Mezey Katalin

Itt, a folyó fölött

Réce siklik hangtalan, a nagy fo­lyam­mal szem­benúszva.
A vo­nuló hul­lá­mo­kon a nap szét­tört ezer da­rabba,
a víz mint fény­se­lyem, lebeg. A fűzek isza­pos loboncát
hajtja a szél, a nyáras par­ton fel­tor­lód­nak az uszadékfák.

Nem kellene a távolságot el­vesz­teni, el­menni innét,
ahol egész valószinűtlen a sok rossz év­ti­zed­nyi emlék.
Nem több, mint a kép­ze­let­ben a szív­vel együtt lük­tető seb,
ami nem fáj, mert nem va­lódi. Be­gyógyul majd és el­fe­lej­ted.