Bácsi István

Két választópolgár

Isten virágoskertjében tapintható volt a béke. A nyári dél­után édes il­la­tok­kal és lan­gyos me­leg­gel rin­ga­tott álomba min­dent. A két férfi azon­ban ébren volt, és szer­szá­mok­kal vo­nult a sö­vény­hez. Be­szél­get­tek és a szer­szá­mok is zö­rög­tek, de még­sem za­var­ták meg a ter­mé­szet bé­ké­jét. A ki­csiny bir­tok egy völgy­ben te­rült el. Ez volt a tör­tető em­beri te­vé­keny­ség utolsó par­cel­lája, út is alig ve­ze­tett ide. A tel­ket fél­kör­ben ölelő dom­bo­kon már a vadon szál­fái ma­ga­sod­tak. A bir­tok Zénóé volt, és Kunó ne­vezte el „Isten vi­rá­gos­kert­jé­nek”. Már évek­kel ez­előtt el­vál­tak mind­ket­ten, mert az asszo­nyok egy idő után nem vi­sel­ték el, hogy nem­csak a munka, de még a telek is fon­to­sabb a fér­fi­ak­nak, mint ők. A tel­ket gon­dozni kell – mon­do­gat­ták egyet­ér­tés­ben. Hát gon­doz­ták is. Ül­tet­tek, met­szet­tek, füvet nyír­tak, ástak, fúr­tak-fa­rag­tak. Itt nyer­ték vissza az ere­jü­ket és lel­kük bé­ké­jét az em­ber­te­len vá­rosi hét­köz­napok után.

A szerszámokat lerakták, és munká­hoz lát­tak. Zénó a fi­a­tal élő­sö­vényt tartó, fa­osz­lo­pokra rög­zí­tett dró­to­kat ja­ví­totta, Kunó a másik ol­da­lon a sö­vényt nyírta. Nem­so­kára szü­ne­tet tar­tot­tak. Ittak egy ku­pica pá­lin­kát, és rá­gyúj­tot­tak. Köz­ben foly­tat­ták a be­szél­ge­tést. Eze­ken a hét­vé­gé­ken, itt a tel­ken, sorra elő­ke­rült min­den téma. Munka, gye­re­kek, pénz, nők, autók, sport. Az el­bu­kott há­zas­sá­gok ké­sőbb ke­rül­tek szóba. Ilyen­kor elő­ször a régi, közös csa­ládi hét­vé­gék em­lé­kei­ről nosz­tal­gi­áz­tak. Mi­lyen más volt akkor! Nem ket­ten ját­szot­ták itt a Ro­bin­sont, hanem a két szép csa­lád zsi­vaja vissz­hang­zott a völgy­ben. Akkor, ha itt a pa­ra­di­csom­ban csa­lád­jukra és asszo­nya­ikra néz­tek, ki­rá­lyok­nál is gaz­da­gabb­nak érez­ték ma­gu­kat. Majd az élet ki­szá­mít­ha­tat­lan­sá­gá­ról és az asszo­nyi áll­ha­tat­lan­ság­ról be­szél­get­tek. Csak egy olyan téma volt, amit igye­kez­tek gon­do­san el­ke­rülni. Ha va­la­me­lyikük vé­let­le­nül a po­li­tika zá­to­nyai felé eve­zett, rög­tön észbe kap­tak, és más irányba foly­tat­ták. Vagy talán az őr­an­gya­luk tar­totta őket távol a ti­los­tól. Zénó ugyanis tán­to­rít­ha­tat­lan kor­mány­párti volt, Kunó pedig meg­in­gat­ha­tat­lan el­len­zéki. Mind­ket­ten jól is­mer­ték a másik párt­ál­lá­sát, sőt a másik összes gon­do­la­tát ebben a kér­dés­ben. Zénó sze­rint Zé, az el­len­zék ve­zére „bohóc tol­vaj­pöcs”. Kunó sze­rint pedig Kú, a kor­mány­párt ve­zére „tápos­csirke gaz­em­ber”. Ré­geb­ben ne­megy­szer té­ved­tek úgy óvat­la­nul a po­li­tika ak­na­me­ző­ire, egy­szer csak arra esz­mélve, hogy a másik már vér­ben forgó sze­mek­kel or­dí­to­zik. Úgy tűnik, mos­tanra már meg­ta­nul­ták ke­zelni ezt a prob­lé­mát, vagy in­kább el­ke­rülni a csap­dát, ami akár a ba­rát­sá­gu­kat is tönk­re­te­hette volna. Egy­sze­rűen nem be­szél­tek róla.

Ittak még egy kis pálinkát. Munká­ról és gye­re­kek­ről már volt szó, most a pénz­ről, il­letve annak hiá­nyá­ról be­szél­tek. Mert mind­ket­ten érez­ték a saját bő­rü­kön, hogy hó­nap­ról hó­napra ne­he­zebb meg­élni. Fúj­ták a füs­töt, és so­rol­ták, hogy mi mennyi­vel lett drá­gább, és már mire nem jut pénz. Aztán újra do­log­hoz lát­tak. Most hall­gat­tak, és köz­ben azon gon­dol­kod­tak, amit a másik mon­dott. Nem len­nénk ilyen szar­ban, ha az a kőhülye Zé és ban­dája nem ga­ráz­dál­ko­dik annyit – füs­töl­gött Zénó, és dü­hö­sen csa­pott le a karóra a fej­sze fo­ká­val. Nem értem, miért sírsz – do­ho­gott ma­gá­ban Kunó, egyre han­go­sab­ban csat­tog­tatva a sö­vény­vágó ollót –, hi­szen ti vá­lasz­tot­tá­tok meg ezt a di­let­táns Kút és a ba­gá­zsát.

Megint tartottak egy szünetet. Le­ül­tek a fűbe, csend­ben ci­ga­ret­táz­tak és iszo­gat­tak. A me­leg­től és a pá­lin­ká­tól ve­rej­ték­ben úsz­tak. Pi­henő után rossz­ked­vűen és in­ge­rül­ten lát­tak ismét mun­ká­hoz. A vá­lasz­tási kam­pány hó­nap­jai jár­tak az eszük­ben. Tel­je­sen ket­té­sza­kadt az or­szág – gon­dol­ták. Kunó­nak meg­ke­se­rí­tette az éle­tét az óri­ás­pla­ká­tok­ról rá­me­redő kar­valy­szem. Egy tel­jes gra­fi­kai stú­dió dol­goz­ha­tott rajta he­te­kig, mire kijám­borí­tották azt az ocs­mány po­fá­ját – gon­dolta Kunó Kú pla­kát­jai előtt na­ponta el­ha­ladva. Zénó ugyan­csak szen­ve­dett a Zé fény­ké­pét mu­tató óri­ás­pla­ká­tok sor­fala kö­zött au­tózva. Hiába vi­gyo­rog azzal a sunyi fe­jé­vel, nem tudja el­tit­kolni, hogy csak a ha­ta­lom kell neki – gon­dolta Zénó. Aztán ismét a mos­tani nehéz hely­zet felől gon­dol­kod­tak. Zénó azon me­ren­gett, hogy a kor­mány­párt mit szúrt el, mit kel­lene más­képp csi­nálni. Kunó pedig ke­se­rű­ség­gel idézte fel, hogy kor­mány­párti ba­rá­tai közül egyet sem tu­dott át­té­rí­teni. Ezt se­hogy sem ér­tette, hi­szen az ő ba­rá­tai közül egyik sem pri­mi­tív vagy os­toba. Hiába ér­velt nekik bár­mi­vel, csak nyom­ták a ká­nont. És tes­sék, most itt va­gyunk. Mind­ezt Zé előre meg­mondta szám­ta­lan­szor, de az em­be­rek nem hit­tek neki, mert ala­csony ter­metű és be­csü­le­tes képű – gon­dolta elér­zé­ke­nyülve.

Úgy látszik, az őrangyal belenyal­ha­tott a pá­lin­kába, mert nyil­ván el­aludt. A kö­vet­kező szü­net­ben a pá­linka után a két férfi a til­tott te­rü­letre té­vedt. Elő­ször csak ki­csit emel­ték meg a hang­ju­kat, bár a fe­szült­ség mind­ket­tő­ben a piros mező felé len­dí­tette a mu­ta­tót. Egyre fo­ko­zódó hang­erő­vel, egy­más sza­vába vágva pró­bál­ták túl­har­sogni a másik ér­veit, mi­köz­ben gör­csö­sen mar­ko­lász­ták a szer­szá­mai­kat. Aztán az érvek el­vesz­tek va­la­hol, csak or­dí­toz­tak ki­vö­rö­södve. Már „el­len­zéki barom” és „kor­mány­párti kurva” üvöl­tö­zött egy­más­sal. A fe­szült­ség mu­ta­tója a piros mező végén reccsenve tört el. Zénó fej­szé­jé­nek éle éppen abban a pil­la­nat­ban súj­tott le tel­jes erő­vel Kunó fe­jére, ami­kor a sö­vény­vágó olló át­met­szette Zénó tor­kát.