Bácsi István

Kenyerek királynője

Nyolc elmúlt. Néha beesik egy-egy vevő. Gyor­san szol­gálja ki őket, igyek­szik el­ke­rülni az el­nyúló be­szél­ge­té­se­ket. Pedig jó né­hány idős asszony sze­retne a ke­nyér mellé be­szél­ge­tést is. De ma nem megy. Van már úgy egy éve, hogy az a férfi szom­ba­ton­ként ide jár. Min­dig ki­lenc óra körül jön.

Irén gyomra már kora reggel óta remeg. A füg­göny mö­gött újra be­le­néz a tü­körbe. Nóra cso­dát tett az ar­cá­val. Csi­nos kis pofi, főleg kö­zel­ről nézve. A pat­ta­ná­sok nyo­mai­ból már alig látni va­la­mit. Ke­nye­rek ki­rály­nője – nevet bele a tü­körbe. Zoli, a szál­lító ne­vezte el így. Zoli min­dig ked­ves­ke­dik neki, leg­alább egy szép szó­val, ha éppen nem hoz aján­dékba va­lami ap­ró­sá­got.

Nóra tapasztalt és kitűnő kozmeti­kus hí­ré­ben állt. – Kis­lány, ez aztán a hold­béli táj – mondta leg­első al­ka­lom­mal Nóra, ami­kor szem­ügyre vette az arcát. – Kis­lány, két hónap múlva olyan ba­ba­arca lesz, mint Nicole Kidmannek. Akkor aztán nem me­ne­kül­het az a férfi… Irén cson­tig pi­rult. Nóra szinte anyai sze­re­tet­tel né­zett rá, és nem kér­de­zett sem­mit. Két hét után már a vevői is ész­re­vet­ték a vál­to­zást. Zoli azt mondta, most már nincs más vá­lasz­tása, mint hogy fe­le­sé­gül vegye. Mar­csi, a ba­rát­nője min­dig mondta neki, ugyan mire vár, kezd­jen járni Zo­li­val. Meg hogy mit akar attól a pa­si­tól, biz­to­san nős. De Irén sosem Zo­li­val ál­mo­dott.

Egész héten ezt a mai napot várta. Nem tudta meg­ma­gya­rázni, de biz­tos volt benne, hogy ma min­den eldől. Kü­lö­nös volt ez az egy év. Elő­ször, vagy fél évig csak egy ked­ves ve­vő­nek látta. Min­dig sze­ré­nyen és ud­va­ri­a­san be­szélt. Irén sze­rette őt ki­szol­gálni, jól­eső érzés volt. Nem ér­zett ilyet soha, ha más vá­sá­rolt. Aztán min­den meg­vál­to­zott. Már nem jól­esően gon­dolt a szom­bat dél­előt­tökre, hanem va­lami ért­he­tet­len fáj­da­lom­mal. – Nincs re­mény szí­vem, te sze­rel­mes vagy – mondta Mar­csi. De Irén es­tén­ként csak be­szélt, be­szélt róla. Mar­csi egy szom­bat reg­gel együtt nyi­totta a bol­tot Irén­nel. Tény­leg na­gyon jó­képű – mondta Mar­csi, és mintha egy kis irigy­ség lap­pan­gott volna a hang­já­ban. – De te nem len­nél vele bol­dog, ez a pasi nem az a fajta. – Ez na­gyon rosszul esett Irén­nek, nem ezt várta Mar­csi­tól.

Teltek a percek. A vevők egy­más után jöt­tek. Gé­pie­sen rakta ki a pultra a kért árut. Össze­szedte magát, és meg­pró­bált vissza­em­lé­kezni az el­múlt per­cek­ben itt járt vá­sár­lókra. De csak egyet­len­egy arcot lá­tott min­dig.

Megint az órára nézett. Fél kilenc el­múlt. A szíve egyre job­ban dö­röm­bölt, mintha ki akarna sza­ba­dulni. Meg­állt egy autó. Irén meg­me­re­ve­dett. De csak a tanár úr jött egy fo­nott ka­lá­csért. Meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott fel, bár a lábai to­vább re­meg­tek. Na­gyon sze­ren­csét­len­nek érezte magát. A pol­con min­den cél nél­kül ra­kos­gatta a ke­nye­re­ket oda és vissza. Megint nyílt az ajtó. Mintha egy csa­pó­ajtó nyílt volna a talpa alatt. A kövér asszony cso­dál­kozva né­zett rá, amíg ki­szol­gálta. Irén nem is vette észre a csend­ben meg­álló fehér autót, csak ami­kor egye­dül ma­radt és ki­né­zett. Az utas­ülésből egy szőke nő szállt ki a jár­dára. Min­den izma meg­fe­szült, úgy nézte. Át­la­gos­nak tűnt a nő, de mégis ma­gára von­zotta a fi­gyel­met. Ami­kor a ve­ze­tő­ol­dali ajtó is ki­nyílt, fe­kete fá­tyol hul­lott nyi­tott sze­mére.

A férfi kinyitotta az ajtót, és elő­re­en­gedte a nőt. Irén fel­fog­ha­tat­lan ener­giá­kat moz­gó­sí­tott ma­gá­ban, úgy pró­bálta nyu­god­tan vi­szo­nozni a kö­szö­nést. Az asszony a pult­hoz lé­pett, és gyor­san fel­mérte a kí­ná­la­tot. Én is va­gyok olyan, mint ő – szi­sze­gett Irén­ben az ősi kígyó. A férfi egy lé­pés­sel hát­rább ma­radt, és elő­vett egy szaty­rot. A fe­le­ség egy­sze­rűen, ha­tá­ro­zot­tan ren­delt. Irén biz­tos kéz­zel rakta ki pultra az árut, és köz­ben látta, hogy az al­karja majd ket­té­tö­rik nyílt tö­rés­sel, ha ők el­men­nek. Míg a nő fi­ze­tett, a férfi el­rakta a ke­nye­re­ket. Az a sza­tyor egy sír szája volt, és az egyik ke­nyér maga Irén.

Amikor az ajtó becsukódott, Irén ki­en­gedte a le­ve­gőt. Állt, és az ajtót nézte. Képek pe­reg­tek. Látta, amint egy pil­la­nat alatt fel­nő­nek a gye­re­kei. Majd az uno­káit látta, mint fel­nőtt em­be­re­ket, és ő még min­dig az aj­tóra me­redt. Egy üres kör­vo­na­lat is lá­tott, ez volt a férje. Megint rakni kezdte a ke­nye­re­ket. Egy csepp hul­lott a ke­nyérre, majd újabb és újabb csep­pek. Egyre csak rakta ugyan­azt a ke­nye­ret oda és vissza. Aztán a pultra tette, és meg­állt. Ami­kor arc­cal a ke­nyérre bu­kott, az már csupa ra­gacs volt a könnyei­től. Va­la­hol ki­nyílt egy ajtó, és egy üres kör­vo­nal szó­lon­gatta messzi­ről a ke­nye­rek ki­rály­nő­jét.