P. Szabó Mária

A nő

1

Igazi, verőfényes, langymeleg vén­asszo­nyok nyara, már nincs hő­guta, még nincs iz­zasztó fűtés sem.

Jó kinyitni az ablakot hajnali hat óra­kor, na­gyot szip­pan­tani a friss le­ve­gőbe, szom­bat, béke, nyu­ga­lom, igazi idilli ál­la­pot, ami­kor még al­szik a poros, el­foj­tott hangú telep. A szoba fül­ledt az éj­sza­ká­ban pá­rolgó tes­teink il­la­tá­tól. Asszo­nyom nyúj­tó­zott egy na­gyot, ál­mo­san, kó­co­san, buján, gon­dol­tam, szexre éhes, én pedig nem vágy­tam érin­tésre sem­mi­lyen for­má­ban, gyor­san ki­pat­tan­tam az ágy­ból, mi­előtt bir­tok­lási vá­gyá­nak tu­da­tá­ban meg­szó­lalna.

–  Főzök kávét, feküdj addig – igye­kez­tem va­lami ked­ves­sé­get ki­ta­lálni, hátha köz­ben csen­de­sül ki­éhe­zett hor­mon­jai­nak vi­tus­tánca.

–  Ne, majd később, gyere vissza ki­csit!

A negédes, kényeskedős hang úgy ért utol, mint egy gu­mi­lö­ve­dék, alat­to­mo­san. Min­dig hi­szem, hogy meg­úszom, pedig sosem.

Nem akartam a mellettem élő nőt már egy ideje, úgy egy­ál­ta­lán nem kel­lett a szex, mégis min­den ilyen kö­ve­te­lő­zős al­ka­lom­mal kö­te­les­ség­tu­dóan vissza­búj­tam a ta­karó alá.

A kezéről azt képzeltem, gyöngéd fér­fi­kéz, így si­ke­rült át­ad­nom ma­ga­mat az él­ve­ze­tek­nek, de a kény­szerű együtt­lét szá­momra nem je­len­tett jól­eső meg­nyug­vást. Péni­szem csak un­dort vál­tott ki be­lő­lem, hús­ca­fat, amely nem oda­való, vé­let­len ki­nö­vés, nagyra nőtt vad­hús, amely­től sza­ba­dul­nom kel­lene. Va­la­hogy túl­let­tünk a dol­gon, Ági elé­ge­det­ten mo­soly­gott, érezte, győ­ze­del­mes­ke­dett, én pedig azzal az ér­zés­sel kezd­tem a napot, mint akit meg­erő­sza­kol­tak.

–  Akkor megyek kávét főzni – pró­bál­koz­tam újra. Arra gon­dol­tam, talán el­ér­he­tem, hagyja rám a kony­hát és a ta­ka­rí­tást. Talán ez a pil­la­nat, ami­kor kába még tes­té­nek vi­ha­rá­tól, meg­fe­lel.

–  De…

–  Ne, maradj csak! Ez a két nap le­gyen az én aján­dé­kom neked!

Ha szerencsém van, ennyi győzködés elég is talán.

–  Minden hétvégén te végzed a há­zi­mun­kát! Ez még­sem járja! – ne­ve­tett rám.

–  És vajon miért nem? Örülök, ha pi­henni lát­lak.

–  Hát legyen! Akkor délelőtt uszo­dába me­gyek – dugta ki fejét az ajtón.

–  Én pedig kitakarítok, odakészí­tem az ebé­det, nem kell si­et­ned.

Reggeli: tojásrántotta, szalonna zsír­já­ban, nem va­lami di­é­tás, de hét­vé­gen­ként meg­ad­tuk a mód­ját, fel­ütöt­tem a to­já­so­kat, ke­ver­tem a forró, ser­cegő zsírba. Gyor­san ki­tet­tem két tá­nyért az asz­talra, ke­nye­ret szel­tem, elő­vet­tem a sa­va­nyú ubor­kát, köz­ben el­ké­szült a kávé és a tea is, mintha nem is két kezem lett volna, sza­po­ráz­tam a dol­go­kat. Elé­ge­det­ten ültem asz­tal­hoz, „látod, ehhez én job­ban értek", mo­so­lyog­tam győz­tes had­ve­zér­ként, itt a kony­há­ban, az étel­szag időn­ként gyo­mor­for­gató egy­ve­le­gé­ben ott­ho­no­sab­ban moz­gok, mint az ágy­ban.

Jókedvűen ült az asztal mellé, fi­gyelte, hogy se­rény­ke­dek, pi­zsa­má­ban, kö­tény­ben. Sosem ér­tette, miért sze­re­tek így tény­kedni, de bent kol­lé­ga­női iri­gyel­ték tőle, „iga­zán jó fér­jed van, az ilyet meg kell be­csülni", mon­do­gat­ták gyak­ran. Va­ló­já­ban szá­momra a há­zi­munka egyenlő a ki­kap­cso­ló­dás­sal, igye­kez­tem leg­alább hét­vé­gére meg­te­rem­teni ma­gam­nak ezt a le­he­tő­sé­get. Sokan hü­lyé­nek néz­né­nek mi­atta, tud­tam, bár így az ön­zet­len­ség ru­há­já­ban ál­cázva hátha ma­gya­ráz­ha­tóbb lenne, igen, az igazi min­ta­férj.

Szerepjáték, kielégít, pihentet, meg­nyug­tat. „Igen, enyém a hét­vége!" Már re­mény­kedve néz­tem a két nap elé.

Eszembe jutott a pillanat, ami­kor egy­szer, még egé­szen kicsi gye­rek­ko­rom­ban azt mond­tam anyu­nak, játsszunk papás-mamást. Úgy egy­ál­ta­lán, az utóbbi idő­ben gyak­rab­ban gon­do­lok vissza, és ezek a vissza­né­zé­sek rendre fel­boly­gat­ják amúgy is la­bi­lis lel­ki­ál­la­po­to­mat. Egyre erő­tel­jes­eb­ben érzem, amit az utóbbi évek­ben igye­kez­tem el­te­metni ma­gam­ban: nem az va­gyok, aki­nek hisz­nek és aki sze­ret­nék lenni. Gyű­lö­lök min­dent, ami velem kap­cso­la­tos és kí­vül­ről lát­ható.

Játsszunk papás-mamást! Azt úgy sze­re­tem! Anyu, hagyj békén, nem aka­rok fo­cizni! Ide raj­zo­lok egy la­kást, ezt nézd! Itt az elő­szoba, ez a konyha, itt pedig a szoba! És te le­szel a fér­jem! És van egy gye­re­künk is, egy kis­lány. Min­dig bőg, ál­lan­dóan daj­kálni kell. Csi­csíja ba­bája, nincs itt a mamája…

Egyszer azt mondta, még kicsi gye­rek­ként, le­he­tett úgy hét­éves, játsszunk papás-mamást. Raj­zolt a ho­mokba va­lami la­kás­fé­lét is, és el­kezdte rin­gatni a ba­bá­ját. Azt, amit ka­rá­csonyra ka­pott, autó he­lyett. Éne­kelt a ba­bá­nak, mint aki meg­zak­kant. Na­gyon ide­ges let­tem tőle! Mi­csoda fiú az ilyen? Jól meg­ráz­tam, de leg­szí­ve­seb­ben meg­ver­tem volna. Hogy éb­red­jen már fel!

2

Ági gyorsan bepakolt a sport­tás­kába és el­in­dult. Talán va­ló­ban volt egy kis lel­ki­is­me­ret-fur­da­lása, de tud­tam, egye­dül, az uszoda fer­tőt­le­ní­tős lég­te­ré­ben min­dig a sza­bad­ság ér­zése töl­tötte el, pe­zseg­he­tett vi­dá­man, ekkor utána­szól­hattak, fü­tyül­het­tek bát­ran, mo­solygó te­kin­tete fel­hí­vás volt ke­rin­gőre. Ma reg­gel su­gár­zott be­lőle női mi­volta, így volt ez min­dig, ami­kor ked­vet­len sze­ret­ke­zé­sem­mel el­jut­tat­tam a csúcsra.

Miután egyedül maradtam, üldögél­tem ki­csit a kony­há­ban, vissza­néz­tem újra a múltba. Rend­sze­re­sen anyu ru­háit pró­bál­gat­tam, ő pedig néha ne­ve­tett, néha ha­ra­gu­dott. „Mi van, talán csak nem lány sze­ret­nél lenni?" – kér­dezte tőlem. Egy­szer pél­dául be­hív­ták az is­ko­lába. Ami­kor ha­za­jött, fel­há­bo­ro­dot­tan me­sélte:

–  Balázs viselkedése időnként fur­csa. Ott­hon nem vesz­nek észre rajta sem­mit? – kér­dezte a ta­nító néni.

–  Nem, mire gondol, mit kellene? – ag­go­dal­mas­ko­dott anyu.

–  Szokatlan, hogy fiú létére min­dig lá­nyok­kal ját­szik, sem­mi­lyen fiús já­ték­ban nem vesz részt. A gye­re­kek gú­nyol­ják időn­ként. Nem pa­nasz­ko­dott?

–  Nem mondott semmit. Igaz, elég csen­des. Ez kis­lá­nyos vi­sel­ke­dés lenne? Erre nem gon­dol­tam, de nem min­den fi­ú­nak kell har­so­gó­nak lenni – sza­bad­ko­zott anyu.

De jó lenne, ha egyszer ilyen szép magas sarkú cipőt hordhatnék…mind­járt ki­tö­rik a bokám. Hogy tud ebben anyu járni? Ő olyan szép, én meg mind­járt hasra esek benne, és mi­lyen gyö­nyörű ez a szok­nyája is! Itt meg­kö­töm egy ma­dzag­gal, és már nem esik le. Jobbra pör­gök – balra pör­gök, hogy lobog a szok­nyám! Pont olyan va­gyok, mint anyu!…

Kisautó helyett is babát kértem a Jé­zus­ká­tól. Tel­jes bi­zo­nyos­ság­gal hit­tem, van ben­nem va­lami esze­ve­szett hiba, más va­gyok, és ez a más­ság teher min­den­ki­nek, leg­fő­kép­pen nekem. Néha or­dí­ta­nom kel­lett, vagy vo­ní­tani, mint egy far­kas, a fáj­da­lom­tól, de hogy mi fáj és miért, azt nem tud­tam. Igye­kez­tem ido­mulni, pró­bál­tam olyan lenni, ahogy el­vár­ták tőlem. Korán nő­sül­tem, szü­le­tett két gyer­me­kem, igazi, csa­lád­sze­rető ember let­tem, csak belül érez­tem, va­lami nincs rend­ben. Utóbbi idő­ben ez az érzés fel­erő­sö­dött, leg­szí­ve­seb­ben vé­resre ka­par­tam volna ma­ga­mat, hogy éb­red­jek már fel. A karom tele lett seb­bel, mert azt vá­lasz­tot­tam ki, úgy okoz­tam ma­gam­nak fáj­dal­mat, hogy be­vag­dos­tam, gyak­ran sót is szór­tam a sebbe. Bűn­hődni akar­tam, hátha akkor észre térek. Itt van pél­dául a ma reg­gel. Nem kí­ván­tam az együtt­lé­tet Ági­val, ami­kor pedig meg­lát­tam fel­he­vült, kie­lé­gült vo­ná­sait, há­nyin­ger fo­gott el, ki­ro­han­tam a vé­cébe ök­len­dezni. Az utóbbi idő­ben erő­sö­dött ben­nem a gon­do­lat, hogy a fér­fi­a­kat ked­ve­lem, bo­ros­tás fér­fi­arc­ról ál­mo­do­zom, nagy lapát, si­mo­gató, óvó ke­zek­ről, ál­ma­im­ban igazi nő vol­tam, aki őrzi az ott­hon me­le­gét. Ilye­nek len­né­nek a ho­mo­ko­sok? Nem tud­tam, de néha esze­lő­sen fél­tem, meg­bo­lon­du­lok, el akar­tam nyomni ilyen jel­legű vá­gyai­mat.

Gyorsan nekiláttam a takarí­tás­nak, s ahogy egyre üte­me­seb­ben se­rény­ked­tem, úgy fe­led­kez­tem meg min­den­ről, már dú­dol­tam is, hir­te­len va­ló­sá­gos asszony lett be­lő­lem, aki­nek leg­na­gyobb gondja, hogy a ház­nál min­den rend­ben le­gyen. Csak akkor ri­ad­tam fel újra, ami­kor vé­let­le­nül a tü­körbe néz­tem, egy ronda pasi­arc né­zett vissza rám, meg kel­lett ráz­nom ma­ga­mat: éb­resztő! Or­dí­tani akar­tam, de nem jött hang ki a tor­ko­mon, ka­parni kezd­tem ka­ro­mat és sza­lad­tam sóért, a fáj­da­lom vissza­zök­ken­tett a va­ló­ságba.

Egyszer meg arra mentem haza, hogy a ci­pőm­ben és ru­hám­ban bil­le­gette magát a tükör előtt. Mit csi­nálsz te itt? – kér­dez­tem. Olyan va­gyok, mint te – vá­la­szolta. Még hogy olyan, mint én! Nem szól­tam sem­mit, de este el­me­sél­tem az ap­já­nak. Az pedig ne­ki­esett. Elő­vette a var­ró­gép­szí­jat, na­gyon el­verte. Azt ki­a­bálta, még az is jobb lett volna, ha anyád egy ku­tyát pottyant ide. Attól kezdve nem tu­dott a fi­ú­val mit kez­deni, igye­ke­zett tu­do­mást sem venni róla.

3

Már rendbe raktam a konyhát, be­ké­szí­tet­tem a mos­ni­va­lót, ami­kor ki­a­bá­lás hal­lat­szott a gye­re­kek szo­bá­já­ból. Kriszti és Zsolti min­den pil­la­na­tot ki­hasz­nált a ve­sze­ke­désre. Egyre ke­ve­sebb tü­rel­mem volt hoz­zá­juk, bár sze­re­te­tem nem vál­to­zott, mégis azt érez­tem, mé­tely időn­ként a je­len­létük.

–  Na! Hülye vagy… hülye!

–  Mi történik itt? – ordítottam rájuk. – Azt a hét­szá­zát! Hagy­já­tok azon­nal abba!

–  Anyu hol van? – kérdezték megszep­penve.

–  Uszodába ment, elfáradt a héten, most pihen egy ki­csit. Szó­val? Mit főz­zek? Van va­lami óha­jo­tok, só­ha­jo­tok?

Gondolkodtak, majd kibökték.

–  Tortát főzz, apu! – Kriszti nem vé­let­le­nül volt már hét­éve­sen is gu­ru­lós, po­ca­kos kis­lány, ál­lan­dóan édes­sé­gen járt az esze.

–  Hájpacni, hájpacni! – kezdte újra Zsolti.

–  Apu szólj rá! Hülye! Hülye!

–  Elég legyen! Ezzel telik el a szom­bat dél­előtt? Itt ri­csa­joz­tok és hü­lyé­zi­tek egy­mást? Te nem szé­gyel­led ma­ga­dat? – for­dul­tam a fi­am­hoz. – Miért gú­nyo­lod a hú­go­dat? Neked kel­lene vé­del­mezni, ha mások csú­fol­ják, köz­ben te bán­tod a leg­töb­bet. Így vi­sel­ke­dik az igazi férfi?

Amikor kiejtettem az utolsó monda­tot, hir­te­len görcsbe rán­dult a gyom­rom, ki­ro­han­tam, a ma­gamra zárt für­dő­szoba li­nó­le­um­pad­ló­já­nak kö­ze­pén ku­co­rogva pró­bál­tam le­csil­la­podni. Fér­fi­at­lan? Úgy érez­tem, hús­evő bo­ga­rak rág­nak meg­ál­lás nél­kül, nem hagy­nak vé­de­kezni, las­san már csak a csont­jaim ma­rad­nak, de tü­kör­ké­pem akkor sem vál­to­zik. Mar­nak, mar­nak, ro­han­gál­nak raj­tam szé­les, szi­va­csos tal­puk­kal, apró kar­ma­ik­kal hú­somba váj­nak, nem is bán­nám, ha ala­kul­nék, ha egy­szer arra éb­red­nék, hogy a két lábam kö­zött nem fi­tyeg semmi, mert jó­té­ko­nyan le­rág­ták. Akkor mo­so­lyogva kö­szön­ném meg mun­ká­ju­kat.

Juj, de kell pisilni! Ki kell bír­nom be­csen­ge­té­sig, akkor egye­dül le­he­tek a vé­cé­ben. Nem kell a fal mellé áll­nom, hogy lás­sák, úgy pi­si­lek, mint ők. Utá­lom ezt! És utá­lom a sok fü­tyit is látni. Mint va­lami mez­te­len ku­ka­cok. Tök gusz­tus­ta­lan. Ha össze­szo­rí­tom a lábam, hátha ki­bí­rom! Ki­bí­rom, ki­bí­rom, ki­bí­rom…

Mennyit erőlködtem, hogy igazán fér­fi­as­nak tűn­jek! Ez a meg­fe­lelni aka­rás egyre in­kább po­kollá tette az éle­te­met, min­den egyes óra ket­tő­nek tűnt. Es­tén­ként ha­lá­lo­san fá­rad­tan zu­han­tam ágyba, pró­bál­tam a min­dent el­fedő al­vásba me­ne­külni, de még akkor is érez­tem, tes­tem hi­é­nák­kal pár­ba­jo­zik, tel­je­sen esély­te­le­nül va­lódi for­má­já­ért. Gyű­löl­tem tü­körbe nézni, las­san leg­na­gyobb el­len­sé­geim közé tar­toz­tak a tük­rök, üveg­fe­lü­le­tek, és min­den olyan tárgy, amely­ben lát­hat­tam ma­ga­mat. Néha meg­nyu­god­tam, kocs­mába men­tem a kol­lé­gák­kal sö­rözni, ültem a töb­biek kö­zött, de az járt eszem­ben: mit ke­re­sek én itt?

Legszívesebben rohantam volna haza főzni, mosni, ta­ka­rí­tani, mert a férfi le­gyen férfi, a nő le­gyen nő, kan­dalló, csa­lád, gye­re­kek. Igen, oda­adó len­nék, igye­kez­nék min­dent meg­tenni, mikor be­hunyt szem­mel ilyes­mire gon­dol­tam, vágy­tam arra, pasi le­gyen mel­let­tem, aki biz­ton­sá­got ad, ám ha rá­éb­red­tem a va­ló­ságra, ismét kín­ló­dássá vált a vi­lá­gom. A meg­vá­la­szo­lat­lan kér­dés, „akkor ki va­gyok én?", nap­ról napra mé­lyebbre égette magát tu­da­tom­ban, agya­mat izzó ab­roncs­ként szo­rí­totta őr­jítő fáj­dal­mat okozva.

–  Na, ha béke van az olajfák alatt, gyer­tek, kész a reg­geli! Azu­tán ki kell va­lami ki­rály dol­got ta­lálni hét­vé­gére! – pró­bál­tam bé­kü­lé­keny lenni.

Amikor kirohantak a napsüté­ses kony­hába, össze­szo­rult szív­vel néz­tem a két kis szep­lős arcot. Igen, itt a bi­zo­nyí­ték, iga­zán férfi va­gyok, és annak is kell ma­rad­nom, vol­tak ilyen vi­lá­gos pil­la­na­taim, de egyre rit­káb­ban.

Volt egy olyan is, hogy moziba men­tünk és pi­sil­nie kel­lett. Apja el akarta vinni a fér­fi­vé­cébe, de nem ment vele. Mire a film véget ért, be­pi­silt. Ott, a mozi szé­ké­ben ülve. Na, akkor is na­gyon el­verte az uram. Lá­tott már ön gye­re­ket gyű­löl­ködve nézni a szü­le­ire? Még most is előt­tem az arca, már ki­lenc­éves volt, ahogy su­ho­gott a var­ró­gép szíja, nem sírt, csak össze­szo­rí­totta a szá­ját és fi­gyelte az apját. Sze­mé­ből sü­tött a gyű­lö­let.

4

„Igen, valami derék dolgot hétvé­gére", min­ta­csa­lád­hoz illőt, agyam ugyan min­den­felé kó­vály­gott, de igye­kez­tem vissza­té­rí­teni a he­lyes útra, ve­zé­nyelt a kö­te­les­ség. Talán a ki­rán­du­lás jó ötlet, az erdő gö­csör­tös fái nem tük­rö­zik sze­membe torz tes­te­met, mint a város bár­mely szeg­le­té­ben fe­nye­gető sok­féle le­he­tő­ség, ki­ra­ka­tok, ab­la­kok, éles te­kin­te­tek. A kora őszi ve­rő­fény is csá­bító, így azután el is dőlt a dolog: ki­rán­du­lunk! Gyor­san hoz­zá­lát­tam a fő­zés­hez, a hagyma ser­ce­gett az olaj­ban, az egész la­kást be­töl­tötte az il­lata. Más­kor meg­nyug­ta­tott a konyha ben­ső­sé­ges han­gu­lata, de most túl­sá­go­san fe­szült vol­tam, nem si­ke­rült fel­ven­nem a lelki és fi­zi­kai meg­tisz­tu­lás meg­fe­lelő üte­mét. Hal­kan dú­dolni kezd­tem, így pró­bál­tam el­ül­dözni pió­ca­ként vissza­térő, időn­ként szennyes­nek hitt, mér­gező gon­do­la­tai­mat.

Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a le­vele, két sze­gény le­gény szán­tani menne, de nin­csen kenyere… Szop­rán, szop­rán a han­gom, így mondta az ének­kar ve­ze­tője. Anyu, ha most látna, azt gon­dolná, úgy vi­gyor­gok, mint egy vad­alma. Én meg kö­zöl­ném vele, csak úgy: szop­rán a han­gom, anyu! Úgy örü­lök, szop­rá­nos le­szek! Ő nem örülne, tudom.

Hirtelen a csengő éles hangja rö­pí­tett vissza a je­lenbe.

–  Jó reggelt!

A szomszéd ácsorgott az ajtóban.

–  Szia, gyere gyorsan, odaég a hagy­mám! – ro­han­tam a kony­hába, el­fe­led­kez­tem a kö­tény­ről, arról, mi­lyen rö­he­jes lát­vány le­he­tek így.

–  Mi a szöszmösz, talán csak nem te főzöl? – cso­dál­ko­zott rám nagy hang­gal Géza.

Magas, sötét hajú, negyvenes, egye­dül élő ember volt, három éve vált el a fe­le­sé­gé­től, azóta lakik itt, és min­dig új ba­rát­nőt lehet nála látni hó­nap­ról hó­napra. Úgy tűnik, egy hónap az idő­in­ter­val­lum, amit egy adott nő mel­lett kibír, időn­ként át­jött hoz­zám be­szél­getni, ilyen­kor be­szá­molt az éppen ak­tu­á­lis ka­land­já­ról. Talán ő is oka volt annak, hogy ki­bil­len­tem amúgy is la­bi­lis egyen­sú­lyom­ból, úgy ha­tott rám, ahogy nem kel­lett volna. Most is: meg­lát­tam, és tor­kom­ban érez­tem a gom­bó­cot. Mel­lette időn­ként el­fe­led­kez­tem velem szü­le­tett kény­szerű ál­ru­hám­ról, más­kor pedig még erő­tel­jes­eb­ben érez­tem azt a tisz­tá­ta­lan­sá­got, amely hitem sze­rint kö­rül­lengte lé­nye­met, és amely­től magam is un­do­rod­tam.

–  Úgy döntöttem, ma én leszek a fő­sza­kács, az asszony­nak pi­he­nő­na­pot adtam. Nehéz hete volt, lát­tam rajta, hul­la­fá­radt – za­vart vol­tam, érez­tem, ma­gya­ráz­kod­nom kell, mintha va­lami ha­zug­sá­gon kap­tak volna. Gyor­san meg­ka­var­tam a hagy­mát, el­kezd­tem a húst fel­vágni, pi­ros­pap­ri­kát ke­ver­tem az olajba, sóz­tam, pa­ra­di­cso­mot sze­le­tel­tem, kö­mény­ma­got szór­tam az edénybe, majd egy kevés vizet, és lassú tűzön hagy­tam a pör­költ­nek valót pu­hulni. Egy pil­la­na­tig még azon járt az eszem, mit hagy­tam ki be­lőle, vé­gig­so­rol­tam ma­gam­ban a hoz­zá­va­ló­kat. Ez alatt az idő alatt gesz­tu­saim is meg­vál­toz­tak, iga­zí­tot­tam rö­vidre vá­gott fri­zu­rá­mon, a kö­ténybe tö­röl­tem ke­zei­met, úgy ültem le a ven­dég­gel szem­ben, mint egy asszony, telve nőies lágy­ság­gal. Lehet, hogy ér­zé­kelt va­lami rend­el­le­nes­sé­get, de mind­össze egy le­he­let­nyi vil­la­nás volt az egész, nekem pedig csak a za­va­rom fo­ko­zó­dott.

–  Te azután ragyogó férj vagy! Tudod, ki csi­nálná ezt? Hát nem sokan, az biz­tos! – ne­ve­tett na­gyot Géza.

–  Mindegy, én szeretem a há­zi­mun­kát, nem le­he­tünk egy­for­mák, nem lehet min­denki olyan macsó, mint te.

Ahogy ezt kimondtam, már a vá­gya­kozó nő látta a jó­képű fér­fit, szé­dül­tem és alig mer­tem meg­moz­dulni.

–  Nálam csak olyan nők jöhetnek szóba, akik fér­fit akar­nak, és nem res­tell­nek nők lenni, hidd el, a mai trend sze­rint egyre ke­ve­sebb az ilyen, annyira eman­ci­pál­tak let­tek ma­nap­ság, lefárasz­tanak időn­ként. Azt gon­dol­ják, tel­jes az egyen­lő­ség, mond­juk, sze­rin­tem így fel­vetni a dol­got nem is lehet. Már csak ha a ge­ne­ti­kát fi­gye­lembe vesszük, akkor sem.

–  A genetikát? – gondolkodtam el. – Igen, a ge­ne­tika va­ló­ban nagy úr. Egy pohár sör?

–  Jöhet!

Mindegy, mit gondol! Az én gye­re­kem beteg. Nem más­sal, az agyá­val van baj. Tudom én ezt. Egy­szer nagy öröm­mel jött haza az is­ko­lá­ból, hogy szop­rá­nos lesz az ének­kar­ban. Meg­kér­dez­tem tőle, há­nyan van­nak fiúk szop­rá­no­sok. Azt vá­la­szolta, csak ő egye­dül. Ennek örül­nöm kel­lett volna? Az ap­já­nak el sem mond­tam.

5

Sokáig beszélgettem a szomszéd­dal, be­szá­molt leg­újabb kap­cso­la­tá­ról, va­ló­já­ban iga­zán ci­ni­ku­san ke­zelte a nő­ügyeit.

–  Annyira ragaszkodik, már szinte el­len­szen­ves. Teg­nap este jött, az előbb tud­tam ki­rakni, nagy ne­he­zen – pa­nasz­ko­dott ál­szent módon.

–  Örülj neki, a nők kedvence vagy és kész! Mi ebben a rossz?

Néha egy-egy villanásnyira, időről időre el­fe­led­ke­ze­tem sze­re­pem­ről, ilyen­kor flör­töl­tem moz­du­la­ta­im­mal. Sze­ren­csére Géza nem ér­tett a test­be­széd­hez, sem­mit nem vett észre az egész­ből.

–  Na persze, csak ne lennének olyan fá­rasz­tóak. Mind­egyik azt hiszi, attól a pil­la­nat­tól kezdve, ami­kor be­te­szi la­ká­somba a lábát, örökre szól. Ha nem ka­pasz­kod­ná­nak ennyire, talán a vi­szo­lyo­gá­som is el­tűnne, bár ki tudja.

–  Ez alatt mit értesz?

–  Rögtön rendezkedni akarnak, gon­dos­kodni. Ez pél­dául teg­nap este be­ké­szí­tette a szennye­se­met a mo­só­gépbe, el­ma­gya­rázta, ho­gyan mos­sak, te­re­ges­sek. Nor­má­lis dolog sze­rin­ted egy első együtt töl­tött éj­sza­ká­nál?

–  Miért nem örülsz inkább? A fér­fiak sze­re­tik, ha egy nő oda­fi­gyel rájuk.

–  Az igaz, de nem mindegy, hogy ki, és nem fel­tét­le­nül az első este. Nem ve­szik észre, hogy csak ma­gu­kat aláz­zák meg – csó­válta a fejét ne­vetve –, tisz­tára hu­za­to­sak, semmi tar­tás nincs ben­nük.

Ahogy beszélt, ahogy nevetett, ben­nem a szo­kat­lan ér­zé­sek szinte gát nél­kül in­dul­tak út­jukra. Tet­szett ez a férfi, igazi ki­hí­vás az ilyen be­kép­zelt macsó, mel­lette va­ló­ban nőnek érez­heti magát a nő, gon­dol­tam. Lehet cicás, ké­nyes­ke­dős, el­esett, aki­vel tö­rődni kell. Igen, va­lami ilyes­mire vágy­nék, ülnék egy habos há­ló­ing­ben az ágyon, Géza pedig hozza a pohár pezs­gőt. Ne­vet­tem ma­gam­ban. Köz­ben a kony­hát be­lengte a pör­költ il­lata. Las­san dél felé járt az idő. A gye­re­kek már régen lent ját­szot­tak a téren, min­den perc­ben meg­ér­kez­het Ági is.

–  Na, már csak a tésztát kell ki­főz­nöm és kész az ebéd. Van itt szar­vacska, spa­getti, me­lyik a jobb? – tet­tem fel a köl­tői kér­dést, gyor­san fel­pat­tan­tam az asz­tal mel­lől, vissza­térve az álmok me­ze­jé­ről. Ezért majd megint os­to­rozni kell ma­ga­mat! Még hogy én meg Géza, nem más ez, mint az utóbbi időm egyik idió­ta­sága.

–  Mondanám a nokedlit, az az igazi, de job­ban jársz, ha va­la­mi­lyen szá­raz­tész­tát főzöl ki, még­is­csak egy­sze­rűbb. Nem kell na­gyon el­ké­nyez­tetni az asszonyt.

–  Igazad van, nokedli lesz! Azt az egész csa­lád sze­reti.

Gyorsan elővettem egy tálat a ké­szí­tés­hez. Le­ütöt­tem a to­jást, ket­tőt is, vizet en­ged­tem hozzá, sót rak­tam bele, liszt­tel el­ke­ver­tem, mint egy igazi há­zi­asszony, akar­tam, hogy ügyes­nek lás­son.

–  Mi a szöszmösz, honnan tudsz te ilyes­mit? – cso­dál­ko­zott rám.

–  Gyerekkoromban besegítettem anyám­nak a fő­zés­ben.

Kacéran pislogtam, gesztikuláltam, Géza pedig, ugyan fel­szí­ne­sen fi­gyelt rám, most mégis ész­re­vette a fér­fi­től szo­kat­lan jel­zé­se­ket.

–  Idefigyelj, Balázs, mit nézel olyan fur­csán? Va­lami bibi van, banyek? – cso­dál­ko­zott rám in­ge­rül­ten.

–  Dehogyis, csak az jutott eszembe, ha nő len­nék, ilyen fér­fit ke­res­nék, mint te – ka­cér­kod­tam ösz­tö­nö­sen ismét.

Nem szakadt le a mennyezet, csak az arca lett sze­der­jes, azt hit­tem, rög­tön meg­üti a guta.

–  Na, állítsd csak le magadat, öreg! Mi az, hogy ha nő len­nél? Tör­tént va­lami, hogy ilyen ba­rom­sá­go­kat mon­dasz? Nincs rend­ben va­lami Ági­val?

–  Minden rendben van, csak néha arra gon­do­lok, mi lenne, ha nőnek szü­let­tem volna.

Reggel, amikor felébredtem, még érez­tem az esti für­dés­től il­la­tos há­ló­ing me­len­gető pu­ha­sá­gát. Csak ami­kor a für­dő­szo­bá­ban a tü­körre esett a te­kin­te­tem, ész­lel­tem a csí­kos pi­zsa­mát. Mi ez raj­tam? Talán csak nem rab va­gyok? Ez volt az első gon­do­la­tom. Ahogy le­ül­tem a vé­cére pi­silni, be­kat­tant az is, hogy nekem nem is ülve kel­lene. Mit szólna ehhez anyu? Csak cset­tin­tene, tudom: „Nem vagy te tel­je­sen komp­lett, gye­re­kem!" „De az va­gyok, anyu – vá­la­szol­nám –, nekem úgy kell, ahogy neked!"

Mosolyogtam, és szívesen előreha­jol­tam volna az asz­tal fö­lött, hogy a ki­vá­gott pólóm de­kol­tá­zsá­ban cickói­mat meg­vil­lant­sam egy pil­la­natra. De a pólóm nem volt ki­vá­gott, és nem vol­tak duz­zadó ci­ci­jeim sem.

És itt van azután a pisi­lés! Hiába mond­tam neki, ne üljön a vé­cére, a fiúk nem úgy szok­tak. Ka­masz­ko­rá­ban is ész­re­vet­tem, csak úgy pi­silt. Ülve!

6

– Mi? Nőnek születtél volna? Sze­rin­tem te bo­lond vagy! Nincs elég bajod a jelek sze­rint! Vagy ez csak va­lami hülye humor?

–  Mondjuk, ha nő lennék, most ücsö­rög­nél itt? – kí­ván­csian vár­tam a vá­laszt.

–  Nem ücsörögnék itt, mert akkor a fér­jed­del ba­rát­koz­nék. Ma­rad­junk csak a je­len­nél, szó­val nagy ne­he­zen ki­rak­tam ezt a Szil­vit ma reg­gel, de dél­után vissza akar jönni. Nem is értem, miért nem veszi magát észre.

–  Gondolom, nem voltál egyértelmű.

–  Na igen, ez is lehetséges, bár csak ud­va­rias akar­tam lenni. Ezek a tyú­kok min­dent fél­re­ér­te­nek. – Már arra gon­dolt, dél­után au­tó­ver­seny, és ezt nem tudja majd szo­kás sze­rint, egy-két üveg sör tár­sa­sá­gá­ban nyu­gal­ma­san vé­gig­nézni. – Mi lenne, ha nem nyit­nék ajtót, ami­kor jön? – mor­fon­dí­ro­zott.

–  Ne nyiss, ha nem akarsz.

Örültem a kedvetlenségének.

Közben elkészült az ebéd, a gye­re­kek is fel­csör­tet­tek a tér­ről.

–  Apa, kész a kaja? Nagyon éhes va­gyok!

–  Kész bizony, de még nem ebédelünk, meg­vár­juk anyut. Men­je­tek kezet mosni, ren­de­sen csu­ta­kol­já­tok meg ma­ga­to­kat!

–  Apu ne, mi éhen halunk! Mikor jön anyu?

–  Jön mindjárt. Ki fogjátok bírni, és együtt ülünk az asz­tal­hoz! Punk­tum! Leg­alább hét­vé­gén fi­gyel­jünk erre!

Kezdtem dühös lenni, bár nem a gye­re­kekre, in­kább saját ma­gamra. Szé­gyell­tem Géza előtt az előbbi vi­sel­ke­dé­se­met. El­fá­rad­tam. A ki­osz­tott sze­rep és a va­ló­ság ismét hideg fu­val­lat­ként csa­pott meg. Ki­lá­tás­ta­lan­nak tűnt min­den. Von­szol­tam ma­ga­mat előre a na­pok­kal, azzal a tu­dat­tal, hogy ennek a meg­ne­vez­he­tet­len gyöt­re­lem­nek sosem lesz vége.

–  Megyek én is, nem zavarok tovább, ebé­del­je­tek csak, jó ét­vá­gyat! – sze­de­lőz­kö­dött Géza.

–  Nem zavarsz. Figyelj, mi lenne, ha át­men­nék hoz­zád, együtt néz­nénk meg az au­tó­ver­senyt? – kér­dez­tem egy hir­te­len öt­let­től ve­zérelve. Tel­jes bel­sőm re­megve várta a vá­laszt.

–  Nem is rossz ötlet, gyere, elsö­rö­zünk! Ennek a nőnek pedig meg­mon­dom, ven­dé­gem lesz, még ha­zud­nom sem kell. – Lát­szott, meg­ol­dotta a prob­lé­má­ját.

–  Akkor ezt megbeszéltük, szomszéd!

Szinte szédültem a lehetőség­től és a fé­le­lem­től. El­in­dul­tam va­la­merre, de hogy a mély­sé­gek mi­lyen bugy­rát érin­tem meg ezen az úton, azt el sem tud­tam kép­zelni.

–  Háromkor várlak. Viszlát!

Nevetve indult haza a férfi, aki egyre in­kább be­bo­rí­totta gon­do­la­taim nagy ré­szét. So­káig szag­lász­tam utána, pró­bál­tam fa­nyar il­la­tát em­lé­keim­ben rög­zí­teni. Bi­zser­gett a tes­tem.

Amikor becsuktam mögötte az ajtót, le­ros­kad­tam az ét­ke­ző­asz­tal mellé. Egy pil­la­na­tig tel­je­sen ki­kap­csol­tam, egy­szerre vol­tam bol­dog és el­ke­se­re­dett. Be­kat­tant egy érzés: mi van, ha anyu­nak van igaza, lehet, hogy az agyam­mal van va­lami baj, va­ló­ban nem va­gyok nor­má­lis? Mi fe­szíti a tes­tem sza­na­szét?

Néha úgy érzem, hogy hiányzik innen elöl­ről, fent­ről va­lami. Ezzel szem­ben itt elöl, félig lent, kö­zé­pen több van, mint kel­lene. Va­lami hibádzik. Azt sem értem tel­je­sen, hogy nekem miért nem kell tam­pont hasz­nál­nom, il­letve ha kel­lene, hova ten­ném? Va­lami nem stim­mel, egyre ha­tá­ro­zot­tab­ban érzem. A tes­tem nem olyan, mint ami­lyen­nek len­nie kel­lene!

Néha torokszorítóan fájt az élet, olyan let­tem, mint egy nyo­mo­rék, szárny nél­küli madár, re­pül­nék, de nem tudok.

–  Apa, mi van? – rángatta meg ka­ro­mat Kriszti.

Felriadtam, az arcom visszanyerte meg­szo­kott vo­ná­sait.

–  Hadd nézzem, megmosakodtál már? – ki­a­bál­tam tü­rel­met­le­nül a gye­rekre.

Megijedt szigorú hangomtól, amely pat­to­gott, mint az ostor. Nem is neki szólt, ma­ga­mat akar­tam os­to­rozni. De bűn­hőd­je­nek az ár­tat­la­nok is, ne csak én.

–  Na, semmi baj! – simogattam meg fejét, szinte erő­szak­kal lággyá fe­szítve ke­ze­met, han­gom vissza­nyerte meg­szo­kott gyen­géd­sé­gét.

Mi történik velem? Mi az, ami nem hagy nyu­god­tan élni? Mi tetsz­het nekem egy másik fér­fi­ban? Nem va­gyok én ho­mo­kos! Tele volt fáj­da­lom­mal a lel­kem, úgy érez­tem ma­ga­mat, mintha sze­re­pet ját­sza­nék, és egyre fá­rad­tab­ban rovom a ki­je­lölt utat.

Na és amikor a mellét hiá­nyolta? Né­ze­gette magát a tü­kör­ben, csip­kedte a mell­bim­bó­ját, hátha nőni kezd. Mond­tam én neki, a fi­úk­nak nincs mel­lük, de hiába. Sírni kez­dett, hogy neki kell. Min­dig ilyen hü­lye­sé­ge­ken járt az esze. Néha tel­je­sen be­le­fá­rad­tam a fur­csa­sá­ga­iba. Az apja ezért is csak meg­verte volna, de nem mond­tam el neki. Szé­gyellte a fiát.

7

– Hát ez nagyon jó volt, köszönöm! – nyúj­tó­zott Ági, mint egy kie­lé­gült macska, az asz­tal­tól fel­állva. – Le­dő­lök egy ki­csit, majd utána el­mo­so­ga­tok. Te is pi­henj egyet, éde­sem!

–  Feküdj csak, én átmegyek Gézához au­tó­ver­senyt nézni.

Hangom erőltetett kedvessége nem tűnt fel a ma­gá­tól tel­je­sen el­telt nőnek. Vég­te­le­nül ide­ge­sí­tett a sza­bad­sága, amely szinte hi­val­ko­dóan csa­pó­dott felém. Így iri­gyel­he­tik a rabok bör­tö­neik őrét, így is gyű­löl­he­tik őket, az ár­tat­la­no­kat, a gon­do­lat­fosz­lány mér­ge­zett fo­lya­ma­to­san.

–  Jól teszitek! Legalább itthon csend lesz, nem la­zí­tot­tam ma még ele­get, szük­sé­gem van a dél­utánra is, jó, ez csak vicc volt – ne­ve­tett –, ti pedig ta­nul­tok, ugye? Hol­nap ki­rán­du­lás, nem lesz rá idő! – for­dult a gye­re­kek­hez.

Így azután mindenkinek megvolt a dél­utáni el­fog­lalt­sága. Hoz­zá­lát­tam a ké­szü­lő­dés­hez.

Lezuhanyoztam, hajat mostam, borot­vál­koz­tam, rendbe tet­tem a kör­mei­met. Az első ran­devú tel­jes iz­gal­má­val ké­szü­lőd­tem. Hiába ri­ad­tam fel időn­ként va­ló­sá­gos nyo­mo­romra, el­ká­bí­tott a le­he­tő­ség va­rá­zsa, vágy­tam át­menni a szom­széd­hoz, ha rá gon­dol­tam, bol­dog iz­ga­lom töl­tötte be torz lé­nye­met, mert torz volt, ezt fáj­dal­ma­san jut­tatta eszembe min­den éber pil­la­nat.

Két pasi, autóverseny és sör. Tel­je­sen ter­mé­sze­tes le­hetne a dolog, mégis tele vol­tam vá­ra­ko­zás­sal, talán flör­töl­he­tek ki­csit, ka­cé­ran né­ze­get­he­tem a má­si­kat, csá­bo­san ke­resztbe te­he­tem a lá­ba­mat, tiszta iz­ga­lom. Nők ké­szül­het­nek ilyen gon­do­la­tok­kal ran­de­vúra, alig vár­ják, hogy játsz­has­sa­nak a fér­fi­val, meg­nyal­ják a szá­juk szé­lét, si­mo­gat­ják ma­gu­kat, igaz­gat­ják a ha­ju­kat, le­hetne so­rolni a csá­bító flört kel­lé­keit. De mit akar­ha­tok én egy másik fér­fi­tól? Miért vá­gyom mind­erre és hi­szem, hogy így jól fogom érezni ma­ga­mat?

Most már tudom pontosan! Nem nőnek a mel­leim, semmi sem zsib­bad itt fönt! Te jó ég, én mi­lyen le­szek? Anyu, nekem nem nőnek a mel­leim, sze­rin­tem ez nem ter­mé­sze­tes! Mond­jam neki ezt? És akkor mit vá­la­szolna? Ugyan, fiam, te nem vagy komp­lett, mitől is nő­né­nek egy fér­fi­nak! Akkor én mond­jam azt, hogy nem va­gyok férfi? Se­gít­ség, ez itt va­lami té­ve­dés!

Amikor a kopott lépcsőházi fo­lyo­són vé­gig­men­tem a szom­széd aj­ta­jáig, még a moz­gá­som is meg­vál­to­zott, mintha magas sarkú ci­pő­ben bil­leg­tem volna, ri­szál­tam a csí­pő­met. Sze­ren­csére nem látta senki, így tel­je­sen fel­sza­ba­dul­tan lé­pe­get­het­tem.

–  Szia, tegyük be az üvegeket a hű­tőbe, vagy hideg? – fo­ga­dott öröm­mel Géza.

–  Onnan vettem ki.

–  Szuper! Ne nézz szét, nincs asszony a ház­nál, ez meg is lát­szik. Gon­do­lom, te sem akarsz he­lyet­tem ren­det rakni…

–  Ha akarod, szívesen besegítek, tudod, há­zi­munka-má­niás va­gyok – kap­tam a hir­te­len le­he­tő­sé­gen.

–  Dehogyis, csak vicceltem. Itt a fo­tel­ben jó lesz? – Nagy adag ru­ha­ne­műt rá­molt el gyor­san, hogy sza­baddá tegye a he­lyet.

–  Persze. És te?

–  Majd az ágy szélére telepszem.

Az apró szobában szinte mozogni sem le­he­tett, a teret nagy fran­cia­ágy, egy fotel, pa­rá­nyi asz­talka és a tévé fog­lalta el. Semmi la­ká­lyos­ság nincs ebben a he­lyi­ség­ben, egye­dül va­lami fu­tó­vi­rág­féle ol­dotta a ba­rát­ság­ta­lan ko­pár­sá­got.

Úgy igyekeztem a fotelben el­he­lyez­kedni, hogy fi­gyelni tud­jam. Tet­szett a fér­fias ki­su­gár­zása, vas­kos keze, me­lyet iga­zán erő­tel­jessé va­rá­zsol­tak a kéz­fejét bo­rító szőr­szá­lak. Hir­te­len le­néz­tem saját vé­kony, finom, szinte nőies ke­ze­imre, és arra gon­dol­tam, el­veszne a má­si­ké­ban. Alig lát­tam a ver­seny­ből va­la­mit. Egész idő alatt ját­szot­tam a gon­do­lat­tal, hogy most nem fér­fi­ként ülök itt, hanem igazi nő­ként a macsó pasi kö­ze­lé­ben. Az ál­ru­hám alatt sejt­hető va­lódi lé­nyem most, hogy nem fi­gyel­tek annyira, elő­re­osont, he­lyet kö­ve­telt ma­gá­nak.

–  Tölthetek, Gézám? – elkezdtem a gon­dos­ko­dást is.

–  Hagyd csak, majd én!

–  De neked nehezebb feltápászkodni – már ön­töt­tem is a sört. – Hogy sze­re­ted? Hab­bal vagy anél­kül? – les­tem rá.

–  Habbal, ha már így kényeztetsz.

–  Szerinted ez kényeztetés? – pró­bál­tam ismét ki­csit ka­cér­kodni.

Úgy egyáltalán, Gézával szemben min­dig ki­zök­ken­tem a va­ló­ság­ból, nem volt ez tu­da­tos, csak a vágy győ­zelme a le­he­tő­ség fe­lett.

–  Egészségedre! Isten-isten! Na, fi­gyel­jünk, innen már iz­gal­mas! – és fel­han­go­sí­totta a tévét.

Utálta a fütyijét is már kicsi gye­rek­ko­rá­ban. Egy­szer azt kér­dezte, le le­hetne-e vágni, mert őt za­varja. Ekkor az apja megint elő­vette. Ütötte a szíj­jal és or­dí­tott: „Mi kel­lene neked, te isten csa­pása? Ki­ve­rem be­lő­led a hü­lye­sé­get, ezt ígé­rem!" Az volt a fur­csa a do­log­ban, hogy nem sírt, a szá­ját össze­szo­rí­totta és hall­ga­tott. Saj­nál­tam is, de az ura­mat is meg­ér­tet­tem.

8

A verseny már legalább félórája ment, Géza fi­gyel­mét le­kö­tötte az éppen ke­re­ket cse­rélő Fisichella és a vi­lág­baj­nok­je­lölt McLaren haj­rája. Én csak néha pil­lan­tot­tam a té­vére, in­kább az ő fe­szült arcát pró­bál­tam meg­örö­kí­teni. Időn­ként be­le­fe­led­kez­tem, zsib­bad­tam a gyö­nyö­rű­ség­től, attól a von­za­lom­tól, amely egyre erő­seb­ben uralta ér­zék­szer­veim­nek pil­la­nat­nyi ál­la­po­tát. A nap be­lo­pa­kodó erőt­len su­gara is mintha se­gí­tett volna az ér­zé­ki­ség szár­nyain röp­ködni, épp csak annyira tette ra­gyo­góvá a ba­rát­ság­ta­lan szo­bát, amennyire szük­ség volt az il­lú­zió fel­éb­re­dé­sé­hez a szép­ség­hez ve­zető úton.

Szeretném, ha puncim lenne és cicim! Akkor nem ga­tyát kel­lene fel­ven­nem, hanem bu­gyit, az il­lene hoz­zám. És azt is sze­ret­ném, ha menst­ru­ál­nék, úgy, mint min­den nor­má­lis lány! És mell­tar­tót is sze­ret­nék, meg va­lami szok­nya­fé­lét, és pa­pucs­ci­pőt, olyan ba­le­ri­nát. Igazi nő le­het­nék, ha anyu en­gedné, meg ha nem lógna itt a lábam kö­zött ez a cafat!

Géza hirtelen megérezte a hang nél­küli pezs­gést, úgy zök­kent ki a fe­szült ér­dek­lő­dés nyu­gal­mas me­di­tá­lá­sá­ból, mintha va­lami éles csen­gettyű­szó rob­bant volna dob­hár­tyája kel­lős kö­ze­pén.

–  Mi az, te nem figyeled a ver­senyt? Nem ér­de­kel? – me­redt rám cso­dál­kozva.

Felriadtam a mélázásból, de arc­vo­ná­saim még egy da­ra­big az áruló sze­rep­körét ját­szot­ták, hiába pró­bál­tam gyor­san rendbe szedni sza­na­szét lá­gyuló, apró rán­cai­mat.

–  De, csak elgondolkodtam egy ki­csit.

Érezte a dühöt lassan torka felé kúszni.

„Kellett nekem idehívni", gondolta ma­gá­ban. Most, ha egye­dül lenne, nem za­varná senki, sö­röz­getne, és fi­gyel­hetne nyu­ga­lom­ban, itt van azon­ban a za­varó té­nyező, én.

–  Akkor miért nem a képernyőt fi­gye­led? Mit bá­mulsz foly­ton engem? Va­lami nem stim­mel? – kér­dezte olyan ke­mény han­gon, hogy tel­je­sen fel­éb­red­tem, fáj­da­lom vert fész­ket pa­rá­nyi madár gya­nánt el­mém­ben.

–  Mondanék én neked valamit, mint egy jó ba­rát­nak, egy olyan em­ber­nek, aki­nek sze­re­tete fon­tos szá­momra, de ne ha­ra­gudj meg érte!

Tudtam, esztelenség, amit teszek, köz­lési kény­sze­rem mégis le­győ­zött min­den szo­kást ben­nem, szé­dül­tem, zsib­bad­tam, de be­szél­nem kel­lett.

–  Nyögd ki! – már tudhatta, a nyu­gal­mas té­vé­zés­nek a mai dél­utá­non lőt­tek.

–  Fura gondolataim vannak veled kap­cso­lat­ban. Te férfi vagy, én pedig va­laki, aki­nek na­gyon tet­szel.

Géza mintha rosszul hallotta volna szo­kat­lan sza­vai­mat.

–  Mi van? Ki vagy te és ki vagyok én?

Agyát kemény düh borította el, alig ka­pott le­ve­gőt, be kel­lene húzni egyet ennek a hülye bu­zi­nak! Én pedig foly­tat­tam, ki akar­tam adni ma­gam­ból az egész lé­nye­met már jó ideje rág­csá­lók töm­ke­le­gét.

–  Ha téged látlak, első pillanat­ban nőnek kép­ze­lem ma­ga­mat, a kö­vet­kező pil­la­nat­ban pedig úgy érzem, nő va­gyok, nem tudok a tár­sa­sá­god­ban fér­fi­ként vi­sel­kedni. Nem tudom, ki volt előbb, én a nő, vagy csak a nőies gon­do­la­taim, csak a gon­do­la­taim nőie­sek vagy én magam va­gyok nő.

Láttam rajta, hogy szinte sokkos ál­la­potba ke­rült, pár pil­la­nat múlva azon­ban las­san fel­emel­ke­dett, és egy gör­csös moz­du­lat­tal a ké­pembe vá­gott.

–  Na, húzz el innen, te köcsög, de gyor­san! – or­dí­tott lila fej­jel.

Eleredt az orrom vére, igyekeztem ki­felé, köz­ben érez­tem, ahogy felém rúg. A rú­gás­nak a szele érin­tett meg, si­ke­rült el­ug­ra­nom, ekkor már zo­kog­tam. A könnyem, a vér, a ta­kony ar­co­mat gusz­tus­ta­lanná ma­sza­tolta.

–  Seggfej! – hallottam még, ahogy utá­nam kiált. – Segg­fej! Lehet, hogy egy csö­kött szü­le­mény va­gyok, de a nőket sze­re­tem, tőled, a te faj­tád­tól jo­jó­zik a gyom­rom, banyek!

Nem érezhetem magamat nőnek, én férfi va­gyok, és most ezt fáj­dal­ma­san tu­do­má­somra is hoz­ták. Még egy ilyen meg­alázó, gyű­lö­le­tes meg­nyil­vá­nu­lás a sze­mé­lyem ellen, és meg kell hal­nom! Nem él­he­tek szé­gyen­szemre to­vább.

Az öltöztetésével is mindig gond volt. A nad­rá­got úgy kel­lett rá­eről­tet­nem. Akkor nyu­go­dott meg, ami­kor va­lami vi­rág­fé­lét hí­mez­tem a far­mer­jára. Öl­tönyt egy­szer tud­tam rá­e­rő­sza­kolni, a bal­la­gá­sára. Meg­vert vele a sors, bár az is lehet, csak bün­tet va­la­mi­ért.

9

Szerencsére Ági még aludt, a gye­re­kek pedig a szo­bá­juk­ban ta­nul­tak, senki nem látta el­ke­se­re­dett­sé­ge­met. Be­zár­kóz­tam a für­dő­szo­bába, el­tel­he­tett egy fél­óra is, mi­korra rendbe tet­tem ma­ga­mat, és si­ke­rült össze­te­rel­nem ar­comra a meg­szo­kott vo­ná­so­kat. Már senki nem ve­hette észre belső zűr­za­va­rom egyet­len áruló jelét sem. Is­mé­tel­get­tem ma­gam­ban, mint egy mantrát: férfi va­gyok, úgy is kell vi­sel­ked­nem, majd csak le­győ­zöm nőies gon­do­la­tai­mat. A más­napi ki­rán­du­lá­son va­ló­ban az vol­tam. A Pi­lisbe men­tünk egy rö­vi­debb tú­rá­zásra, de si­ke­rült el­té­ved­nünk.

–  Apu, szerintem mi már jártunk erre! – ki­a­bált hátra Zsolti.

Ő vezette a csapatot, a pocak­ját ne­he­zen ci­pelő Kriszti pedig zárta.

–  Ne hülyéskedj, bár lehet, hogy iga­zad van – néz­tem körül.

–  Még csak az hiányzik, hogy itt kö­röz­zünk, mint a vad­li­bák, én már alig érzem a lá­ba­mat – pró­bálta el­he­lyezni magát Ági egy ki­dőlt fa tör­zsén.

Új cipője volt, az eredmény hólyag hó­lyag hátán, hiába in­tet­tük, hogy leg­alább vál­tó­ci­pőt hoz­zon. „Nem, mert ez na­gyon ké­nyel­mes", de az új láb­be­lik tör­vény­sze­rű­sége nála is mű­kö­dött. Alat­to­mos módon örül­tem neki, így leg­alább ma­gá­val volt el­fog­lalva, nem fá­rasz­tott be­szél­ge­tés­sel, gon­do­la­taim sza­ba­don csa­pong­hat­tak. Az el­ha­tá­ro­zás, hogy igyek­szem vi­sel­ke­dé­se­met me­der­ben tar­tani, óri­ási belső har­cok, ví­vó­dá­sok özö­nét zú­dí­totta rám. Ami­kor azt mond­tam ma­gam­ban, férfi va­gyok, sírás foj­to­ga­tott, szí­vem sze­rint or­dí­tot­tam, tör­tem-zúz­tam volna, érez­tem a ha­zug­ság lé­lek­rom­boló ere­jét. Vol­tak pil­la­na­taim, ami­kor az őrü­let ha­tá­rán bo­lyong­tam, és em­ber­fe­letti ön­ura­lomba ke­rült vi­sel­ke­dé­se­met a lát­ha­tó­nak meg­fe­lelő me­der­ben tar­tani. Ka­ro­mon lévő se­beim­ből las­san csor­do­gált a meleg vér, érez­tem, mégis mu­száj volt rendre be­le­mar­nom, hogy vissza­tér­jek a va­ló­ságba.

Éliás-Tóbiás, egy tál dödölle, ettél be­lőle, kertbe men­tek a tyú­kok, mind me­get­ték a magot… én aka­rom a gom­bó­cot meg­csi­nálni anyu, meg­ígér­ted! Hal­lod? Hal­lod? Sütni, főzni aka­rok!!! Per­sze, te úgy gon­do­lod, azt egy fér­fi­nak nem kell. De ki mondta neked, hogy én férfi aka­rok lenni? Azt csak te aka­rod anyu! Csak te aka­rod!

Valóban eltévedtünk.

–  Hátha van valamiféle turistajel­zés. Lát va­laki ilyes­mit?

A kérdés költői volt, mert olyan azután nem lé­te­zett sem közel, sem távol. Talán már régen le­tér­tünk a jel­zett útról. Elő­vet­tem összes tu­do­má­nyo­mat, ami az adott hely­zet­ben hasz­no­sít­ható volt, meg­néz­tem a fák mohás ol­da­lát, hogy leg­alább a tér­ké­pet meg­fe­le­lően be­tá­jol­jam. A gye­re­kek kí­ván­csian fi­gyel­tek, Ági pedig le­hunyt szem­mel pró­bált lá­bába erőt gyűj­teni, neki nem volt mind­egy, mennyi út áll még előt­tünk, min­den egyes lé­pése va­lódi kín­szen­ve­dés­nek tűnt.

–  Biztos ez a legrövidebb? Azt ta­lál­já­tok meg, vagy én itt ma­ra­dok! Nincs olyan isten, hogy én ta­lá­lomra to­vább­men­jek! – ki­a­bált már majd­nem sírva.

–  Ez lesz az, nyugi-nyugi!

Nagy nehezen feltápászkodott a mohás fa­törzs­ről, sán­ti­kálva utá­nunk in­dult. Rövid időn belül rá­ta­lál­tunk a he­lyes útra, ha­ma­ro­san már a bu­szon ül­tünk, az asszony ki­vé­te­lé­vel mind­annyian él­vez­tük a napot.

A nap végére még én is el tudtam sö­pörni mér­gező gon­do­la­tai­mat – akkor még úgy hit­tem, örökre.

Hétfőn azonban egy fehérneműüzlet ki­ra­ka­tá­ban gyö­nyörű mell­tar­tó­kat, bu­gyi­kat pil­lan­tot­tam meg. Ácso­rog­tam előtte, majd össze­szed­tem min­den bá­tor­sá­go­mat, be­men­tem a boltba. So­káig né­ze­get­tem, nem mer­tem meg­szó­lalni, úgy érez­tem, lát­nak raj­tam min­dent.

–  Segíthetek? – nézett rám fürkészve az egyik eladó.

–  Tangabugyit, melltartót szeret­nék, meg ha­ris­nya­tar­tót, va­la­mi­lyen együt­test.

Mintha mutáltam volna, az izgatott­ság szinte el­vette a han­go­mat. „Zokni va­gyok, tudom én, na és? Mit bá­mul­nak?", kér­dez­tem ma­gam­ban, de sze­ren­csére meg­ta­lál­tam a hely­zet­hez illő sza­va­kat.

–  A méretet tudja?

–  A feleségemnek lesz, nagyjából olyan szé­les, mint én.

–  Akkor betájoljuk, ha nem lesz jó, be lehet cse­rélni. Szín­ben van va­lami el­kép­ze­lése?

–  Szexis legyen, talán piros vagy fe­kete.

–  Itt van ez, ugyan mintás, de fe­kete ala­pon ezek az apró piros vi­rá­gok iga­zán szé­pek. Hogy tet­szik?

Gondolkodtam kicsit, majd eldöntöt­tem:

–  Igen, ez jó lesz.

Megfeledkeztem a körülöttem zsi­vajgó vi­lág­ról, már csak arra gon­dol­tam, nő le­he­tek, iga­zán szexi fe­hér­ne­mű­ben, csi­nos, fe­hér­bőrű, szép ci­cik­kel. El­kép­zel­tem, aho­gyan ki­tö­möm a mell­tar­tót, le­ra­gasz­tom a lábam kö­zötti csö­ke­vényt.

És főzni is szeretett. Csak a nőies dol­gok ér­de­kel­ték. Ha lány­nak szü­le­tik, akár büszke is le­het­tem volna rá. De így? Csak szé­gyen­kez­tem. Nem így ne­vel­tük, mégis, semmi nem ha­tott rá, csak ideig-óráig. Hülye volt, tud­tuk jól. De mégis, az én fiam.

10

És ez így ment végig: hol volt erőm, hol nem, vol­tak pil­la­na­tok, ami­kor nőnek hit­tem ma­ga­mat. Ilyen ön­fe­ledt pil­la­nat volt az is, mikor a fe­hér­ne­műt ha­za­vit­tem, gyö­nyör­köd­tem benne. Mi­köz­ben fel akar­tam pró­bálni, csen­get­tek, gyor­san el­dug­tam, úgy nyi­tot­tam ajtót, mint akit raj­ta­kap­tak, még csak a pokol szé­lén vol­tam.

–  Szia, drágám!

–  Hát te? Nincs kulcsod? – néztem dü­höd­ten Ágira, aki fakó arc­cal, fá­rad­tan dőlt a fal­nak.

–  Nem vagyok jól. – Már össze is ros­kadt, épp az utolsó pil­la­nat­ban kap­tam el.

–  Gyere, feküdj le, kihívom az or­vost.

Hangomban semmi gyengédség nem volt, nem érez­tem kö­zös­sé­get vele. A szoba le­ve­gője ápo­ro­dott volt, ba­rát­ság­ta­lan­ság len­ge­de­zett benne, rá­ér­zett erre ő is, a ma­gá­nyos­ság eddig is­me­ret­len ér­des­sége hir­te­len meg­érin­tette. Be­bújt a ta­karó alá, igye­ke­zett ki­csire ku­co­rodni, mint aki bújik az ide­gen he­lyen, fe­les­le­ges, za­varó té­nyező. Nem saj­nál­tam, aka­dály volt nekem, semmi egyéb, bár meg­le­het, az ilyen gon­do­la­tai­mért fi­ze­tek, ezért rágja lel­ke­met az el­mú­lás. A tudat – hogy va­ló­já­ban nem is lé­te­zem, hisz nem ismer senki, akit lát­nak, hal­la­nak, nem én va­gyok –, hiába igyek­szem ki­bújni, mint lan­gyos már­ciusi napon a hó­vi­rág, mér­gez, mér­gez, mér­gez.

–  Tüdőgyulladása van, asszonyom. Erős an­ti­bio­ti­ku­mot írok fel, na­gyon fi­gyel­jen oda a sze­dé­sére, fe­küd­jön és igyon sok fo­lya­dé­kot. Ezzel nem lehet ját­szani, könnyen le­het­nek szö­vőd­mé­nyei. Ha el­fo­gyott a gyógy­szer, rönt­genre kell men­nie.

Ági fáradtan bólintott, visszabújt a pap­lan vé­del­mező me­le­gébe, va­co­gása erő­sö­dött, az őt kö­rül­vevő ér­zé­ket­len­ség ri­deg­sége most mu­tat­ko­zott meg tel­jes va­ló­já­ban. Nem tud­tam mit tenni, amit le­he­tett, meg­tet­tem, teát főz­tem, ke­nye­ret pi­rí­tot­tam, de han­gom, le­he­le­tem csak hi­de­get lö­vellt felé.

Este a gyerekek szobájában fe­küd­tem le azzal a meg­jegy­zés­sel, hogy nem sze­ret­ném za­varni, va­ló­já­ban hoz­zá­érni sem sze­ret­tem volna az éj­szaka fo­lya­mán, un­do­rod­tam a bőre érin­té­sé­től, né­zé­sé­től, hang­já­tól, ter­mé­szet­el­le­nes volt min­den. Pró­bál­tam eről­ködni, de nem ment, egyre ke­vésbé fe­lel­tem már meg nekik. Nekik, a sze­ren­csé­sek­nek.

Megint meg fog verni a szíj­jal, tudom. Akkor sem me­gyek vele. Utá­lom a focit, a meccsek ri­csa­ját, a durva be­ki­a­bá­lá­so­kat. Azt is utá­lom, ahogy rám néz, szinte les. Va­la­mit keres raj­tam min­dig, én pedig pró­bál­nék igye­kezni, de nem megy.

Az éjszaka csendjében hallgattam a gye­re­kek szu­szo­gá­sát, igye­kez­tem gon­do­la­tai­mat a csa­ládi idill el­kép­zelt fészke felé irá­nyí­tani, ám azok mind­un­ta­lan Gé­zá­nál kö­töt­tek ki. Mint egy kígyó, ki­véd­he­tet­le­nül font be at­mosz­fé­rája, és ural­ko­dott egyre in­kább tes­te­men, el­mém­ben egy­aránt. Ahogy süllyed­tem az álom mé­lyére, a kígyó ölelő ka­rokká vál­to­zott, én pedig egyre gyen­géb­ben pi­heg­tem ha­lá­los szo­rí­tá­sá­ban. Más­nap tiszta fej­jel éb­red­tem és meg­fo­gal­maz­tam a gyötrő álom le­tisz­tult ta­nul­sá­gát: va­la­ki­nek meg kell hal­nia, vagy a nőnek, vagy a fér­fi­nak.

Egyszer az apja el akarta vinni meccsre, de nem ment vele. Akkor is ka­pott a szíj­jal. Az uram úgy né­zett rá, mint egy rakás szarra. Neki csak az volt. Nem tar­totta a fiá­nak. Időn­ként nekem esett, és azt or­dí­totta, miért nem in­kább ku­tyát szül­tél, az leg­alább vi­gyázna a házra, ez meg csak viszi a pénzt.

11

A feleségem a napok múltával egyre rosszab­bul lett, hiába az erős gyógy­szer, a szi­gorú fek­vés, kór­ház lett a vége. Ez idő alatt át­vet­tem sze­re­pét a csa­lád éle­té­ben, úgy gon­doz­tam gye­re­kein­ket, lát­tam el a ház­tar­tást, hogy egy nő sem te­hette kü­lön­bül, iga­zán ele­mem­ben vol­tam. El­kezd­tem egy új­fajta já­té­kot is, sza­bad­sá­got vet­tem ki, és ami­kor a csend, a lakás négy fala vett csak körül, fel­pró­bál­tam új szer­ze­mé­nyei­met, bu­gyi­ban, ki­tö­mött mell­tar­tó­ban né­ze­get­tem ma­ga­mat a tü­kör­ben, egy al­ka­lom­mal ki­fes­tet­tem az ar­co­mat is. Ezek a pil­la­na­tok bol­doggá tet­tek, be­hunyt szem­mel ál­mo­doz­tam arról, hogy az va­gyok, aki­nek érzem ma­ga­mat. Egyre konk­ré­tab­ban tud­tam, a tü­kör­ből egy nőnek kel­lene vissza­nézni rám. Csak ami­kor vé­cébe men­tem, le­húz­tam a bu­gyi­mat, le­rán­gat­tam a ra­gasz­tó­sza­la­got, mellyel pró­bál­tam le­szo­rí­tani az ocs­mány ki­nö­vést, fo­gott el a zo­ko­gás. A kö­vet­kező per­cek­ben újra ra­gasztó, szo­ros bugyi, és már el is ha­tá­roz­tam, ki­pró­bá­lom ma­ga­mat az utcán is. Be­vá­sá­rol­tam, szok­nyát, lapos sarkú női cipőt, pu­ló­vert a szom­szé­dos áru­ház­ban. Így ver­gőd­tem nap­ról napra, egyre vi­lá­go­sab­ban érez­tem, ed­digi éle­tem a vége felé kö­ze­le­dik, vagy így, vagy úgy, a régi módon nem tudok to­vább élni.

Egy este, amikor a csöngetésre ajtót nyi­tot­tam, meg­le­pődve lát­tam Gézát a fo­lyo­són ácso­rogni.

–  Hát te?

–  Csak egy pillanatra zavarok.

–  Nem zavarsz, gyere be! – invitál­tam, jól­le­het azok után, ahogy el­vál­tunk, za­varba ejtő volt a meg­je­le­nése.

–  Gondolkodtam rajtad, elmondom, mire ju­tot­tam.

–  Hallgatom.

–  Nem hittem volna, hogy életemben ilyen ese­mény­ben lesz ré­szem, már­mint meg­tet­szem egy ho­mo­kos­nak.

Ahogy próbált a lényegre kon­cent­rálni, egyre ne­he­zebb volt meg­fe­lelő for­mába ön­teni a gon­do­la­tait.

–  Nem hiszem, hogy nagyon pofátla­nul vi­sel­ked­tem veled.

–  Azt én sem mondanám, ezért is va­gyok itt. Nem ha­rag­szom, de a prob­lé­máid jóval túl­men­nek azon a ha­tá­ron, amit velem meg­be­szél­hetsz. Más vagy, mint én, szá­momra vissza­ta­szító, de látom, mi­lyen lel­ki­is­me­re­te­sen gon­do­zod a gye­re­ke­ket, az ott­ho­no­to­kat is mennyire rend­ben tar­tod.

–  Aha!

–  Na igen! Csak ennyit akartam mon­dani – fe­jezte be mon­dan­dó­ját, már in­dult is.

–  Géza! – szóltam utána, az első meg­le­pe­té­sem­ből fel­ocsúdva.

–  Igen?

–  Azért talán nem árt, ha tudod, én sem va­gyok tel­je­sen tisz­tá­ban azzal, mi tör­té­nik velem. Aka­ra­tom­tól tel­je­sen füg­get­len a dolog, Ági­val a há­zas­sá­gom va­ló­já­ban nem rossz, mégis úgy érzem, nem va­gyok he­lye­men, nem az va­gyok, aki­nek lát­szom, egyre mé­lyeb­ben fész­ke­lő­dik ben­nem ez a gon­do­lat. Ne­he­zen bir­kó­zom meg vele.

Nősüljek meg? Mi lenne, ha ordíta­nék, hogy nem te­he­tem? Egy nő nem nő­sül­het meg, és én az va­gyok! Per­sze anyu biz­tos va­lami ideg­sza­na­tó­rium­ban kötne ki. Fel­ke­lek reg­gel, és látom ma­ga­mat mint csi­nos lányt az utcán, és akkor be­le­né­zek a tü­körbe, szem­be­néz velem egy bo­ros­tás pasi­arc. Or­dí­tani tud­nék! Ez nem le­he­tek én! Vegye már észre va­laki, vegye már észre va­laki… itt egy ször­nyű be­csa­pás van! Nő lé­temre úgy nézek ki, mint egy férfi! Igen, nem él­he­tek így to­vább! Nem él­he­tek így, anyu, értsd meg! Meg­fojt a tes­tem előbb-utóbb. Forró vizet en­ge­dek a kádba és fel­vá­gom az erei­met. …jaj… de… fáj… soha nem hit­tem volna, hogy a vér ennyire piros tud lenni, gyöny…örű… a színe… any…u… nem… él…he…tek… to­vább! Ne… ha­ra­gudj…

Az élet a szokásos mederben folyt to­vább.

Mindaddig, amíg feleségem kórház­ban volt, el­lát­tam a gye­re­ke­ket, időn­ként női ru­hába búj­tam, le­men­tem az ut­cára. Senki nem is­mert fel, hisz nem­csak a ruha, hanem moz­gá­som, egész lé­nyem női­es­sé­get su­gár­zott, ki­hí­vóan te­kint­get­tem a velem szem­ben köz­le­kedő fér­fi­akra, ilyen­kor bol­dog vol­tam, nem szá­mí­tott, mit hisz­nek rólam, álom­vi­lág­ban éltem.

Egyszer öngyilkos is lett. Fel­vágta az ereit. Én ta­lál­tam meg, hát nem kí­vá­nom sen­ki­nek. El­vit­ték a kór­házba, az uram meg csak or­di­bált: Mit si­ra­tod? Nem látod, hogy hülye? Meg­mér­gezi az éle­tün­ket! Gyű­lölte a fiát.

12

Egy hétfői, zűrzavaros napon éppen a gye­re­kek­kel vá­sá­rol­tam a pi­a­con, ami­kor rám kö­szön­tek.

–  Balázs, szia! Te vagy a be­szerző? – kér­dezte egy kel­le­mes fér­fi­hang.

Hirtelen még két kiskölök termett ott az enyé­mek mel­lett, ha ők nin­cse­nek, nem is­me­rem meg a velem szem­ben mo­solygó em­bert. Az egyik szülő, Kriszti osz­tá­lyá­ból, sze­mé­ből szo­kat­lan ked­ves­ség su­gár­zott felém.

–  A feleségem kórházban van, így én va­gyok kény­te­len. És te? Sors­tár­sak va­gyunk?

–  Nem mondanám, mi elváltunk, ők a héten nálam van­nak meg­őr­zé­sen – in­tett a zsi­va­jo­zók felé.

–  Igen?

Nem érdekelt különösebben Zsolt csa­ládi ál­la­pota, egy­ál­ta­lán, mit is tud­nék be­szélni vele, de ő be­le­ka­pasz­ko­dott a kér­désbe.

–  Megiszunk egy pofa sört?

–  Ne haragudj, most nem, főznöm kell, és a kór­házba me­gyek Ági­hoz.

–  Akkor, ha hazajöttél, csörögj rám, te­gyük át a sö­rö­zést es­tére, itt van a te­le­pen a „Koc­kás fülű nyúl", a ját­szó­tér­től száz mé­terre. Jó­lesne egyet du­málni, hét óra­kor le­me­gyek, gyere te is, hátha ket­ten könnyeb­ben meg­vált­juk a vi­lá­got.

–  Nem olyan elképzelhetetlen, ha lesz egy kis időm, le­sza­la­dok.

Már zsongott a fejem a piacon, így igye­kez­tem gyor­san be­fe­jezni a vá­sár­lást, meg­főz­tem, Ágit is le­tud­tam hamar a kór­ház­ban, dél­után hat­kor ké­szü­lődni kezd­tem.

Megvették ezt a hülye öltönyt, de úgy­sem ve­szem fel töb­bet. Lehet, az öreg megint elő­ve­szi a szí­jat, és szét akar verni, akkor sem! Élnem kel­lene va­la­hogy, de hogy?

„Készülődni", ez a szó, és amit ta­kart, olyan ne­vet­sé­ges, mert miért is kel­lett a kocs­má­zás­hoz le­zu­ha­nyoz­nom, tiszta alsót, pólót ven­nem, magam sem tud­tam, mégis így tör­tént, és a végén kel­le­mes vá­ra­ko­zás­sal ültem le Zsolt­tal szem­ben. Egy férfi és én, jót tett a lel­ki­ál­la­po­tom­nak. Va­lódi játék a tűz­zel, vagy pró­bál­ko­zás a hí­ná­ros víz­par­ton, hátha meg­ta­nu­lok úszni.

–  Nagyon helyes, akkor most egy ki­csit ki­rúgsz a hám­ból. Nincs az asszony, lehet egyet kocs­mázni, igaz? – fo­ga­dott ne­vetve.

–  Nem tőle függ, nem vagyok kocs­má­zós. Ez nem az én vi­lá­gom, nem erre vá­gyom – só­haj­tot­tam egy na­gyot.

–  Nem-e? Mégis mire vágysz?

–  Meglepődnél, ha elmondanám – mo­so­lyog­tam, mi­köz­ben egyre fel­sza­ba­dul­tabb, egyre me­ré­szebb let­tem. Ez a férfi, ha va­lami rend­el­le­nes­sé­get ér­zé­kel, nem fog pofán vágni, mint Géza.

–  Na, bökd csak ki!

–  Hagyjuk, inkább te mondd, mi volt a baj? Meg­un­tad az asszonyt?

–  Ő unt meg engem, és van még va­lami.

–  Éspedig?

–  Az elmúlt évek során rájöttem, a fér­fi­a­kat ked­ve­lem.

Nem szóltam rá semmit, ahogy fel­fog­tam a sza­va­kat maguk tel­jes va­ló­sá­gá­ban, egyre za­var­tabb let­tem, ezt érez­tem én, a ha­son­sző­rű­sé­get.

–  Hmm! – végül ennyit tudtam kinyögni.

–  Ez van, barátom! – húzott egy na­gyot a sö­ré­ből.

–  Miért mondod most ezt nekem?

–  Nem tudom, motoszkál bennem egy olyan érzés, hogy te meg­ér­ted.

–  És attól nem tartasz, hogy elítél­lek, itt hagy­lak vagy le­bu­ziz­lak?

–  Te intelligens ember vagy, úgy hi­szem, nem ten­nél ilyet.

Gondolkodva néztem rá: vajon miből hitte, hogy meg­ér­tem? Ha lát­tam volna ma­ga­mat kí­vül­ről, akkor nem me­rült volna fel ben­nem ilyen kér­dés, hisz min­den gesz­tu­som, tel­jes test­be­szé­dem nőről árul­ko­dott.

–  Nem is hiszed el, mennyire meg­ér­te­lek – néz­tem Zsolt sze­mébe, ő pedig hir­te­len el­kapta a te­kin­te­te­met, olyan erő­vel, hogy nem tud­tam sza­ba­dulni tőle.

–  Szóval a férfiakat szeretem. Nem zavar téged? Mit gon­dolsz, miért akar­tam veled sö­rözni?

–  Eddig nem gondoltam semmit, de most, hogy mon­dod, már más.

–  Csak nem? „Te is fiam, Brutus?" – tü­rel­met­len­ke­dett.

–  Mit mondjak? Én is kedvelem a fér­fi­a­kat.

Felszabadultan nevettem. Annyira jó volt olyan tár­sa­ság­ban lé­tezni, ahol úgy vi­sel­ked­he­tek, ahogy könnyű és igaz, bol­do­gan rep­de­sett a lel­kem.

–  Mi a szösz? Ezek szerint te­li­ta­lá­lat?

–  Hát lehet, hogy az vagyok.

Már éreztük mindketten, egy nyel­ven be­szé­lünk. Igen, ez kell nekem, nőnek lenni egy férfi mel­lett.

Ja, hogy az öltöny? Csak egyszer volt rajta. Hiába kapta az ap­já­tól, töb­bet nem vette fel. Igen, akkor már ti­zen­nyolc éves volt, de nem mert az uram­nak ne­ki­menni.

13

Ági pénteken jöhetett haza a kór­ház­ból, el­dön­töt­tem, igyek­szem meg­le­pe­tést sze­rezni, ked­venc éte­lét, spe­nó­tot főzök bun­dás ke­nyér­rel, ala­po­san ki­ta­ka­rí­tok, il­la­tossá te­szem a la­kást, ve­szek egy cso­kor vi­rá­got. Mintha nyú­zott, vál­sá­gos lel­ki­ál­la­po­to­mat ki­pi­hen­tem volna, erőt érez­tem ismét fér­fias sze­rep­kö­röm vi­se­lé­sére. Fül­sértő csen­ge­tés éb­resz­tett fel ál­mo­do­zá­som­ból.

–  Este mozi? Lenne kedved? – hal­lot­tam Zsolt vidám hang­ját.

–  Menjünk, most még szabad vagyok.

Ma este talán nő lehetek, szánká­zott az öröm raj­tam ke­resz­tül te­tő­től tal­pig. Igen, azután pedig szi­go­rúan vissza a fér­fiak bi­ro­dal­mába! Késő es­tére be­szél­tük meg a ta­lál­ko­zót, a gye­re­kek már alud­tak. A ké­szü­lő­dés iz­gal­má­nak tel­jes fegy­ver­tára ott zsi­bon­gott a le­ve­gő­ben, mint meg­annyi méh­ki­rálynő, időn­ként vé­resre csip­kedve lel­ke­met, hisz ké­szü­lő­dé­sem nem il­lett a dél­előtti nyu­gal­mam­hoz. Péni­sze­met, he­ré­met igye­kez­tem szo­ro­san le­kötni, szűk bugyi se­gít­sé­gé­vel comb­jaim közé szo­rí­tani.

Uszodába megyünk a sulival, és nekem meg­lát­ják a fü­tyi­met! Talán ha rag­ta­passzal le­szo­rí­ta­nám, akkor nem du­do­rodna ki. A seb­ta­pasz egész jó lenne… na, ne, anyuuu…! Én így aka­rom!

Most éreztem először valóban hús­ba­vá­góan, mennyire nem nekem való test­résszel ál­dott meg a sors. Mégis tele vá­ra­ko­zás­sal smin­kel­tem, kör­möt fes­tet­tem, csi­pesszel meg­iga­zí­tot­tam szem­öl­dö­kö­met, gyan­táz­tam a lábam szá­rát, hónom alját, be­le­búj­tam az új ru­hámba. Épp a ha­ja­mat igaz­gat­tam, ami­kor egy álmos hang ri­asz­tott meg.

–  Apu, te vagy? Mit csinálsz? Félek! – Kriszti állt az aj­tó­ban le­gör­bült száj­jal.

–  Ne félj, kicsikém! Csak próbálok, szín­há­zat ren­de­zünk a mun­ka­he­lye­men, nekem női sze­re­pem van, de ez meg­le­pe­tés, ne be­szélj róla sen­ki­nek! – vá­la­szol­tam za­var­tan.

–  Lesz egy titkunk? – csillant fel a szeme.

–  Igen, ez lesz a mi titkunk – ölbe kap­tam, vissza­vit­tem az ágyába. – Ál­modj szé­pet, ál­modj tün­dé­rek­kel!

Gondosan betakargattam, majd rin­gatni kezd­tem. A gye­rek­szoba il­lata, a fél­ho­mály el­ká­bí­tott, or­dí­ta­nom kel­lett volna. Miért, miért? Mi az, ami nem hagy nyu­god­tan élni? Gyor­san mor­molni kezd­tem: „Mi­atyánk, ki vagy a mennyek­ben, se­gíts, se­gíts, kö­nyör­göm, mert na­gyon fáj!" Egy­szer va­ló­ban meg fogok őrülni, vagy kutya lesz be­lő­lem, vagy csak egy test a vér­rel teli für­dő­kád­ban, de most meg­ráz­tam ma­ga­mat, vissza­tér­tem a je­lenbe, amely von­zott, mint egy ki­ke­rül­he­tet­len va­rázs­lat.

Sietősen indultam a randevúra. Zsolt nem is­mert meg, ami­kor rá­kö­szön­tem, na­gyot né­zett.

–  Hát te? Mi ez a maskara? Így jössz mo­ziba?

–  Persze! Miért, ehhez nem lenne ked­ved?

–  Nem egészen. Én férfi vagyok, ugye­bár, és arra is vá­gyom, bár nem a ruha teszi az em­bert. Vagy mégis? Hogy is állsz te ezzel a kér­dés­sel?

Nem tudtam, mit válaszoljak, érez­tem, va­lami mellé ment, nem egy do­log­ról be­szél­tünk, én nő sze­ret­nék lenni egy férfi mel­lett, ő pedig egy másik fér­fira vá­gyik. Úgy érez­tem ma­ga­mat, mint akit be­te­ges dol­gon csíp­tek rajta, szé­gyen­kez­tem, tel­je­sen za­va­ro­dott vol­tam, nem kel­lek még a bu­zik­nak sem, ők is ki­zár­nak, mert annyi sem va­gyok, pária va­gyok, nem ide való. Is­te­nem, én csak élni sze­ret­nék, úgy, ahogy nekem jó, nyíl­tan, nem szem­le­sütve, nem aka­rok töb­bet, csak annyit, amennyi min­den más em­ber­nek meg­ada­tott.

–  Na, itt fejezzük be! Amit te sze­ret­nél, nem biz­tos, hogy nálam ta­lá­lod meg!

Ahogy ránéztem, érzékeltem erősödő el­len­szen­vét.

–  A kur… – harapta el a károm­ko­dást. – Sok si­kert, segg­fej!

Igyekeztem haza, annyira gondola­ta­imba me­rülve, hogy észre sem vet­tem a lép­tei­met kí­sérő férfi te­kin­te­te­ket, csak akkor esz­mél­tem fel, ami­kor a kocs­ma­aj­tó­ban áll­do­gáló fér­fiak utá­nam fü­tyül­tek.

–  Micsoda nő!

–  Állj meg, kicsike!

Mosolyogva, lelassított lépésekkel im­bo­lyog­tam to­vább a szo­kat­lan, magas sarkú ci­pő­ben.

Ahogy távolodtam a randevú szín­he­lyé­től, egyre la­zább és nőie­sebb moz­du­la­taim kí­vül­ről is igazi nővé va­rá­zsol­tak. Büsz­kén sé­tál­tam még egy da­ra­big, min­den egyes füttyöt, oda­szó­lást bol­do­gan gyűj­töt­tem be, igye­kez­tem agyam­ban az ér­zé­sek­nek ki­tö­röl­he­tet­len he­lyet ta­lálni, ha más­hogy nem lehet, leg­alább néha-néha ti­tok­ban, „mi­csoda nő" le­hes­sek.

Egyszer pedig le akarta ragasz­tani a fü­tyi­jét. Hogy ne lás­sák, azt mondta. Szé­gyellte! Éppen akkor lép­tem a szo­bába, el­vet­tem tőle a ra­gasz­tó­sza­la­got, vi­sí­tozni kez­dett. Ezt már mu­száj volt az ap­já­nak el­mon­da­nom. Akkor este megint na­gyon meg­verte, ő pedig nem sírt, csak vinnyo­gott. Szá­na­lomra méltó volt. Nem tud­tunk mit tenni.

14

Péntek délelőtt bementem a kór­házba Ági­ért. Öröm­mel bújt hoz­zám a ta­xi­ban, én pedig úgy hú­zód­tam el tőle, mint akit egy skor­pió csí­pett meg, ful­lánkja olyan volt, mint va­lami há­nyin­gert keltő, ter­mé­szet­el­le­nes in­ti­mi­tás.

–  Mi van, nem tetszik valami? – kér­dezte sér­tett han­gon.

–  Semmi! – rázkódtam meg hirtelen. – Fá­radt va­gyok, nem volt könnyű egye­dül.

–  Ezt csinálod már egy ideje! – si­mo­gatta meg ar­co­mat, ismét a si­va­tagi vad­ál­lat ma­rása, nem te­het­tem mást, el­kap­tam fe­je­met.

Csend ereszkedett közénk jeges szi­lánk­jai­val.

–  Ez aztán a tiszta lakás! És ez a virág az enyém? – fel­sej­lett benne a ha­za­ér­ke­zők öröme. – Sokat dol­goz­tál? Mind­egy, akkor is be­szél­nünk kell, mert ele­gem van ebből a szín­já­ték­ból! Ha van va­la­kid, mondd meg! Ren­dez­zük az éle­tün­ket, mi­előtt sza­na­szét gurul min­den, ami össze­kö­tött!

–  Nincs senki, hidd el! Fáradt va­gyok, jó, hogy itt­hon vagy már. Sokat dol­goz­tam, és ag­gód­tam érted, de nem aka­rok bi­zony­gatni sem­mit. Ha hi­szed, ha nem, a te dol­god.

–  Igen, tipikus férfimentalitás, ne fag­gas­sa­lak, mert te le­szel az ál­do­zat.

Nem reagáltam erre semmit, mert igaza volt, tud­tam.

–  Gyere, feküdj le! A hétvé­gét még fekve kell töl­te­ned! – pró­bál­tam ked­ves­kedni, de érez­tem, sza­vaim ri­de­gen csen­ge­nek. Ide­ges, fe­szült vol­tam, szí­vem sze­rint tör­tem-zúz­tam volna, szinte gyű­löl­tem a nőt. Le­húz­tam a rolót, a nap su­ga­rai hal­vány le­he­let­tel tör­tek utat a redők kö­zött. Kel­le­mes volt a tiszta lakás, a fél­ho­mály. Csak a han­gom ne lett volna, amely cson­tig ha­toló nyir­kos fu­val­lat­ként járta át a ha­za­té­rés meg­hitt­sé­gét.

–  Idekészítem neked a teát, aludj nyu­god­tan! A ked­venc ebé­de­det főz­tem, spe­nót bun­dás ke­nyér­rel – pró­bál­tam mo­so­lyogni.

–  És a gyerekek? Ők ezt nem eszik meg! – né­zett rám.

–  Nem is ezt kapják. Készítettem le­csót is.

–  Tényleg sokat dolgozhattál.

Kezdett vidámabb lenni, gondolhatta, aki ennyire oda­fi­gyel, annak fon­tos lehet a másik. Ahogy kör­be­né­zett a la­ká­son, lát­hatta, erőn fe­lüli mun­kát vé­gez­tem. A tiszta, il­la­tos füg­gö­nyök, a ki­tisz­tí­tott pad­ló­sző­nyeg, a ra­gyo­góra fé­nye­sí­tett szek­rény­sor mind arról árul­kod­tak, hogy ebben a la­kás­ban tisz­ta­sá­got ked­velő, gon­dos em­be­rek élnek. Ké­nyel­me­sen el­he­lyez­ke­dett a fris­sen mo­sott, va­salt ágy­nemű puha redői alatt. Ben­nem pedig a raj­ta­ka­pott csa­lók za­vara egyre erő­tel­jes­eb­ben kö­ve­telte a he­lyét. Min­dent ha­zug­nak érez­tem magam körül, nem­csak a lé­te­zé­se­met, hanem az egész kör­nye­ze­tet, mind tár­gyi­a­sult, mind sze­mé­lyes meg­je­le­né­sé­ben olyan volt, mint egy rot­hadó trá­gya­domb, a te­te­jén velem, a fő ra­kás­sal.

Ha most azt mondaná valaki, holnap­tól hosszú, szőke hajam lesz, és a srá­cok sze­rint én va­gyok a leg­szebb csaj a 2. B-ben, azt hin­ném, az álmok va­lóra vál­nak. Szőke, hosszú hajat sze­ret­nék, ke­mény, he­gyes ci­ci­ket, hogy a pólón ke­resz­tül szúr­ja­nak a mell­bim­bóim. Min­denki azt gon­dolná, mi­lyen gyö­nyörű, sze­xis ka­masz­lány! Mon­da­nák az öreg­asszo­nyok anyu­nak: Gi­zike, na­gyon szép lánya van, vi­gyáz­zon rá, mert a mai vi­lág­ban könnyű el­kal­lódni! Anyu meg csak ne­vetne: ugyan, nekem lá­nyom!? Ho­gyan is le­hetne? Ba­lá­zsom van nekem, kérem! És ha én Beáta akar­nék lenni, nem is mer­ném el­mon­dani, mert rög­tön sá­pí­tozni kez­dene. Mintha én te­het­nék róla! Nem Ba­lázs, hanem Beáta, anyu! Vegye már észre va­laki!

–  Anyu, szia! – kiabált a két gye­rek öröm­mel.

Jócskán elmúlt dél, amikor megér­kez­tek, Ági szinte moz­du­lat­la­nul aludta át az órá­kat.

–  Mi újság, bogárkáim? Jók voltak ezek a gye­re­kek? – ölelte őket öröm­mel ma­gá­hoz.

–  Azok voltunk, de hiányoztál! – hí­zel­ke­dett Kriszti.

–  Apu biztosan elkényeztetett ben­ne­te­ket, olyan na­gyon nem is hiá­nyoz­hat­tam – ne­ve­tett rájuk.

–  Tudod, hogy apu farsangi bálba ké­szül? Vagy va­lami szín­házosdira – gon­dol­ko­dott el a kis­lány.

–  Hogy? Mire készülsz? – fordult felém.

–  Félreértett valamit ez a kis göm­böc! – ne­vet­tem za­var­tan.

–  De apu, hisz láttam a szín­házi ru­há­dat! – erős­kö­dött a gye­rek.

–  Kicsikém, csak álmodhattad az egé­szet. Mi­lyen szín­házasdi lenne?

–  De a munkahelyeden, apu!

–  Valamit összekeverhetsz, valami­lyen álom­fé­lé­ről be­szélsz most, mert semmi ilyesmi nem tör­tént.

–  Te mondtad, hogy a mi tit­kunk!

–  Na persze! Ha azt mondtam, hogy a mi tit­kunk, miért me­sé­led el? Így le­hetne rád tit­kot bízni?

Kriszti elkomolyodott, és elhall­ga­tott. Per­sze, lehet, va­ló­ban csak ál­modta az egé­szet, már ő is úgy gon­dolta. Za­vart han­gom ha­zug­ság­gal ve­gyí­tett szí­ne­zete sze­ren­csére nem tűnt fel.

A szomszédok gyakran kérdezget­ték: „Mi van a gye­rek­kel, Gi­zike? Olyan fur­csa!" Egy­szer azután az egyik konk­ré­tan nekem sze­gezte a kér­dést: „Lehet, hogy buzi a fia?" Majd a föld alá süllyed­tem. Attól a pil­la­nat­tól úgy érez­tem, hogy meg­bé­lyeg­zett let­tem. Itt az asszony, aki­nek buzi a fia!

15

Ági, hála a szerencsémnek, biz­tos volt abban, a gye­rek csak az egyik ki­szí­ne­zett álmát me­sélte el, így a téma le­zá­rult. In­dul­tam a kony­hába, fel­sza­ba­dul­tan te­rí­tet­tem a késői ebéd­hez. Újra együtt a csa­lád, lé­lek­ben is vissza­búj­tam a fér­fi­al­sóba, tri­kóba, agyam egyik hátsó szeg­le­tébe igye­ke­ze­tem vég­le­ge­sen rej­teni a szexi női fe­hér­ne­műt és a hozzá kap­cso­lódó rom­boló lelki dol­go­kat. Azt gon­dol­tam, ezek tesz­nek engem mássá, ha eze­ken túl­lé­pek, akkor vissza­ta­lá­lok tel­jes fér­fiúi va­ló­sá­gomba, csak azok a pil­la­na­tok ne len­né­nek, ami­kor el­gyen­gü­lök, és úgy ra­gasz­ko­dom másik énem­hez, mint ki­irt­ha­tat­lan pely­hes tetű a cse­re­pes vi­rá­gok zöl­dellő le­ve­lei­hez. Ilyen­kor erő­tel­jes ben­nem az érzés, ebben a csa­lád­ban két nő van, kettő téb­lá­bol egy­más mel­lett, időn­ként el­ke­ve­redve a sors által ki­rótt fel­ada­tok­ban.

Nem fogok megnősülni sosem, ezt el­dön­töt­tem. Ha fel­akasz­ta­nak, akkor sem! Bár… végül is ez a lány tet­szik egy ki­csit. Csak a bé­kes­ség ked­vé­ért? Le­gyen! Ha ez­után nyu­ga­lom lesz…

–  Kész az ebéd, gyertek!

–  Apu, mi ez a spenótillat? – gya­na­ko­dott Zsolti. – Tudod, hogy utál­juk!

–  Nektek lecsó az ebéd. Na, irány gyor­san kezet mosni!

–  Muszáj ilyen ricsajt csapni? – lé­pett ki Ági, álmos sze­meit dör­zsöl­getve.

–  Ha fáradt vagy, neked beviszem.

–  Dehogyis, jövök én, majd pihenek utána.

Jó volt együtt körbeülni az asztalt, és egy ki­csit, ha rövid időre is, úgy hinni, min­den rend­ben van, az utóbbi idő­ben ritka pil­la­nat volt az ilyen.

Másnap azonban megtört a va­rázs. Dél­előtt Ági ke­re­sett va­lami ru­ha­fé­lét, mi­köz­ben a szek­rény egyik sar­ká­ban gon­do­san össze­haj­to­ga­tott női ru­hára buk­kant. A ruha mel­lett fe­hér­nemű, külön pa­pírba cso­ma­golva, benne il­la­tos szap­pan. Gyen­ge­ség lepte el tes­tét, lába ujja he­gyé­től a feje búb­jáig jól­eső iz­ga­lom­mal te­lí­tett bor­zon­gás fu­tott végig rajta. Mégis sze­re­tem őt, és úgy lát­szik, va­lami ér­zéki meg­le­pe­tésre ké­szü­lök, mi mást is je­lent­hetne ez a gyö­nyörű tanga­bugyi, a ha­ris­nya­tartó és a hoz­zá­juk való mell­tartó?

A következő pillanatban az ösztö­nös kér­désre már tel­je­sen el­len­té­tes vá­laszt adott, így görcsbe rán­dult gyo­mor­ral, fé­le­lem­mel el­telve várt haza. Mert mi van akkor, ha ez az el­du­gott csoda nem rá vár, hanem talán másik nőre? Akkor meg­lenne a ma­gya­rá­zat arra a tit­kos kér­dé­sére is, miért igyek­szem ke­rülni egyre fel­tű­nőb­ben az intim együtt­lé­tet.

Nagy nehezen megnősült. Szeren­csére vi­szony­lag korán. Az apja még így sem bírta ide­gek­kel. Ke­resz­tül­né­zett rajta, nem szólt hozzá már az utolsó idő­ben egy­ál­ta­lán. Lett két uno­kám is. Egy kis­fiú és egy kis­lány. Úgy lát­szik, a fiam ha­za­ta­lált. Nagy meg­könnyeb­bü­lés, talán majd az uram is meg­nyug­szik.

16

Teltek a napok, Ági újra dol­gozni kez­dett, a ruhák pedig még min­dig, mint ak­vá­rium­ban a szí­nes halak, némán vár­ták sor­su­kat a szek­rény­ben. Nem tet­tem róla em­lí­tést, az asszony sem szólt.

Végül mégis elillant a türelme, kész té­nyek elé ál­lí­tott. Ki­rakta a szo­bá­ban, gon­do­san az ágyra te­rítve, s új­ság­pa­pír­ból ki­vá­gott ha­tal­mas kér­dő­je­let ra­kott a kupac kö­ze­pére. Még re­mény­ke­dett, ezt az ér­zést pró­bálta va­la­mi­lyen for­má­ban tar­tó­sí­tani a hu­mo­ros kér­dő­jel. Ami­kor be­lép­tem, egy pil­la­natra meg­me­re­ved­tem, de olyan érzés ke­rí­tett ha­tal­mába, amely­nek örül­tem is. Dön­tött a sors he­lyet­tem, nyílt la­po­kat várt tőlem a ka­vargó élet.

–  Látom, megtaláltad.

–  A kurvádé? – majd szétvette a düh.

–  Nem, nincs senkim. Az enyém.

–  Mi? A tied? Megmagyaráznád? Ne nézz tel­je­sen hü­lyé­nek!

–  Nem könnyű erről beszélnem, de ha már így ala­kult, akkor éppen itt az ideje – gon­dol­tam, vagy most, vagy soha, meg kel­lett ten­nem.

–  Mi az, amit ki tudsz találni? Olyat, ami hi­hető is? – Szinte re­me­gett a hangja az iz­ga­lom­tól. Okos nő lé­tére tudta, jobb tiszta vizet ön­teni a po­hárba, mert a bi­zony­ta­lan­ság­nál nincs rom­bo­lóbb. Az olyan, mint a lápos mo­csár, nem lehet el­süllyedni benne, de tal­pon ma­radni sem.

–  Régről kell kezdenem, egészen kicsi gye­rek­ko­rom­tól.

–  Nem baj, van idő – ült le feszül­ten az ágy szé­lére.

–  Már az óvodában is utáltam a nad­rá­got, min­dig or­dí­tot­tam, ami­kor anyu öl­töz­te­tett. Be­le­fá­radt, és vi­rá­got hím­zett a nad­rá­gomra, így olyan lá­nyos lett. Ing he­lyett is csak blúzt le­he­tett rám adni. Ez ment a su­li­ban is. Ők szé­gyell­ték ma­gu­kat, las­san én is el­kezd­tem szé­gyen­kezni. Apu el­ju­tott a gyű­lö­le­tig. Sok­szor meg­vert, köz­ben azt or­dí­totta, miért nem let­tem kutya, könnyebb lenne nekik. Tes­tem tele volt kék-zöld fol­tok­kal, gyű­lölni kezd­tem apá­mat. Ké­sőbb a lá­nyos nad­rá­got fel­vál­totta az egyen­far­mer. Rosszul érez­tem ma­ga­mat benne, csak áll­tam a fal­nál szü­ne­tek­ben, nem szól­tam sen­ki­hez. Néha a lá­nyok hív­tak ug­ró­is­ko­lázni, arra haj­landó vol­tam. Nem ba­rát­koz­tam sen­ki­vel, fi­úk­kal nem akar­tam, lá­nyok­kal meg nem le­he­tett iga­zán. Sok­szor gú­nyol­tak, Sá­ri­ká­nak ne­vez­tek, azt hit­ték, sér­te­nek vele, pedig nem így volt, sze­ret­tem ezt a nevet, il­lett hoz­zám a női név. Gon­do­lat­ban Bea let­tem, Beáta. Ha most kel­lene nevet vá­lasz­ta­nom, ezt vá­lasz­ta­nám. Mé­szá­ros Beáta sze­ret­nék lenni.

Mondtam, mondtam, közben fülemben csen­gett anyu ki­a­bá­lása: „Mi vagy te, lány? Vagy csak hü­lyét akarsz be­lő­lem csi­nálni? Las­san engem saj­nál min­denki, aki tudja, min me­gyek veled ke­resz­tül! Sze­rin­ted nor­má­lis dolog ez?"

Az a nap, amikor meghaltam, rek­kenő hő­sé­ges nap volt. Én a für­dő­kád­ban fe­küd­tem, a vö­röslő víz­ben. Ahogy ki­lib­ben­tem a tes­tem­ből, meg­néz­tem ma­ga­mat. Ma­ga­mat? Hisz az nem én vol­tam, én nem le­het­tem. Egy férfi teste volt a kád­ban, sző­rö­sen, és a ke­véske víz­ben a fel­szí­nen fi­tye­gett a hím­vesszője. Én va­ló­ban nem le­het­tem, hisz nekem nem lehet péni­szem. És itt ordít anyu: „Édes gye­re­kem!" Va­la­kik el­vi­szik a tes­tet. A tes­tet, ami nem az enyém. De hol az enyém? Az én cicis, pun­cis, göm­bö­lyű csí­pőjű, hosszú hajú és bo­rosta nél­küli tes­tem?

Ági döbbenten hallgatta a val­lo­mást, úgy érezte, va­lami nagy, nehéz súly eresz­ke­dik rá, már meg sem tud moz­dulni, gúzsba kö­töt­ték a hal­lot­tak, mon­dana ugyan va­la­mit, de sza­vai nem for­má­lód­tak. Egy rongy­baba lett, olyan, aki nem tud mit kez­deni sem a tes­té­vel, sem az el­mé­jé­vel. Ahogy egyre in­kább be­le­me­le­ged­tem a be­szédbe, érez­tem, év­ti­ze­des nyo­más alól sza­ba­du­lok meg. Las­san kör­vo­na­la­zó­dott a gon­do­lat, úgy aka­rok élni, ami­lyen­nek szü­let­tem, nő­ként! Han­go­san ki­mon­dani nem mer­tem, de tud­tam, hamar eljön az is, ami­kor saját ma­gam­nak és a kör­nye­ze­tem­nek is szembe kell néz­nie a ténnyel. El­jött az idő véres, ronda sző­rös és de­for­mált ál­ru­há­mat vég­leg szám­űzni éle­tem­ből. Már nem meg­halni akar­tam, hanem lé­tezni.

Megkeserítette az egész életün­ket. Több gye­re­künk nem lett, így én na­gyon ra­gasz­kod­tam hozzá mind­ezek el­le­nére. Néha majd meg­sza­kadt a szí­vem érte. Ami­kor fel­vágta az ereit, akkor is. Ször­nyű volt. Én va­gyok a hibás, csak nem jövök rá, mi a vét­kem. Ha tud­nám, talán könnyebb lenne!

17

– Hányingerem van tőled – zokogott Ági.

Nem tudtam rá válaszolni, értettem csa­ló­dá­sát.

–  Miért nősültél meg? Azért, hogy tönk­retedd mások éle­tét is? És most mosod ke­zei­det? Ki­lépsz?

Felkapta az asztal közepén terpesz­kedő kris­tály­vá­zát, és tel­jes erő­ből felém re­pí­tette. Az üveg mel­let­tem lan­dolt ezer da­rabra törve.

–  Úgy gondoltam, minden rendbe jön. Meg­vál­to­zok egy csa­lád­ban, asszony, gye­re­kek mel­lett, de ahogy telik az idő, egyre in­kább bör­tön­ben érzem ma­ga­mat. Igaza volt apám­nak. Nem kel­lett volna meg­szü­let­nem.

–  Igen, igaza! Dögölj meg, könnyebb lesz min­den­ki­nek! – or­dí­totta.

–  Apám is mindig erre várt, de nem! Meg­szü­let­tem, élni aka­rok, úgy, ahogy mások, jogom van hozzá nekem is!

–  Istenem, miért velünk esik ez meg? – zo­ko­gott meg­ál­lás nél­kül.

Ez a csalás nagyobb volt, mintha sze­re­tőm lett volna, tud­tam. Azt meg le­hetne be­szélni, va­la­me­lyik agyon­csé­pelt for­ga­tó­könyv sze­rint meg­ol­dani. To­vább­lép­het­tünk volna – együtt vagy külön. Erre a le­he­tet­len hely­zetre a for­ga­tó­köny­vet ne­künk kel­lett ki­ta­lálni, és fo­gal­mam sem volt, merre in­dul­hat­nánk. Tu­dunk in­dulni, vagy csak meg­nyo­mo­rít­juk egy­mást? Mint apám, aki a leg­könnyebb utat vá­lasz­totta, gyű­lölt. Egy­szerű, de jól kö­rül­ha­tá­rol­ható bűn, és az ál­tala ge­ne­rált érzés, hogy le­he­tett volna más­hogy is, fel sem me­rült benne.

Ági lassan lecsillapodott, de az ő sze­mé­ben is fel­sej­lett a gyű­lö­let, fáz­tam tőle és fél­tem.

Szó nélkül feküdtünk le, vigyázva, ne érint­sük egy­mást. Fo­gal­mam sem volt, mi jöhet, ho­gyan lehet így lé­tezni. Mi lesz a csa­lád­dal, a gye­re­kek­kel? Ne­he­zen alud­tunk el, ki­me­rül­ten éb­red­tünk mind­ket­ten. Zavar lengte be a fül­ledt szo­bát, ez a zavar kö­ve­tett ben­nün­ket a lakás egyéb he­lyi­sé­ge­ibe is. Csend, ki­lá­tás­ta­lan­ság. Ő szedte össze előbb magát.

–  Lehet, hogy transzvesztita vagy! Erre nem gon­dol­tál? Azok sze­ret­nek nőnek lát­szani. És azok sze­re­tik a fér­fi­a­kat.

–  Én nem nőnek akarok látszani, én nő va­gyok! Érted? Nő va­gyok!

Láthatóan nem értette az egészet, neki sok­kal egy­sze­rűbb­nek tűnt a dolog. A férje fér­fi­a­kat akar sze­retni, tehát meleg. Nőnek akar ki­nézni, tehát transz­vesz­tita.

–  Női lelkem van.

–  És? Az vajon mitől más?

–  Például máshogy látja a nő a vi­lá­got, mint a férfi. Azon­kí­vül in­kább főzni sze­ret, nem pedig bi­cik­lit sze­relni.

–  Hülyeség! Annyi nő szeret ma már bi­cik­lit sze­relni, re­pü­lőt ve­zetni, és az sem csoda, ha a férfi sze­ret főzni. Nézd meg, a leg­hí­re­sebb sza­ká­csok mind fér­fiak!

–  Képzeld el, hogy férfiruhába bújsz, úgy nézel ki, mint egy férfi, és ami­kor pi­silni kell, csak a fér­fi­vé­cét hasz­nál­ha­tod, mond­juk a szín­ház­ban. Hogy érez­néd ma­ga­dat?

Igyekezett elképzelni a szi­tu­á­ciót, de nem ment.

–  Nem tudom.

–  Próbáld meg! Vagy reggel kimész a für­dő­szo­bába, és egy sző­rös fér­fi­arc te­kint rád a tü­kör­ből. Mi­lyen sors lenne neked? Olyan, mint az enyém! És nem tudsz mit kez­deni, azt vár­ják tőled, hogy fér­fias légy. Tudod, mi­lyen erő­fe­szí­té­sembe kerül vi­gyázni a gesz­tu­saimra, hogy azok le­gye­nek? És mit érzek, ami­kor el­fe­led­ke­zem ma­gam­ról? És itt van­nak a gon­do­la­tok, talán ez a lélek, ez az, ami­vel nem tudsz mit kez­deni. Én sem tudok sem­mit, mert tőlem füg­get­le­nül te­per­nek le, egyre rit­káb­ban sza­ba­dul­ha­tok.

Női a lelkem, most már tudom, de… de mitől va­gyok női lel­kü­letű? Csak azért, mert így gon­do­lom? Nő va­gyok, mert érzem, az va­gyok. Gon­dos­kod­nom kell, főz­nöm, be­vá­sá­rol­nom, ma­ni­kű­röz­nöm, par­fü­möt hasz­nál­nom, nem tudok ga­tyát vá­sá­rolni a bolt­ban, de bu­gyit tud­nék, azt aka­rok, lak­kozni sze­ret­ném a kör­mö­met, pu­hí­ta­nám a bőröm, smin­kel­nék és gyan­táz­nám a lábam szá­rát, szok­nyát ven­nék és magas sarkú cipőt, mert az il­lene hoz­zám, nem ven­nék fel mell­tar­tót, hogy jól látssza­nak a bim­bóim, flör­töl­nék a pa­sik­kal, ki­vá­gott pó­ló­ban jár­nék, úgy ha­jol­nék le, hogy be­lás­sa­nak, pi­rosra rú­zsoz­nám a szá­mat, mind­ezt sze­ret­ném, de egy bo­ros­tás arcú, lapos, fü­tyis test ezt nem te­heti. Csak ha­zud­ha­tok, azt, hogy férfi va­gyok.

–  Akkor is, miért teszed tönkre az éle­tün­ket? Miért nem ma­radsz nyu­god­tan, és örülsz, hogy szép csa­lá­dod van? Mi? – or­dí­tott.

A gyerekek riadt arccal bújtak elő. Nem tud­tam vá­la­szolni, ott tar­tot­tunk újra, ahol este be­fe­jez­tük. Be­zár­kóz­tam a für­dő­szo­bába, vé­resre dör­zsöl­tem ka­ro­mat, hogy fel­éb­red­jek, de hiába volt az esze­ve­szett fáj­da­lom, már nem ment.

Az én fiam jó gyerek amúgy. Sze­reti a csa­lád­ját, min­dent meg­tesz értük. Szé­pen élnek, még sze­ren­cse. Ha náluk va­gyok, csak a jót látom. A me­nyem szép kis nő, és imádja a fi­a­mat. Talán a sors kom­pen­zál.

18

Számomra egyértelmű volt, hogy ren­det kell tenni saját ma­gam­ban, az, hogy ez má­so­kat is érint, na­gyon bán­tott, rom­bolni nem akar­tam. Ér­tet­tem a fe­le­sé­ge­met, na­gyon saj­nál­tam őt és a gye­re­ke­ket is, mégis, eddig kép­lé­keny el­ha­tá­ro­zá­som szik­la­szi­lárddá vált. Utána kell jár­nom a do­log­nak, tisz­tába kell ma­gam­mal jön­nöm vég­ér­vé­nye­sen. A hamis il­lú­zió, hogy én va­gyok ebben a csa­lád­ban, ebben az ott­hon­ban a férfi, nem volt tart­ható to­vább, össze­om­lott a tol­do­zott-fol­do­zott, ro­zoga erő­dít­mény.

Az első lépést az izgalomtól tel­je­sen le­iz­zadva, kábán és esz­mé­let­len fé­le­lem­mel tet­tem meg. Ami­kor a csa­lád­or­vos­nak meg­pró­bál­tam ér­zel­mei­met, di­lem­má­mat el­mon­dani, szem­be­sül­tem azzal, hogy gon­do­mat még az egész­ség­ügy­ben sem min­denki is­meri. Ér­tet­le­nül né­zett rám, semmi szim­pá­tiát nem ér­zé­kel­tem benne, csak egy újabb el­len­ség a magam által ki­je­lölt csa­ta­me­zőn.

–  Nem tudok férfibőrben tovább lé­tezni, olyan, mintha pán­célba, bör­tönbe len­nék zárva.

Az orvos csodálkozva nézett rám.

–  Ha egy másik férfi tetszik, akkor talán meleg! Nem le­het­sé­ges, hogy erről van szó?

–  Nem hinném, mert én nem nő aka­rok lenni egy kap­cso­lat­ban, hanem nő­ként sze­ret­nék élni. Vé­gig­me­gyek az utcán, nem gon­dol­ko­dom sem­min, egy­sze­rűen nő va­gyok. Ami­kor ha­za­ér­ke­zem, be­lé­pek az ajtón, rög­tön meg­lá­tom ma­ga­mat az elő­szo­ba­tü­kör­ben, leg­szí­ve­seb­ben or­dí­ta­nék. Aki ott van velem szem­ben, nem én va­gyok, más gya­lo­golt az utcán, süt­tette magát a nap­pal, fi­gyelte az em­be­re­ket.

–  Régóta gondol ilyesmire? – cso­dál­ko­zott az orvos.

Próbáltam magyarázni, hogy nem gon­do­lok erre, nincs mire gon­dol­nom, csak va­gyok, olyan­nak, ami­lyen­nek szü­let­tem.

–  A környezete észrevett magán va­la­mit, amit nem ta­lált he­lyén­va­ló­nak?

–  Mindig igyekeztem viselkedni. Az egyik szom­széd­dal be­szél­tem csak arról, talán nem olyan va­gyok, ami­lyen­nek ő lát, de nem tu­dott ezzel mit kez­deni. Én sem tud­tam mos­ta­náig – mond­tam egyre el­ke­se­re­det­teb­ben.

–  Nézze, azt javaslom, keressen fel egy szak­or­vost, egy pszi­chiá­tert, hátha ő job­ban tud se­gí­teni. Meg­adom egy kol­léga nevét, kérem, majd je­lez­zen vissza.

–  Köszönöm.

Így azután egy kemény tapasztalat­tal gaz­da­gab­ban in­dul­tam haza, pon­to­san én sem tud­tam, mi a baj, de az orvos még annyira sem, mint én.

Aznap este felkerestem az egyik me­leg­klu­bot, pró­bál­tam is­mer­kedni, ked­ve­sen fo­gad­tak, nem is érez­tem ma­ga­mat rosszul. Volt itt több férfi is nőnek öl­tözve, úgy gon­dol­tam, leg­kö­ze­lebb én is így jövök, fel­ve­szem az új ru­há­mat. Annyira tü­rel­met­len vol­tam, annyira vágy­tam már arra, hogy olyan­nak lás­sa­nak, ami­lyen­nek ma­ga­mat érez­tem, hogy más­nap már ismét ott ül­dö­gél­tem, re­mény­kedve néz­tem szét a fél­ho­má­lyos he­lyi­ség­ben.

Rögtön két férfi jött oda hozzám, fel­sza­ba­dul­tan be­szél­get­tünk, de hamar ér­zé­kel­tem, va­lami nem stim­mel.

Próbáltam úgy viselkedni, ahogy egy nor­má­lis em­ber­nek kell, ezért egy nővel kezd­tem kap­cso­la­tot. Gye­re­keink is szü­let­tek. Mégis azt gon­do­lom, a tra­di­ci­o­ná­lis nő­tí­pust kép­vi­se­lem. A pasi le­gyen pasi, a nő le­gyen nő. Nem aka­rok fel­tét­le­nül eman­ci­pált lenni. Nem haj­tom annyira a kar­ri­ert, nem aka­rom annyira meg­mu­tatni a vi­lág­nak, hogy már­pe­dig én olyan erős nő va­gyok. In­kább vá­gyom arra a pa­sira, aki biz­ton­sá­got ad. Igen, oda­adó len­nék, sze­rin­tem. Igye­kez­nék min­dent meg­tenni, ami szük­sé­ges egy fér­fi­nak, meg egy csa­lád­nak, amit a nőtől el lehet várni. Össze­tar­ta­nám a csa­lá­dot, és ez a lé­nyeg!

–  Szia, szépségem! Jó az összhang! – ked­ves­ke­dett az egyik.

Jóképű férfi volt, még akár szóba is jö­he­tett volna, de meg­jegy­zése hely­re­bil­len­tette ál­mai­mat.

–  Ezt hogy érted?

–  Jól öltöztél be és jók a gesz­tu­said is.

–  Úgy látod?

–  Hát igen! Nem olyan könnyű egy fér­fi­nak nő­ként meg­je­lenni, a moz­du­la­tai el­árul­ják, de téged nem. Sokat gya­ko­rol­tál?

–  Nem gyakoroltam, én ilyen vagyok, egy nő.

–  Nő vagy? Azt akarod mondani, transz­sze­xu­á­lis?

–  Transzszexuális? Az mi?

Csodálkozva ízlelgettem a szót. Most ta­lál­koz­tam ezzel a ki­fe­je­zés­sel elő­ször.

–  Hát olyan, az agyad női, de a tes­ted férfi. Itt vagy és még nem hal­lot­tál róla? Na ne játszd meg magad!

–  Nem hallottam róla, nem is fog­lal­koz­tam ilyes­mi­vel, fe­le­sé­gem van és gye­re­keim.

–  Nézz csak szét az interneten, ott meg­tu­dod.

Szomorúság és tehetetlenség érzése ke­rí­tett ha­tal­mába. Nem tar­toz­tam ide sem. De akkor hová? Mintha egy másik boly­gón jár­nék, tel­je­sen szám­ki­ve­tet­ten.

Így azután reménykedem, hogy vége a rém­álom­nak. Talán egy ki­csit én is meg­pi­hen­he­tek. Sze­ret­he­tem az uno­kái­mat. Még az is elő­for­dul­hat, hogy büszke le­szek a fiamra. Na és az uram is hátha meg­bé­kél.

19

Másnap tovább maradtam a mun­ka­he­lye­men, sze­ret­tem volna a témát egye­dül, nyu­gal­ma­san kö­rül­járni az inter­net se­gít­sé­gé­vel. Za­vart vol­tam egész nap, de végre el­csen­de­sült a ház, a ma­gány biz­ton­sá­gos nyu­gal­má­val ütöt­tem be a ke­re­sőbe: „transz­sze­xu­á­lis". Sok ol­dalt do­bott ki a gép. Leg­elő­ször a meg­ha­tá­ro­zásra vol­tam kí­ván­csi, de ami­kor el­ol­vas­tam, egy­ál­ta­lán nem vol­tam elé­ge­dett.

„A saját nemét megtagadó férfi vagy nő", ol­vas­tam az egyik ol­da­lon. Tud­tam, ez va­lami té­ve­dés lehet, ez nem én va­gyok. Miért is akar­nám meg­ta­gadni saját ne­me­met? To­vább bön­gész­tem az ol­da­la­kat. És akkor va­lami olyas­mire buk­kan­tam, ami mintha egye­ne­sen rólam szólna: „Transz­sze­xu­a­li­tás: a nemi iden­ti­tás za­vara. Ál­do­za­tai tar­tó­san úgy érzik, va­lami ka­taszt­ro­fá­lis té­ve­dés foly­tán rossz testbe ke­rül­tek, és min­dent el­kö­vet­nek annak ér­de­ké­ben, hogy meg­sza­ba­dul­ja­nak ennek a rossz test­nek az el­sőd­le­ges és má­sod­la­gos nemi jel­le­gei­től, meg­sze­rez­zék a másik nemre jel­lem­ző­e­ket. Saját nemi szer­vei­ket ál­ta­lá­ban vissza­ta­szí­tó­nak tart­ják."

Nem volt türelmem tovább kutakodni, sok­ko­lóan ha­tott rám a dolog, ez va­gyok én, tud­tam. Majd egy óra telt el, ami­kor a ká­bult­ság­ból fel­éb­red­tem. Ki­nyom­tat­tam a szö­ve­get és ha­za­in­dul­tam.

–  Nézd csak! – nyújtottam oda a lapot Ági­nak.

–  Ez lennél te? Női agyad van vagy női lel­ked? – né­zett rám cso­dál­kozva.

–  Nem tudom mim van, csak azt érzem, nem férfi va­gyok. Ez egy érzés, de ami­kor be­le­né­zek a tü­körbe, akkor már több annál. Azt látom, el­szi­ge­telt va­gyok min­den­ki­től. Min­dig más­nak lát­szom, mint ami­nek érzem magam. A mun­ka­he­lye­men be­me­gyek a fér­fi­vé­cébe, és un­do­ro­dom a pi­szo­árba lógó far­kak lát­vá­nyá­tól, un­do­ro­dom a sa­já­tom­tól is. Nem tudok oda­állni, pi­silni, le kell ülnöm a vé­cé­desz­kára, mint gye­rek­ko­rom­ban. És éme­lyeg a gyom­rom min­den reg­gel, ami­kor fel­ve­szem a ga­tyát, a nad­rá­got. Olyan egy­szerű lenne, ha meleg len­nék vagy transz­vesz­tita. Tiszta sor. Tar­toz­nék va­la­kik közé. De így nem tar­to­zom se­hová.

–  Nekem akkor is elegem van belő­led, a nya­valy­gá­sa­id­ból meg pláne, ke­resd fel azt a pszi­cho­ló­gust, és du­gulj be! Hagyj békén egy életre! – je­len­tette ki.

Nem volt mit mondanom, lehet, hogy igaza van, neki is össze­törve min­den, kö­rü­löt­tem a rom­bo­lás fog­lalta el he­lyét vég­ér­vé­nye­sen.

A feleségem azt hitte, egy férfi lesz a férje. Én isten bi­zony igye­kez­tem, amed­dig bír­tam, gon­dol­tam, majd meg­szo­kom. De ami­kor es­tén­ként várta, hogy hoz­zá­ér­jek, si­mo­gas­sam, a lába közé nyúl­jak, úgy érez­tem, mintha egy másik nő sze­mé­rem­test­éhez kö­ze­led­nék. Az érin­tés, és az, ahogy re­a­gált, ahogy egyre ned­ve­sebb lett, ahogy pum­pálta a péni­sze­met, las­san el­vi­sel­he­tet­len lett a szá­momra. A péni­szem, me­lyet gyű­lö­lök, leg­szí­ve­seb­ben egy éles kés­sel meg­sza­ba­dul­nék tőle. Nem va­gyok lesz­bi­kus, nő­ként nem sze­ret­he­tek másik nőt, ez tel­je­sen nyil­ván­való. De hogy ma­gya­ráz­zam ezt meg bár­ki­nek? Azt hi­het­nék, meg­hü­lyül­tem, és di­li­ház­ban a he­lyem. Néha én is úgy érzem, nem e vi­lágra való va­gyok!

Minél többet tudtam magamról, annál el­vi­sel­he­tet­le­nebb lett a lé­te­zés. Időn­ként azt gon­dol­tam, ve­szek egy mély le­ve­gőt és ki­ug­rom az ab­la­kon, hadd loccsan­jon szét az asz­fal­ton lel­kem­hez ké­pest torzó tes­tem. Az élet­ről azt gon­dol­tam, egy te­rí­tett asz­tal, de én jól­la­kott va­gyok.

Nem kell! Nem kell! Így nem! Csak ezt haj­to­gat­tam hisz­té­ri­ku­san: így nem kell! Egy­szer meg fogok őrülni, nem kutya le­szek, hanem egy véres hús­csomó, ki­dül­ledt szem­mel, bom­lott aggyal.

A kisfiú Zsolti, a kislány pedig Krisz­tike. Jól ne­velt gye­re­kek. Lát­szik, hogy ki­egyen­sú­lyo­zott csa­lád­ban élnek. Ked­ve­sek, ara­nyo­sak, és semmi fur­csa­ság nem lát­szik egyi­ken sem. Sze­ren­csére! Sokat imád­koz­tam, talán nem hiába!

20

Ahogy kiléptem a rendelő ka­pu­ján, fáz­tam, és re­meg­tem a ha­tal­mas teher má­zsás súlya alatt. Nem hit­tem sem­mi­ben, el­ső­sor­ban ön­ma­gam­ban nem. Ági is hall­ga­tott, nincs már miről dön­teni, min­den vi­lá­gos, csak tu­do­má­sul kell venni, meg kell ta­nulni, élni az új kö­rül­mé­nyek kö­zött, mert nő le­szek előbb-utóbb, nem­csak belül, hanem kívül is, és ő, aki a fér­fit sze­rette ben­nem, a gyen­géd­sé­get, ked­ves­sé­get, halk fi­nom­sá­got, de mégis a fér­fit, most el­ve­szít­het.

–  Mit mondott az orvos? Tudta egy­ál­ta­lán, miről be­szélsz? – né­zett rám.

Ismét megcsapott a gyűlölkö­dés szele, pró­bál­tam meg­ér­teni, hisz a gennyes seb a csa­lád vé­dő­bur­kán az én dön­té­sem szü­lötte.

–  Meg kell kapnom azt a for­mát, ami­ben lé­tez­he­tek. Se­gíts nekem, kér­lek, egye­dül nem tudom vé­gig­kín­lódni.

Hallgatott. A levegő megfagyott kö­zöt­tünk. Sok idő telt el, mire meg­szó­lalt, sza­vai sem­mit nem ol­dot­tak fel, tet­tek helyre, csak a gyöt­rő­dé­se­met erő­sí­tet­ték.

–  Ez jó! Még tőlem vársz segítsé­get? Tönk­re­te­szed a csa­lád éle­tét, mint egy aljas be­sur­ranó, és azt kéred, se­gít­sek? Gyű­löl­lek, ir­tó­zom tőled, nem fogod fel, mit tet­tél? Rád nézek, és rosszul le­szek, igen, apád­nak van igaza, nem kel­lett volna meg­szü­let­ned. Ne várj tőlem sem­mit, aljas pat­kány vagy, igye­kezz minél ke­ve­seb­bet a sze­mem elé ke­rülni!

–  Nem fogom fel? Mit gondolsz, miért ele­ven hús a karom? Fo­gal­mad sincs arról, én mit szen­ve­dek! És ha így gon­do­lod, mi lesz? Ho­gyan fo­gunk élni? Egy la­kás­ban, a gye­re­kek mel­lett? Így, gyű­löl­ködve? Kinek lesz ez jó? Neked jobb lesz? Vagy ha be­le­őrü­lök a do­logba, vagy meg­ölöm ma­ga­mat, jobb lesz?

–  Fogalmam sincs – és már sírt –, miért tet­ted ezt velem, hisz annyira sze­ret­te­lek!?

–  Akkor segíts, ne nehezítsd a hely­ze­te­met, kér­lek, kö­nyör­gök!

Őrületes vívódáson ment keresztül, tudom. Nem sej­tette, mi­lyen az élet férfi nél­kül, úgy, hogy egy másik nő van mel­lette. Nem ér­zé­kelte, mi­lyen az, ha ki­éhe­zett a teste, de az éh­sé­gét csil­la­pító pé­nisz már nincs többé.

Ettől az alkalomtól kezdve időnként női ruhát vi­sel­tem. Ki­szed­tem a szem­öl­dö­köm, gyan­táz­tam az ar­co­mon a szőrt, a lábam szá­rán, hónom alján. A nagy kér­dés, a gye­re­kek! Még aznap este be­szél­tünk velük, ami­kor ha­za­men­tünk a pszi­chiá­ter­től. Ági ké­szí­tette a va­cso­rát, de min­den egyes hangra éle­sen fi­gyelt, ké­szen állva a be­avat­ko­zásra.

–  Figyeljetek! Valami fontosat kell mon­da­nom nek­tek – szól­tam nekik.

Ők a fontosság tudatában, csend­ben te­le­ped­tek az ét­ke­ző­asz­tal köré, fe­szül­ten vár­ták, mit aka­rok. Olyan ár­tat­lan kí­ván­csi­ság­gal fi­gyel­tek, hogy majd meg­sza­kadt a szí­vem. Nem tud­tam, ho­gyan fog­jak hozzá, for­gat­tam a sza­va­kat, de nem ment. Ági se­gí­tett ki.

–  Na, gyerekek, jó apátok azt akarja nek­tek mon­dani, hogy ő nő, nem pedig férfi! – vág­tak pofán gúnnyal telt sza­vai.

A két gyerek megmerevedett, nem tud­tak meg­szó­lalni, nem is ér­tet­ték, mit mond az any­juk.

–  Igen, úgy van, ahogy az anyu mondja. Én nőnek érzem ma­ga­mat! – néz­tem rájuk.

Kriszti tért először magához.

–  Apa, mit hülyéskedsz? Mi az, hogy nő vagy? Nincs is kukid? – Konok kis arcán a szep­lők ki­gyul­ladva vö­rös­löt­tek.

Kislányom született, három kiló húsz de­ka­gram­mal, hosszú fe­kete haj­jal. Pont olyan, mint egy kis­lány­cse­csemő. Nekem is így kel­lett volna szü­let­nem. Vajon mi tör­tén­he­tett?

–  De van, csak a lelkemben va­gyok nő. Úgy érzem ma­ga­mat, hogy a fér­fi­tes­tem egy ál­ruha. Mint ami­kor far­sang­kor te is más ru­hába bújsz, és ha abban a ru­há­ban kel­lene ma­rad­nod egy életre, nem érez­néd jól ma­ga­dat te sem. Ta­valy pöttyös ka­tica vol­tál. Kép­zeld el, úgy kel­lene élned, pöttyös ka­ti­ca­ként, azóta a far­sangi nap óta. Men­nél az utcán, te tud­nád, hogy Kriszti vagy, de raj­tad kívül min­denki ka­ti­ca­bo­gár­nak látna.

A kislány megilletődött, nem tudott mit mon­dani.

–  Ugyan, apu, ez nagy hülyeség! – szólt közbe Zsolti.

–  Nem, kisfiam, nem az! Komoly be­teg­ség.

–  Na, akkor figyeljetek mindannyian! – és Ági ol­vasni kez­dett. – Bi­o­ló­giai oka van ennek a be­teg­ség­nek. A neve transz­sze­xu­a­li­tás. Apá­tok ezek sze­rint transz­sze­xu­á­lis nő, női agya van, de fér­fi­teste.

Feszülten figyeltünk mindhárman.

Délelőtti gyűlölködése után engem is meg­le­pett mos­tani vi­sel­ke­dése, mintha már a gúny is el­il­lant volna a hang­já­ból.

–  Ennek a betegségnek oka egy DNS-vál­to­zat. Ál­lí­tó­lag.

–  Mi az a DNS? – értetlenked­tek a gye­re­kek.

–  A DNS egy olyan apró, szabad szem­mel nem lát­ható al­ko­tó­ré­sze a tes­tünk­nek. Sok min­dent hor­doz ma­gá­ban a múlt­ból, csupa olyan dol­got, amit az őseink­től örö­köl­tünk. Mint pél­dául a te szep­lőid Kriszti, lehet hogy va­la­me­lyik ős­anyád vagy ős­apád ilyen szep­lős volt. Az apá­tok­nak lehet egy ilyen hibás DNS-e, ami­től ő nőnek érzi magát, nőkét gon­dol­ko­dik, de a bőre fér­fi­bőr. Ez nagy szen­ve­dést okoz neki. Ez olyan be­teg­ség, amit gyó­gyí­ta­nak, és ha ő is meg­gyógyul, nő lesz a kül­seje is. Meg­kapja az igazi bőrét, de úgy is apu­ká­tok akar ma­radni, női kül­ső­vel.

A gyerekek tágra nyílt szemmel fi­gyel­tek.

–  Apa, akkor most mi lesz? Apukák csak fér­fiak le­het­nek! – né­zett rám meg­ro­vóan a lá­nyom.

–  Én mindig az apukátok leszek, de női kül­ső­vel fogok majd élni. Ehhez kü­lön­böző or­vosi ke­ze­lé­sek kel­le­nek és na­gyon fáj­dal­mas mű­té­tek.

–  És – szólalt meg Zsolti is – mi vár­ható még? Mit mon­dunk majd az is­ko­lá­ban? Meg­gár­gyult az apu­kánk? Vagy tit­kol­nunk kell? Min­denki raj­tunk fog rö­högni!

–  Nem tudom, gyerekek. Szerintem ne be­szél­je­tek róla, mást nem te­het­tek. Ez hosszú fo­lya­mat lesz. Pél­dául női nevet is kapok. Az is­ko­lá­ban pedig nem kell be­szélni róla, elég, ha ti tud­já­tok.

Hallgattak egy darabig, majd egy­szerre vág­ták rá:

–  Na jó!

Amikor már úgy éreztem, hogy túl let­tem a ne­he­zén, Kriszti hir­te­len sírni kez­dett.

–  Nem akarom, hogy női apukám le­gyen! – hüp­pögte.

Átöleltem, de ekkor Zsolti is, mintha meg­iri­gyelte volna a húgát, rá­zen­dí­tett.

–  Nem is lesz apukánk! Ugye anyu? – for­dult Kriszti az any­já­hoz.

–  De lesz, csak másmilyen. Apátok beteg, ezt ért­sé­tek meg! – már or­dí­tott újra, nem bírta to­vább tü­re­lem­mel.

Én pedig éreztem, egy önző gnóm va­gyok, egy idióta. Be­ro­han­tam a für­dő­szo­bába, és a ma­gamra zárt ajtó mö­gött addig ka­par­tam a sebet a ka­ro­mon, hogy öm­lött be­lőle a vér. A fáj­dal­mat nem fog­tam fel, ezért a nyílt sebre mo­só­port szór­tam. Bor­zal­ma­san csí­pett és ége­tett, de ennyi a mi­ni­mum, amit meg­ér­dem­lek. Ami más­nak fáj, fáj­jon nekem ezer­sze­re­sen.

Amikor megszületett, nagyon bol­dog vol­tam. Ne­he­zen let­tem ter­hes, kap­tam va­la­mi­lyen hor­mon­ke­ze­lést is. Mond­ha­tom, késői gye­rek. Örült az uram is. Nem nagy súlyú, de szép, for­más cse­csemő volt. Akkor iga­zán büszke le­het­tem. Nem lát­szott semmi rajta. Min­dent úgy csi­nált, ahogy kel­lett. Szé­pen fej­lő­dött. Talán az óvo­dá­ban kez­dett egy ki­csit fur­csa lenni, de akkor még ez nem tűnt fel.

21

Az elkövetkező napokban a gye­re­kek el­csen­de­sed­tek. Meg­szűnt a ve­sze­ke­dés, vi­hán­co­lás. Ész­re­vet­tem, fi­gyel­nek, szinte ta­nul­má­nyoz­nak. Miben let­tem más? Más let­tem-e? Tud­tam, sem­mit nem ér­te­nek az egész­ből. Majd kér­dez­nek, ha akar­nak, akkor pró­bá­lok őszin­tén vá­la­szolni, ez a leg­több, amit te­he­tek, azon kívül, hogy na­gyon sze­re­tem őket. Azt gon­dol­tam, ennyire egy­szerű az egész, míg­nem egy nap Kriszti sírva jött haza az is­ko­lá­ból. Meg­ér­tet­tem, foly­ta­tó­dik a rém­álom.

–  Azt mondják, az én apukám gonosz és tel­je­sen zokni – zo­kogta. – Egész nap csú­fol­tak – zo­ko­gott to­vább.

Ági szemrehányóan nézett rám, be­ment az is­ko­lába, majd tel­je­sen fel­dúlva jött haza. A ta­nító meg­kérte, vi­gyük a gye­re­ke­ket más­hová, mert nem tud­ják meg­óvni a gú­nyo­ló­dás­tól, ki­kö­zö­sí­tés­től.

–  Miért nem szakad le ez a pla­fon, miért ve­lünk tör­té­nik ez? Mit te­szel a csa­lá­dod­dal, te sze­ren­csét­len? Men­jünk tel­je­sen tönkre, hogy neked jó le­gyen? Gyű­löl­lek, te idióta. Mert az vagy, egy idióta torzó, egy sze­ren­csét­len fasz! – or­dí­totta olyan han­gon, hogy zen­gett a ház. Ha eddig nem tudta senki, most hadd tudja meg.

Én pedig csak szűköltem a für­dő­szo­bá­ban, vag­dos­tam a ka­ro­mat, ahogy engem vag­do­sott az élet. A bal karom már szinte ele­ven hús volt, a bőr is ca­fa­tok­ban ló­gott róla. Ami­kor meg­nyu­god­tam va­la­mennyire, be­kö­töz­tem, de ál­lan­dóan érez­nem kel­lett a fáj­dal­mat, csak így volt erőm a lé­te­zés­hez.

Eljött az idő, amikor beszélni kel­lett szü­leim­mel is, és a leg­na­gyobb di­lemma a mun­ka­he­lyem­mel volt kap­cso­la­tos. Nem tud­tam, ho­gyan old­jam meg. Éj­sza­kán­ként csak for­go­lód­tam az ágy­ban, ne­he­zen alud­tam el, ha mégis, ál­mom­ban vad­ál­latok ül­döz­tek és mar­dos­tak vé­resre, ha ébren vol­tam, ir­tóz­tam saját ma­gam­tól. Ész­ve­szej­tően fél­tem a szü­leim­től, ho­gyan fo­gad­ják dön­té­se­met. Rém­álom volt szá­momra apám el­kép­zel­hető re­ak­ci­ója, és anyám hisz­ti­jére sem ké­szül­het­tem fel eléggé lel­ki­leg.

Jó lett volna, ha egyszerűen csak mel­lém áll­nak, de tud­tam, ez kép­te­len­ség.

–  Komolyan kell veletek beszélnem – kezd­tem össze­szo­rult gyo­mor­ral.

–  Na, még csak ez hiányzott! Nem elég az ed­digi ba­junk? Van még ezen kívül is, amit ránk mér a sors? – anyun lát­szott a hir­te­len rá­törő fe­szült­ség.

–  Nem kell idegeskedni, nem vészes a dolog, in­kább szo­kat­lan. De semmi pánik! – pró­bál­tam meg­nyug­tatni.

–  Akkor?

Apu arca hirtelen elsötétedett. Meg­érezte, hogy köz­len­dőm nem tölti el öröm­mel. Rob­ba­nás­ve­szély! Ezt vár­tam.

–  Gondolom, nem örültök neki, de most már biz­tos va­gyok abban, hogy transz­sze­xu­á­lis va­gyok.

–  Mi vagy te? – nézett rám értet­le­nül az apám, és or­dí­tani kez­dett min­den át­me­net nél­kül. – Mi az isten van már veled megint?

–  Transzszexuális nő vagyok – is­mé­tel­tem meg.

–  Mi lenne, ha magyarul beszélnél? Transz­vesz­tita, vagy buzi vagy? – or­dí­totta. – Min­dig tud­tam, hogy nem vagy nor­má­lis! Korcs­nak szü­let­tél, az is ma­rad­tál!

–  Nem azt jelenti. Pontosan azt je­lenti, hogy nőnek érzem ma­ga­mat, nő va­gyok lé­lek­ben, nő mód­jára gon­dol­ko­dom, látom a vi­lá­got, nő mód­jára érzek, de a tes­tem férfi – igye­kez­tem nyu­god­tan be­szélni.

–  Ne nézz hülyének, banyek! Mond­tam én ezer­szer, jobb lett volna, ha ku­tyá­nak pottyan­ta­nak ki. Így is az vagy! Egy állat! – or­dí­tott to­vább. – Minek jöt­tél ide? Miért nem hagysz nyu­god­tan élni ben­nün­ket? – fel­ug­rott a szék­ről, és egy durva moz­du­lat­tal odébb rúgta. Az han­gos kop­pa­nás­sal nyu­go­dott meg.

–  Ezért nem szerettél az iskolában fi­úk­kal ját­szani? Mi? Te… te átok!

–  Már akkor is ez lehetett, és ezért pró­bál­tam annyi­szor anyu ru­háit, ci­pőit, ezért fes­tet­tem ki ma­ga­mat, lak­koz­tam a kör­möm.

Nehezen birkóztam meg az indulata­im­mal én is, de nem tör­het­tem ki, nem ve­re­ked­het­tem össze az apám­mal, bár tud­tam, nem sok vá­laszt el ben­nün­ket ettől.

–  Ez azt jelenti, hogy beteg vagyok, ez be­teg­ség, ma már itt­hon is gyó­gyít­ják, műtik az ebben szen­vedő em­be­re­ket.

Na, csak ez hiányzott! Ha eddig nem ér­tett be­lőle sem­mit, most ez­után úgy érez­heti, hogy tel­je­sen a hol­don jár. Műtik? Érezte, zsib­bad a bal karja. El­kezdte a le­ve­gőt kap­kodni, tudta, most to­vább kel­lene or­dí­tani, de mégis mit? Tűn­je­tek innen el, vagy azt, ne csi­nálj be­lő­lem hü­lyét!

Hallgatott, mert ordított már ele­get. Mivel is fo­koz­hatná? Talán, ha ki­mon­daná, hogy gyű­löl. Most még erre is sor ke­rül­het, még ki is dob­hat vég­leg, de már nem szá­mí­tott.

–  Voltam orvosnál. Először készí­te­nek velem egy pszi­chi­át­riai vizs­gá­la­tot, majd még egyet, és ez­után kér­he­tem a név­vál­toz­ta­tást. Köz­ben hor­mon­ke­ze­lést kapok, az las­san meg­vál­toz­tat kül­ső­leg, egyre in­kább nőies le­szek. Női ru­há­kat fogok hor­dani, az ala­kom is vál­to­zik, ott lesz­nek zsír­pár­náim, ahol a nők­nek ál­ta­lá­ban, el­tű­nik a szőr­ze­tem, lé­ze­res ke­ze­lés­sel, majd jön a műtét. Elő­ször cicim lesz, és majd a leg­utolsó fázis a nemi szer­veim át­ala­kí­tása.

Azt gondolom, hogy szőrtelenítés­sel kez­dek. Va­lami lé­ze­res kütyüvel ez ál­lí­tó­lag klasszul meg­old­ható. Mert a hor­mon­ke­ze­lés ezen nem segít, és már annyira meg­erő­sö­dött, hogy na­gyon nehéz vele bár­mit is csi­nálni. Igen, min­den­kép­pen ettől meg kell sza­ba­dulni, tehát ez lesz az első lépés. Is­te­nem, akkor olyan szép sima lesz az arcom, mint ami­lyen­nek len­nie kel­lene. Majd csak egy kevés ala­po­zót te­szek rá, egy kicsi pú­dert, azután csak néz­het­nek, mi­lyen szép va­gyok. És azt is el­dön­töt­tem, hogy sokat fogok mo­so­lyogni. Igen, ezt a szak­vé­le­mény­től füg­get­le­nül meg­te­szem!

Mindez láthatóan sokkolóan hatott anyámra is. Nem szólt sem­mit, csak bé­nul­tan, némán ült a döb­be­net­től. Az öre­gem feje egyre li­lább lett.

–  Takarodj innen örökre, a kö­ze­lünkbe se ke­rülj soha! Érted! Nem vagy a gye­re­kem, idióta segg­fej vagy, aki tönk­re­tette az éle­tün­ket! Gyű­löl­lek, min­dig is gyű­löl­te­lek! Tűnj el, tűnj el! – vi­sí­tozta apám. Ki­mondta hát, gyű­löl, per­sze ezt régen tud­tam, de így, a bi­zo­nyos­ság­gal mégis to­vább ro­hasz­totta lé­te­met.

Elmondta, mit fog tenni, mi pedig csak hall­gat­tuk. Nem volt mit mon­dani. Mit is le­he­tett volna egy őrült­nek? Hát erre fi­gyel­mez­te­tett a me­nyem! Vajon a bol­dog­ta­lan­ság med­dig fo­koz­ható? Az uram min­den este za­ka­tol a fü­lembe, ha ku­tyát szül­tél volna, jobb lenne!

22

Számadást készítettem eddigi utam­ról. A gye­re­kei­met másik is­ko­lába kel­lett vinni, a szü­leim, el­ső­sor­ban az apám ki­ta­ga­dott, a fe­le­sé­gem éppen hogy el­tűrt a közös la­kás­ban, a karom a sok nyi­szá­lás­tól annyira tönk­re­ment, hogy végül a se­bé­sze­ten kö­töt­tem ki. Az orvos meg­nézte, egy pontra mu­ta­tott, itt sose vágja meg, mondta. Mintha izzó fo­gó­val csi­pe­get­né­nek, Dózsa érez­hette magát így a trón­ján. Nem volt egy nyu­godt pil­la­na­tom sem, va­ló­ban az őrü­let és nem­lét ha­tá­rán jár­tam, és még hát­ra­volt a mun­ka­he­lyem. Mégis tud­tam, vé­gig­csi­ná­lom, mert más­hogy nem él­he­tek, és ha menet köz­ben fel­adom, az vég­le­ges lesz. El­dön­töt­tem, ha úgy ala­kul, gyógy­szer­rel ölöm meg ma­ga­mat, így el­kezd­tem gyűj­teni, biz­tos, ami biz­tos, ha eljön az utolsó pil­la­nat, ké­szen áll­jak.

Anyu időnként meglátogatott, sirán­ko­zott, ezzel is ha­lálra ide­ge­sí­tett.

–  Mi lesz veled, kisfiam?

–  Anyu! Mit kellene ahhoz tennem, hogy meg­értsd, nem va­gyok a kis­fiad? Vedd tu­do­má­sul végre, hogy a lá­nyod va­gyok! Ha nem megy, ne szólj hoz­zám, te­kints le­ve­gő­nek! Nem aka­rom hal­lani, hogy „kis­fiam"! Beáta lesz a nevem, szó­lít­sa­tok Be­á­nak. Hal­lod, anyu? Szó­líts Be­á­nak, ha jössz!

Már csak a kollégáim nem tud­tak az el­ha­tá­ro­zá­som­ról. Va­ló­já­ban nem dön­töt­tem még, el­mond­jam-e vagy ne, ma­rad­jak itt, vagy majd női név­vel ke­res­sek új mun­ka­he­lyet?

Nem mentem elé a dolognak, meg­vár­tam, amíg lé­lek­ben meg­érik ben­nem az el­ha­tá­ro­zás. Ez is el­jött hamar, hisz gon­do­la­tai­mat tel­je­sen le­fog­lal­ták a tör­té­né­sek, ha nem át­koz­tam a sor­som, akkor ál­mo­doz­tam, mi­lyen lesz, mikor végre saját bő­röm­ben él­he­tek to­vább. Las­san a hor­mon­ke­ze­lés is érez­tette ha­tá­sát, kez­dett át­ala­kulni a kül­sőm, így azután be­szél­nem kel­lett a jö­vőm­ről.

–  Mondjad, öreg, mi okosságot eszel­tél ki? – pró­bál­ták hu­mo­ro­san ke­zelni lát­ható ide­ges­sé­ge­met. Kí­ván­csian vár­ták, mi az, ami ilyen ne­héz­sé­get okoz.

–  Azt kérem tőletek, amit most mon­dok, ke­zel­jé­tek diszk­ré­ten! Nem is iga­zán tudom, hogy mond­jam el, nehéz erről be­szél­nem. Beteg va­gyok. Egy olyan be­teg­sé­gem van, ame­lyet nem na­gyon is­mer­nek itt az em­be­rek, nem ha­lá­los, nem ra­gá­lyos, de le­he­tet­lenné teszi az éle­te­met ed­digi módon.

Most már mindenki feszülten, vára­ko­zás­sal fi­gyelt, amit hal­lot­tak, arra még­sem vol­tak fel­ké­szülve.

–  Transzszexuális vagyok.

Néma csend, nem szólt senki, csak kí­ván­csian mé­rics­kél­tek.

–  Tudjátok, ez mit jelent?

–  Persze, hogy tudjuk, buzi vagy, apa­fej, vagy transz­vesz­tita – bökte ki dur­ván az egyik kol­léga, és le­csapta a ke­zé­ben lévő dossziét.

–  Nem az vagyok, ez egészen más. Ha az len­nék, talán könnyebb dol­gom lenne, be­öl­töz­nék időn­ként női ru­hába és kész. Arról be­szél­nem sem kel­lene, akkor lenne egy másik éle­tem, amit ti nem is­mer­tek. Transz­sze­xu­á­lis va­gyok, agyam­ban, lel­kem­ben nő va­gyok, csak a tes­tem fér­fias. Ma már ezt el­is­me­rik be­teg­ség­nek.

–  Pfuj! – köpött felém a másik tech­ni­kus.

–  Menj a sóhivatalba, mit hü­lyés­kedsz? Tudod, ki hiszi ezt el!

–  Ez mit akarna jelenteni, miért mond­tad el ne­künk?

–  Elmondtam, mert úgy döntöttem, meg­gyógy­ulok, le­ve­szem ezt a pasis ál­ru­hát, és a fo­lya­mat­nak előbb-utóbb lát­ható jelei is lesz­nek, ezért tud­no­tok kell róla.

–  Látható jelei? Tán csak nem ci­ci­jeid nőnek? Menj a fe­nébe, beteg vagy te, apu­kám!

–  Tudtam, hogy nem értitek meg, de leg­alább azt higgyé­tek el, hogy szá­momra na­gyon ko­moly dolog. Már el­kezd­tem a hor­mon­ke­ze­lést, a kül­sőm nőies lesz, női ru­hák­ban járok majd, a nevem is más lesz. Beáta le­szek. Leg­vé­gül va­ló­ban lesz cicim, va­gi­nám, és el­tű­nik a péni­szem. Na­gyon fáj­dal­mas és koc­ká­za­tos mű­tét­so­ro­zat vár rám. És esze­ve­szet­ten félek, mint ahogy attól is fél­tem, hogy nek­tek el­mond­jam. De végig fogom csi­nálni, már nincs vissza­u­tam.

Hirtelen nem viccelődött senki, csak hall­gat­tak. Végül az egyik mű­ve­zető szó­lalt meg:

–  Ha bármilyen segítségre szüksé­ged lesz, szá­mít­hatsz rám. Majd be­szé­lek kint a töb­bi­ek­kel is, ha fel­ha­tal­ma­zol erre. Ne félj, öreg, mi me­ló­sok nem ha­gyunk cser­ben. Sőt, ha egy csi­nos nő fog ki­járni ezen­túl az épít­ke­zésre, annak külön örü­lünk majd – és ne­vetve ve­re­gette meg a vál­la­mat.

Igen, igen… és lesznek papírjaim is! Mé­szá­ros Beáta le­szek. Csak úgy rö­vi­den: Bea. Helló, szi­asz­tok, Bea va­gyok, mon­dom majd, és elő­re­nyúj­tom a kezem, ahogy illik. Kéz­fo­gás­kor a nőnek kell elő­ször a kezét nyúj­ta­nia. Tudom ezt, és ahány­szor ilyes­mire ke­rült a sor, min­dig így is tet­tem. Néz­tek rám csak! De egy ud­va­ri­at­lan pasi ez! Fo­gal­muk sem volt, hogy nő va­gyok. Na majd most lesz! Végre, végre, végre… itt egy nő van, kérem szé­pen! Egy Bea!

–  Köszönöm, az elfogadás számomra élet-halál kér­dés. Tudom, sosem fog­tok úgy rám nézni, mint egy szü­le­tett nőre, de ez is csak egy be­teg­ség. A ki­gyógy­ult sú­lyos beteg em­berre sem úgy né­zünk, mint egy tel­je­sen egész­sé­gesre, hanem úgy, mint egy ha­lá­los kór­ból meg­gyógy­ultra, a volt al­ko­ho­lista is min­dig egy ki­csit al­ko­ho­lista a sze­münk­ben. Mégis, a tel­jes éle­tem­hez a gyó­gyu­lásra nekem is szük­sé­gem van, sze­re­tek itt dol­gozni, ezért osz­tot­tam meg ve­le­tek leg­na­gyobb tit­ko­mat.

–  Menj a fenébe, te köcsög! Ez azután itt nem hi­ány­zott sen­ki­nek!

–  Na, gyerekek, ennyi elég ma reg­gelre, irány a munka! – csapta össze te­nye­rét az épí­tés­ve­zető.

Így azután mindenki megmozdult, el­in­dult a dol­gára, a szo­ká­sos­tól el­té­rően nem han­go­san ma­gya­rázva, mo­rogva, hanem fe­szült csend­ben. Én pedig tud­tam, tel­je­sen el­ér­kez­tem új éle­tem­nek kü­szö­bére. Azzal nem szá­mol­tam azon­ban, hogy el­fogy kö­rü­löt­tem a le­vegő. Úgy tet­tek, mintha ott sem len­nék, nem szól­tak hoz­zám, las­san nem lett mun­kám sem. Érez­tet­ték velem, hogy egy pond­ró­nak tar­ta­nak. Na­gyon meg­vi­selt.

Beáta lett! Az apja nem hajlandó ki­mon­dani ezt a nevet, és nem is be­szél vele. Én is igyek­szem ke­rülni. Nem tudom meg­szokni soha! Ezer­szer kér­de­zem ma­gam­tól, mit vé­tet­tem. Ő azt mondja, sem­mit, nem te­he­tek róla. Bár el tud­nám hinni!

23

Eljött a reggel, amikor bevet­tem első hor­mon­tab­let­tái­mat. Ke­resz­tet ve­tet­tem előtte, így pró­bál­tam el­ül­dözni esz­te­len fé­lel­me­met. Az apró sze­mek meg­ha­tá­roz­zák sor­so­mat, szinte ba­bo­nás tisz­te­let­tel néz­tem rájuk. Egész tes­tem­ben re­meg­tem, mint a ko­cso­nya, mert ugyan el­ha­tá­ro­zá­som vég­le­ges volt, de mi van, ha nem si­ke­rül? Ha olyan vál­to­zá­sok men­nek végbe ben­nem, raj­tam, hogy nem férfi le­szek, nem is nő, hanem egy em­beri torzó?

–  Félsz? – kérdezte az asszony.

–  Nagyon.

Láttam, ő is ideges, de ez már meg­szo­kott dolog volt, az utóbbi idő­ben nor­má­lis sza­va­kat nem tud­tunk vál­tani, így a kér­dése is meg­le­pett. Úgy él­tünk, hogy el­ment mel­let­tem, mintha nem is lé­tez­nék. Ha mu­száj volt, per­sze mon­dott egy-két szót, de abban nem volt kö­szö­net, mert sza­vai­hoz kap­cso­lódó te­kin­te­té­ből sü­tött a gyű­lö­let.

–  Helyes, legalább fizetsz kicsit azért, amit ve­lünk mű­velsz! És mi jön még ez­után? Mikor jön a női ruha? Mikor alá­zol meg tel­je­sen ben­nün­ket?

Igen, megalázottnak érezte magát, azt mon­do­gatta, ön­ző­sé­gem­mel tönk­re­tet­tem az éle­tét, az övét és a gye­re­ke­két is. A gye­re­kek is igye­kez­tek ke­resz­tül­nézni raj­tam, az any­juk­hoz csat­la­koz­tak tel­je­sen. Velem nem vál­lalt sors­kö­zös­sé­get senki.

–  Milyen az új iskola? – érdeklőd­tem az egyik reg­gel.

–  Nem mindegy az neked? – válaszolt az asszony a gye­re­kek he­lyett.

–  Nem! Szóval, gyerekek? – próbál­koz­tam újra.

–  Jó, de te ne gyere arra!

A fiam válasza nagyon megviselt, ki­til­tot­tak az éle­tük­ből ők is. Las­san olyan let­tem a csa­lá­dom­ban, mint a lep­rás, mégis, nem volt már visszaút, egyre job­ban be­zár­kóz­tam, álom­vi­lág­ban éltem. Az inter­neten ta­lál­tam egy fó­ru­mot, ahol transz­sze­xu­á­lis em­be­rek be­szél­get­nek, ez lett az igazi ott­ho­nom. Ők ér­tet­ték, min me­gyek ke­resz­tül, biz­tat­tak, ta­ná­cso­kat adtak, ettől va­la­mi­vel könnyeb­bek let­tek a nap­jaim.

–  Segítesz nekem ruhát vásárolni? – pró­bál­koz­tam Ági­val.

–  Segíthetek. Ha te nő leszel, akkor ki lesz nekem a férfi? Nem le­hetne, hogy az át­me­neti időd­ben velem szem­ben az légy?

Szóval ide akart kilyukadni! Ezért a kész­sé­ges se­gí­tés! Nem le­hetne! Há­nyin­ge­rem volt még csak a gon­do­lat­tól is, szí­vem sze­rint or­dí­ta­nék, de nem te­he­tem ezt vele, ha ő segít, nekem is se­gí­te­nem kell.

–  Keress magadnak valakit, nekem ez már nem megy, ne ha­ra­gudj, nem csak veled nem megy, nem menne más­sal sem, nem kí­vá­nom a sze­xet.

–  Keressek valakit? És a gye­re­kek? Mi csak élünk ma­gunk­nak, meg­old­juk a prob­lé­má­in­kat, de hol ma­rad­nak ők? Ezt mégis hogy kép­ze­led?

Akkor már jó ideje leragasztottam a péni­sze­met le­u­kop­laszt­tal, hátra a két lábam közé. Egy­részt ez jó volt, mert vi­szony­lag víz­álló, de min­den pi­si­lés­nél fel kel­lett tép­nem. Egy idő után hó­lya­gos lett a ra­gasz­tás helye, majd tiszta sebes, gennyes, véres, hiába hin­tő­po­roz­tam. Úgy fog­tam fel a fáj­dal­mat, hogy így fi­ze­tek azért, mert bá­na­tot oko­zok a csa­lá­dom­nak. Könnyebb lett tőle min­den.

–  Nem tudok szeretkezni veled, ha hi­ány­ér­ze­ted van, ke­ress va­laki mást! És ne akard, hogy ezt to­vább bi­zony­gas­sam, nem ve­zetne se­hová!

Így azután a gyűlölködés fo­ko­zó­dott.

Szorgalmasan szedtem a gyógy­sze­re­ket, mégis, el­telt pár hónap, és alig lát­szott raj­tam va­lami vál­to­zás, egyre tü­rel­met­le­nebb vol­tam. Fel­me­rült ben­nem a kér­dés, hogy ha meg­mű­te­né­nek, a he­réi­met ki­ürí­te­nék, meg­szűnne a fér­fi­hor­mon-ter­me­lé­sem, gyor­sab­ban nőie­sed­nék-e. Meg­be­szél­tem az or­vo­som­mal, de nem nyug­ta­tott meg.

–  Egy életre meg akar változni, le­gyen tü­rel­mes. Ne si­et­tes­sen sem­mit, min­den­nek eljön az ideje. A kol­lé­gái tud­nak arról, amin ke­resz­tül­megy?

–  Igen, bár egyelőre nem sokat vesz­nek észre be­lőle. Mégis ke­rül­nek, ki­kö­zö­sí­te­nek. Sze­rin­tük paranoid ski­zof­rén va­gyok, úgy is ke­zel­nek, fél­nek tőlem, un­do­rod­nak. Az egyik kol­lé­gám, ahány­szor el­megy mel­let­tem, köp egyet, „há­nyin­ge­rem van tőled", mondja.

–  Látja, erről beszéltem önnek! Túl kell élnie, de az is lehet, hogy mun­ka­he­lyet kell vál­toz­tat­nia, ha nem bírja to­vább. Azt ja­vas­lom, ha mégis erre ke­rülne sor, azt már női név­vel, női kül­ső­vel tegye. Na de hol tar­tunk most, ez a lé­nyeg! Látom, a ci­ci­jei duz­zad­tab­bak, nőnek. Ezt észre kel­lett már ven­nie!

–  Észrevettem, de ez semmi! Még szinte nem lát­szik semmi sem! Fogy a tü­rel­mem, egyre job­ban félek, el­kezd­tem rom­bolni a sem­mi­ért! Mi­kor­tól hasz­nál­ha­tok női ruhát, úgy, hogy ne le­gyen fel­tűnő?

–  Erre nincs szabály. Rá fog majd érezni. De nem elég az, hogy csak női ruhát vesz fel. Tel­je­sen el kell hagy­nia a férfi be­ideg­ző­dé­seit, gesz­tu­sait.

–  Nekem már most sincsenek férfi gesz­tu­saim, csak ami­kor na­gyon vi­gyá­zok ma­gamra. Ami­kor ügye­lek. Olyan se ilyen, se olyan va­gyok. Ne­he­zen vi­se­lem ezt a hely­ze­tet. Kész őrü­let! Úgy érzem, min­denki engem fi­gyel, és ma­gá­ban ször­nyül­kö­dik. Mi­csoda be­te­ges ember, gon­dol­hat­ják, félek, egy­szer nekem jön­nek és össze­ver­nek.

Lesz egy ruhám, nyári, fodros, és hozzá magas sarkú szan­dál. A hajam hosszú lesz, hátul össze­fo­gom majd egy csat­tal. Rúzs, lakk, par­füm. Mi­lyen csi­nos nő ez a Bea, mon­do­gat­ják majd a hátam mö­gött.

–  Megértem, de eltelik pár hét, két-három hónap, meg­látja ez már nem lesz kér­dés. Min­dent a maga ide­jé­ben. Csak hang­sú­lyozni tudom: ne le­gyen tü­rel­met­len! Az nem vezet se­hova. Szedje szor­gal­ma­san a gyógy­sze­reit, meg­lesz az ered­mé­nye. Női ru­hába pedig akkor búj­jon, ami­kor a fér­fi­ruha már túl fel­tűnő, ak­korra lé­lek­ben is meg fog érni rá tel­je­sen, és még úgy sem lesz könnyű! A leg­utolsó fá­zist majd ön­ma­gá­ban kell meg­har­col­nia. Már kül­ső­leg nő lesz tel­je­sen, de még min­dig úgy fogja érezni, önre van írva min­den, fel­ki­ál­tó­jel­lel. Azu­tán egy­szer majd el­mú­lik ez is, és csak rossz emlék lesz a múlt. De addig is, tü­re­lem, tü­re­lem!

Valóban, éppen hat hónap telt el, ami­kor azt vet­tem észre, ugyan nem nagy a cicim, de dom­bo­ro­dik a pu­ló­ve­rem tőle. Így már za­vart a dolog, el­jött az idő, hogy női ru­hába búj­jak. Más volt ez, mint ami­kor elő­ször lép­tem ki a kapun női ru­há­ban, akkor tud­tam, le­te­he­tem. Most vég­le­ges, és ez az érzés őrü­le­tes fe­szült­sé­get kel­tett ben­nem, re­meg­tem, de mégis fel­öl­töz­tem, el­in­dul­tam, hang­ta­lan nyü­szí­tés­sel bot­la­doz­tam előre.

Lassan elkezdett változni. Az uram meg­mondta neki, hoz­zánk nem jöhet. Eddig is csak szé­gyen­kez­tünk, de most, hogy egyre fel­tű­nőbb, las­san ki sem merek menni az ut­cára. Min­den szom­széd ben­nün­ket fi­gyel. Talán ha el­köl­töz­nénk, egy­sze­rűbb lenne. Ad­junk fel min­dent? Az utóbbi idő­ben hívő lélek let­tem, és sokat imád­ko­zom. Hátha tör­té­nik va­lami jó! Bár fel­me­rül ben­nem az a kér­dés is, hogy ha van va­lami fel­sőbb ha­ta­lom, akkor miért mérte ránk ezt!

24

Így egy reggel farmerszoknyában, lapos sarkú női ci­pő­ben és blúz­ban men­tem dol­gozni. Csi­pesszel szed­tem ki az arc­szőr­ze­te­met, lassú és fáj­dal­mas te­vé­keny­ség volt, de mint min­den fáj­dal­mat, ezt is bűn­hő­dés­ként éltem meg. Azt a kér­dést, hogy miért kell bűn­hőd­nöm, soha nem tet­tem fel ma­gam­nak, a tudat, hogy én va­gyok a hibás, könnyebbé tette a ne­héz­sé­gek el­vi­se­lé­sét. Fi­zet­tem, mint egy ka­to­na­tiszt, min­de­nért. Még az utcán el is ment, bár úgy lép­ked­tem, hogy leg­szí­ve­seb­ben a föld alá búj­tam volna. Azt érez­tem, min­denki engem fi­gyel, és hal­lu­ci­nál­tam, hogy azt ki­a­bál­ják: „Ni csak, egy hülye kö­csög!" Bor­zasztó volt.

Végig az járt az eszemben: vajon jól dön­töt­tem? Amit a mun­ka­he­lye­men ta­pasz­tal­tam, fe­lért egy gyil­kos­ság­gal. Igye­kez­tem nem ész­re­venni, nem re­a­gálni, de a fü­le­met nem tud­tam be­dugni, min­den meg­jegy­zést úgy hal­lot­tam, mint egy rob­ba­nást, sza­van­ként külön-külön.

–  Ni csak! Megérkezett a kis­asszony! – rö­hö­gött az egyik kol­lé­gám.

A többiek nem szóltak semmit, de egész nap úgy vi­sel­ked­tek, mintha ott sem len­nék, észre sem vet­tek. Érez­tem, lég­üres térbe ke­rül­tem, és ez perc­ről percre erő­tel­je­sebb lesz, las­san foj­to­gat, én pedig ful­la­do­zok, mint a partra ve­tett hal.

–  Tíz órakor kezdődik a műszaki át­adás? – kér­dez­tem az egyik tech­ni­kust.

Rám nézett, s mintha nem lá­tott, nem hal­lott volna, nem vá­la­szolt. Las­san kezd­tem úgy érezni ma­ga­mat, mint egy sváb­bo­gár, bár gőzöm sem volt, hogy érzi magát, de azt utál­hat­ják ennyire. Így telt az egész nap, hang nél­kül. Ők meg­be­szél­ték a mun­ká­kat, hoz­zám senki nem szólt. Ültem a he­lye­men, mint egy rongy­csomó, szí­ve­sen el­süllyed­tem volna, mégis vi­gyáz­tam, nem mu­tat­tam sem­mit, gon­dol­tam, más­napra majd meg­emész­tik. Nem így tör­tént. A má­so­dik nap ha­sonló volt, mint az első, mintha ott sem len­nék. Úgy dön­töt­tem, meg­pró­bá­lok tiszta vizet ön­teni a po­hárba.

–  Elmondanátok, mi a baj? Mi az, ami­ért ennyire ke­rül­tök? – kér­dez­tem dél­előtt a fő­nö­kö­met.

–  Nézd, Balázs, nem tudjuk ezt a lát­ványt meg­emész­teni. Gon­dol­kodj el rajta. Be­val­lom neked azt is, nem is akar­juk, ne­künk te még csak egy buzi sem vagy, azt leg­alább tu­do­má­sul ven­nénk. Azt ta­ná­cso­lom, ke­ress másik mun­ka­he­lyet, ahol nem tud­ják a múl­ta­dat, itt nincs jövőd, ezt lásd be.

Nem tudtam mit válaszolni, magamba zu­han­tam tel­je­sen. Az én létem min­de­nütt csak za­vart kelt, és ké­nyel­met­len a kö­rü­löt­tem lé­vők­nek. Mégis mit te­he­tek? Tar­ta­lék pén­zem nincs, és hol ta­lál­ha­tok ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött mun­kát? Mert ugyan női ruhám van, az arcom, gesz­tu­saim nőie­sek, de mégis, itt az ádám­csut­kám, a han­gom, bár­hová men­nék mun­kát ke­resni, min­de­nütt ki­szúr­nák, hogy va­lami nincs rend­ben. Meg­sem­mi­sí­te­nek tel­je­sen, nem le­he­tek ember! Ott­hon be­zár­kóz­tam a für­dő­szo­bába, ismét vag­dosni kezd­tem ma­ga­mat. Csá­bí­tott az a pont, amire az orvos fi­gyel­mez­te­tett, de ki­ke­rül­tem. Így is öm­lött a vér, és a nyers sebbe szórt só em­ber­te­len fáj­dal­mat je­len­tett. Igen, csak ezt ér­dem­lem. Ott­hon sem szólt hoz­zám egész este senki, meg­sem­mi­sül­tem tel­je­sen.

Este csöngött a telefon, anyu volt az.

–  Fiam – kezdte mondandóját.

–  Nem vagyok a fiad! – ordí­tot­tam ar­ti­ku­lát­lan han­gon.

–  Gyerekem – próbálkozott ismét, de nekem már el­sza­kadt a cér­nám.

–  A lányod vagyok, érted? – üvöl­töt­tem. – A lá­nyod, és ezt nem ma­gam­nak kö­szön­he­tem, hanem nek­tek! Ti tet­te­tek tönkre egy életre! Gyű­löl­lek ben­ne­te­ket! Hal­lod? Gyű­löl­lek!

Úgy csaptam le a telefont, hogy el­re­pedt. Akkor vet­tem észre, a csa­lád ott áll a szoba aj­ta­já­ban, némán és vád­lón néz­nek. Hova me­ne­kül­het­nék? Is­te­nem, hova?

–  Kutyát! Kutyát! – ordítottam. – Azt kel­lett volna vi­lágra pottyan­ta­nia, nem engem!

–  Apa, mi van?

–  Semmi! – kiabáltam a gyerekre, és ro­han­tam vissza a für­dő­szo­bába, az egye­düli helyre, ahol ki­csit ott­hon érez­tem ma­ga­mat.

Ütöttek, vertek a gondolataim: de meg­éri, ugye? Egy­szer vége lesz ennek a rém­álom­nak, és va­ló­ban Mé­szá­ros Beáta le­he­tek! Talán majd ha egy férfi kezet csó­kol, mint egy nőnek. Akkor el­hi­szem!

Látom az unokáimat, sokkal csen­de­seb­bek. Nem be­szél­nek az ap­juk­ról sosem, és a nagy­ap­juk­ról sem. Ha meg­jön a fiam, tel­jes dísz­ben, szok­nyá­ban, magas sarkú ci­pő­ben, a gye­re­kek még csen­de­seb­bek lesz­nek. Nem fut­nak elé, mint régen. Össze­törve egy csa­lád élete!

25

– Mi történt? – Ági teljesen várat­la­nul meg­ér­tő­nek tűnt.

–  Nem történt semmi.

–  Balázs, szeretnék, de nem tudok se­gí­teni, az én éle­tem is ro­mok­ban. Jobb lenne, ha nem ta­lál­koz­nánk.

–  Ne segíts, csak hagyj békén, és főleg ne balá­zsozz! Úgy nézek ki, mint egy Ba­lázs? Fér­fi­nak látsz?

–  Nem annak látlak, de még emlék­szem, mi van a lábad kö­zött, mi az, ami­től nekem férfi vol­tál. Nekem min­dig is az ma­radsz, csak az elméd bom­lott, és ezért szán­lak.

–  Nem tudom neked jobban megmagya­rázni: ami lóg raj­tam, az nem oda való. A tes­tem nem meg­fe­lelő, ha nem is érted meg, leg­alább fo­gadd el, nem őrült va­gyok, hanem egy tra­gi­kus fin­tora a sors­nak, egy ember, aki­nek az élete fo­lya­ma­tos szen­ve­dés. Nincs mun­ka­he­lyem sem, onnan is el kell men­nem. Hová és hogy? Ki va­gyok re­kesztve a vi­lág­ból, érted? Olyan va­gyok, mint egy ül­dö­zött vad, akit nem en­ged­nek a va­dá­szok, vért akar­nak látni min­den­áron, az enyé­met.

Szerettem volna egyedül megemész­teni a tör­té­né­se­ket, utána meg­be­szélni, már ami­kor leg­alább ma­gam­mal tisz­tá­ban va­gyok. De mit kel­lene ma­gam­ban meg­ér­te­nem? Azt, hogy szü­leim még egy ku­tyá­nak is job­ban örül­tek volna? Vagy azt, hogy a mun­ka­he­lye­men meg­mond­ták, jobb, ha odébb­ál­lok? Vagy azt, hogy ha be­le­né­zek a tü­körbe, félek ma­gam­tól, mert most azután sem­mi­lyen sem va­gyok? Sem férfi, sem nő! És a gye­re­kek? Mit mond­hat­nak, hová lett az apu­ká­juk? És ha nem tudom vé­gig­csi­nálni, amit ki­tűz­tem, ha le­gyűr? Ha fe­les­le­ge­sen sér­tet­tem a kö­rü­löt­tem lé­vő­ket?

–  Költözz el minél előbb, kérlek! Ha pedig mun­ka­he­lyet akarsz ke­resni, akkor in­tézd el az új ne­ve­det!

Igen, valóban ez a következő lépés.

–  Megbeszéljük? Milyen nevem legyen? Gye­re­kek! – ki­a­bál­tam nekik. – Gyer­tek egy ki­csit! Se­gít­ségre van szük­sé­gem!

Rohantak ki a szobájukból, az apró se­gí­tők! Nem tud­tam rájuk nézni, mert csak egy haj­szál vá­lasz­tott el a zo­ko­gás­tól.

–  Igen, apu!

–  Nevet kell választanom. Segíte­tek?

–  Hát persze! – kiabálták.

–  Van valami javaslatotok?

Fontoskodó arccal sorolni kezdték:

–  Móni, Csilla, Timi, Bea…

Na igen, Bea, a kedvenc női nevem. Rög­tön bele is ka­pasz­kod­tam.

–  Bea például szívesen lennék! Mé­szá­ros Beáta, ugye nem is hang­zik rosszul? – for­dul­tam Ági felé.

–  Nem!

Nem nézett rám, láttam, éreztem, há­nyin­gere van tőlem.

A kérdés eldőlt, már csak a pa­pí­ro­kat kel­lett in­téz­nem. Arra gon­dol­tam, egy­szer csak fel­éb­re­dek, és pil­langó le­szek, úgy re­pü­lök ke­resz­tül az éve­ken, úgy ahogy a sors ere­de­ti­leg ter­vezte. Más­nap fel­ke­res­tem az or­vo­so­mat, most elő­ször női ru­há­ban.

–  Ni csak, milyen szép fiatal nő lett ma­gá­ból! – fo­ga­dott szé­les mo­sollyal.

Nem tudtam vele mosolyogni, bár az eddig meg­tett utam va­ló­ban nem volt semmi.

–  Köszönöm. Már hónapok óta szedem a dili­bo­gyókat, ideje, hogy va­lami ered­mé­nye is le­gyen.

–  Akkor mi a gond?

–  Nehéz menet ez az átváltozás, de már ott tar­tok, hogy in­kább nőnek néz­nek, sze­ret­ném a ne­ve­met is ehhez iga­zí­tani.

–  Látja, ennek is eljött az ideje. Mond­tam én, csak tü­re­lem, szép las­san be­érik a dolog.

–  Nem könnyű dolog ez, főleg a kör­nye­ze­tem miatt.

–  Nyugodjon meg, sokáig jutott már, és ha nem rop­pan össze, eljut a vé­gére is. Fon­tos a ki­tar­tás, ke­gyet­le­nül nehéz útra lé­pett, tudom jól, hisz nem maga az egyet­len be­te­gem. Higgye el, van, aki­nek si­ke­rül, új ember lesz, és si­ke­res az új bő­ré­ben, de min­dent szé­pen sor­já­ban, lé­pés­ről lé­pésre, ha ezt ész­ben tartja, meg­látja, könnyebb lesz. Szó­val új mun­ka­he­lyet kell ke­res­nie? Akkor ja­vas­lom, név­vál­to­zás után tegye meg!

–  Igen, én is így szeretném, de az en­ge­dély­hez kel­le­nek a pa­pí­rok, ezért jöt­tem.

–  Mindent leírok, mit kell tennie, hová kell men­nie, a végső lépés majd az ok­mány­iroda lesz. Min­de­nütt át kell ve­zet­tet­nie a nevét, erre na­gyon fi­gyel­jen oda.

Mészáros Bea, gyere ki a táb­lá­hoz! Én? Igen, te, gyere csak, és írd fel a kép­le­tet! Mi­lyen kép­le­tet? Nem tudok sem­mi­lyet! De­hogy­nem, írjad csak: Mé­szá­ros Ba­lázs egyenlő Mé­szá­ros Be­á­tá­val. Ezt? Igen, ezt! Ezt akar­tad, nem? Nem, nem egyenlő! Se­gít­ség! Se­gít­se­nek!

Még félórát beszélgettünk, nagyon ren­des volt, min­dent el­mon­dott, fel­írt, én pedig még aznap el­in­dul­tam a kanossza­já­rásra, mert ez sem volt egy­szerű menet, mire oda­ér­tem az ok­mány­iro­dába, tel­je­sen el­ment az élet­től is a ked­vem. Eddig csak olyan he­lye­ken for­dul­tam meg, ahol is­me­rik a prob­lé­má­mat, de mit is vár­ha­tok annál az ügy­in­té­ző­nél, aki­nek fo­galma sincs az ilyes­mi­ről, csak azt látja, itt van va­laki, fér­fi­név­vel, és most női neve lesz?

Az ügyintéző, egy fiatal nő előbb meg­nézte a pa­pí­ro­kat, majd engem vizs­la­tott olyan fel­tű­nően, hogy az egyéb­ként is kínos köz­ér­ze­tem a tel­jes zavar összes külső kel­lé­ké­vel gya­ra­po­dott, érez­tem, piros le­szek, remeg a kezem, a le­ve­gőt is ne­he­zen kap­ko­dom. A nő pedig csak fi­gyelt át­ható te­kin­tet­tel, nem szó­lalt meg. Gon­do­lom, ha nem itt aka­dunk össze, lett volna egy-két ke­re­set­len szava. Kínos per­cek tel­tek el, ami­kor végül mégis ki­ej­tett pár szót:

–  Akkor most szerinted mi lesz veled? Jobb lesz így neked? Ha női név­vel vo­nulsz fel?

–  Miért vonulnék fel? – kérdeztem, bár sej­tet­tem mire gon­dol.

–  Hát a melegek fel szoktak vo­nulni, nem?

–  A melegek igen, de én nem vagyok meleg.

–  Mi vagy? Transzvesztita? Egyik kutya, másik eb! – le­gyin­tett.

–  Egyik sem vagyok. Én transzsze­xu­á­lis va­gyok. Lé­lek­ben nő va­gyok, csak rossz bőrbe szü­let­tem, most ala­ku­lok át las­san­ként – pró­bál­tam ma­gya­rázni.

Láthatóan fogalma sem volt róla, mit be­szé­lek.

–  Mindegy! Nesze! – szinte dobta elém az új pa­pír­jai­mat, én pedig, mint egy tol­vaj, szé­gyen­kezve ol­da­log­tam ki a he­lyi­ség­ből.

A nevét már átírták mindenütt. Mond­tam az uram­nak, fo­gad­juk el! „Nem és nem!", or­dí­tott, és be­le­vágta a le­vesbe a ka­na­lat. A zsí­ros lé csak úgy fröccsent sza­na­szét.

26

Így azután Mészáros Balázs meghalt, Mé­szá­ros Beáta meg­szü­le­tett. Akár örül­het­tem volna, hisz megint nagy lépés előre, az el­ha­tá­ro­zott uta­mon.

–  Na, Beácska, akkor most legyünk büsz­kék rád? Úgy kel­lene? Nem tudok az lenni, ha rád nézek, jo­jó­zik a gyom­rom, és akkor már meg sem tudom szó­lí­tani a gye­re­keim apját! Mert azt nem vár­ha­tod tőlem, hogy be­áz­za­lak! – ki­a­bált ott­hon Ági.

–  Szólíts úgy, ahogy neked jólesik.

–  Mondtam már, költözz el! A szom­szé­dok nem tud­ják sze­rin­ted? De­hogy­nem! Teg­nap azzal ál­lí­tott meg az egyik, meg­kér­dezné, az én fér­jem az, aki úgy pá­vás­ko­dik, mint egy nő? Majd el­süllyed­tem. Nem mond­tam neki sem­mit, mert mit mond­hat­tam volna. Azt, hogy igen, az én fér­jem egy kö­csög? Mond­tam volna ezt?

Ahogy beszélt, egyre jobban bele­lo­valta magát, és egyre job­ban or­dí­tott.

–  Igaza van apádnak, egy kutyával nem lett volna ennyi gond, annak kel­lett volna szü­let­ned! Pfuj! – ri­ká­csolta, mi­köz­ben kö­pött egyet a konyha kö­vére.

Apu, ne bánts! Fáj! Ne sikoltozz, fogd be! Miért te­szed? Neee…! Kér­lek, apu, én sze­ret­lek!

–  Ne ragadtasd el magadat ennyire! Tudod, hogy min­den csoda három napig tart.

–  Persze, szerinted! Te korcs vagy lé­lek­ben is, az is ma­radsz!

A gyerekek a vita alatt tel­je­sen me­re­ven ültek, nem tudom, mennyit ér­tet­tek be­lőle, de a kö­pést lát­ták, ez nyil­ván ri­asztó le­he­tett, úgy­szin­tén a durva ki­a­bá­lás. Nem vol­tak ehhez hoz­zá­szokva.

A feleségem napról napra zavartabb, ide­ge­sebb lett, mint a vul­kán ki­tö­rés előtt. Egy este azután nem bírta.

–  Nem megy tovább férfi nélkül! – mondta, köz­ben a könnyei­vel küsz­kö­dött.

–  Segítenék, ha tudnék, de nem tudok. Ke­ress ma­gad­nak va­la­kit, csak ezt mond­ha­tom.

–  Keressek? Mégis, mit mondjak, ha pél­dául ide­jönne va­laki? Kivel élek, vagy hogy is van ez? Ki vagy te? Egy nor­má­lis férfi ide­jönne, mit gon­dolsz? Tűnj a po­kolba innen, hagyj ben­nün­ket bol­do­gulni! Húzz el! Ne mér­gezd itt a le­ve­gőt to­vább!

–  Szólj, mindenben segítek – csak ennyit tud­tam ki­nyögni, mert egyéb­ként fo­gal­mam sem volt, ho­gyan to­vább. Vol­tak sej­té­seim per­sze, csak úgy vi­sel­ked­tem, mint a strucc, ho­mokba dug­tam a fe­je­met, rá­érek még a meg­ol­dá­son gon­dol­kodni akkor is, ha az utó­dom itt ko­pog­tat az ajtón, mégis, ami­kor le­fe­küd­tem, nem ment az alvás.

Kidobta őket az uram. Nem szól­hat­tam sem­mit, mert nekem jött volna. Erős ember volt min­dig is. Erős és ke­gyet­len.

27

Gyorsan teltek a hetek. Ági meg­is­mer­ke­dett egy Péter ne­ve­zetű biz­to­sí­tási ügy­nök­kel, szim­pa­ti­kus pasi volt nekem is, úgy tűnt a gye­re­kek is el­fo­gad­ták, ám a szü­lei­vel élt, így a ta­lál­ká­kat ne­he­zen si­ke­rült meg­ol­dani. Ter­mé­sze­te­sen jött a kö­vet­kező lépés, mu­száj köl­töz­nöm. Ta­pasz­tal­tam, ahogy a prob­lé­mák utol­ér­nek, előbb-utóbb a meg­ol­dá­sok is ki­dug­ják pa­rá­nyi fe­jü­ket, hogy azután meg­te­gyük, amit le­het­sé­ges. Na per­sze csak néha-néha. Most pél­dául egy ilyen néha kö­vet­ke­zett Géza sze­mé­lyé­ben. Az utóbbi idő­ben, ami­kor össze­fu­tot­tunk a fo­lyo­són, lift­ben, vál­tot­tunk egy-egy szót, mintha meg­vál­to­zott volna, nem sü­tött be­lőle az el­len­szenv, in­kább olyan fur­csán vizs­la­tott. Örök­zöld té­mánkká vált az idő­já­rás, ezt fű­sze­rez­tük néha a té­vé­mű­sor­ral, vagy pél­dául a mind­annyi­un­kat érintő fo­rint­mély­re­pü­lés­sel, de itt azután be is zá­rult a le­he­tő­sé­gek tár­háza.

–  Ha nem tudnám, ki voltál, nem gon­dol­nám, hogy fér­fi­ből let­tél nő – for­dult egyik al­ka­lom­mal hoz­zám.

Ez volt az első, amikor célzott a múl­tamra. Egy­szer már ki­mu­tatta, mennyire gyű­löli az úgy­ne­ve­zett „faj­tá­mat". Most pedig mintha kö­ze­ledne.

–  Igyekszem, szeretnék minél előbb túl­lenni az egé­szen.

–  És?

–  A hormonkezelésem folyamatos, de a mű­té­tek még hát­ra­van­nak.

Ennyi volt.

Ahogy telt az idő, egyre többször járt eszem­ben a végső műtét, il­letve mű­té­tek.

Igen, és tudod, már teljesen nőies let­tem! Ha hoz­zám érnél? Jó lenne, per­sze! Ott is? Igen, már ott is olyan, és elég ér­zé­keny is. Sokat gya­ko­rol­tam, tá­gí­tot­tam a hü­ve­lye­met, len­dü­letbe hoz­tam a csik­ló­mat. Szó­val min­den rend­ben! Hogy egy ide­gen kéz? A tied? Jó lenne, per­sze! Vá­gyom egy óva­tos, tü­rel­mes fér­fi­kézre. Meg félek is!

Tudtam, sokba kerülnek, fájdalma­sak, és azt is, hogy itt­hon nin­cse­nek erre meg­fe­lelő szak­em­be­rek. Ha lesz pén­zem, csakis biz­tosra me­he­tek, így ki­zá­ró­lag kül­földi or­vo­sok­ban gon­dol­kod­tam, leg­alábbis ami a nemi szer­vek át­ala­kító mű­té­teit il­le­tik.

–  Géza ki akarja adni az egyik szo­bá­ját, hal­lot­tál róla?

–  Nem – néztem csodálkozva Ágira.

–  De bizony, mi lenne, ha beszél­nél vele?

–  Gézának ellenszenves vagyok, egy­szer be­törte a ké­pe­met, sze­rin­tem nekem nem adná ki, nem is mer­ném meg­kér­dezni tőle.

–  Akkor majd én, egy beszélgetést megér a dolog.

–  Hát, ahogy gondolod.

Így magam részéről Ágira bíztam, de semmi vá­ra­ko­zás nem volt ben­nem a si­kert il­le­tően, ezért va­lódi meg­le­pe­tés­ként ért, ami­kor a szom­széd igent mon­dott. A kö­vet­kező héten köl­töz­tem is, ő is se­gí­tett rá­molni. A ki­sebb szo­bá­ját kap­tam meg, alig fért el benne va­lami. A gye­re­kek sír­tak, nem ér­tet­ték az egé­szet, bár igye­kez­tünk min­dent több­ször el­mon­dani. Na­gyon meg­vi­selt engem is, az első estét új ott­ho­nom­ban én is sírva töl­töt­tem, nem volt senki, aki­vel meg­be­szél­het­tem volna gond­jai­mat. Ne­he­zen alud­tam el, az álmom azon­ban szép volt. Egy vi­lá­gos kór­házi szo­bá­ban fe­küd­tem, túl a mű­té­te­ken. A her­nyó­ból ál­ma­im­ban szí­nes pil­langó let­tem.

A fiam készül a nagy műtétre. Va­lami olyasmi lesz, hogy a hím­vessző­jé­ből ké­szül a hü­vely, meg ál­lí­tó­lag a csik­lója is. A he­réje pedig a nagy­ajak vagy kis­ajak. Hát így mond­ják, nem tudom pon­to­san. Még hall­gatni is rossz. Na­gyon fáj­dal­mas lehet, de sze­rinte már nincs meg­ál­lás. Az uram nem tudja. Jobb is!

28

Na igen, a műtétek! Első a he­re­el­tá­vo­lí­tás volt. Ami­kor be­je­len­tet­tem, Ági egy ki­csit meg­il­le­tő­dött, el­kí­sért a kór­házba, meg­várta a műtét végét, rend­sze­re­sen jött lá­to­gatni. Egy­szer Géza is meg­je­lent, za­var­tan ácsor­gott rövid ideig az ágyam­nál.

Maga a műtét borzasztó volt, nem azért, mert fájt, a fáj­dal­mat már meg­szok­tam, és egyet je­len­tett a ve­zek­lés­sel, in­kább lel­ki­leg vi­selt meg. Már a hor­mon­ke­ze­lés el­kez­dése is sokk volt, a műtét gon­do­lata azon­ban tel­je­sen a pad­lóra kül­dött. Dön­töt­tem, mert ezt akar­tam, de innen már sem­mi­lyen út nem vezet vissza­felé. Mi van, ha csak egy testi-lelki nyomo­ronc lesz be­lő­lem? Pánik, sokk, pánik! Vál­ta­kozva! A fé­lel­mem olyan erős volt, na­po­kig aludni sem tud­tam. Végül a nagy nap reg­ge­lén kap­tam va­la­mi­féle bá­to­rító kok­télt, és irány a műtő. Út­köz­ben a mű­tős­fiú azzal szó­ra­koz­ta­tott, hogy a múlt héten volt egy ha­sonló be­avat­ko­zás, s a végén a pá­ci­ens zo­ko­gott, meg­bánta, csi­nál­ják vissza.

–  Jól meggondoltad ezt? – nézett rám.

–  Igen, jól meggondoltam.

Azért a megjegyzése bogár a fül­ben. Nem vol­tam tel­je­sen nyu­godt és bol­dog, bár akár az is le­het­tem volna, hisz szé­pen lé­pe­get­tem előre. Las­san el is fe­led­he­tem, hogy va­la­mi­kor Ba­lázs vol­tam. Egyet­len szó járt mégis az eszem­ben: cson­ko­lás, cson­ko­lás. Igen, mert ez az a ja­vá­ból. En­ge­dély nél­kül bűn­cse­lek­mény, de nekem meg­volt min­den en­ge­dé­lyem. Mégis, a tudat is fé­lel­me­tes.

Egy nagy, véres húscsomó van a far­kam he­lyén. Ki­he­rél­tek és nem va­gyok már semmi, senki. Sem férfi, sem nő. Kap­pan a han­gom, ka­lács­tészta a képem, fo­lyok, mint a man­ga­lica. Mi lett velem, Is­te­nem? Ször­nyű álom volt!

Választhattam: altassanak vagy sem. Úgy dön­töt­tem, nem me­gyek neki az al­ta­tás­nak, így végig ébren kö­vet­tem nyo­mon, ho­gyan sza­ba­du­lok meg az egyik szük­ség­te­len kel­lé­kem­től.

–  Akkor most a pénisze tövé­nél ejtek két met­szést – köz­ve­tí­tette a dol­go­kat a se­bész.

A péniszem tövénél! Te jó ég, lenne már vége!

–  Már mondtam, hogy ezután nem kell a fér­fi­hor­mont el­nyomó tab­let­tá­kat szed­nie, ugye?

–  Igen, mondta.

Minek akar velem állandóan beszél­getni? Nem ér­tet­tem, és ide­ge­sí­tett is, tud­tam már szinte szó sze­rint min­den tör­té­nést.

–  Most a hasüreg felé tolom a he­ré­ket, a bőrön át, egy nyí­lá­son ki­ve­szem őkel­müket.

–  Igen – nyögtem. Szóval most ve­szí­tem el vég­ér­vé­nye­sen!

–  Semmi gondja nem lesz, majd meg­látja, kap egy kis jeget, hogy mi­ha­ma­rább szép le­gyen. Ka­kil­hat, pi­sil­het kedve sze­rint.

–  Köszönöm!

Amikor kitoltak a műtőből, Ági várt.

Megfogta a kezemet, simogatott egy ki­csit, érin­tése még min­dig egyenlő volt a vi­pe­ra­csí­pés­sel, nem vágy­tam másik nő test­kö­zel­sé­gére, akkor sem, ha csak ba­rá­ti­nak ne­vez­hető.

Amikor hazakerültem, Géza is ked­ve­sen fo­ga­dott.

–  Szükséged van valami segítségre?

–  Nem, köszönöm!

–  Ha mégis, szólj nyugodtan! – hüm­mö­gött.

–  Szólni fogok – mosolyogtam rá.

Megint éreztem azt a megnyug­vást, mintha nem len­nék egye­dül. Va­lami kel­le­mes dolog len­ge­de­zett körül, de hamar el­ve­tet­tem a gon­do­la­tot. Mégis, ami­kor Géza meg­ve­re­gette a ke­ze­met, va­lami hal­vány örö­met érez­tem, lát­tam, sze­mei is fur­csán csil­log­nak. Téb­lá­bolt még egy da­ra­big, azután ki­nyögte:

–  És mikor lesz az utolsó műtéted?

–  Nem tudom, sok pénz kell hozzá, vagy va­lami biz­tos mun­ka­hely, hogy hi­telt ve­hes­sek fel.

–  Azután?

–  A péniszem helyett vaginám lesz. Lát­tam fo­tó­kat, iga­zán szé­pen meg lehet ol­dani, ha jó a se­bész. Szinte észre sem venni a más­sá­got, és ha tel­jes a siker, meg­ma­rad az ér­zé­keny­ség is.

–  Alkalmas leszel a szexre, mint egy szü­le­tett nő?

–  Igen, megvan ennek a lehe­tő­sége.

Éreztem valami célirányosságot a kér­dé­sek­ben. Per­sze lehet, té­ved­tem, de mégis jó volt erről Gé­zá­val be­szélni, egy­ál­ta­lán, jó, hogy ott volt kö­rü­löt­tem.

–  Így külsőleg szép nőnek tűnsz, na de egyéb­ként, hát ezt nem tudom el­kép­zelni.

–  Ne képzeld, téged egyébként sem érint a dolog. Ren­des tőled, hogy ki­ad­tad nekem ezt a szo­bát, ez pont elég, több is, mint amit el­vár­hat­tam tőled.

Megvolt az első műtéte! Nem mon­dok erről sem­mit. Nincs mit. Be­le­né­zek a tü­körbe és látom ma­ga­mat. Öt­ven­hat éve­sen, fehér haj­jal, ezer ránc­cal. Ez min­dent el­mond. Ez let­tem! Ezt tette velem a sors. Néha az jut eszembe: kár­pó­tol-e va­laki? Meg még arra is gon­do­lok, mi lett volna, ha el­fo­gad­juk olyan­nak, ami­lyen. Jobb lett volna talán? Könnyebb? Fel­te­szem ma­gam­ban eze­ket a kér­dé­se­ket, de nem ke­re­sem a vá­laszt. Már minek?

29

Érdekes volt a felfedezés szá­momra: Géza el­len­ke­zése el­tűnt, és ez az al­bér­let tel­je­sen ide­á­lis, mond­ha­tom nyu­god­tan, sze­ren­csém volt. A sors mintha ki­csit meg­eny­hült volna. Így volt a mun­ka­hely­ke­re­sés­sel is. Az egyik épí­tő­ipari kft.-nél épí­tész­tech­ni­kust ke­res­tek, je­lent­kez­tem. Ami­kor be­hív­tak, görcsbe állt gyo­mor­ral, de pon­to­san ér­kez­tem. Ági se­gí­tett fel­öl­tözni, hogy ne le­gyek ki­rívó. Ahogy in­du­lás előtt be­le­néz­tem a tü­körbe, iga­zán meg­nyu­god­hat­tam, mégis fél­tem, ádám­csut­kám és a han­gom talán árul­kodó lesz. To­tá­lis stressz­hely­zet, és talán az első igazi próba. Nya­kamba kö­töt­tem egy ken­dőt, eny­hén smin­kel­tem az ar­co­mat, egy­szerű szok­nyát, pu­ló­vert, ala­csony sarkú cipőt vet­tem fel, így fel­fegy­ver­kezve el­in­dul­tam. A kül­sőm el is ment, na de a han­gom, alig mer­tem meg­szó­lalni. Az iro­dá­ban egy kö­zép­korú, ala­csony, kö­vér­kés férfi várt, annyira át­ható te­kin­tet­tel né­zett rám, azt érez­tem, tud rólam min­dent. Nem sok vá­lasz­tott el a re­me­gés­től.

–  Önéletrajza alapján van kellő gya­kor­lata, nem tűnik egy ván­dor­ma­dár­nak sem, a mai vi­lág­ban hét évet le­húzni egy he­lyen szo­kat­lan. Miért akar mun­ka­he­lyet vál­tani?

–  Éppen a hét év miatt. Ott már tudok min­dent, újat kell ta­nul­nom – nyög­tem ki.

–  Értem.

Csak nézett egy darabig szó nélkül.

Amikor már nagyon kínos volt a csend, érez­tem, meg kell tör­nöm, mert kü­lön­ben el­sí­rom ma­ga­mat. Na igen, egy igazi nő, hát va­ló­ban az va­gyok, akár sír­ha­tok is időn­ként. El­esett vol­tam és gyá­mol­ta­lan.

–  Itt mi lenne a feladatom?

–  Cégünk lakásépítéssel foglalko­zik. A tech­ni­kus fel­adata a kap­cso­lat­tar­tás a la­kók­kal, kü­lön­böző kí­ván­ság­lis­ták egyez­te­tése, eset­leg a szük­sé­ges plusz­költ­sé­gek meg­ha­tá­ro­zása. Egyéb­ként pedig ná­lunk a fel­ada­tok nem vál­nak el na­gyon, tehát mond­ha­tom, bármi, ami jön.

–  Ismerem ezt, hisz nagyjából ha­sonló volt, amit el­vár­tak tőlem, bár mi nem la­ká­so­kat épí­tet­tünk, így a leendő la­kók­kal a kap­cso­lat­tar­tás új lenne szá­momra. De min­den­kép­pen ér­de­kes­nek gon­do­lom.

–  Ebben a feladatban több a gond, mint az ér­de­kes­ség, de talán egy nő könnyeb­ben és tü­rel­me­seb­ben meg­bir­kó­zik vele. Re­mé­lem leg­alábbis. Nem ke­cseg­te­tem azzal, hogy könnyű. Em­be­rek­kel fog­lal­kozni na­gyon nehéz, hát még olya­nok­kal, akik azt hi­szik, hogy min­den­hez ér­te­nek. Mert az épí­tő­ipar olyan, hogy min­denki azt gon­dolja, két tég­lát könnyű össze­rakni. Rend­ben van, majd ér­te­sít­jük. Kéz­csó­kom!

És már kint is voltam az ajtón. Meg kel­lett volna kér­dez­nem, med­dig vár­ha­tom az ér­te­sí­tést, de késő bánat eb­gon­do­lat, ezért már nem me­het­tem vissza, tel­je­sen le­for­rázva in­dul­tam haza.

–  Na? Mi történt?

Mit is mondhattam volna Géza érdek­lődő kér­dé­sére? Látta raj­tam, hogy nem va­gyok iga­zán jó passz­ban.

–  Figyelj, Bea, ne törj le! Meglá­tod, előbb-utóbb si­ker­rel jársz!

Felkaptam a fejemet! Bea! Elő­ször szó­lí­tott az új ne­ve­men.

–  Köszönöm, hogy így érdeklődsz. Lehet, hogy csak én va­gyok tü­rel­met­len, és nem is tör­tént semmi rossz. Majd ér­te­sí­te­nek.

Közben zavartan igazgattam a fri­zu­rá­mat. Va­la­hogy előtte vissza­fog­tam nőies gesz­tu­sai­mat, nem akar­tam megint el­len­szen­vet ki­vál­tani, de most, hogy a ne­ve­men szó­lí­tott, el­fe­led­kez­tem erről. Igaz a böl­cses­ség, hogy a pad­ló­ról már csak fel­felé ve­zet­het az út. Hir­te­len azt érez­tem, talán si­ke­rül meg­ka­pasz­kod­nom, és las­san kez­dek talpra állni.

Mamma mia, ott ülök a moziban mel­lette. Las­san zsib­ba­dok. Csak meg­fogná a ke­ze­met! Vil­lám­csa­pás! Utol­ért! Nem las­san, ro­hant utá­nam, mert én si­et­tem. A par­fü­möm Chanel. El­bó­dítja, tudom. Las­san vi­lá­gos lesz, látom, el­zsib­badt ő is. Bea, aki én va­gyok, egy gyö­nyörű nő. Ezt látom a sze­mé­ben.

Való igaz, egy hét múlva jött a te­le­fon, mel­let­tem dön­töt­tek!

–  Van új munkahelyem! – rohantam át a csa­lá­dom­hoz.

A gyerekek örömmel ugráltak körbe, az asszony is velük örült.

–  És mi a következő lépésed, Bea?

Istenem, de jó hallani az új neve­met!

–  Pénzgyűjtés a legutolsó mű­tétre, nem lesz könnyű, de ha ez a mun­ka­hely be­vá­lik, ve­szek fel va­la­mi­lyen hi­telt.

–  Az mi lesz, apu? – kiabáltak a ki­csik.

Nehéz kérdés, de megfogadtam, min­den kér­dé­sükre vá­la­szo­lok, hát most is azt kell ten­nem.

–  Látjátok, külsőleg már egészen nő va­gyok, de még olyan pi­si­lőm van, mint Zsol­ti­nak, pedig ő fiú. A műtét lé­nyege az, hogy ezt át­ala­kít­ják olyan női­esre, mint a tiéd – for­dul­tam Kriszti felé.

Láthatóan elgondolkodtak mindket­ten, nem kér­dez­tek töb­bet.

–  Tudod, hogy holnap Beáta napja van? Sze­ret­nénk veled meg­ün­ne­pelni az első név­na­po­dat!

–  Komolyan?

–  Arra gondoltam, főzök valami ün­nepi va­cso­rát, eszünk, iszunk, be­szél­ge­tünk, egy ki­csit úgy, mint régen, csak né­gyen.

Boldogan mentem haza, éreztem, de­rülni kezd az ég, úgy, mint vihar után szo­kott. Ahogy be­lép­tem az ajtón, Gé­zába bot­lot­tam.

–  Bea, holnap névnapod lesz, mint la­kó­társ, talán együtt ün­ne­pel­het­nénk – mondta ki­csit za­var­tan.

Én meg mintha nem is hallottam volna, vagy mégis? Jól hal­lot­tam?

–  Holnap este a családdal ün­ne­pe­lek, de kö­szö­nöm, na­gyon ked­ves vagy.

–  Én nem is holnapra gondoltam, hanem ma es­tére. Meg­hív­lak va­cso­rára, ha el­fo­ga­dod.

–  Örömmel!

–  Akkor hét órakor!

Voltam a fi… náluk. Most egy al­bér­let­ben lakik. Be­jött a há­zi­gazda is be­mu­tat­kozni. Fur­csa volt az egész. Egy he­lyes ember. Ezek úgy néz­tek egy­másra, hogy szinte fe­les­le­ges­nek érez­tem ma­ga­mat. Pezs­gett a le­vegő. Még a végén lesz va­la­kije, úgy, mintha nő lenne? Is­te­nem, így azután biz­tos nem békél meg az apja sosem. De én, hát én, lehet, hogy örü­lök majd. Már ha ő bol­dog lesz.