Bácsi István

Ártalmatlan hús

Igor pompás, életerős férfi volt. Igazi hús­evő, aki­nek ha­tal­mas áll­kap­csai­ban olyan fogak ültek, me­lyek­kel az inas mó­csin­go­kat is könnye­dén szag­gatta szét, a cson­to­kat pedig úgy zúzta péppé, mint más a zsem­lét. Arca lán­go­lóan piros volt, akár egy hú­sok­kal kö­rül­vett hen­tesé. Leg­szí­ve­seb­ben sosem evett volna mást, csak húst.

De most, hogy elmúlt már harmincöt éves, ész­re­vette, hogy egy kissé el­ne­he­ze­dett, s reg­ge­len­ként las­sab­ban kel ki az ágy­ból, mint ko­ráb­ban. Ideg­kö­te­gei pedig kezd­tek ri­asztó hí­re­ket szál­lí­tani teste el­du­gott zu­gai­ból az agyába. Mindez mély­sé­ges ag­go­da­lom­mal töl­tötte el. Egyre gyak­rab­ban vo­nult félre, és hossza­san vizs­gálta teste külső és belső ál­la­po­tát. Ezek a vizs­gá­ló­dá­sok azon­ban nem nyug­tat­ták meg. Ku­tatni kez­dett. Elő­ször csak úgy ta­lá­lomra, a hús­sal és annak fo­gyasz­tá­sá­val kap­cso­la­tos ki­fe­je­zé­sekre ke­re­sett rá a neten, majd egyre tu­da­to­sab­ban, a táp­lál­ko­zás­kul­tú­rá­ban egyre ott­ho­no­sab­ban foly­ta­tott cél­zott ke­re­sé­se­ket. Három hónap után már min­dent tu­dott. A hús okozza a kez­dődő bajt, ami gyor­san el­ha­tal­ma­sod­hat, sú­lyos kö­vet­kez­mé­nye­ket hozva rá. Egész pon­to­san nem is maga a hús, hanem annak ál­la­pota. Mert az ár­tal­mas hús az ál­do­zat utolsó fegy­vere az élet­ha­lál­harc­ban. Min­den élő lélek meg­érzi a vég­ze­tét, s a ha­lál­fé­le­lem meg­mér­gezi a húsát. Ez volt az a cso­dá­la­tos is­teni terv, amit az élők te­rem­tője gon­dolt ki a jám­bo­rak vé­del­mére. Ám va­la­hol mégis hiba csúsz­ha­tott az is­teni szá­mí­tásba, mert az idők kez­dete óta mind­máig bün­tet­le­nül meg­ölik és meg­eszik a jám­bor ál­do­za­to­kat az erő­sza­kos ra­ga­do­zók. És az ember is ezt teszi. De úgy lát­szik, az ember meg­bűn­hő­dik ezért, el­len­tét­ben a va­dak­kal.

Le kellene tehát mondania kedvenc táp­lá­lé­ká­ról, de ő arra kép­te­len. A fel­dol­go­zási tech­no­ló­giá­kat pedig nem áll mód­já­ban meg­vál­toz­tatni. Így hát ten­nie kell va­la­mit, ami­vel meg­oldja ezt a prob­lé­mát. Ár­tal­mat­lan húsra van szük­sége. Tehát azt kell meg­ol­da­nia, hogy az az élő lélek, aki majd az ő táp­lá­léka lesz, ha­lál­fé­le­lem nél­kül, sőt bol­do­gan múl­jon ki a vi­lág­ból. Hosszú töp­ren­gés után el­ké­szült a terve.

Igor egész éjjel álmatlanul forgo­ló­dott, s már na­gyon korán fel­kelt. Az utóbbi na­pok­ban szám­ta­lan­szor vé­gig­gon­dolt min­den moz­za­na­tot, és újra, ma dél­előtt már vagy hu­szad­szor el­len­őrizte az elő­ké­szí­tett kel­lé­ke­ket. Biz­tosra vette, hogy nem jön el, de mégis egyre iz­ga­tot­tabb lett, ahogy múlt az idő. Fél tíz­kor már nem­csak a lábai re­meg­tek, a foga is fo­lya­ma­to­san va­co­gott. Harag bo­rí­totta el a gyen­ge­sége miatt, s nem ér­tette magát, ho­gyan le­het­sé­ges nála ez az ál­la­pot. Hi­szen még akkor sem volt így ki­bo­rulva, ami­kor fi­a­tal tacs­kó­ként ro­gya­dozó inak­kal, fél­ájul­tan csön­ge­tett be ahhoz a szép­asszony­hoz, aki be­ve­zette őt a testi sze­re­lem ti­tok­za­tos­nak hitt vi­lá­gába. Össze­szedte min­den ere­jét, s meg­pró­bált meg­nyu­godni. Ami­kor tízet ütött az óra, csen­get­tek. Hát mégis el­jött – uj­jon­gott fel ma­gá­ban, s alig bírt vissza­tar­tani egy di­a­dal­or­dí­tást. Resz­kető kéz­zel kap­csolta be a le­mez­ját­szót, s ki­ment ajtót nyitni. Verner állt az ajtó előtt.

–  Ó, hát eljött – próbált cso­dál­kozó meg­le­pe­tést szín­lelni, de fakó hangja erőt­le­nül folyt ki a kü­szö­bön.

–  Jó napot kívánok – köszönt fél­sze­gen Verner, s fejét ki­csit le és ol­dalra haj­totta tisz­te­lete je­léül.

–  Tessék, erre parancsoljon – te­relte ven­dé­gét Igor a lakás bel­seje felé. Verner meg­il­le­tő­döt­ten lép­ke­dett a nap­pali felé, kör­mei ko­pog­tak az elő­szoba kő­pad­ló­ján.

–  Ide, ide, ebbe a fotelbe, ez a leg­ké­nyel­me­sebb – ke­rülte meg Igor a do­hány­zó­asz­talt, s ven­dé­gét be­se­gí­tette a fo­telbe.

–  Nagyon köszönöm a meghívást, uram, nagy meg­tisz­tel­te­tés ez nekem – mondta alá­za­to­san Verner, s köz­ben fész­ke­lő­dött.

–  Ó, én köszönöm, hogy eljött, ez iga­zán nagy­szerű – vi­szo­nozta Igor az ud­va­ri­as­ko­dást. – Hoz­ha­tok egy sört ma­gá­nak, Verner?

–  Nem, nem, köszönöm. Inkább valami ros­to­sat kér­nék.

–  Őszibaracklével szolgálhatok, vagy eset­leg tudok tur­mixolni egy sü­tő­tök­italt, me­lyi­ket óhajtja?

–  Köszönöm, ezeket kérem, így, ebben a sor­rend­ben! – élén­kült fel a ven­dég.

Igor kiment a konyhába, hogy el­ké­szítse az ita­lo­kat. Ez­alatt Verner félig fel­tá­pász­ko­dott, és úgy hup­pant vissza a fo­telbe, el­igaz­gatva magát, mert az imént a far­kára ült, s ez na­gyon fe­szé­lyezte a há­zi­gazda je­len­lét­ében. Az már jött is vissza az ita­lok­kal. Verner meg­kö­szönte, majd gyor­san egy­más után be­szür­csölte mind­ket­tőt.

Egy ideig hallgatták a halkan szóló, an­da­lító Vi­valdi-té­telt, aztán lé­nyeg­te­len dol­gok­ról kezd­tek be­szél­getni. Majd a csa­ládra te­re­lő­dött a szó. Verner ne­ki­bá­to­ro­dott, és rész­le­te­sen el­be­szélte a he­te­dik fia to­rok­gyul­la­dá­sát. Igor fi­gyel­me­sen hall­gatta, s időn­ként ér­dek­lődő kér­dé­se­ket tett fel a be­teg­ség le­fo­lyá­sá­val kap­cso­lat­ban. Köz­ben újra el­fogta a re­me­gés. – Ne­hogy ész­re­ve­gye, mert akkor vége min­den­nek – ag­go­dal­mas­ko­dott.

Verner eközben mind többet fészke­lő­dött, mert neki a leg­ké­nyel­me­sebb fotel sem volt elég jó. Kínzó görcs lett úrrá teste egy pont­ján, úgy la­poc­ka­tá­jon. Meg­pró­bálta a fotel hát­tám­lá­já­hoz dör­gölni, de nem érte el. Igor szíve na­gyot dob­bant, mert végre el­ér­ke­zett az idő.

–  Ha megengedi, ezzel – húzott elő a do­hány­zó­asz­tal pol­cá­ról egy ak­ku­mu­lá­to­ros kézi masszí­rozó­gépet, s Verner elé tar­totta. Az ügyet­le­nül for­gatta az esz­közt, s kér­dőn né­zett a há­zi­gaz­dára.

–  Hagyja, majd én – vette vissza Igor a masszí­ro­zót. Jobb­ról a fotel mellé állt, ke­zé­vel gyen­gé­den elő­re­dön­tötte a ven­dég tör­zsét, s előbb las­san, fi­no­man, majd egyre erő­tel­jes­eb­ben ke­zelte a ven­dég­la­poc­kát vagy tíz per­cig. Verner orra ki­pi­ro­so­dott a gyö­nyö­rű­ség­től.

–  Ó, köszönöm, ez mennyei volt! – só­haj­totta. – De még min­dig gör­csöl és visz­ket.

A vendéglátó most egy többrészes, vé­kony ká­be­lek­kel in­dázó hol­mit hú­zott elő a polc­ról.

–  Ez majd segít – mutatta Igor. – Ez a fi­zi­ko­te­rá­piás ké­szü­lék vál­ta­kozó im­pul­zu­sok­kal ki­la­zítja az izom­me­rev­sé­get, oldja a gör­csö­ket, ja­vítja a vér­ke­rin­gést, s rá­adá­sul na­gyon kel­le­mes érzés – resz­ke­tett Igor hangja, míg fel­he­lyezte az elekt­ró­dá­kat.

Igor egymás után próbálta ki a kü­lön­böző prog­ra­mo­kat a ven­dé­gen, aki egyre eksz­ta­ti­ku­sabb ál­la­potba ke­rült. Verner fo­lya­ma­to­san, mind erő­seb­ben só­haj­to­zott és nyö­gött, míg végül az él­ve­zet­től a do­hány­zó­asz­talra vi­zelt.

Ezután a házigazda elővette a fő att­rak­ciót. Ke­zei­ben egy-egy ha­tal­mas elekt­ró­dát tar­tott, me­lyek­ből egy-egy ve­ze­ték fu­tott ki és vég­ző­dött a le­kap­csolt áram­el­osz­tó­ban pi­henő du­gó­ban, láb­közel­ben a fotel mel­lett. Igor Verner elé tér­delt. Az er­nyed­ten, félig le­hunyt szem­hé­jak­kal, tel­je­sen moz­du­lat­la­nul pi­hent, mintha el­ájult volna, po­fá­ján bol­dog mo­soly öm­lött szét.

–  Ez is fizikoterápiás eszköz – Igor­nak szü­ne­tet kel­lett tar­ta­nia, mert el­csuk­lott a hangja az iz­ga­lom­tól, s köz­ben az el­osztó kap­cso­ló­jára san­dí­tott –, de ez sok­kal ha­té­ko­nyabb. Most fel­he­lye­zem a boká­ira…

Egyetlen pillanat volt az egész. Az er­nyedt test­hez tar­tozó láb kö­vet­he­tet­len gyor­sa­ság­gal cikkant egyet a le­ve­gő­ben, s le­súj­tott a kap­cso­lóra. Mi­előtt el­cso­dál­koz­ha­tott volna, teste már csak egy meg­per­zselt tetem volt.

A vendég rózsás orrával szaglászva nyomkodta a te­te­met. – Egy ki­csit an­go­los, de éppen jó lesz. És sze­ren­csére ár­tal­mat­lan a húsa, mert nem volt ideje a ha­lálra gon­dolni – rö­fö­gött elé­ge­det­ten Verner, és fel­kun­ko­ro­dott fa­rok­kal, csám­csogva enni kez­dett.