Ambrus Lajos

Eldorádó

| 1. |

< < < Gyulay Kázmér – de genere Kaplony – éle­té­nek nagy pil­la­nata az volt, ami­kor még mint libre penseur, hu­szon­hét éves ko­rá­ban fél­re­ért­he­tet­le­nül fel­is­merte, hogy az is­te­nek tra­gi­kus hős­nek te­rem­tet­ték.

A gondolattól olyannyira megdühö­dött, hogy el­hagyva la­ká­sát a ka­szi­nóba haj­ta­tott, ott ha­tá­ro­zott lép­tek­kel be­ron­tott a bi­li­árd­te­rembe, s a tisz­tes tár­sa­ság nem kis bot­rán­ko­zá­sát ki­váltva, egy fé­nyesre kop­ta­tott dá­kó­val agyba-főbe verte Gröber őr­na­gyot, a helyi kulazér­ezred nyu­gal­ma­zott pa­rancs­no­kát. Ez­után, maga sem tu­dott szá­mot adni róla, ho­gyan, át­evic­kélt a vá­roska fő­te­rén álló Három Macska ne­ve­zetű ven­dég­lőbe, ahol kelet-eu­ró­pai mér­ték sze­rint fél­holtra itta magát. Pénzt és ener­giát nem kí­mélve, más­fél napig hú­zatta Tas Pé­ter­nek, a jó nevű ze­ne­szer­ző­nek Azt a kutya­fáját!, va­la­mint Aki nem zül­lött még soha kez­detű nó­tá­ját.

A mulatozás koronájaként másnap, a dél­utáni órák­ban – ter­mé­sze­te­sen fel­tű­nés nél­kül – meg­je­lent Szu­csányi úr, a vá­roska bor­bély­mo­dorú nyo­mo­zója, né­hány vá­lasz­té­ko­san öl­tö­zött rend­őr­ál­lat kí­sé­re­té­ben, fel­nya­lá­bol­ták a tök­ré­szeg Gy. Káz­mért, és át­vit­ték a fő­té­ren szé­kelő ka­pi­tány­ságra. Itt ener­giát és fá­rad­sá­got nem kí­mélve igen rövid idő alatt tö­ké­le­te­sen ki­jó­za­ní­tot­ták. (…) Az eset nagy port ka­vart a resig­natióba ájult vá­ros­ká­ban: a derék adó­fi­ze­tők iz­ga­tot­tan – ámbár e fel­in­dult­sá­got ügye­sen pa­lás­tolva – vár­ták az ügy végső ki­me­ne­telét. Gyulay Káz­mért – de genere Kaplony – a democ­rata és radi­cal pub­li­cum meg­elé­ge­dé­sére né­hány napos el­zá­rás után a le­hető leg­jobb fi­zi­kai ál­la­pot­ban – erő­szak, bru­ta­li­tás, füty­kös, spa­nyol­csizma, kard­la­po­zás, netán ólmos vir­tu­o­zi­tás nyo­mát a leg­meg­átal­ko­dot­tabb radi­cal és el­len­zéki sem ta­lál­hatta hő­sünk kissé meg­trottyant tes­tén – ki­en­ged­ték: vissza­köl­töz­vén ma­gá­nos la­ká­sába, ahogy kül­ho­nos új­ság­írók­nak nyi­lat­kozta, ettől a pil­la­nat­tól fogva vissza­vo­nul a nyil­vá­nos sze­rep­lés­től, és többé még az Úr­is­ten­nek sem haj­landó ajtót nyitni! < < <

| 2. |

                                                                                                                  Sosem láttam olyan bivalyt, amilyet az a négy ka­tona hú­zott a su­va­dás felé. Dög volt, szét­lőtt, szét­bom­bá­zott dög, csüng­tek be­lőle az izom­szá­lak, duz­madt po­fá­já­nak egy da­rabja hang­ta­la­nul és ca­fat­sze­rűen lef­fe­gett utána a mész­kő­por­ban; fe­kete, al­vadt vér csö­pö­ré­szett be­lőle, és moz­gé­kony, zöld seb­ként lep­ték el a le­gyek. Irtó büdös volt. Ültem az udvar gye­pén, a gye­pes ud­va­ron, és min­dent lát­tam. Fel­tűnő volt az arcok kö­zöm­bö­sen nyu­godt füg­get­len­sége: mintha el­vál­tak volna a vadul át­ren­de­zett kör­nyék­től, és nem vet­tek volna tu­do­mást a hát­tér va­ló­sá­gos ele­mei­nek vál­to­zá­sá­ról; mintha az át­te­kint­he­tet­len­sé­gig uni­for­mi­zálva let­tek volna ezek a zub­bony­ar­cok, noha a szá­jak elé kö­tött vá­szon­kendő a maszk­sze­rű­ség el­le­nére mégis ki­ve­he­tővé tette a szem­öl­dök ívét, az arc­bőr fe­szült­sé­gét, a seb­he­lyek sze­der­liláját. A kö­te­let az ol­dalra bil­len­tett állat tes­tén – zöty­kö­lődő, sző­rös com­bok közt a véres nya­kig – ügyes hur­ko­lás­sal át­ve­tet­ték, a prac­ticus igye­ke­zet még­sem járt tel­jes si­ker­rel. Dél, fé­nyes pára, langy­szel­let, il­lanó hulla- és dög­szag. A ka­to­nák a döc­ce­nők­től puf­fa­nás- és súr­ló­dás­szerű han­got hal­lató jó­szá­got sé­ta­téri biz­ton­ság­gal na­vi­gál­ják a Mörul irá­nyába: estészak felé, ahol to­vábbi agyon­gá­zolt állat- és em­ber­te­te­me­ket sej­tet az el­múlt nap ke­serű mise­riája

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A kert, amint ko­csik, ládák, szu­ro­nyok, dsidák, álgyúk, hámos lovak, ki­gom­bolt ing­nya­kak, pa­rancs­sza­vak, pa­ko­lá­szás. Azt kell mon­da­nom, sze­re­tett há­zunk egyet­len olyan pontja a kö­zön­sé­ges, ese­ten­ként el­vi­sel­he­tet­le­nül meg­hitt il­la­tot árasztó, most ugyan meg­csú­folt, ám va­la­mi­kor hadi si­ke­re­ket arató kert, a Garten, me­lyet a kú­riai stí­lus dög­vé­szes ün­ne­pé­lyes­sé­gén kívül némi prac­ticitás is jel­lem­zett. Na­gyon kevés kí­vül­álló merte fur­csál­lá­sát ki­fe­jezni a tár­gyak sa­já­tos meg­je­le­nése, a kü­lö­nös­ség, a vá­rat­lan­ság miatt: ős­park he­lyett le­gelő, a kert­épí­tés tra­dí­ci­óit kö­vető ja­pán­birs-ágyás he­lyett spe­nót­zöld sö­vény­ko­szorú, nos, erről az „ál­do­zati elem­ről a kör­nyék­be­liek jól sej­tet­ték és jól szi­ma­tol­ták, hogy itt va­lami titok lap­pang; azon­ban se a gya­kori ven­dé­gek, se a jó­aka­ratú szom­szé­dok nem mer­tek szót emelni. Ki­vá­lóan ösmer­vén a vi­lág­ban meg­ho­no­so­dott er­köl­csi ren­det, sze­ret­ték je­le­nü­ket, és fog­gal-kö­röm­mel ra­gasz­kod­tak jö­vő­jük­höz, azt gon­dol­ván, mindez csu­pán ér­tel­mes önös­ség a ré­szük­ről; ma­gya­rán és egy­szó­val: tisz­tel­ték a mér­nök urat (apá­mat), fél­tek funk­ci­o­ná­rius nagy­apám­tól, s hall­gat­tak, mint szar a fűben.

A bukszusliget azonban a met­szően éles lo­gika sza­bá­lyai­nak meg­fe­le­lően ke­rült fur­csa he­lyére. Mond­hat­nám: ön­vé­de­lem­ből. A csa­ládi be­csü­let és a csa­ládi va­gyon meg­őr­zése cél­já­ból. Min­den fe­le­lős­ség nagy­apá­mat, a ro­ya­lista Fro­nius Karl jogi doc­tort és ju­ra­tus assessort ter­heli. Ő ugyanis hü­lyén ide­ges szo­kása sze­rint egyes ün­nepi dinerek al­kal­má­val, ha nem íz­lett neki az ugyan­csak ün­nepi ragulé, az egész tálat, le­ve­ses­től-kana­las­tól ca­kom­pakk ki­rö­pí­tette az ab­la­kon. Több­éves ga­ráz­dál­ko­dás után, nagy­anyám a csa­ládi cí­mer­rel el­lá­tott fajánsz­edé­nye­ket men­tendő (ezüst hold­sarló alatt míves méh­kap­tár), ra­vasz öt­let­tel buk­szus­cser­jét ül­te­tett az ebéd­lő­ab­lak alá. A le­ve­sért nem olyan kár, mu­tatta egy-egy ha­sonló roham alatt nagy­anyám gló­riás mo­so­lya, s mivel szólni nem mert, ész­re­vét­le­nül jel­zett a sza­kács­nő­nek, aki a go­nosz vihar csil­la­pul­tá­val elol­dal­gott, és a buk­szus­ról le­ha­lászta a fen­na­kadt por­ce­lánt. Az ilyen­for­mán sok győ­zel­met meg­ért kert most, a dol­gok hi­he­tet­len mé­retű össze­ku­szá­ló­dása, a vissza­tart­ha­tat­la­nul ter­jedő hul­la­bűz, a tágas ház, a ve­gyes la­kos­ságú kelet-eu­ró­pai vá­roska, az ég alján ködbe, pá­rába bur­ko­lózó mész­kő­hegy (a Mörul) dísz­le­tei kö­zött kép­te­len volt békét kötni a csiz­ma­tal­pak­kal. Dél, langy­szel­let, il­lanó, por­ral ke­ve­redő bi­valy­bűz, ám mint va­lami vak tör­té­nésű me­sé­ben, a fel­hők alól egy szőke tiszt – az is­teni Moso­nyi ka­pi­tány! – je­le­nik meg a ve­rő­cé­ben, és ru­gal­mas lép­tek­kel indul a hátsó épü­let felé: ki­ve­zeti lovát, fel­pat­tan rá – és el­lo­va­gol a su­va­dás irá­nyába, arra, amerre a dög­lött bi­valyt húzta ken­der­kö­té­len a négy, maszk­szerű ál­ar­cot vi­selő fi­a­tal ka­tona

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bevonu­lás hírét Szi­mion hozta déli egy­kor, a tel­jes és kol­lek­tív er­nyedt­ség pil­la­na­tá­ban, ami­kor a sült a csa­ládi asz­ta­lon nagy­apám keze körül tar­tott, s aki egy finom szel­len­tést el­fojtva me­re­ven és moz­du­lat­la­nul ült, uj­jait be­haj­lítva, csu­pán kis­ujja fe­led­ke­zett meg­me­redt ál­la­pot­ban; „a Sebes felől ma­sí­roz­nak a pat­tan­tyú­sok! – és az ujjak nyom­ban rá­ta­pad­tak az ezüst­villa hal­for­mát utánzó nye­lére; apám sze­mer­nyi ér­dek­lő­dést sem mu­tatva ült az asz­tal­nál, mintha il­let­len sza­va­kat re­cse­gett volna hozzá egy tel­jes­ség­gel ide­ge­nül elő­tolakvó világ; anyám per­sze, mint jó hon­le­ány­hoz való, hevé­lyében el­pi­rult, és so­ro­za­to­san el­vé­tette a moz­du­la­to­kat. – Szed­je­tek! – mo­rogta ked­vet­le­nül nagy­apám a sa­va­nyú ká­posz­tába túrva, és ilyes­mit gon­dol­ha­tott a maga vir­rongó mo­do­rá­ban: „Hogy a Jó­is­ten ro­hasz­taná el ezt a cső­cse­lé­ket! Szé­gyen és gya­lá­zat, hogy még min­dig nincs vége! Ki­dül­lesz­tett mellű nagy­anyám, mintha mo­dellt ülne Futtaky Pe­pi­nek, a helyi szár­ma­zék kép­író­nak – ki miu­tán fel­tű­zeti nagy­anyám kon­tyát, szi­var­füs­töt és pá­lin­ka­bűzt ere­getve ne­ki­lát a nagy­szerű pil­la­nat meg­örö­kí­té­sé­nek –, szó­val je­len­tős mé­re­tei el­le­nére nagy­anyám mégis súly­ta­la­nul ku­cor­gott szé­kén, mi­köz­ben ef­fé­lé­ket ége­tett hom­lo­kára az is­teni gond­vi­se­lés: „Jé­zu­som, csak az én sze­ren­csét­len egyfiam meg­úszná ezt a haj­ci­hőt!

Szimionnal mégis leereszkedtünk a Bisztra felé, mert hiába til­tás, fél­tés, erő­szak, pa­rancs és si­rán­ko­zás, ha for­ra­dalmi visz­ke­teg­ség vesz erőt raj­tunk – nos, azt az utat vá­lasz­tot­tuk, amely a leg­na­gyobb biz­ton­sá­got sejt­tette: ki­ke­rülve bá­nyát, kohót, vas­há­mort, fa­te­le­pet, apró, kékre má­zolt hegyi há­za­kat, s szű­külő ös­vé­nyen ka­pasz­kod­tunk a Püs­pö­kök szik­lá­jára; odáig, ahon­nan Bella­garde Ödön gróf ki­rá­lyi regá­lista és nagy­apám leg­jobb ba­rátja egy zer­ge­va­dá­szat során al­ko­hol­má­mo­rá­ban le­pottyant; innen már nem kel­lett hi­úz­szem­mel bír­nia annak, aki le­felé pil­lantva, akár egy szí­ni­elő­adás zsi­nór­pad­lá­sá­ról, szé­dítő éles­ség­gel lát­hatta, ahogy a csa­pa­tok álom­szerű höm­pöly­gés­sel vo­nul­nak a Murga felé. Vörös sipka, kék atilla, cse­resz­nye­pi­ros és arany zsi­nór­zat, de­re­ka­san fej­lődő bán­sági por, el­ké­pesz­tően nyu­godt és fe­je­delmi vo­nu­lás zász­lók­kal, tá­bori álgyúk­kal, tár­sze­ke­rek­kel és lövő­szeres ko­csik­kal, majd veres nad­rá­gok, zász­ló­al­jak és büszke fe­szí­tés Szi­mionnal a ha­sa­dék­ban; mintha füs­tön és gőzön ér­kezne hoz­zánk a Meg­váltó, bár tö­ké­le­te­sen köz­napi ember be­nyo­má­sát kelti; imi­gyen gör­dült be kies haj­lé­kunkba sze­ré­nyen szol­gá­lat­kész se­géd­tisz­tek tár­sa­sá­gá­ban egy jú­liusi napon a 24. honv. zász­ló­alj ve­zér­kara, az is­teni Moso­nyi ka­pi­tány ve­ze­té­sé­vel

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Karszék és szakállolló

Apám, Gyulay Domokos – de genere Kaplony – nem egé­szen egy hó­nap­pal az­előtt, hogy a bá­nya­ri­asztó álgyú­val szét­lőtte volna ko­po­nyá­ját, akkor, ami­dőn ebéd­lőnk­ből had­mű­ve­leti iroda lett és a ház­ban Moso­nyi ka­pi­tány di­ri­gált, össze­szó­lal­ko­zott nagy­apám­mal, aki a világ ily ret­tentő immuta­tiója lát­tán azt fej­te­gette, hogy fa­mí­li­ánk a re­bel­lis na­po­kért ször­nyű árat fog fi­zetni; – ki­je­len­tette, hogy bár nem szim­pa­ti­zál a revo­lutió­val, mert so­ha­sem volt képes nem Kos­sut­hot, de még Bat­thyá­nyt sem kö­vetni, ám a ke­resz­tyéni hu­ma­niz­mus­nak, va­la­mint az erő­szak­nak en­gedve, ohne weiteres be­fo­gadja az ide­gen ter­mé­szetű ura­lom fá­radt har­co­sait; egy­szó­val az első ma­gyar­or­szági vas­szer­ke­zetű ívhíd ter­ve­zője azt ta­ná­csolta au­li­kus apó­sá­nak, hogy vo­nul­jon vissza szo­bá­jába, és szó­ra­koz­tassa magát vagy velem, vagy hívja be Lidit, a cse­lé­det, és tel­jék rajta kedve. Fro­nius nagy­apám duz­zogva hát­rált szo­bá­jába, ott azon­ban el­szánt har­ci­as­ság­gal ve­tette magát ko­pot­tas vörös­bár­sony szé­kébe, amely­nek tám­lá­ján vörös­ezüst vá­gá­sos Fro­nius-címer­pajzs ter­pesz­ke­dett, alsó fe­lé­ben mind­össze egy bás­tyá­val, utalva a Fro­niusok szász ere­de­tére, amit nagy­apám sosem fe­lej­tett el túl­hang­sú­lyozni. Az öreg höm­pö­lyögve folyt szét a kar­szék­ben, előtte azon­ban nad­rág­jába hátul be­ha­tolva sűrűn visz­kető arany­ere fölé he­lyezte te­nye­rét, és kö­zépső uj­já­val mé­lyen be­le­szán­tott tes­tébe, eny­hít­vén az ide­ge­sítő be­teg­ség min­den­napi fáj­dal­mait, majd, akár egy gyors testi ki­elé­gü­lés után, el­er­nyedt a kar­szék­ben. Nagy­apám tehát a puhán bé­lelt szék­ben ült, szi­va­ro­zott, do­ho­gott, és el­faj­zott köl­keit szidta; kü­lö­nö­sen hi­va­tá­sos for­ra­dal­már­ként szá­mon tar­tott fiát, aki­ről nagy­anyám imái­ban az em­be­ri­ség, ez átok­súly alatt szen­vedő és a Gond­vi­se­lés fel­sőbb for­máit ál­lan­dóan meg­ta­gadó híg massza akár ve­zé­rét, vagy hogy sze­ré­nyeb­bek le­gyünk, a si­va­tag­ból is ki­ve­zetni képes ve­ze­tő­jét sej­tette. Nos, az is­teni je­len­lét földi meg­va­ló­su­lása, ahogy a ké­sőbb el­lene ki­adott kö­röz­vény mondta, előbb mint szá­za­dos védte meg Vers­ecet a szer­viá­nok ro­ha­má­tól, majd őr­nagy­ként fog­lalta vissza tőlük Palán­kát; ő volt hát Janus-arcú fa­mí­li­ánk garád-képe, akit nagy­anyám be­te­ge­sen imá­dott, anyám ra­jon­gá­sig tisz­telt, s akit sü­völ­vény­ként, mind­össze egy­szer, még én is lát­hat­tam, amint apám­mal, a szé­che­nyiánus mér­nök­kel kissé af­fek­táló han­gu­la­tot árasztva tár­sa­log­tak. Véres bo­lon­dok­háza, mondta ki­váló szessze­nés­sel öreg­apám, és ahogy fedd­he­tet­le­nül hithű em­ber­hez való, nem tö­rő­dött se a lódö­gök­kel, se a bi­valy­dö­gök­kel, egy­ál­ta­lán: a dö­gök­kel, de még fe­le­sége fia utáni ero­ti­kus epe­ke­dé­sé­vel és lánya ihle­medett for­ra­dalmi ro­man­ti­ká­já­val sem; csak ült, és egész lé­nyét át­járta a ne­me­sen egy­szerű mottó: „A cső­cse­lék rot­ha­dásra szü­le­tett! A ma­gá­val ci­pelt köny­vekbe bele sem sza­golt, mintha nem ta­lált volna egy­másra soha ő és Novalis Die Christenheit oder Europája, mintha netán nem fért volna fe­jébe, vagy nem egye­zett volna el­vei­vel mindaz, amit a for­ra­da­lom­tól és sza­bad­ság­tól meg­csö­mör­löt­ten ezek a Met­ter­nich-segg­nya­lók össze­hord­tak; Tieck és Wachen­roder és még a jó ég tudja, kik-mik, mi­fé­lék, akik­nek ér­té­két, ahogy az öreg ma­gya­rázta, alatt­va­lói sze­rény­sé­gük és fel­tét­len ha­gyo­mány­tisz­te­le­tük adja; s aki­ket kö­vetni kell, mert ma ez az egye­dül kor­szerű ma­ga­tar­tás. Az öreg nem ol­vassa már ked­venc jel­szó-mazso­láit sem, szí­vét nem zsib­basztja bűn, vád, in­du­lat, önvád, sza­rik a vi­lág­po­li­ti­kára, amely nem­so­kára amúgy is ke­zére játssza az áhí­tott po­li­ti­kai san­szo­kat: el­len­ben veres­bár­sony kar­szé­kébe te­le­pedve, mint grammás deák, höm­pölygő be­tűk­kel rója a so­ro­kat, az ér­te­lem de­ren­gé­seit egy cél­ta­lan té­vely­gést ki­ök­len­de­zett di­li­ház­ból.

Drága Dani barátom – hangzik a végső kö­vet­kez­te­té­sek evi­den­ci­ája –, ször­nyű na­po­kat élünk. Per­sze ezt te is tudod, de még­sem árt meg­em­lé­kez­nünk a mi időnk­ről. Mi­előtt fel­idéz­ném az aran­juezi szép na­po­kat, le kell fes­te­nem, minő infernalis dol­gok vesz­nek körül ma, júl. 14-én 1849-dikben.

1° Itt nyafog szobámban egy kölök, ki ál­lí­tó­lag uno­kám, mert Szé­che­nyi­-bo­lond vejem meg Krisz­tina lá­nyom po­ron­tya. Utá­lom, ha egy senki be­le­bá­mul a fe­ne­kembe. (Apro­pos: mély fáj­dal­mamra nodus haemorrho­idalisomnak mit se hasz­nált a sós vizes cura. De erről majd szó­ban.)

2° Kisebb csata volt a szom­széd­ban, így most két ka­nál­lal esszük a za­va­ro­dott kását. A repub­licanus ve­zér­kar egy ka­pi­tány uracs, va­lami Moso­nyi ka­pi­tány ve­ze­té­sé­vel – kinek szár­ma­zása ösme­retlen – beette magát por­tánkra, így a hátsó házba szám­űz­tek, mire csak azt szól­ha­tom: apage satanas!

3° Mit lehet tenni e félrelö­kött nya­va­lyá­ban hem­per­gőzve? Ez a kér­dé­sek kér­dése, Dani ba­rá­tom, és bár­hogy csű­röm-csa­va­rom gon­do­lat­fű­zé­sei­met, csak arra jutok: cse­le­kedni! Tár­gyal­tam – per­sze sec­ret! – né­hány it­teni jó­em­ber­rel, s ha úgy íté­lem, le­csa­punk az itt fész­kelő őrül­tekre.

4° Tudod-e, mennyit gondolok mos­ta­ná­ban Ödö­nünkre, mert hisz mind­annyi­unk nagy­szerű ki­fe­je­zője volt ő tra­gi­kus malheur-je előtt. A mai nehéz idők­ben is em­lé­ke­ze­te­sek azon sza­vai, ame­lyek a za­var­ta­lan mű­kö­dés dokt­rí­ná­já­nak biz­to­sí­té­kait vá­zol­ták. És lám, ha ki­né­zek az ab­la­kon, szé­pen süt a nap, és gon­dol­nád-e, hogy min­den össze­ku­szá­ló­dott? De úgy hi­szem, a re­bel­li­sek el­ér­kez­tek az utolsó statióra. Erről még annyit, hogy a ka­to­nák va­lami ün­nep­sé­get szer­vez­tek, ami­ből tár­sa­dalmi meg­moz­du­lást akar­tak ren­dezni, s ál­lí­tó­lag Őfel­sé­gét áb­rá­zoló szal­ma­bá­bo­kat éget­tek.

5° Végezetül hallom, hogy te már a sza­kál­lad is le­vá­gat­tad. Én ugyan most kap­tam cseh­or­szági szál­lí­tóm­tól egy ki­tű­nően szu­pe­ráló sza­káll­ol­lót, ha a lá­to­ga­tók el­ta­ka­rod­nak innét, kö­ve­tem jó pél­dá­dat.

Búcsúzóul ölellek, kedves Danim; de ezen írást – biz­tos, ami biz­tos – sem­mi­sítsd meg!

Karl

Elveszett éjjeli lepke, nagyanyám szu­va­sodó fo­gak­kal és te­re­bé­lyes mé­re­tek­kel lel rám a pil­la­nat­nyi­lag hall­gató, ám ilyen-olyan fel­jegy­zé­se­ket és le­ve­le­ket íro­gató férj­ura mel­lett. A vá­roska hi­he­tet­len bol­dog­ság­ban úszik, s a nagy­csa­ládi sze­rep­osz­tás­ban pe­ri­fé­ri­ára szo­rult öreg­asszony szür­kü­letre ter­vezi in­du­lá­sun­kat a Be­ne­dek-temp­lom előtti tér­ről, ahon­nan vért szi­ma­toló vizs­la­ként a jo­gi­lag is egyen­lő­sí­tett csa­lá­dok li­ba­sor­ban höm­pö­lyög­nek a lam­pi­on­fé­nyű Bisztra felé. A ka­to­nák, élü­kön Moso­nyi ka­pi­tány, is­te­nien tá­vo­liak, akár a meg­bi­lin­cselt fe­gyen­cek vagy va­dász­csiz­mába bújt gró­fok lát­vá­nya; egy szőke, vé­kony, piros atil­lájú ka­to­na­tiszt éne­kel, va­lami in­du­lót Kos­suth La­jos­ról, éne­kel a többi tiszt is, a kö­zön­ség ma­gya­rul tudó része is, ám a he­gyek­ből le­eresz­kedő pász­to­rok nem ösmer­vén se a nyel­vet, se a dal­la­mot, sze­mük­ben a fél­té­keny­ség za­va­rá­val vár­ják, mi tör­té­nik velük; újabb jog­bi­tor­lás-e, vagy népük kol­lek­tív meg­di­cső­ü­lése. A fi­nálé, ká­bító händeli mu­zsika, igen ih­le­tett: Moso­nyi ka­pi­tány ha­tal­mas tölgy­fát la­pá­tol körbe egy tar­gon­cá­ról le­szórt föld­ku­pac­ból, aztán be­szélni kezd, ma­gya­ráz, izgat és lázít; bi­zo­nyára az Esz­mé­ről, a Sza­bad­ság­ról, mert aho­gyan a tö­meg­ben állva anyám ar­cára san­dí­tok, ra­jon­gás­tól el­ho­má­lyo­sult vo­ná­sait kell rög­zí­te­nem; apám azon­ban kissé gu­nyo­ro­san, ahogy az ember a ju­bi­le­umi dísz­ki­ad­vá­nyo­kat ol­vassa, össze­vont szem­öl­dök­kel, végül is ma­gá­nyo­san áll­do­gál ebben a vi­lág­ban, és min­dent egyet­len as­pek­tus­ból mér­le­gel: mindez vajon mennyit hasz­nál a közjó meg­va­ló­sí­tá­sá­nak? A szőke ka­pi­tány kép­ze­let­beli dob­per­gé­sek és fú­vós­ze­ne­kari szor­dí­nók kö­zött cso­dá­la­tos ékes­szó­lás­sal szó­no­kol, és az is­ten­adta nép keb­lét per­sze a lel­ke­sítő lá­za­dás ér­zése járja át.

Mert a finálé valóban karne­váli mé­re­te­ket ölt: ha­tal­mas nem­zeti lo­bogó buk­kan elő a tölgyfa ki­vi­lá­gí­tott lomb­ko­ro­ná­já­ból, ha rövid időre is, de min­denki vál­lalja a lá­za­dás koc­ká­za­tát, a meg­tor­lás ve­szé­lyeit, csak Fro­nius nagy­apám kuk­sol ott­hon be­szarva, jó pon­to­kat gyűj­tö­getve egy el­jö­vendő rend­őr­kopó puha fe­delű no­te­szébe: min­denki éne­kel és tán­col, le­gény­ségi mu­zsi­ku­sok a lam­pi­o­nok lük­tető fé­nyé­ben fél­re­hú­zódva ri­kol­toz­nak, és a vá­roska pol­gá­rai: a bá­nya­tu­laj­do­nos, a jegyző, a ta­nító, a pap, a kör­or­vos, a kör­nyék bocs­ko­ros ne­me­sei és az ipa­ro­sok csa­lá­dos­tól, talán újabb címet és föl­det re­mélve, szó­vi­rá­go­kat gör­get­nek egy­másra, ne­hogy hol­napra komp­ro­mit­tá­lód­ja­nak; a tánc fo­lyik és a hegyi­lakó pász­to­rok saját mu­zsi­ká­juk tör­vé­nyeit kö­vetve, las­san és mél­tó­ság­tel­je­sen részt kér­nek az ün­nep­lés­ből. Anyám, Gyulay Domo­kosné szü­le­tett Fro­nius Krisz­tina, csi­ri­pelő nős­tény­ve­réb, tánc­lé­pés­ben szök­dös egyik tiszt kar­já­ból a má­sikba; apám nem vesz részt a tob­zó­dás­ban, nem érezve sem igényt, sem erőt, hogy a fi­gye­lem mel­lett még oda­adásra is mél­tassa az ese­ményt; talán tudja, hogy a sza­bad moz­gás­sal tán­coló jú­liusi pub­li­cum nem me­ne­kül­het a fe­le­lős­ség elől, amely még a kö­ze­pes ka­li­berű em­be­re­ket is meg­il­leti, s ame­lyet még én is érez­tem, mikor a hal­pik­kely­szemű szét­ron­csolt bi­valyt négy-öt ka­tona tra­gi­kus kel­lék­ként húzta a Mörul irá­nyába, és las­san el­nyelte őket a por­felhő. Fej­ve­szet­ten s ahogy ilyen­kor illik, stra­té­giai hi­bá­kat egy­másra hal­mozva, a nagy si­kerű es­télyt kö­vető reg­ge­len a had­se­reg el­me­ne­kült: maga mö­gött hagyva a sivár képet, ame­lyet le­ta­rolt ker­tünk mu­ta­tott, de ami még ennél is fon­to­sabb: örök­ség­ként itt­hagyva a tor­zult tu­da­tot, amely új hely­zet­ben, elő­ször a ter­ror, ké­sőbb a con­solidatio ide­jén vá­ros­kánk pol­gá­rai fe­jé­ben meg­ma­radt

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –