Oroszi Zsuzsanna

Dafke – a folytatás?

Dafke – Lugosi Viktória: Dafke
Bp., Ulpius-ház, 2009

Jó lett volna olvasni az Ajvé foly­ta­tá­sát, egy ugyan­olyan igénnyel, igé­nyes­ség­gel, fe­gyel­me­zett­ség­gel meg­írt re­gényt Lugosi Vik­tó­riá­tól.

Jó lett volna, de valami elveszett, az előző re­gény hálás gyer­meki né­ző­pont­já­val együtt, s ma­radt a Dafke könnyen emészt­hető sab­lo­nos­sá­gá­val, fel­szí­nes, ér­zel­me­ket meg­ta­gadó gú­nyos vi­lá­gá­val, egy 28 éves, fér­je­zett, te­le­ví­ziós új­ság­író, zsidó nőről.

Milyen témát vállal föl ez a re­gény? Talán tény­leg azt, amit a Dafke-kri­ti­kák­ban túl­hang­sú­lyoz­nak (pl. Kiss Noémi): egy „tö­ké­le­tes pár”, mond­hatni „dögös”; gyer­me­ket sze­retne, de mivel ez ter­mé­sze­tes úton nem si­ke­rül, „Más­fél éve pró­bál­ko­zunk éles­ben, ideje volt szem­be­nézni a ténnyel”, or­vosi se­gít­sé­get kér­nek, s ezzel meg­kez­dik más­fél éves po­kol­já­rá­su­kat a ’90-es évek eleji ma­gyar­or­szági egész­ség­ügyi rend­szer­ben, ami föl­emészti anyagi le­he­tő­sé­gei­ket. A 20 évvel ez­előtti idő­uta­zás nem ad, adhat a jelen alá­szál­lá­sai­ban fo­na­lat, még köz­he­lyes el­iga­zí­tást sem.

„Hétfőn bemegyek az SZTK-ba, kivá­rom az ak­tu­á­lis inf­lu­en­zá­so­kat és a nyug­dí­ja­so­kat, be­ron­gyo­lok az agyon­stra­pált kör­zeti or­vos­hoz, aztán ami­kor ru­tin­sze­rűen ki­te­keri a vér­nyo­más­mé­rő­jét, elő­ál­lok azzal, hogy ha­vonta hat egy­mást kö­vető napon le­he­tő­leg ugyan­ab­ban az idő­ben adja be az in­jek­ció­mat.” (71. o.) Ami ezt a múltba te­kin­tést in­do­kol­hatná, ha a po­li­ti­kai át­me­net, a rend­szer­vál­tás pol­gári, kis­pol­gári, netán ál­lam­pol­gári, de min­den­kép­pen „pesti”, zsidó, a hét­köz­nap­ok­ban meg­je­lenő, át­szi­várgó lé­te­zés­le­he­tő­sé­gek­ről is sze­retne szólni, egyes szám első sze­mély­ben, ön­ma­gára, az őt kö­rül­vevő tár­sas vi­szo­nyaira ér­vé­nye­sen. Ennyi­ben lehet az Ajvé foly­ta­tása, ezt in­do­kolná is (hal­vá­nyan) az onnan át­vett, to­vább­vitt mo­tí­vu­mok (ke­mény­to­jást evő, alak­ját féltő anya, a rán­tott májat ked­velő be­szélő, a jid­dise-mames ka­rak­ter). Ám el­mond­ható, hogy a 2001-es Ajvé 6 éves kis­lá­nya több rész­vét­tel és in­tel­li­gen­ciá­val látja, s nézi maga körül a vi­lá­got, is­meri fel, kap­cso­ló­dik az ér­té­kek­hez, s vi­szo­lyog a sé­rült lel­kek hisz­té­ri­kus, zsa­roló, lé­lek­nyo­mo­rító, vagy kö­zö­nyös meg­nyil­vá­nu­lá­sai­tól. Ott na­gyon szép gesz­tus és ki­váló kont­raszt a ne­ve­lő­apa, Dodó alakja, aki jel­le­mé­vel, szel­le­mé­vel, sze­re­te­té­vel min­denki fölé ma­ga­so­dik, olyan lé­te­zést pro­du­kálva, amely csupa se­gí­tés, tisz­te­let, meg­tisz­telt­ség, míg a felé irá­nyuló sze­re­tet, sze­re­lem má­sod­vi­rág­zású, szen­ve­dély­te­len.

A Dafkéban hiányzik az a fi­gura, aki iga­zán ki­emel­ke­dik, hogy hő­sün­ket se­gí­teni tudja. Ba­lázs, a férj, magas, erős, si­ke­res, mint egy Júlia-fü­zet­ben, de épp­oly üres is marad, mert gyönge szto­rik­ban mesél róla a főhős, s ezért nem hisszük, hogy van, hogy sze­repe van, s kell ennek a nőnek. Ket­te­jük pár­be­szé­dé­ből nem ér­ző­dik a ben­ső­sé­ges, hi­te­les vi­szony. Mici, az anyós-nagy­mama túl­áradó di­csé­rete fan­tasz­ti­kus élet­fel­fo­gá­sá­nak rész­le­tező be­mu­ta­tása sem túl in­do­kolt.

Hősünk, az egyes szám első szemé­lyű el­be­szélő nem ka­pott nevet (még sze­rel­mes be­cé­zőt sem), alakja is meg­raj­zo­lat­lan, de hang­sú­lyozza, félti – a lel­két nem – a so­vány­sá­gát. Aki ugyan el­köl­tö­zött ott­hon­ról, „jó ürüggyel”, de még min­dig az anyja éle­tét „éli”, őt saj­nálja, őt se­gíti erőn felül, s az ő játsz­máit viszi to­vább a férje felé.

A téma kijelölte idő és helyszín jó le­he­tő­sé­get kínál annak az író­nak, aki va­la­mit va­ló­ban el akar mon­dani, ám Lugosi Vik­tó­ria nem sokat vál­lal ezek­ből a le­he­tő­sé­gek­ből. A ma­gyar­or­szági egész­ség­ügyi vi­szo­nyok be­mu­ta­tása hiá­nyos marad, nem szer­ve­sül a re­gény­ben, akár el­hagy­ható is lenne, s hő­sünk úgy ver­gő­dik át a meg­pró­bál­ta­tá­so­kon, kvázi egye­dül, hogy lel­ké­ben nem kérdő­jeleződik meg semmi, még ha úgy is tesz; vál­to­zat­lan szem­lé­let­tel. Nincs meg­in­gás, leg­fel­jebb egy kis hiszti és dac, és semmi, senki sem kap erő­sebb vagy gyen­gébb fényt.

S ahogy az író próbálja kizárni az ér­zel­mes­sé­get a szö­veg­ből: a hely­zetre, a sze­rep­lőkre irá­nyu­lót, úgy a hős felé is elzár az ol­va­só­tól ér­kező min­den azo­no­sulni, meg­ér­teni aka­rást, így nem csak a szá­na­ko­zást.

Már nem hisszük el neki, hogy min­den ápo­lónő vissz­eres lábú, hogy a be­te­gek több­sége „de­bella”, ciki há­ló­ing­ben, ciki fri­zu­rá­ban pa­rá­dé­zik, hogy csak ő, aki sudár, lenge alak­já­val, ha­mu­pi­pő­kés bot­la­do­zá­sai­val, ám gú­nyos lá­tás­mód­já­val, éles oda­mon­do­ga­tá­sai­val „emel­ke­dik ki” ebből a rend­szer­ből az ál­szo­ron­gá­sai­val, ál­fé­lel­mei­vel, hogy aztán le­lep­lezze ön­ma­gát: „Fehér kö­pe­nyes, fel­sze­gett fejű pa­sa­sok mond­ták a tutit. Rossz néven vet­ték a kér­dé­se­ket, ímmel-ámmal vá­la­szol­gat­tak. A pén­zün­kért!”

Ahogy Menyhért Anna a kriti­ká­já­ban a Csi­pet­nyi bul­vár­ban, a „hogy ké­szült ez a könyv” kér­désre adott mise-en-abîme-ját meg­lelte, úgy én is a szö­veg stí­lu­sá­nak mise-en-abîme-ját vélem meg­ta­lálni abban a kép­ben, ami­kor fő­hő­sünk az első önálló la­ká­suk er­ké­lyére kiül „egy régi, zöldre fes­tett lá­dára”.

„Feltettem a lábam a korlát te­te­jére, mintha ott­ho­no­san le­ve­gőzni ültem volna ki. A láda ala­csony volt, a kor­lát magas, a póz ké­nyel­met­len, fe­szí­tette a lábam, húzta a csí­pőm, még­sem moz­dul­tam. Jól akar­tam érezni magam, de rohad­tul…, ennek fé­nyé­ben ba­romi laza vol­tam.” (95. o.) S a stí­lus is, hu­mo­ros, laza, tá­vol­ság­tartó akar lenni, ha kilóg, ha szinte le­he­tet­len, ha ké­nyel­met­len is. Talán jobb lett volna, ha ter­mé­sze­te­seb­ben vi­szo­nyul az író a té­má­hoz, s a fáj­dal­mak, a szo­mo­rú­ság, a bol­dog­ság meg­je­le­ní­té­sé­nek le­he­tő­sé­gé­től sem vi­szo­lyog, mert ezzel el­ke­rül­hető le­he­tett volna (néhol) a köz­he­lyekbe ful­la­dás s a sti­lá­ris ki­len­gés. S a vé­gé­ről pedig el­hagy­ható le­hetne a ki­csit buta, tini­lá­nyos meg­ol­dás, a „Sikerüüüüüüüüüüüüüüüült”. (265. o.)

Jó lett volna olvasni egy jó regényt egy fi­a­tal ma­gyar zsidó nőről. Akár a rend­szer­vál­tás kö­rüli idők­ből is. Jó lett volna.