Kósa Sándor

Rekonstrukció

prélude (előjáték)

'77-ben volt osztálytársammal és ba­rá­tom­mal, Z.-vel, rá­sza­ba­dul­tunk Eu­rópa nyu­gati fe­lére. E vi­lág­ról, né­hány is­mert ma­gyar vo­nat­ko­zá­son kívül (Cluny ká­vé­ház, a rue Cujas sar­kán lejt a járda, Pus­kás-Real Mad­rid) sem­mit sem tud­tunk.

développement (kidolgozás)

Az útiterv összeállítását rám bízta, de Bar­ce­lona be­ik­ta­tá­sá­hoz ra­gasz­ko­dott. Hogy miért, az csak köz­vet­le­nül az in­du­lás előtt de­rült ki. Meg­ér­ke­zé­sünk után a vá­ros­tól délre, a ten­ger­par­ton egy kem­pingbe men­tünk, elő­ször és utol­jára az út során, hogy ter­mé­szet­kö­zel­ben le­gyünk. Bár­hol vol­tunk és bár­mit is csi­nál­tunk előző éj­szaka, reg­gel min­dig korán kel­tünk a ten­ger miatt.

Egy napon Z. kiterítette a város tér­ké­pét az asz­talra, és hogy a fel­tá­madó szél ne fújja le, kö­vek­kel rög­zí­tette a négy sar­kát. El­jött hát az idő!, gon­dol­tam, és eszembe ju­tott Z. pa­pája, aki, mint az idő­sebb D'Artagnan, kö­te­les­sé­gé­nek érezte, hogy jelen le­gyen fia in­du­lá­sá­nál, és még utol­jára jó ta­ná­csok­kal lássa el. Idősb Z. még fi­a­tal­ko­rá­ból is­merte Cz. Z.-t, az arany­csa­pat bal­szél­ső­jét. Most, köz­vet­le­nül az in­du­lás előtt, ránk bí­zott egy apró cso­ma­got, hogy adjuk át sze­mé­lye­sen és – ha úgy adó­dik – él­jünk (vissza) le­gen­dás nagy­vo­na­lú­sá­gá­val.

Megvan, mondta Z., a Rongylábú a Montjuich-on lakik, és rá­mu­ta­tott a tér­kép egy pont­jára. Azt is ki­de­rí­tette, hogy csak tro­li­val lehet fel­jutni a hegyre, a pla­tó­szerű ma­gas­la­ton el­len­ben nem jár sem­mi­féle köz­le­ke­dési esz­köz, majd gya­lo­gol­nunk kell, és a lép­ték sze­rint nem is ke­ve­set.

A Valencia–Barcelona autópályán ilyen­kor még nem volt nagy for­ga­lom, a vá­rosi busz se si­ette el, hogy föl­szed­jen min­ket, és úgy ál­ta­lá­ban itt senki sem sie­tett. Bar­ce­lona Z. re­szortja volt, a ci­ce­rone há­lát­lan sze­repe há­rult rá, ami több­nyire abból állt, hogy diszk­rét ká­rom­ko­dá­sok kö­ze­pette, foly­ton új irányt je­lölt ki, és nem kel­lett mást ten­nem, mint át­adni magam a szem­lé­lő­dés­nek, innen, ebből a szög­ből a ten­ger új, is­me­ret­len arcát mu­tatta, észak felé pedig a Costa Brava csip­ké­zett hegy­csú­csai nyúj­tot­tak eg­zo­ti­kus lát­ványt.

Egy kies kis utcában rátaláltunk a házra.

Az a jellegzetes spanyol (kata­lán) szo­kás, hogy a jobb módú házak por­ta­szol­gá­la­tot tar­ta­nak fent, most ka­póra jött ne­künk, csen­gőt sehol nem ta­lálva, a hat­van kö­rüli cer­be­rus, bók­lá­szá­sunkra az üveg­aj­tón át fel­fi­gyelve elő­jött, kész­sé­ge­sen állva szol­gá­la­tunkra. A spa­nyol nyelv nem tu­dá­sá­nak abban a stá­di­u­má­ban vol­tam, ami­kor az egy­szerű sza­va­kat és idió­má­kat vi­szony­lag könnyen meg­ér­tet­tem, a fo­lya­ma­tos be­széd meg­ér­té­sé­nél pedig nagy sze­re­pet szán­tam kép­ze­lő­e­rőm­nek.

A párbeszéd nagyjából e kere­tek kö­zött zaj­lott: Uraim! Cz. Z. no esta aqui = nincs itt, majd e szi­kár tény­köz­lés után hosszú ma­gya­rá­zat kez­dő­dött a volt csa­tár vélt vagy valós élet­vi­te­lé­ről, a másik nem­mel való vi­szo­nyá­nak ren­de­zet­len vol­tá­ról, végül e szó­zu­ha­ta­got le­zárva, me­ta­kom­mu­ni­ká­ció se­gít­sé­gé­vel, a derék por­tás jobb ke­zé­nek mu­tató- és hü­velyk­uj­ját kör alakú for­má­ci­óba ren­dezte, majd je­len­tő­ség­tel­jes szem­hu­nyor­ga­tás­sal adott nyo­ma­té­kot az egész­nek. Min­dent ér­tet­tünk. Már éppen el akar­tunk bú­csúzni, ami­kor igazi fi­lant­róp mód­jára, messze túl­lépve fog­lal­ko­zása sza­bá­lyain, to­vább­gon­dolta a kér­dés most már szá­mára sem kö­zöm­bös meg­ol­dási mód­jait, és rá­ta­lált a meg­fe­le­lőre. El­irá­nyí­tott a kö­zel­ben lakó másik ma­gyar vi­lág­hí­res­ség­hez, vagy ahogy ő ne­vezte: Cabeza de oróhoz.

E rövid séta közben kellett feldol­goz­nunk csa­ló­dott­sá­gun­kat. De az a kö­rül­mény, hogy a szi­eszta alatt az utcák tel­je­sen el­nép­te­le­ned­nek, az élet le­állni lát­szik, olyan kép­ze­tet kel­tett ben­nünk, mintha az idő is meg­állt volna, és itt lenne az örök­ké­va­ló­ság, ha­csak né­hány órára is.

K. S. háza a hegy oldalában épült egy han­gu­la­tos ut­cá­ban, ki­lá­tás­sal a tá­voli Föld­közi-ten­gerre. A föld­szin­ten sö­rö­ző­jé­nek aj­taja és ab­la­kai be vol­tak füg­gö­nyözve, távol tartva a he­lyi­sé­get a hí­vat­lan ven­dé­gek­től. Be­lé­pés­kor, szem­ben a bár­pult­nál, egy anyánk ko­ra­beli nő, a fe­le­ség, éppen po­ha­ra­kat tisz­tí­tott egy fehér ken­dő­vel. Fel­né­zett, és meg­állt a ke­zé­ben a törlő. Maguk ma­gya­rok, mondta, és lát­tuk, hogy a válla picit meg­ráz­kó­dik. Amíg Z. a pult­hoz ment, kö­rül­néz­tem. Ké­nyel­mes tá­vol­ság­ban egy­más­tól asz­ta­lok áll­tak a szoba egyik vé­gé­ben, a pult mel­lett acél­cső tűnt el fel­felé a pla­fo­non vá­gott lyuk­ban, be­lül­ről ki­felé szé­le­sedő lép­cső­fokok ölel­ték körbe, szé­les­sége ak­kora, mint a vir­tu­á­lis hen­ger pa­lástja.

Z. éppen kérdezett valamit, de a vá­laszt el­nyelte a lép­cső felől vá­rat­la­nul fel­hangzó lé­pé­sek döngő hangja. Eddig mind­annyian úgy tet­tünk, mintha nem ér­zé­kel­nénk, szinte kéz­zel­fog­ha­tóan annak a hiá­nyát, aki épp most eresz­ke­dik le, mintha nem őmi­atta lenne ez a lá­to­ga­tás, ebben a meg­le­he­tő­sen al­kal­mat­lan idő­pont­ban. Nem tud­tunk vele egy szót sem vál­tani, mert csak bic­cen­tett, nem­rég ope­rált lábát húzva fe­lült a bár­székre, még au­tog­ra­mot adott Z. ké­ré­sére, mi­köz­ben végig lát­tuk és ér­zé­kel­tük, ebben a süket csend­ben, hogy nagy erő­fe­szí­té­sébe kerül tar­ta­nia magát. A fe­le­sége, még min­dig a pult mö­gött állva, in­tett, hogy men­jünk. El­bú­csúzva tőle, egy­szerre fog­tuk meg a vál­lát, amire újó­lag csak egy bic­cen­tés­sel vá­la­szolt, és nem ér­tet­tük, mert fi­a­ta­lok vol­tunk, mi is a neve annak, ami­vel itt küzd tu­laj­don­kép­pen.

cadence (zárlat)

Délután a kikötőben ott rin­ga­tóz­tunk a Santa María má­so­la­tá­nak tat­ján. Ket­ten vol­tunk az egész hajón, a téren gye­re­kek fo­gócs­káz­tak. A Ko­lum­busz-szo­bor a par­ton állt egy obe­liszk te­te­jén, fel­emelt jobb ke­zé­vel ha­tá­ro­zot­tan mu­tatva az irányt. Még­pe­dig, ahogy a le­menő nap mu­tatta, kelet felé.