Siklósi Katalin

Nagyotmondó János

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy­szer egy fiú, a neve Na­gyot­mondó János. El­in­dult egy­szer János sze­ren­csét pró­bálni.

Ahogy ment, mendegélt, vészjóslóan sötét li­getbe ju­tott, szik­kadt ná­da­sok és sűrű, csön­des fák li­ge­tébe. Hát amint így lép­delt előre nagy óva­to­san, egy­szerre fe­kete, isza­pos tisz­tásra ért. A tisz­tás kö­ze­pén egy viskó állt, előtte egy asszony bá­na­tot te­re­ge­tett. Na­gyot­mondó János oda­lé­pett hozzá és il­len­dően kö­szön­tötte. Akkor látta meg, hogy az asszony­nak nin­csen szeme.

–  Tudom ám, miért jöttél, János.

–  Érted jöttem – lódította Nagyot­mondó János, ahogy más­kor is szokta –, mert hét ha­tá­ron túl is elért meg­ba­bo­názó szép­sé­ged híre.

Az asszony erre csak nevetett. Na­gyot­mondó János foly­tatta a mon­dó­ká­ját, ha­son­lí­totta őt ma­gá­nyos fűz­fá­hoz, tó­szavú éj­tün­dér­hez, part­ta­lan gon­do­lat­hoz. Hanem az asszony csak mo­soly­gott.

–  Tudom ám, miért jöttél, János. Tá­voli föl­de­ken, messzi pa­lo­ták­ban tud­ják, hogy egy lá­di­kó­ban kin­cset őrzök: a sze­mem vi­lá­gát, ami­vel a hol­na­pot és a teg­na­pot látom. Azt aka­rod te meg­ka­pa­rin­tani.

Bosszúságában Nagyotmondó János elő­hú­zott a ta­risz­nyá­já­ból három egy­forma követ, és így szólt:

–  Hallod-e, te asszony. Van nekem három macs­kám. Az el­ső­nek a neve Közös­sóhaj, és a tiéd lehet, ha velem jössz.

Mintha felhő ereszkedett volna az asszony ar­cára, ami­kor a ke­zébe vette a követ, de aztán to­vább is lib­bent, ami­kor a földre tette.

–  Ej, János, nem fogsz ki rajtam – mondta ne­vetve. János pedig foly­tatta, mintha egész éle­té­ben erre ké­szült volna.

–  A másodiknak a neve Kí­ván­ság, és a tiéd lehet, ha velem jössz.

Elkomorodott az asszony arca, ami­kor meg­érin­tette a követ. De mo­soly­gott megint, mi­helyt a földre tette.

–  Ej, János, tanulnod kell még a vi­lág­ról, ha engem akarsz meg­té­vesz­teni.

Nagyotmondó János pedig tovább győz­ködte a kü­lö­nös asszonyt, mert nem is lett volna Na­gyot­mondó János, ha nem teszi.

–  A harmadiknak a neve Még­több­gond, és a tiéd lehet, ha velem jössz.

Hanem most már egészen gondba bo­rul­tan állt ott az asszony, ami­kor el­vette a követ Já­nos­tól, a keze do­rom­boló sely­met ér­zett, a lelke sok min­dent, ami nem me­sébe való. Az ölébe vonta János fejét, és a fü­lébe súgta, hol ta­lálja meg a kin­cses­ládikáját.

Nagyotmondó János sem volt rest, elő­kapta a lá­di­kát a rej­tek­he­lyé­ről és uccu neki, tá­vo­zott, egy szó nem sok, annyit sem mon­dott bú­csú­zóul.

De mit kezdjen most már ezzel a lá­di­ká­val – ta­na­ko­dott ma­gá­ban Na­gyot­mondó János, és amint kiért a fe­kete li­get­ből, egy pa­takba dobta. Azu­tán to­vább­ván­do­rolt, vi­lá­go­sabb vi­dé­kekre, ahol a lá­nyok ne­ve­tést hí­mez­nek, az asszony pedig ma­gára ma­radt Még­több­gond­dal, és élt, ahogy élt, míg meg nem halt.