Kósa Sándor

Egy nagymama délutánja

Felemelte a hangszer fedőlap­ját, kezét a bil­len­tyűk fölé he­lyezte, és ahogy szét­nyi­totta az uj­jait – mint egy ki­ter­jesz­tett szár­nyú si­rály –, érezte az inak és izmok el­len­ál­lá­sát. Ez már nem ugyanaz a kéz. Rövid té­to­vá­zás után, anél­kül hogy tu­da­to­so­dott volna benne, au­to­ma­ti­ku­san meg­ta­lálta azt a po­zí­ciót, mely meg­fe­le­lő­nek bi­zo­nyult, és – meg­törve a reg­gel óta tartó, szo­kat­lan, és min­dent be­töltő csen­det – le­ütött egy Esz-dúr ak­kor­dot.

Félúton az alvás és az ébrenlét kö­zött, e ne­he­zen de­fi­ni­ál­ható kö­zeg­ben – ha mond­hat­juk így: ál­má­ban –, egy zon­go­rá­ról ál­mo­dott, mely­nek kla­vi­a­tú­rája a vég­te­lenbe ve­szett, és ez a meg­nö­ve­ke­dett álom­beli tér az éb­re­dés után még so­káig fog­lal­koz­tatta, de nem az alap­kér­dés iz­gatta, hogy mit is je­lent­het ez, hanem az álom­ban jelen lévő szo­ron­gás­ér­zet, és – csak­úgy, mint ébren – a né­ma­ság. Már a kony­há­ban, ká­vé­ját tej­jel ve­gyítve, vett csak tu­do­mást a kül­vi­lág­ról. A ker­tet az ok­tó­ber végi nap­sü­tés szo­kat­lan erő­vel pász­tázta, és a cse­resz­nyefa egyik víz­szin­te­sen ki­nyúló ágán ész­re­vette ked­venc macs­ká­ját, a Mukit, amint lus­tán kö­rül­ölelte az ágat, s csí­kos far­ká­val rá­érő­sen apró kö­rö­ket raj­zolt a le­ve­gő­ben.

Az öreg zenekritikus otthon volt.

–  Hogy az Esz-dúr miféle hangnem? – mi­előtt vá­la­szolt volna saját kér­dé­sére, fel­emel­ke­dett az öblös fo­tel­ból, és a meg­fe­lelő hő­mér­sék­letre hűlt, de még pá­rálló te­ás­csé­szét ru­ti­nos moz­du­lat­tal a szeme elé emelte, mint egy vizs­gá­landó tár­gyat. – Fen­sé­ges, ki­rá­lyi, gon­dol­jon csak az V. zon­go­ra­ver­senyre, vagy még in­kább – vér­eres sze­mei fel­csil­lan­tak, örült, hogy meg­ta­lálta az il­luszt­rá­ció­nak való leg­jobb pél­dát – a III. szim­fó­ni­ára, annak is a Finale. Al­legro molto fel­iratú utolsó té­te­lére! Ami­kor 1809-ben a Bé­cset meg­szálló Na­pó­leon ka­to­nái el­men­tek egy kon­certre, ame­lyen elő­ad­ták az Eroicát is, ennél a té­tel­nél egy em­ber­ként fel­ug­rot­tak, és a zsar­nok nevét ki­a­bál­ták, jó­kora bot­rányt okozva. Erről jut eszembe, itt­hon is ké­szül va­lami, nem hall­gatta a hí­re­ket? – Már rég­óta nem.

A bérházban néma csend volt. Fiá­nak fe­le­sége nyi­tott ajtót, kezét ösz­tö­nö­sen a hasa előtt tar­totta, a he­te­dik hó­nap­ban. A konyha felől cit­rom­mal fű­sze­re­zett édes­ség il­lata szállt.

–  Hol van? – kérdezte.

–  Bent a szobában játszik.

Sok időbe telt, míg a szőke für­tös fej meg­for­dult és ész­re­vette.

–  Mama, ma olyan szép az idő, hogy ma­rad­ja­nak egy ki­csit to­vább – hal­lotta a konyha felől a magas fek­vésű han­got. – Ott a sap­kája a fogas fö­lött!

–  Jó – mondta már a konyhaaj­tó­nál –, ma messzebbre me­gyünk.

A Múzeumkert fái alatt, nem messze a gye­rek­től, aki ka­vi­csok­kal ját­szott el­me­rül­ten, gon­do­la­tai csa­pon­gani kezd­tek, és mint leg­több­ször mos­ta­ná­ban, a múlt­nak egy messzi, meg­ha­tá­ro­zott pont­ján hor­go­nyoz­tak le. Az 5. stá­ción el­mél­ke­dett. Vajon mit lát­ha­tott az a küré­néi ember azok­ban a sze­mek­ben? A zajra lett fi­gyel­mes. Mint ami­kor a sta­di­o­nok kör­nyé­kén zúg a tömeg. Az elő­őrs el­érte a ke­rí­tés Bródy Sán­dor utcai ré­szét. Volt aki cso­port­ban jött, mások futva előz­tek, mintha le­kés­né­nek va­la­mi­ről. Azt vette észre, hogy az a pár ember, aki a kert­ben idő­zött, el­tűnt. Kar­jába vette a gye­re­ket, aki nem til­ta­ko­zott. Mire a sa­rokra értek, az utca meg­telt. A kí­ván­csi­sá­gon kívül ekkor már va­lami új és is­me­ret­len érzés is ha­tal­mába ke­rí­tette. Min­denki ki­a­bált, a gye­rek is, a kicsi, puha és pár­nás kezek az orra előtt ha­do­nász­tak. A leg­kö­ze­lebbi cso­port­ból ki­vált egy fi­a­tal férfi, pu­ló­ver­ben, nya­ká­ban sál­lal, oda­ment hoz­zá­juk, és mintha na­gyon fon­tos dol­got akarna kö­zölni a töb­bi­ek­kel, mintha a csata, amely még el sem kez­dő­dött, már meg is lenne nyerve – leg­alábbis így érezte a nagy­mama –, hang­ját ki­eresztve, hogy úrrá le­gyen a zűr­za­va­ron, be­le­ki­a­bált a dél­utánba: – Itt a leg­ki­sebb for­ra­dal­már!