Fehérvári Balázs

A varázsló, aki nem tudott megőszülni

Könnyedén suhintott pálcájával, és el­len­fele erőt­le­nül ro­gyott össze a sa­rok­ban. Az ősz va­rázsló a fel­tá­pász­kodni igyekvő kis­lányra sze­gezte pál­cá­ját.

–  Gyenge vagy! – mondta hideg, el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon.

–  Éppen ezért akarok tanulni tőled – hang­zott a még ha­tá­ro­zot­tabb vá­lasz.

–  Nem taníthatlak. Túl idős vagyok már. Sok ta­nít­vá­nyom híres mes­ter. Talán va­la­me­lyikük el­vál­lal – és az ajtó felé hes­se­gette az ifjú bo­szor­kány­pa­lán­tát.

A varázsló egy távoli szigeten, a vi­lág­tól el­vo­nul­tan élt. Égig érő tor­nyá­nak szürke falai kö­zött ka­nyar­gós csi­ga­lép­cső ve­ze­tett a leg­felső szo­bába, ahol az öreg va­rázsló ten­gette éle­tét.

–  De én tőled szeretnék tanulni! – né­zett kér­le­lően az öreg­em­berre a kis­lány.

–  Sajnálom. Nem lehet.

–  De hát mit akarsz tulajdonképpen? – vál­to­zott meg a lány hangja. – Be­zár­kóz­tál ide a világ vé­gére, pedig egyet­len vá­gyad, hogy va­laki végre a mes­te­ré­nek ne­vez­zen. Képes vol­tál őszre fes­teni a ha­ja­dat, csak hogy ta­nít­ványt fo­gad­hass, most meg itt ját­szol velem. Ne má­so­kat bün­tess, ami­ért nem si­ke­rült el­ér­ned a töké­letes…

–  Nem sikerült elérnem?! – csattant föl az őszre fes­tett hajú va­rázsló. – Be­fes­tet­tem?! Át­ko­zott kis bo­szorka! Szem­te­len…

–  Lehet – szólt nyugodtan a lány, mi­köz­ben hosszú, lila haját ke­zébe vette, és né­ze­gette –, de én is fes­tem a ha­ja­mat. Úgy­hogy tudom, miről be­szé­lek! – né­zett ki­hí­vóan a va­rázsló sze­mébe.

A varázsló mélyet sóhajtott, behunyta a sze­mét, és haja sö­té­tedni kez­dett, míg végül tel­je­sen vissza­vál­to­zott ere­deti szí­nére, gesz­te­nye­bar­nára.

–  Minden azzal a lusta teknős­sel kez­dő­dött.

A kis boszorkány lekuporodott a puha sző­nyegre, és az idős va­rázs­lóra me­resz­tette ha­tal­mas, zöld sze­meit.

–  Hallgatlak.

A varázsló hátat fordított a lány­nak, és a köny­ves­pol­con so­ra­kozó köny­vek ge­rin­cén vé­gig­ve­zetve hosszú uj­jait be­le­fo­gott a tör­té­netbe.

–  Valaha én is olyan lelkes voltam, mint te. Elha­tároz­tam, hogy va­rázsló le­szek, és el­in­dul­tam, hogy a leg­na­gyobb mes­te­rek­től ta­nul­has­sak. Át­vág­tam az ezer­arcú erdőn, ahol szeme van a le­ve­lek­nek és füle az ágak­nak; meg­jár­tam az óriá­sok föld­jét, ahol még a fű­szál is ak­kora, mint más­hol egy ter­me­te­sebb jege­nye… De öt­ven­évi bo­lyon­gás után itt állok… egyet­len erénnyel sem gaz­da­god­tam. Egyik mes­te­rem el akart pusz­tí­tani, egy má­si­kat pedig én magam öltem meg.

Félénk pillantást vetett a kis­lányra.

–  Még mindig kíváncsi vagy a tör­té­ne­temre?

A fiatal boszorkány bátorítóan mo­soly­gott a va­rázs­lóra.

–  Milyen erényeket akartál megsze­rezni? – kér­dezte.

–  Mint te is tudod, ahhoz, hogy va­laki mes­terré vál­jon…

–  Vagyis megőszüljön! – kacsintott a va­rázs­lóra a kis­lány.

–  Igen, igen… – mondta zavartan a va­rázsló –, de az csak a külső. Aki va­rá­zsolni akar, annak el kell sa­já­tí­ta­nia a va­rázs­lás­hoz szük­sé­ges eré­nye­ket.

–  És mik ezek az erények?

–  Sok erény van – magyarázott a va­rázsló, mi­köz­ben egy rozs­da­barna edény­ben vizet tett fel me­le­gedni. Uj­já­val gyúj­totta meg a tüzet a kanna alatt. – Min­den va­rázs­ló­nak ma­gá­nak kell rá­jön­nie, hogy me­lyek il­le­nek hozzá a leg­in­kább. Min­den­ki­nek van­nak eré­nyei és gyen­ge­sé­gei. Is­mer­tem egy kü­lö­nö­sen bölcs va­rázs­lót, aki azon­ban olyan gyáva volt, hogy ha ta­ná­csért ko­pog­tak hozzá, min­dig el­va­rá­zsolta magát. Egy­szer aztán egy ré­mült si­kol­tássá va­rá­zsolta magát, és miu­tán – „Se­gít­ség!” – el­szállt, többé nem is tu­dott vissza­vál­tozni.

–  Pech.

–  Hát igen. A varázslók több­nyire csak egy-két erény­ben tűn­nek ki. A bo­szor­ká­nyok vi­szont ál­ta­lá­ban igen sok­ol­da­lúak. Hal­lot­tam már olyan bo­szor­kány­ról, aki nem ke­ve­sebb, mint ti­zen­hét erény­ben je­les­ke­dett.

A kis boszorkány kicsit kihúzta magát.

–  Alighogy eldobtam tanoncsüvege­met, fel­ke­re­ked­tem, hogy fel­ke­res­sem a leg­hí­re­sebb mes­te­re­ket, akik­től el­les­he­tem a va­rázs­lás tu­do­má­nyá­nak csín­ját-bín­ját. Épp hogy el­in­dul­tam az uta­mon, ami­kor utol­ér­tem is­ko­lánk egyik leg­na­gyobb tu­dású pro­fesszo­rát, egy tek­nős­bé­kát. Né­hány hó­nap­pal ez­előtt in­dult haza, de mivel öreg és lassú volt, alig né­hány ha­jí­tás­nyira ju­tott csak. Na­gyon meg­örül­tem vá­rat­lan sze­ren­csém­nek, és meg­kér­dez­tem, nem fo­gadna-e ta­nít­vá­nyául. Ő igen­nel fe­lelt, és meg­ígérte, hogy meg­ta­nít a leg­főbb erényre. Gyors sze­ren­csém­nek azon­ban nem so­káig örül­tem. Három évbe telt, mire el­ju­tot­tunk a há­záig. Gyö­nyörű, tágas bir­toka volt, mint va­lami ha­tal­mas ko­los­tor. Még egy für­gébb em­ber­nek is na­pokba tel­lett az egé­szet be­járni.

A teavíz elkészült, és a va­rázsló fü­ve­ket, vi­rág­szir­mo­kat és bo­gyó­kat szórt bele, majd oda­nyúj­totta a kis bo­szor­kány­nak.

–  Több mint húsz évig voltam nála, de soha nem ju­tott rá ideje, hogy velem fog­lal­koz­zon. Va­la­hány­szor meg­kér­dez­tem, mikor fo­gunk ta­nulni, le­gyin­tett, és azt mondta, vár­jak még. Én meg csak vár­tam és vár­tam. Hosszú órá­kat töl­töt­tem a kert­jé­ben a kü­lön­le­ges nö­vé­nyek és ál­la­tok kö­zött, ami­ket maga köré gyűj­tött. Néha pedig na­po­kig nem jöt­tem ki a könyv­tá­rá­ból, ami olyan ha­tal­mas volt, hogy egy óriás is könnyen el­té­vedt volna benne. Az utolsó évek­ben már szinte szóba sem állt velem. Ha meg­látta, hogy felé kö­ze­le­dem, csak fi­gyel­mez­te­tőleg in­tett az uj­já­val, vár­jak.

–  És te csak vártál és vártál…

–  Csak vártam és vártam, egészen addig, míg egy szép napon kü­lö­nös kül­dött­ség nem ér­ke­zett a tek­nős ud­va­rába. Né­hány sáska. Egyik ki­sebb, mint a másik. Nem kel­tet­tek nagy fel­tű­nést. Hanem ami­kor az egyik el­kez­dett tán­colni.

–  Táncolni? – kérdezte teáját szür­csölve a kis­lány.

–  Igen. Legalábbis mi azt hittük, tán­col. Úgy emel­gette a lá­bait, mint va­lami ak­ro­bata, és olyan gyor­san ug­rált, pör­gött, és szök­kent ide-oda, hogy alig bír­tuk a sze­münk­kel kö­vetni. Végül a tek­nős meg­kö­szönte a be­mu­ta­tót, és leg­na­gyobb meg­le­pe­té­semre felém for­dult. Így szólt: „Derék ta­nít­vá­nyom vol­tál. Büszke va­gyok rád! Amit akar­tam, meg­ta­ní­tot­tam neked. Most pedig menj el, mert van még erény bőven, amit el kell sa­já­tí­ta­nod! Íme, ez a nagy har­cos, aki­nek a be­mu­ta­tó­já­ban gyö­nyör­köd­het­tünk, el­vál­lalt téged. Menj, és ta­nulj el tőle min­dent, amit csak tudsz!”

–  Szigorú mester lehetett a kis bo­gárka – kun­co­gott a kis­lány.

–  Szigorúbb, mint gondolnád. Min­den nap haj­nal­ban kel­tem, hosszú órá­kon át edzet­tem magam, és a leg­kü­lön­le­ge­sebb harci tech­ni­ká­kat les­tem el kis mes­te­rem­től. Csak azt ehet­tem, amit magam sze­rez­tem meg és ké­szí­tet­tem el. Min­den este meg­vív­tunk. Soha nem tud­tam le­győzni, de nem adtam fel, és érez­tem, hogy nap­ról napra jobb va­gyok. Iz­maim ki­fej­lőd­tek, tech­ni­kám tö­ké­le­te­se­dett, stí­lu­som egyre ki­fi­no­mul­tabb és egye­dibb lett. Húsz év múlva így szólt hoz­zám: „Na­gyon sokat fej­lőd­tél. Ha így ha­ladsz to­vább, ha­ma­ro­san már nem kell vissza­fog­nom magam, ami­kor küz­dünk.” Sok év el­tel­té­vel újra ma­gá­hoz hí­va­tott. Azt mondta, sür­gős üze­ne­tet ka­pott egy tá­voli or­szág­ból. Egy kü­lön­le­ges szép­ségű höl­gyet kell meg­men­te­nem, de vi­gyáz­zak, mert a fogva­tartója na­gyon go­nosz és na­gyon ra­vasz. Kérsz még teát?

–  Ühm.

–  Amikor második mesteremtől elbú­csúz­tam, nem is sej­tet­tem, hogy ha­ma­ro­san meg­le­lem a har­ma­di­kat, aki ta­nít­vá­nyául fogad. Hosszú és ki­me­rítő utam végén el­ju­tot­tam az óri­ás­cá­pák ten­ge­ré­nek kö­ze­pén fekvő kis szi­getre. A szi­ge­ten ha­tal­mas, me­re­dek szik­la­tömb állt, a szikla te­te­jén pedig egy ma­gá­nyos, szo­morú vár, ahon­nan két kü­lö­nös hang szű­rő­dött ki. Az egyik egy ke­ser­ves, eget ren­gető se­gély­ki­ál­tás volt. A másik pedig egy még han­go­sabb, őrült böm­bö­lés. Össze­szed­tem min­den bá­tor­sá­go­mat, és ha­tá­ro­zott lép­tek­kel in­dul­tam az erő­dít­mény felé, hogy meg­küzd­jek a go­nosz bes­tiá­val.

–  Nagyon bátor voltál.

–  Én is azt hittem. De amikor fel­ér­tem a szikla pe­re­mére, és meg­pil­lan­tot­tam a sár­kányt, kar­mai éles ka­szák, fogai tű­he­gye­sek, inamba szállt a bá­tor­sá­gom. Ami­kor pedig ki­tá­totta ha­tal­mas szá­ját, ha­lálra ré­mül­tem, és vissza­búj­tam a szik­la­pe­rem alá egy apró ki­szö­gel­lésbe. Onnan hall­gat­tam a kér­lelő ki­ál­tá­so­kat, hogy ment­sem meg sze­ren­csét­lent ettől a go­nosz ször­nye­teg­től.

–  És megmentetted? – tette le a csé­szét a kis­lány, és fe­szül­ten fi­gyelt.

–  Többször nekiduráltam magam, de a sár­kány mind­annyi­szor meg­fu­ta­mí­tott. Csel­hez fo­lya­mod­tam, át­mász­tam a szikla túl­ol­dal­ára. A sár­kány már ott várt rám – csó­válta a fejét a va­rázsló. – Ha­ma­ro­san el­kez­dett csú­folni. Gú­nyo­ló­dott raj­tam és a gyá­va­sá­go­mon. Végül annyira fel­bő­szí­tett, hogy össze­szed­tem min­den bá­tor­sá­go­mat, és oda­áll­tam elé. Rám vi­csor­gott, tüzet oká­dott és felém len­dí­tette ha­tal­mas man­csát.

–  És te mit tettél?

–  Én csak álltam ott rendületlenül a sza­ka­dék szé­lén. Áll­tam és vár­tam moz­du­lat­lan, mintha magam is szikla vol­nék. Vár­tam, hogy olyan közel érjen, hogy a nya­ka­mon érez­zem a le­he­le­tét. El akar­tam érni a leg­se­bez­he­tőbb pont­ját. A szí­vét. Egé­szen közel ha­jolt hoz­zám. Szinte össze­ért az or­runk. Ala­po­san szem­ügyre vett, és meg­szag­lá­szott.

–  És mi történt?

–  Felkiáltott a toronyba a fe­le­sé­gé­nek, hogy hagyja már abba az óbé­ga­tást, majd újra felém for­dult, és azt mondta, hal­lott már rólam, és ha va­ló­ban sze­ret­nék ta­nulni, ő szí­ve­sen a párt­fo­gá­sába vesz. Azért csalt ide, mert hal­lotta, mennyire las­san fej­lő­döm a sás­ká­nál, és úgy gon­dolta, tőle töb­bet ta­nul­ha­tok. De hoz­zá­tette, ha nála aka­rok ta­nulni, össze kell szed­nem min­den erő­met, a ki­kép­zés na­gyon ke­mény lesz, és nekem min­den pil­la­nat­ban, még éj­szaka, ál­mom­ban is ké­szen kell áll­nom arra, hogy a leg­ádá­zabb el­len­sé­geim­mel meg­mér­kőz­zem. Ha vál­la­lom, nála ma­rad­ha­tok, cse­rébe ő meg­ta­nít a leg­ne­me­sebb harci eré­nyekre, ka­to­nás szí­vós­ságra, fe­gye­lemre, ke­mény­ségre.

A varázsló az ablakhoz sétált, háta mögé tette a kezét, és ne­ki­tá­masz­ko­dott a fal­nak. Messze ré­vedő te­kin­tet­tel foly­tatta.

–  Egy nap különös alak tűnt fel a szi­ge­ten. Egy lovag kö­ze­lí­tett a sár­kány erő­dít­mé­nye felé. Pán­célja fé­nye­sen csil­lo­gott, fegy­ve­rei­nek csör­gése már messzi­ről hal­lat­szott. Ha­tá­ro­zott, ren­dít­he­tet­len lép­tek­kel kö­ze­le­dett fe­lénk. Ami­kor a szikla al­já­hoz ért, fel­haj­totta si­sakja ros­té­lyát. A sár­kány, ami­kor meg­pil­lan­totta éles vo­ná­sait, ide­ges lett, és in­tett nekem, hogy áll­jak félre. A lovag a sú­lyos pán­cél­ban is úgy szö­kellt fel­felé, mint egy ereje tel­jé­ben lévő kő­száli kecske. Még fel sem ért a szikla pe­re­mé­hez, mikor össze­csap­tak. Csak úgy szik­ráz­tak a fegy­ve­rek és pán­cé­lok. Mind­ket­ten úgy küz­döt­tek, hogy tud­ták, az éle­tük múlik rajta. Én a sár­kány ol­da­lán har­col­tam. A lovag vi­szont mind­ket­tőnk­nél erő­sebb­nek bi­zo­nyult. Nem volt benne kö­nyö­rü­let. Meg­ölte mes­te­re­met, engem pedig sú­lyo­san meg­se­be­sí­tett.

A kis boszorkány kikerekedett sze­mek­kel csüg­gött a va­rázsló sza­vain.

–  Egy héttel később ébredtem fel, leg­na­gyobb meg­döb­be­né­semre a lovag kuny­hó­já­ban. „Meg­se­be­sül­tél.” – szólt hoz­zám hi­de­gen. „Meg­gyó­gyí­ta­lak.”

–  Ez igazán lovagias volt tőle – je­gyezte meg el­is­me­rően a kis­lány.

–  Én azonban nem tudtam megbocsá­tani, és pár­bajra hív­tam ki. El­fo­gadta, azzal a fel­té­tel­lel, hogy amíg fel nem épü­lök tel­je­sen, nem ál­lunk ki meg­küz­deni, vi­szont min­den­nap ki­já­rok vele a me­zőre, szán­tó­föld­jére, fi­gye­lek, ta­nu­lok tőle, és ahogy egyre erő­sebb le­szek, se­gí­tek is a föl­det gon­dozni.

–  Azt akarta, hogy megtanulj föl­det mű­velni?

–  És meg is tanultam, hogyan kell ön­tözni és szán­tani, vetni és aratni. Las­san meg­gyógy­ul­tam és meg­erő­söd­tem. Ő azon­ban azt mondta, vár­junk még a küz­de­lem­mel, mert őt is na­gyon meg­vi­selte az össze­csa­pás. Én pedig to­vábbra is ki­jár­tam vele a föl­dekre, és las­san be­érett a búza, és ki­pi­ro­sod­tak a gyü­möl­csök.

Végül elérkezett a nap, ami­kor azt mondta, ké­szen áll a harcra. Az én lel­kem­ben pedig még nem aludt ki a düh lángja, nem tud­tam meg­bo­csá­tani, hogy meg­ölte a mes­te­re­met. Más­nap haj­nal­ban meg­mér­kőz­tünk. Hosszú küz­de­lem volt, so­káig egyi­künk sem tu­dott fe­lül­ke­re­kedni, és mind­ket­ten na­gyon ki­me­rül­tünk már. Es­tére azon­ban a bosszú erőt ön­tött belém, és egy ha­tá­ro­zott dö­fés­sel tes­tébe mé­lyesz­tet­tem kar­do­mat.

Rossz helyre szúrtam, mert nem halt meg azon­nal. Le­ül­tem mellé a fűbe, és meg­kér­dez­tem, miért. Kü­lö­nös tör­té­ne­tet me­sélt nekem. Egy fi­ú­ról, aki nagy ál­mok­kal in­dult az élet­nek, de rossz ke­zekbe ke­rült, és go­nosz eré­nye­ket sa­já­tí­tott el. Egy sár­kány gyil­koló­gépet ne­velt be­lőle. Kiölt min­den sze­re­te­tet és ir­gal­mat a szí­vé­ből. A he­lyébe szí­vós­sá­got, ke­mény­sé­get és vas­fe­gyel­met ül­te­tett. „A sár­kány úgy ol­totta belém a go­nosz­sá­got, hogy az a harci eré­nyek mel­lett ész­re­vét­le­nül ha­tolt a szí­vembe, mint va­lami apró, női kéz­hez szo­kott gyil­kos tőr, amit csak akkor ve­szel észre, ha már ki­húz­ták a szí­ved­ből. Ami­kor be­fe­je­ző­dött a ki­kép­zé­sem, ke­gyet­len, kí­mé­let­len és hideg har­cos vált be­lő­lem. Nem ha­tott már meg az em­be­rek szen­ve­dése és kö­nyör­gése, el­fe­lej­tet­tem, miért is akar­tam annak ide­jén lo­vaggá válni.”

–  Szerencsétlen ember – sajnálko­zott a kis bo­szor­kány­ta­nonc.

–  Az volt, és egyben legkiválóbb mes­te­rem, akit magam öltem meg, és a kar­ja­im­ban le­helte ki a lel­két. „Azt akar­tam – fe­jezte be –, hogy meg­érezd, mi­lyen cso­dá­la­tos a vetés és az ara­tás, a szü­le­tés és a halál. Azt akar­tam, hogy te más légy, mint ami­lyenné én vál­tam. Nagy har­cos vagy, ezt ma be­bi­zo­nyí­tot­tad. De ha to­vább csi­szo­lod magad, a leg­na­gyobb va­rázsló vál­hat be­lő­led.”

Mikor meghalt, hatalmas szél támadt, amely egyre csak erő­sö­dött, majd vi­harrá és or­kánná vál­to­zott, mely kö­röt­tem, és csak kö­röt­tem for­go­ló­dott, zú­go­ló­dott. Fel­ka­pott a há­tára, meg­for­ga­tott, majd erőt­len tes­tem­mel, mint va­lami ócska sep­rű­vel vé­gig­sö­pörte a vi­lá­got.

A varázsló leült a földre a kis­lánnyal szem­ben.

–  Később megértettem, hogy ekkor fo­ga­dott ta­nít­vá­nyául ötö­dik mes­te­rem, a szél. Ala­po­san meg­té­pá­zott, mi­köz­ben a sze­mem előtt végre las­san ki­tá­rul­kozó világ egyik szeg­le­té­ből a má­sikba so­dort. El­ju­tot­tam olyan he­lyekre, ame­lyek lé­te­zé­sé­ről nem is ál­mod­tam soha. Meg­edződ­tem és meg­erő­söd­tem. Szí­vóssá vál­tam, sok­kal in­kább, mint ha a sár­kány ne­velt volna még száz évig. Lát­tam há­bo­rú­kat, me­lyek­ben az em­be­rek pa­rancsra ölték, gyil­kol­ták, ka­sza­bol­ták egy­mást – anél­kül, hogy tud­ták volna, miért te­szik mind­ezt. Lát­tam beteg, sze­ren­csét­len, meg­gyö­tört em­be­re­ket. És lát­tam gyer­me­ke­ket, akik hol­tan jöt­tek a vi­lágra, noha semmi bűnük nem le­he­tett, ami­ért meg kel­lett volna fi­zet­niük. De ki­ta­lá­lod-e, hova re­pí­tett leg­elő­ször új mes­te­rem?

A kislány rázta a fejét.

–  A sárkány feleségéhez, akit volt mes­te­rem kis­sár­kány kora óta ret­te­gés­ben tar­tott, be­zárva abba a to­rony­szo­bába.

–  Olyanba, mint ez?

A varázsló komoran nézett a kis­lányra.

–  Azért mentem, hogy megmentsem, és cser­ben­hagy­tam. Ott halt meg láncra verve étlen-szom­jan. Fel­nyílt a sze­mem a világ ször­nyű­sé­ge­ire. Ahol tud­tam, se­gí­tet­tem, hol va­rázs­lat­tal, hol a két ke­zem­mel. So­ka­kon vi­szont már nem tud­tam se­gí­teni. A há­bo­rúk­ban meg­érez­tem, hogy az em­be­rek szí­vét ne­he­zebb egy haj­szál­lal is el­té­rí­teni, mint egy szél­se­be­sen szá­guldó ha­tal­mas ágyú­go­lyót vissza­for­dí­tani.

Ekkorra már több varázslatot ismer­tem, mint mes­te­reim, mert so­kak­tól sok fo­gást, bű­bájt el­les­tem, és idő­vel már magam is szám­ta­lan új va­rázs­la­tot fej­lesz­tet­tem ki. A leg­ne­he­zebb azon­ban min­dig azt volt meg­ítélni, ho­gyan hasz­nál­ha­tom a leg­he­lye­seb­ben a tu­dá­so­mat, ezt az óri­ási ha­tal­mat, amit va­rázs­lás­nak ne­ve­zünk. Éveim múl­tá­val egyre több kér­désre tud­tam a meg­ol­dást, de a leg­fon­to­sabb kér­dé­sekre, pél­dául hogy miért kell annyit szen­ved­nünk egy­más miatt, soha nem ta­lál­tam vá­laszt.

Láthatod tehát, hogy ötven év alatt öt mes­ter­től egyet­len erényt sem si­ke­rült el­sa­já­tí­ta­nom. A tek­nős­nél a böl­cses­sé­get kel­lett volna, de ő nem ta­ní­tott nekem sem­mit. A sáska azt ígérte, ki­váló har­cost farag be­lő­lem, de rög­tön meg­fu­ta­mod­tam a sár­kány elől. A sár­kány­nál szí­vós­sá­got kel­lett volna ta­nul­nom, ehe­lyett hagy­tam, hogy meg­öl­jék. A lovag meg akart ta­ní­tani a föld­mű­ve­lésre, de csak a gyen­ge­sé­gemre vi­lá­gí­tott rá. Végül a szél fel­nyi­totta a sze­me­met, hogy sem­mit sem tudok a vi­lág­ról. – A va­rázsló le­haj­totta fejét.

Most a kislány is elkomorodott. A va­rázsló te­kin­te­tét für­készte, majd elő­re­ha­jolt, és ül­té­ből fel­né­zett a szoba kö­ze­pén gub­basztó meg­ke­se­re­dett va­rázs­lóra.

–  Végre megértettem, miért repített hoz­zád előző mes­te­rem, a szél. Nem azért kül­dött, hogy ta­nul­jak, hanem hogy se­gít­sek neked.

–  Csak nem te akarsz a hato­dik mes­te­rem lenni?

–  Nem kell ahhoz mesternek lenni, hogy ta­nít­sunk. Ezt pont te ne tud­nád, aki nem ke­ve­sebb, mint hét erénnyel büsz­kél­ked­he­tik?

A varázsló értetlenül nézett a bo­szor­kányra.

–  Hát tényleg nem érted? – kérdezte a lány. – Az első három erényt az első három mes­te­red­nél sa­já­tí­tot­tad el, még ha nem is vet­ted észre. A tek­nős­től a tü­rel­met, mert képes vol­tál húsz éven át várni rá, hogy tőle ta­nul­hass. A sás­ká­tól a ki­tar­tást, mert min­dig föl­áll­tál, va­la­hány­szor el­es­tél, és min­dig volt erőd újra kez­deni, noha sok­szor tel­je­sen re­mény­te­len­nek tűnt, hogy va­laha is olyan ügyes le­szel, mint ő. A sár­kány­tól pedig még az­előtt el­sa­já­tí­tot­tad a bá­tor­sá­got, mi­előtt ta­nít­vá­nyául fo­ga­dott. Hi­szen ő vett rá arra, hogy szem­be­szállj vele.

A következő három erényt, a gon­dos­ko­dást, az ön­mér­sék­le­tet és az igaz­sá­gos­sá­got attól az em­ber­től kap­tad, aki­nek el­vet­ted az éle­tét. A lovag mu­tatta meg, hogy az ember mi­lyen oda­adóan képes gon­dos­kodni még az el­len­fe­lé­ről vagy akár el­len­sé­gé­ről is. Enél­kül nem tud­tál volna annyi em­ber­nek se­gí­teni a há­bo­rúk­ban, ahova közös mes­te­rünk so­dort. A lovag ért­tette meg veled azt is, hogy az ön­mér­sék­let­hez kell a leg­na­gyobb szí­vós­ság és ki­tar­tás, hi­szen a ke­zé­ben vol­tál, ő még­sem élt vissza a hely­ze­té­vel. Tü­rel­me­sen várt, amíg annyira meg­erő­södsz, hogy…

A varázsló elfordította a fejét.

–  Végül pedig, igen, az élete árán ta­ní­totta meg, hogy soha ne ítélj el­ha­mar­ko­dot­tan.

A varázsló lehunyta a szemét.

–  A hetedik erényt, a böl­cses­sé­get pedig éppen akkor sze­rez­ted meg, ami­kor fel­is­mer­ted, hogy va­ló­já­ban sem­mit sem tudsz.

A varázsló hallgatott, a bo­szor­kány pedig foly­tatta.

–  Elsajátítottál hát hét nemes erényt. A leg­na­gyobb mes­te­rek közé való vagy. A leg­ko­mo­lyabb, leg­te­kin­té­lye­sebb va­rázsló vagy, aki­vel va­laha ta­lál­koz­tam, meg­is­mer­ked­tem.

–  Akkor miért nem őszültem meg még min­dig? Így, vén­sé­gemre sem…

A kislány a varázsló geszte­nye­barna ha­jára pil­lan­tott, majd el­mo­so­lyo­dott.

–  Min mosolyogsz? – kérdezte gya­na­kodva a va­rázsló.

–  Semmi, semmi… – hárította el a kér­dést a kis­lány, majd ki­tört be­lőle a ne­ve­tés – …még min­dig nem hi­szem el, hogy képes vol­tál be­fes­teni a ha­ja­dat, csak hogy…

–  Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Mond­tam, hogy nem sze­ret­nék erről be­szélni… Tudod – fo­gott mon­dan­dó­jába ko­moly han­gon a va­rázsló –, a va­rázs­lók igen ké­nye­sek a korukra…

–  És mondd, hogyan tudtál beleha­jolni az üstbe… a lá­bad­dal nem ver­ted le a csil­lárt? Mert is­me­rek egy re­cep­tet, ami csak akkor hat…

–  Hagyd abba!

–  Elképzelem, ahogy ott álltál haj­csa­va­rók­kal az üst mel­lett, egyik ke­zed­ben fa­ka­nál, a má­sik­ban egy tükör… – a kis bo­szor­kány csi­lin­ge­lően ka­ca­gott.

–  Elég! – szegezte pálcáját dühö­sen a szem­te­len­ke­dőre.

A kislány azonban csak még harsá­nyab­ban ha­ho­tá­zott to­vább.

–  Túl idős vagyok… – figurázta ki a va­rázs­lót gyenge öreg­em­ber­ként bot­la­dozva.

A varázsló szája sarkában halvány mo­soly tűnt fel.

–  Talán valamelyik híres tanítvá­nyom… – mondta a kis­lány re­ked­tes han­gon.

A varázsló határozottan elmosolyo­dott.

–  Megállj, te! – kiáltott a lányra, és meg­su­hin­totta va­rázs­pál­cá­ját, mire a kis­lány öreg­asszonnyá vál­to­zott.

Most a varázsló nevetett fel.

–  Vén boszorkány!

A ráncos banya a derekát la­po­gatta, aztán óva­to­san meg­rázta magát, mire las­san vissza­fi­a­ta­lo­dott. Most ő len­dí­tette a kezét, mintha va­lami lát­ha­tat­lan port szórna szét. A va­rázsló ódon ott­hona ró­zsa­szí­nűvé vál­to­zott.

A varázsló szeme elkerekedett, majd ismét meg­su­hin­totta pál­cá­ját, és életre kel­tette az egyik ri­kító színű szé­ket.

–  Utálom a rózsaszínt! – för­medt az ódon, fa­ra­gott szék a kis­lányra. – Azon­nal vál­toz­tass vissza ma­ha­gó­nivá! – ri­pa­ko­dott rá, és döngő lép­tek­kel in­dult meg felé. A kis bo­szor­kány fél­re­ug­rott, és há­tul­ról meg­ra­gadta a szék tám­lá­ját, gyor­san rá­ol­va­sott egy va­rázs­igét. A szék újra ere­deti szí­né­ben pom­pá­zott. Meg­nyu­go­dott, és el­csen­de­se­dett. De a va­rázsló újabb és újabb tár­gya­kat ele­ve­ní­tett meg, és mint va­lami kar­mes­ter ve­zé­nyelte az elé­ge­det­len­kedő bú­to­ro­kat a kis bo­szorka felé, aki alig győzte vissza­va­rá­zsolni őket. Minél gyor­sab­ban sza­ladt körbe-körbe a kis bo­szor­kány, annál job­ban mu­la­tott a va­rázsló. A bú­to­rok pedig, miu­tán vissza­kap­ták ere­deti, ko­pot­tas szí­nü­ket, egy­más­sal kezd­tek ve­sze­kedni.

–  Mindig is dühített, hogy te állsz az ab­lak­nál!

–  Mert én vagyok az előkelőbb.

–  Muszáj mindig az én polcaimra tá­masz­kod­nod?

–  Vegyél vissza kicsit a fé­nye­zé­sed­ből, mert meg­já­rod!

A varázsló és a kis boszorkány most már együtt dől­tek a ne­ve­tés­től.

Ekkor különös dolog történt.

A kislány ámulva nézett az öregem­berre.

–  Varázsló! Te megőszültél!

A varázsló felvonta ősz szemöldö­két. A szo­bá­ban min­denki meg­der­medt, egy pil­la­nat alatt csend lett.

A tükör odaugrált a varázsló elé, és elér­zé­ke­nyülve ál­la­pí­totta meg:

–  Megtaláltad hát a hiányzó erényt…

–  A humorérzék nem is erény! – vá­gott közbe a könyv­szek­rény.

–  Tudod is te, mi az erény, te fa­fejű! Talán nem kell hu­mor­ér­zék, hogy egy mes­ter a ta­nít­vá­nyá­tól ta­nulja meg a leg­főbb erényt?

–  Fafejű?! Engem a legnemesebb af­ri­kai ele­fánt­csont­ból fa­rag­tak, ami­kor te még csak a si­va­tag ho­mok­já­ban szunnyad­tál.

A könyvszekrény és a tükör, va­la­mint a szé­kek, pol­cok és asz­ta­lok újból egy­más­nak estek. A va­rázs­ló­nak és a bo­szor­kány­nak pedig könnybe lá­badt a szeme. De hogy a meg­ha­tott­ság­tól vagy a ne­ve­tés­től-e… azt már ők maguk sem tud­ták.