a szo­bá­ban körbe, és bi­zony­ta­la­nul, kí­ván­csian, zár­kó­zot­tan, ki­csit za­var­ban, ké­nyel­met­le­nül, vagy éppen csi­pogva, mint a fecs­kék a dró­ton, várta az igét, hogy kez­dőd­jék az oku­lás, lel­künk meg­is­me­rése és tisz­tí­tása.

–  Ki miért jött el a mostani al­ka­lomra? – tette fel a rend­kí­vü­li­nek vagy vá­rat­lan­nak egy­ál­ta­lán nem mi­nő­sít­hető kér­dést mo­de­rá­to­runk, és ezzel kez­de­tét vette a rej­tőz­ködő ha­zu­do­zás, a töb­biek előtt szé­gyellt in­dí­té­kok el­hall­ga­tása vagy eu­fe­misz­ti­kus kör­mon­dat­okba cso­ma­go­lása, kö­röm­rá­gás­sal vagy za­vart he­he­ré­szés­sel tar­kí­tott szá­nandó kis ön­val­lo­mások, ame­lyek úgy csu­rog­tak elő a je­len­lé­vők ajkai közül, mint a na­pok­kal az­előtt fél­be­vá­gott, szik­kadó cit­rom leve, mely pár ke­serű magot is ma­gá­val sodor.

–  Engem a révülés technikája ér­de­kel – ha­sí­tott bele a lég­körbe az egyet­len őszinte hang, egy har­min­cas mackó dör­mö­gése – a sá­má­nok ősi ré­vü­lési tech­ni­ká­ját sze­ret­ném el­sa­já­tí­tani. Pró­bál­koz­tam már le­írá­sok és köny­vek alap­ján meg­kö­ze­lí­teni a lé­nye­gét, de talán az össz­pon­to­sí­tá­som nem volt elég erős, mert nem si­ke­rült. Jó volna pedig ré­vülni, és azt ol­vas­tam, hogy bó­dí­tó­sze­rek nél­kül is el­ér­hető.

Döbbent csend ülte meg a szo­bát. Egy sú­lyo­san hosszú pil­la­na­tig csak a kályha pat­to­gása hal­lat­szott és az össze­jö­ve­telt ve­zető sámán – hát hív­juk őt így, ha a ré­vü­lés­ről kér­de­zik! – za­vart moz­du­la­tai­nak ru­ha­su­ho­gása, ahogy ha­lán­té­kát dör­zsölte. Min döb­bent meg vajon a tár­sa­ság? Talán a hang őszin­te­sé­gén? Talán a naiv gyer­meki aka­rat fel­színre ug­rá­sá­nak hevén? Mihez le­hetne ha­son­lí­tani ezt a kér­dést? Mintha Judit meg­ér­ke­zé­se­kor azon­nal a he­te­dik kul­csot kérné a Her­ceg­től. De végül is miért ne lenne ér­té­kel­hető ez a szán­dék, ha mind­annyian tud­juk, hogy ott a lé­nyeg, és az em­bert, de leg­alábbis hal­ha­tat­lan lel­két, csak és ki­zá­ró­lag a lé­nyeg ér­dekli, a kön­tör­fa­la­zás, a mel­lé­be­szé­lés, a hiá­ba­va­ló­ság, a köz­vet­len­ség hiá­nya egye­dül a nem­lét­nek és a lát­szat­nak és az va­lót­lan­ság­nak fon­tos. Nyil­ván­való volt vi­szont, hogy nem lehet par­ciá­lis derivá­tumokról be­szélni, ha még a szor­zó­táb­lát nem ta­nul­tuk meg, és ezt ott és akkor ugyan­úgy érezte min­denki, mint a sámán, aki talán még azt is érezte mind­emellé, hogy épp a ré­vü­lést, ha le­hetne is ta­ní­tani, azt akkor sem neki lenne posztja meg­tenni, hi­szen ő maga sem tudja a mi­ként­jét.

–  Tűzmester! – kiáltott a sámán ké­sőbb, mikor már be­jár­tuk együtt az erdőt, és már ül­tünk a fa tö­vé­ben el­mél­kedve ég és föld, fa és ember egy­sé­gé­ről. – Ki lesz a tűz­mes­ter? Mág­lya al­jára hét követ ra­kunk, hét fel­iz­zott kö­vün­ket vas­vil­lán szál­lí­tod el­mél­kedő tár­said lá­bá­hoz az iz­zasz­tó­kuny­hóba. A mág­lyán kép­ze­let­ben mindőnk el­égeti fé­lel­meit, bű­neit – mert leg­na­gyobb bűn a gyá­va­ság – majd göd­röt ásunk a kunyhó he­lyé­nek kö­ze­pébe. Kuny­hón­kat be­föd­jük, hét réteg ne­mez­zel, pok­róc­cal szi­ge­tel­jük, sötét és nyir­kos bar­lan­got al­ko­tunk, kö­zé­pen Föld­anya köl­döke: a gödör. Azt kör­be­ül­jük, ének­lünk, fo­hász­ko­dunk, mindőnk kí­ván­sá­gait elő­adja s a kö­zös­ség érte fo­hász­ko­dik, kö­vünkre vizet loccsan­tunk, zsá­lyát per­ge­tünk. Hét kö­vünk hét kör fo­hász, tíz részt­ve­vőnk tíz­szer hét fo­hász, hét kö­rünk hét éneklő egy­ség, az ősö­ket így szó­lon­gat­juk, han­gun­kat meg­hall­ják és kí­ván­sá­gunk tel­je­sít­sék.

Ott álltunk a köldökig érő kunyhó előtt, a patak túlsó part­ján egy me­re­de­ken le­sza­kadó domb­ol­dal al­já­ban, ve­lünk szem­ben már csak pa­rázs­lott a mág­lya ma­ra­déka, s a leg­al­ján a pok­lok izzó for­ró­sá­gá­ban edzett hét kő. Négy­kéz­láb, mint a wombat, or­runk­kal szinte az előt­tünk mászó fa­rá­ban be­mász­tunk tehát a kuny­hóba, a bar­langba, vagy mond­hat­nám – hi­szen a hely par excellence anya­méh, kár volna nem ész­re­venni – a Föld­anya mé­hébe, hogy alá­száll­junk kö­zö­sen közös tu­da­tunk ten­geri mé­lyébe, hátha a za­va­ro­san habzó ko­szos lötty­ből ve­ze­tőnk se­gít­sé­gé­vel va­lami cso­dá­la­tos gyön­gyöt termő kagy­lót tu­dunk ki­ha­lászni ma­gunk, vagy egy­más szá­mára.

–  Öregisten! Tekints fiaidra és le­á­nya­idra, akik bar­lan­god­ban hoz­zád fo­hász­ko­dunk, ké­ré­sein­ket hall­gasd meg és tel­je­sítsd ke­gyed sze­rint! – a sámán zsá­lyát do­bott az első kőre, vizet szórt rá, hal­vány gőz­pára szállt fel és lengte be a kuny­hót, mi mind­annyian a sár­ban ül­tünk, gém­be­re­dett lá­ba­ink­kal túr­tuk a cup­pogó agya­got ma­gunk alatt, az egyik nőnek, em­lék­szem, sárga für­dő­ru­hája volt, ami­vel már ön­ma­gá­ban meg­csú­folta az egész szer­tar­tást, akár­csak a tűz­mes­ter, aki­nek ki­gyúrt felső kar­ján a sár­kány­fe­jes te­to­vá­lás idő­ről időre az újabb izzó kővel együtt meg­je­lent a kunyhó be­já­ra­tá­ban, mikor egy pil­la­natra fel­leb­bent a ne­mez­ta­karó, de a sámán ren­dü­let­le­nül vitte to­vább a szer­tar­tást és éne­kelt és éne­kel­te­tett, míg a gőz­től és zsá­lyá­tól az egyre fogyó le­ve­gő­ben tikka­dozó fo­hász­ko­dók né­me­lyike már síron túli han­gon, a le­ve­gőt­len­ség­től félig esz­mé­let­len ál­la­pot­ban nye­rí­tette a bar­lang párás mé­hébe kí­ván­sá­gát, min­denki testi zsib­badt­sá­gá­tól csi­gá­zot­tan, el­fa­gyott fe­nék­kel és össze­sült has­sal kín­ló­dott a másik ember gon­do­la­tán, csorgó iz­zad­ság­pa­ta­kok és a ve­rej­ték­től mé­lyebbre váló, ser­cenve da­gadó sár kö­ze­pette, talán fi­gyelve, talán akarva hall­gat­tuk egy­más sza­vait, ke­resve a kap­cso­ló­dást, hogy mi­ként gyor­sít­hat­nánk akár gon­do­lat­át­vi­tel­lel a fo­lya­ma­tot, szinte szug­gesz­tív ha­ra­pó­fo­gó­val igye­kezve ki­húzni a má­sik­ból a ref­le­xiót, csak hogy végre túl le­gyünk a pok­lon, mert ahová száll­tunk, a sze­re­tet nél­kül össze­kö­tött másik em­be­rek­kel vál­lalt kö­zös­ségbe, az nem te­remtő erő volt, hanem ir­gal­mat­lan, gyo­mor­re­me­gő­sen ideg­tépő munka. Ott, és ebben a hely­zet­ben már senki nem le­pő­dött meg a medve dör­mö­gé­sén, amellyel a ré­vü­lés tech­ni­ká­já­nak meg­is­me­ré­sé­ért ki­ál­tott ismét, rá a sámán döngő dob­szó­val fe­lelt, és a fo­há­szok rongy­sző­nyeg­ként össze­fo­nódó szö­ve­té­ben végül las­san tény­leg össze­állt a közös óhaj a jóra, a meg­is­me­résre és a meleg immár nem csak a kö­vek­ből áradt, hanem a szí­vek­ből, a vál­lak­ból és a kör­ben össze­kul­csolt ke­zek­ből.

–  Igaz Isten, Atya, Fiú, Szentlé­lek! Va­lódi ke­resz­tény hi­tért fo­hász­ko­dok Hoz­zád – han­go­mon akkor senki nem ren­dült meg, talán egye­dül a sámán, aki bi­zo­nyára szokva volt az iz­zasz­tás­hoz, mert a kuny­hó­ban ülők közül a leg­jó­za­nabb­nak tűnt, de nyil­ván nem ilyen irá­nyú iz­zasz­tásra gon­dolt ere­den­dően, és fel­zú­gott az ének megint, és érez­he­tően vitte fel ezt az összes kö­zött ár­va­ként igaz ké­rést az égbe, a ne­mez­kunyhó pá­rá­jába, a földbe be­le­ol­dani.

Úgy szabadultunk ki onnan, mint a ful­dokló fóka órá­nyi úszás után a be­fa­gyott lék­ből. A kö­zel­ben ka­nyargó patak jég­hi­deg vi­zébe ve­tet­tük ma­gun­kat, fel­he­vült, szét­sült tes­tün­ket a két fokos cso­bogó fod­rok közé me­rí­tet­tük, lá­ba­ink­ban meg­annyi han­gya sza­la­do­zott, bő­rün­ket mintha kés­sel nyúz­ták volna le vér­eres szemű be­dui­nok és vaj­jal ke­ne­get­ték volna a he­te­dik menny­or­szág hu­ri­jai egyi­de­jű­leg. Jó volt érezni megint, hogy a tes­tünk­ben va­gyunk.

Aznap este mindenki áttisztított test­tel, csonttá vé­ko­nyo­dott egóval ült kör­ben a ne­mez­sző­nye­gek vas­tag ta­ka­ró­ján. Némi pá­linka is elő­ke­rült, ez biz­to­san se­gí­tett a med­vé­nek a ré­vü­lés­ben, más­nap reg­gel ugyanis túl korán nem lát­tam elő­bújni. Jó­ma­gam a haj­nal első na­rancs­színű su­ga­rai­val, me­lyek a hegy ormán meg­je­len­tek, a met­sző kora ta­va­szi hi­deg­ben a patak felé vet­tem az irányt, hogy sze­mem­ből az álom­ta­lan al­vást ki­mos­sam. Ahogy fel­frecs­kel­tem ar­comra a vizet, mintha ta­ra­jos sül tűi­nek zör­gé­sét hal­lot­tam volna. Meg­le­pődve a zajon ar­com­hoz kap­tam, és sza­kál­la­mon meg­annyi jég­csap tűjét fe­dez­tem fel.

Visszamentem a ház felé, a fából ké­szült pad és asz­tal mel­lett meg­áll­tam a táj­ban gyö­nyör­ködni. Csend volt, ha­sí­tóan fé­nyes nap­sü­tés, hideg ár­nyé­kok, moz­du­lat­lan he­gyek. Va­laki teg­nap ibo­lyát sze­dett, és a ta­vasz első bi­zony­sá­ga­ként pá­lin­kás­po­hár­ká­ban az asz­tal kö­ze­pére he­lyezte. A pohár fel­dőlt az éj­szaka sze­lé­ben, az ibo­lya ki­dőlt, s most a fa­gyott kis tó­csá­ban fa­gyot­tan, mint egy kan­dí­ro­zott gyü­mölcs, sze­rény me­men­tó­ként he­vert az asz­tal kö­ze­pén.

Lefényképeztem. Íme, ilyen a lélek, ha ki­nyí­lik az igaz­ságra, de nem a meg­fe­lelő he­lyen ke­resi füg­gesz­kedő fész­két.