Magas, szőke, épp harminchárom, pont abban a korban. A hite is mintha most megerősödne, vonzotta magával a tudat, hogy ő is, meg az is. Micsoda szerencse, a harminchárom jó szám. Hihetően jó, semmi gond, semmi cafrang, csak létezés. A nő kicsi, fekete, fölötte az ötvennek, sugárzó. Ütköztek a pillanatban, azután mentek tovább, egyik balra, a másik előre. A férfi keze hirtelen visszanyúlt, elkapta a nő kezét.
– Gyere, szaladjunk! – kiáltott a semmibe.
– Jó, te elöl, majd én is – mondta a nő bizonytalanul. Nem tudott már szaladni, de érezte, most kell. A másik húzta, vonta egy darabig, majd eltűnt.
– Hol lehetsz? – nyújtotta kezét előre a nő, de nem volt ott semmi. Téblábolt egy keveset, majd leült. Várt. Majd jön a másik, csak pihen, hisz ő rohant jobban. Pihen és visszajön. Esett az eső, de kitartott, már erősen fújt a szél, összehúzta a nyári ruhát, kicsit didergett, de várt. A hó lassú pelyhekben ölelte körbe. Akik arra jártak, értetlenül néztek rá, mit keres itt egy nő?
– Merre vagy? – kérdezte néha halkan. Már sütött a nap, ő még mindig ott ült. Lassan megszokták az emberek. Csak egy asszony a kavicsok tetején.
– Szeretsz?
A szőke közben nagy kört tett meg, míg egyszer visszakanyarodott. Tudta, hogy várják, olyan bizonyosság volt ez, amely mutatta az utat.
– Itt vagy? – kérdezte a nő, és mosolygott rá.
– Igen, megjöttem. A nő csak mosolygott, nem volt mit mondani, ez pont így volt elég.
– A világmindenség, az vagy – mondta a férfi.
– Hiszek neked – mondta a nő.
– Gyere, fussunk! A nő tudta, hogy nem megy már, de mégis igyekezett. Nem hagyhatta, hogy egyedül fusson tovább. Néha imádkozott, akkor megkérdezte, miért kapta éppen ezt?
– A világmindenség vagy neki, hallottad, azt mondta. Gondolkodott magában a válaszon, néha úgy hitte, sok, máskor pedig, hogy éppen semmi. Kinyújtotta a kezét, nem volt ott, kérdezett, nem jött válasz. Akkor leült a kavicsokra.