Kósa Sándor

Zsanett

hajával napsugár, ha játszott
B. J.

1.

A színészek olyan koncentráltan ját­szot­tak, hogy a né­ző­tér­ről ez könnyed sem­mi­ség­nek tűnt, csak azt vet­tük észre, hogy be va­gyunk szo­rulva a szé­künkbe, mint fel­szál­lás­kor a re­pü­lő­gé­pen, és a fel­vo­nás vé­géig nem sza­ba­dul­tunk ettől a va­rázs­lat­tól.

Egyedül voltam, mert Emília nem jött el.

A tükrökkel ravaszul megnagyobbí­tott, ala­csony ál­mennye­ze­tes elő­tér­ben csak ke­ve­sen tar­tóz­kod­tak, ők is in­kább a bü­fé­nél ácso­rog­tak. A sa­rok­ban, közel az üveg­aj­tó­hoz, egye­te­mista lá­nyok egy cso­portja be­szél­ge­tett. Egyik kö­zü­lük le­vált a cso­port­ról, mint­egy je­lezve, hogy a be­szél­ge­tés már nem köti le, és azt is, hogy sza­bad vegy­ér­ték­kel ren­del­ke­zik. Elő­ször magát nézte meg a tü­kör­ben, majd pil­lan­tása to­vább­sik­lott, és össze­fo­nó­dott az enyém­mel.

Hazafelé tartva a buszmegál­ló­ban ta­lál­koz­tunk. Dél­után kora ta­va­szi zi­va­tar sö­pört végig a vá­ro­son, most szá­raz szél kó­szált a su­gár­úton, kis tó­csák­ban tük­rö­ződ­tek a ne­on­hir­de­té­sek piros, kék és zöld szí­nei. A fo­lyón túl, a budai he­gyek fö­lött ti­tok­za­tos fé­nyek vil­lóz­tak.

2.

Sequens annus gravi vulnere animum domumque eius afflixit. A kony­ha­ab­la­kon át özön­lött be a sár­gán va­kító nap­fény. Egy pil­la­natra fel­né­zett a könyv­ből. A kö­vet­kező évben sú­lyos csa­pás érte őt és háza népét. A haja vizes volt még és ahogy újra le­haj­totta a fejét, hogy to­vább ol­vas­son, el­ta­karta fe­sze­sen álló mel­leit. Engem vi­gyél fel, mond­tam, és mögé ke­rül­tem, hogy meg­sza­ba­dít­sam az utolsó ru­ha­da­rab­já­tól is. Nunc demum redit ani­mus. Most tér vissza be­lénk végre a lélek. El­he­lyez­ke­dett az asz­ta­lon, úgy, hogy pedes sui sunt in meo collo.

3.

Nézd, mondta, és elém rakott az asz­talra egy tucat fény­ké­pet Louis-Fer­dinand Céline-ről. Egy kert­he­lyi­ség­ben ül­tünk, épp az imént fu­tott át egy mókus a lég­ve­ze­té­ken a szom­széd kertbe. A pin­cérnő ki­hozta az ita­lo­kat.

Nem vagy éhes? kérdeztem, miközben átült hoz­zám, hogy ké­nyel­me­seb­ben tud­juk nézni a ké­pe­ket. In­tett a fe­jé­vel, hogy nem. Míg el­he­lyez­ke­dett, le­néz­tem a vá­rosra, az Er­zsé­bet híd pesti pi­lonja ki­emel­ke­dett a pá­rá­ból.

Ezen a képen milyen szép, mondta. A nya­ká­ban a sál, a fe­kete haj és a mé­lyen ülő sze­mek, meg ez a Mona Lisás mo­soly. Ez a be­fu­tott író és a be­fu­tott orvos.

A többi kép mind megrázó volt a maga mód­ján.

Kiemelt egy fotót, amelyen egy kert volt lát­ható a hát­tér­ben, az író éppen nyitja a szö­ges­drót­tal el­lá­tott kaput, a fotós sze­mébe néz, pil­lan­tása szú­rós, bi­zal­mat­lan és el­uta­sító. Uj­jat­lan be­kecs van rajta, nya­ká­ban az egy­kor ele­gáns sál re­mény­te­le­nül lóg.

Aztán a legszomorúbb képek jöt­tek, nézd, mu­tatta, hogy öleli ma­gá­hoz ezt a macs­kát! Én nem tud­nám ezt az em­ber­te­len ma­gányt el­vi­selni, mondta. Már csak ez az állat ma­radt.

Még jó sokáig néztük a képe­ket.

4.

Egy falun hajtottunk keresztül, a havat le­sö­pör­ték az útról, amely fél­mé­te­res ma­gas­ság­ban be­te­rí­tette a hely­sé­get. Az utolsó házak egyi­ké­ből egy vi­lá­gos szőrű, nagy ter­metű gol­den retrievert en­ged­tek sza­ba­don, ne­ki­ro­hant a me­ző­nek, de a magas hó miatt a moz­gása olyan volt, mint a las­sí­tott fil­men. A fe­jé­vel kö­vette a kutya moz­gá­sát, amíg csak el nem tűnt. Lát­tam, hogy mind­járt sírni fog.

A nap lebukott a hómező alá, kékes flu­o­resz­ká­lást hagyva maga után. A fény­szóró pász­mái fel­szik­ráz­tat­ták az útra fa­gyott jég­kris­tá­lyo­kat. Las­san ve­zet­tem, a motor egyen­le­te­sen du­ru­zsolt.

Egy idő után azt hittem, hogy el­aludt, de vá­rat­la­nul meg­szó­lalt. Arra kért, hogy me­sél­jek va­lami régi tör­té­ne­tet. Eszembe ju­tott Isz­tam­bul, ez ár­tat­lan eset­nek tűnt.

Az utolsó napunk volt a város­ban, kezd­tem, egész nap gya­lo­gol­tunk, es­tére az Arany­szarv-öböl meg a Bosz­po­rusz ta­lál­ko­zá­sá­nál be­ül­tünk egy sö­rö­zőbe. Raj­tunk kívül senki nem volt a he­lyi­ség­ben. Egy idő után a pin­cé­rek sem fog­lal­koz­tak ve­lünk, ma­gunk men­tünk a sö­rö­kért a jég­lá­dá­hoz.

A Boszporusz itt nagyon széles, a Már­vány-ten­ger felől jövő hajók össze­tor­lód­nak, vár­niuk kell, hogy bebocsáj­tást nyer­je­nek a szo­rosba, hogy ki­jus­sa­nak a Fe­kete-ten­gerre.

A beszélgetés elért egy olyan hő­fo­kot, ami­kor meg­szűnt a kül­vi­lág, és már csak akkor néz­tünk újra ki az ab­la­kon, mikor már be­sö­té­te­dett. A hajók be­kap­csol­ták a lám­pái­kat, és te­le­szór­ták az öblöt apró, re­megő fé­nyek­kel, olyan ha­tást tett az egész, mint egy óri­ási úszó város, s mindez még tük­rö­ző­dött a ten­ger vi­zé­ben is.

Mesélj még, mondta, és merev hát­tal az ülés­nek dőlt.

5.

A színdarab és a színészek ez­út­tal nem kö­töt­tek le.

Egyedül voltam, mert Zsanett nem jött el.

A buszmegállóban nem volt senki. A me­net­irány­nak hát­tal ültem le és elő­vet­tem egy köny­vet. Kora ta­va­szi, esős idő­já­rás volt. A kö­vet­kező meg­ál­ló­ban fel­szállt egy het­ven év kö­rüli német há­zas­pár, a férfi be­pré­se­lő­dött mel­lém, a fe­le­sége velem szem­ben ült le. A férfi fo­lya­ma­to­san be­szélt. Nem értek né­me­tül, mégis, mint Sieg­frid az erdei madár hang­ját, min­dent ér­tet­tem. Nem tet­szett neki, hogy ebben az or­szág­ban min­denki, min­den­hol mo­bil­te­le­fo­no­zik, még az Ope­rá­ban is, bö­kött uj­já­val az épü­letre, mert épp ott ha­lad­tunk el. De ez olvas, mondta a fe­le­sége, és vi­gyá­zott, hogy ne mu­tas­son rám. Tény­leg olvas, mondta a férfi. Pár per­cig jó­té­kony csend lett, új­ra­ol­vas­hat­tam egy sort. Majd kis idő múlva, majd­nem egy­szerre, több hely­ről is fel­hang­zott a mo­bil­te­le­fon di­a­dal­mas csen­gő­hangja.