P. Szabó Mária

Az ékszerész halála

1

Szép, kora tavaszi napra virradtak a fő­vá­ros lakói. Szi­tás Dávid ék­sze­rész és a fia, Be­ne­dek, mun­kába in­dul­tak. Min­den­nap tíz óra­kor nyi­tot­ták ki a csa­lád tu­laj­do­ná­ban lévő ék­szer­bol­tot há­rom­ut­cá­nyira la­ká­suk­tól. Ez a kö­zel­ség azt je­len­tette, nem le­he­tett el­tűnni, ki­kap­cso­lódni. Bár erre az öt­ven­hat éves, halk szavú ék­sze­rész­nek nem is volt szük­sége, hisz há­zas­sága har­minc éve nyu­ga­lom­ban, sze­re­tet­ben telt el. Fe­le­sége csi­nos, fi­gyel­mes asszony. Együtt­lé­teik ugyan már nem he­ve­sek, de éppen meg­fe­lel­tek mind­ket­tő­jük­nek. Mint a le­menő nap, Dávid fér­fi­ereje mél­tó­ság­gal, ko­rá­nak meg­fe­le­lően csök­kent. Semmi zűr­za­var, csak béke, és min­den a he­lyén. Be­ne­dek, a fi­a­tal Szi­tás, har­minc­négy éves, szü­lei­vel élt. He­lyes, csen­des fi­a­tal­em­ber. Egy jobb em­ber­is­merő azon­ban ér­zé­kel­hette, tele van el­foj­tott vá­gya­ko­zás­sal. Ha bá­tor­sága na­gyobb lett volna annál a fé­le­lem­nél, hogy kü­lön­bö­zik halk szavú, nyu­gal­mas csa­lád­já­tól, akkor örökké vib­ráló, im­pul­zív, igazi férfi le­he­tett volna. Egy­szer pró­bált ki­a­bálni, az is régen volt:

–  Kurva életbe ennek a büdös vi­lág­nak! Miért tiszta genyó min­denki?

Apja akkor komolyan beszélt vele.

–  Fiam! A mi családunkban így soha senki nem be­szélt. Eddig! És ez­után sem fog! Ezt vedd fi­gye­lembe, vagy cso­ma­golj össze, ke­ress olyan kör­nye­ze­tet, ahol ezt meg­te­he­ted! – hangja erő­tel­je­sen, ha­tá­ro­zot­tan csen­gett.

Így azután csak szeme árulta el a szem­lé­lő­nek, sze­rep, amely­ben lé­te­zett, pil­la­na­tok kér­dése csak, hogy le­rakja jel­me­zét.

–  Utálom ezt az időt! – csúszott ki Be­ne­dek szá­ján ma reg­gel az in­ge­rült meg­jegy­zés.

–  Fáradt vagy, fiam! Pihenned kel­lene! Mi lenne, ha dél­után el­men­nénk egyet úszni a Gel­lértbe?

Benedek nem válaszolt.

–  A hétvégén ki kell ugranom Mün­chenbe. Velem jön­nél? – hang­zott el a kö­vet­kező ja­vas­lat.

–  Apa! Megtennél nekem egy nagy szí­ves­sé­get?

–  Mondd!

–  Foglakozz a magad életével, engem hagyj ki a szó­rás­ból!

–  Rendben! – csóválta fejét Dávid a szo­kat­lan ki­tö­rés ha­tá­sára.

Benedek érezte, ha apja még egyszer meg­szó­lal, falba veri fejét. Sze­ren­csére éppen meg­ér­kez­tek az üz­let­hez. Pa­rá­nyi kis he­lyi­ség volt, egy iroda tar­to­zott hozzá. Az utóbbi idők­ben el­sza­po­ro­dott rab­lá­sok miatt a bolt, egyedi vé­de­lem mel­lett rend­őr­ségre be­kö­tött ri­asz­tó­val is ren­del­ke­zett, meg két ri­asz­tó­gomb­bal a pult alatt. Aj­ta­ját nap­köz­ben zárva tar­tot­ták, ha vevő ér­ke­zett, be­lül­ről nyi­tot­ták elekt­ro­mo­san.

Dávid már nyitotta a zárat, ütötte a kó­do­kat, és a kis üzlet hir­te­len fény­árba bo­rult. Kel­le­mes, tiszta, derűs, jó­lé­tet su­gárzó illat len­ge­dezte be a he­lyi­sé­get. Jó volt be­lépni. Így volt ez min­den­nap. Egy vé­gig­dol­go­zott élet gyü­möl­cse, gon­dolta Szi­tás. A dél­előtt hamar el­telt. Egy órá­tól fél há­ro­mig be­zár­tak. Ez alatt az idő alatt a két férfi nap mint nap ha­za­ment ebé­delni. Ne­gyed ket­tő­kor – ma is, mint min­den nap – már az asz­ta­lon gő­zöl­gött a leves. Éva, az ék­sze­rész fe­le­sége, sze­rette ezt a ki­szá­mít­ha­tó­sá­got. Tudta, ne­gyed ket­tő­kor asz­tal­hoz ül­het­nek, ebéd után, két óra­kor szer­ví­roz­hatja a kávét fér­jé­nek és fiá­nak. A sors azon­ban ma más­hogy dön­tött. Két óra­kor még min­dig ott állt a leves az asz­tal kö­ze­pén, és Éva min­den ér­vé­ből ki­fo­gyott, ami­vel magát nyug­tatta. Úgy gon­dolta, nem vár to­vább, te­le­fo­nál. Hosszan csen­gett a te­le­fon, de nem vette fel senki. Az asszony­nak görcsbe rán­dult gyomra az ag­go­da­lom­tól, úgy­hogy gyor­san át­sza­ladt az üz­letbe. Az ajtó zárva volt. Hiába nyomta a csen­gőt, nem hal­lotta az elekt­ro­mos zár zö­re­jét. Néma csend. Resz­kető kéz­zel ke­reste meg tás­ká­já­ban a pót­kul­csot. Min­dig hordta, va­la­mi­féle ba­bo­ná­ból, de még soha nem hasz­nálta. Ahogy be­lé­pett az el­adó­térbe, nem lá­tott semmi fel­tű­nőt, csak az iro­dá­ból hal­lat­szó nyö­ször­gés­féle volt a nem oda illő. Ami­kor az iro­da­aj­tó­hoz ért, olyan lát­vány tá­rult elébe, amely hir­te­len ök­len­de­zésre kénysze­rítette, de erőt vett magán, és re­megő hang­gal te­le­fo­nált a rend­őr­ségre.

2

Itt a tavasz, gondolta Bálint. Bár nem érezni úgy a friss il­la­tot, aho­gyan régen, mégis, a tudat, már­cius van, vá­ra­ko­zás­sal töl­tötte el a fi­a­tal fér­fit. A Gel­lért-hegy te­te­jén egy kor­lá­ton ült, ló­bálta lábát. Igazi macsó típus, nők ked­vence, jó­képű, magas, sző­kés­barna gön­dör hajú, csil­logó szemű, erőt su­gárzó. Egy pasi a lány­re­gé­nyek­ből. De ez most itt az élet, Bu­da­pest, a Ci­ta­della kör­nyéke, és a férfi nyo­mozó. Ez a tény mind­járt le is von ér­té­ké­ből, hisz tuti, az em­be­rek egy része is­me­ret­le­nül is utálja. A másik része pedig akkor, ha kap­cso­latba kerül vele. Egy ki­sebb rész pedig irigyli, hogy tet­szik a nők­nek, eszes, és hős is le­hetne, ha akarna. De egy biz­tos, min­den­kép­pen hír­ne­ves nyo­mozó. Ezzel szem­ben Bá­lint min­den vágya, hogy szürke, olyan nem nyo­mo­zó­szerű zsaru le­gyen. Most is in­kább mű­vész­fé­lé­nek néz ki. Far­mer, ing, pu­ló­ver, zakó, piros sál. Zsaru piros sál­lal! Jó vicc! Csak süt­tette arcát a ta­va­szi nap­fény­ben, arról ál­mo­do­zott, ma este már nem egye­dül fek­szik ágyá­ban. A Ci­ta­del­lá­ban las­san kez­dő­dik egy író-ol­vasó ta­lál­kozó, lesz ott va­laki, aki egyre kö­ze­lebb áll hozzá. Egy fi­a­tal köl­tőnő. Ál­mo­do­zá­sát te­le­fon­já­nak zörrögő-csör­rögő hangú jel­zése sza­kí­totta meg hir­te­len. Ez az ügye­let, fene vigye el!

–  Halló! – szólt a telefonba kel­let­le­nül.

–  Itt Kalmár tizedes. Gyilkosság tör­tént a Vár­ban, az Úri utca 27. számú ház föld­szinti ék­szer­bolt­já­ban. Egy fér­fit gyil­kol­tak meg. A hely­szí­ne­lők el­in­dul­tak – hang­zott az ér­zé­ket­len hely­zet­je­len­tés.

Mit is várhatott volna az ügyele­tes­től, mint az ilyen­kor szo­ká­sos, elő­írás sze­rinti ri­asz­tást.

–  De... – mondta volna, ha nem ő lett volna a főnök, aki­nek át kel­lett ven­nie az irá­nyí­tást.

A francba! Pont most nem jöttem ko­csi­val, éppen most ter­vez­tem nyu­gal­mas estét – gon­dolta dü­hö­sen. Lein­tett egy taxit, és irány a Vár!

3

Hat hónappal korábban, 2006. szep­tem­ber.

Igazi vénasszonyok nyara, és ezt a szép időt itt kell töl­te­nem ezen a hülye épít­ke­zé­sen – gon­dolta Zita.

Ahogy baktatott a földbuckák kö­zött a csi­nos, barna hajú nő, úgy érezte az ember, va­ló­ban nem ide való. Va­la­hogy nem il­lett a tájba. Talán csak öl­tö­zéke tűnt egye­dül al­ka­lom­hoz il­lő­nek: far­mer, pu­ló­ver, ba­kancs. A lógós fülk­lipsz, tö­ké­le­tes smink és mű­kör­mök ki­lóg­tak a sor­ból és a táj­ból is. Óri­ási szál­loda épül itt, most éppen az ala­po­zási mun­kák kez­dőd­tek. A lány érezte, szá­mí­ta­nak rá, a fő-épí­tés­ve­zető meg­bí­zik a tu­dá­sá­ban, ezért is küldte ki egye­dül a föld­mun­kák el­len­őr­zé­sére. Ci­pelte a lé­ze­res mé­rő­ál­lo­mást, és el­ké­szült rá, ha már itt eszi a jó sorsa, akkor leg­alább pon­to­san át­méri a sa­rok­pon­to­kat. A nem egy­em­be­res mun­ká­ban majd segít a gép­ke­zelő.

–  Jó napot! – ordított oda a mun­ka­gép­hez.

–  Csóók!

–  Segíteni kellene! – kiabált to­vább, bár így is szinte alig hal­lotta saját hang­ját, a dagi gép­ke­zelő pedig tuti, nem hal­lott egy szót sem.

„Seggfej, állítsd már le azt a kurva gépet!" – gon­dolta ma­gá­ban, de han­go­san nem szólt, csak in­te­ge­tett. Nyekk! A mun­ka­gép, ha­tal­mas JCB árok­ásó, le­állt.

–  Jó, várj egy kicsit!

A nyugdíjas öreg komótosan mászott le a ha­tal­mas gép­ről. Rossz volt nézni, ahogy sze­ren­csét­len­ke­dik mé­re­tes po­cak­já­val.

Amíg birkózott a gép magassá­gá­val, Zita a mun­ka­göd­röt nézte. Il­letve nem né­zett sem­mit, csak te­kin­tete esett ar­ra­felé, mi­köz­ben ál­mo­do­zott új ba­rát­nő­jé­ről, aki­vel az éj­sza­kát igen moz­gal­ma­san töl­töt­ték. Vissza­gon­dolt nyelv­já­té­kára, újra bi­zse­regni kez­dett a teste. Nem tit­kolta, a nőket sze­reti, de nem is büsz­kél­ke­dett vele. Ma­gán­ügy. Ez volt a vé­le­mé­nye, úgy­hogy sem­mi­féle ilyen jel­legű össze­jö­ve­te­len, fel­vo­nu­lá­son nem vett részt. Ő soha nem ta­pasz­talta, hogy diszk­ri­mi­nál­ják lesz­bi­kus­sága miatt. Attól a pil­la­nat­tól, ahogy tisz­tá­ban lett sze­xu­á­lis irá­nyult­sá­gá­val, és el­mondta szü­lei­nek, úgy vi­selte a dol­got, mint más a fe­hér­ne­műt. Ter­mé­sze­te­sen. Ha egy pasi dugná éj­sza­kán­ként, az sem tar­tozna másra. Pasi… brrr… el nem tudná kép­zelni! Erre a gon­do­latra fel is esz­mélt, és hir­te­len va­la­mit meg­lá­tott a gödör mé­lyén. Mintha kan­csó lenne. Le­má­szott, hogy job­ban lássa. Ahogy pró­bálta ki­pisz­kálni az össze­ta­padt, agya­gos föld­ből, a kan­csó mel­lett még másik két edény­fé­lébe üt­kö­zött keze. Ki­ka­parta a tár­gya­kat, és oda­szólt az öreg­nek.

–  Pista bácsi! Nincs véletlenül egy nej­lon­szatyra, vagy zacs­kója?

Látta az öreg kelletlenségét, ahogy vissza­má­szott a gépbe, ezért gyor­san hoz­zá­tette:

–  Ne haragudjon, hogy itt ugrálta­tom, majd meg­há­lá­lom!

–  Na, csak el ne felejtsd, mert erre a gépre fel, meg le, hát nem kis pro­duk­ció! – zsör­tö­lő­dött.

Túl lettek a gép megmászásán, a ki­tű­zé­sen, Zita ro­hant a WC-be meg­nézni, mi az, amit ta­lált. Három szép for­májú darab – egy kan­csó­sze­rű­ség, kettő mintha tál lenne. Jó sú­lyo­sak, lehet össze­sen vagy 3-4 kg, sac­colta meg a lány. Las­san telt az idő dél­utá­nig, de csak el­jött a négy óra, min­denki ro­hant sza­na­szét. Ő is igye­ke­zett haza.

4

Otthon, az Örs vezér tér egyik un­do­rító pa­nel­há­zá­ban. Ha erre gon­dolt, ál­ta­lá­ban csep­pet sem sie­tett. Most azon­ban haj­totta a kí­ván­csi­ság és talán a gon­do­lat, va­lami tör­ténni fog. A ha­to­dik eme­leti lakás éppen az IKEA-ra né­zett. Mo­csok, bűz, szmog, ki­lá­tás a pos­ványba. Sok­szor ne­vezte így a mi­liőt, ami kö­rül­vette. Most erről meg­fe­led­ke­zett. A für­dő­kád­ban pró­bálta meg tisz­tára suvic­kolni a három tár­gyat. A föl­det si­ke­rült el­tün­tet­nie, de a fémet nem merte to­vább sú­rolni. Ugyan nem né­zett ki az egész­ből sokat, csak az érzés, hogy ne, ál­lí­totta meg a kezét. Éppen fél­óra telt el, ami­kor meg­ér­ke­zett Zsuka. Ki­csit fér­fias je­len­ség volt, erős hang­já­val, da­ra­bos moz­gá­sá­val, az örö­kös nad­rág­ban. A két nő meg­csó­kolta egy­mást.

–  Szia, édesem, mit csinálsz?

–  Nézd csak! Ezt találtam az épít­ke­zé­sen. Sze­rin­ted mi ez?

–  Ez édesem, egy kancsó és két tál – mondta Zsuka, mi­köz­ben Zita fe­ne­két si­mo­gatta. Kez­dett zsib­badni a szak­értő kezek ha­tá­sára, de vé­gére akart járni a do­log­nak, úgy­hogy most nem en­ge­del­mes­ke­dett.

–  Hagyj már egy kicsit! Nézd meg job­ban! Nem lehet, hogy ez va­lami érték?

–  De lehet! Én nem értek hozzá, te nem ér­tesz hozzá, ezt most mi nem fog­juk el­dön­teni.

–  Na jó, de akkor ki?

–  Keresünk egy szakembert!

–  Milyen szakembert?

–  Figyelj, Zita, állítsd már le magad! Majd ki­ta­lál­juk, vagy most le­ké­sel va­la­mi­ről, ha nem ebben a perc­ben tudod meg? – mondta, és át­ölelte a lányt.

Ennyi, gondolta magában Zita, öröm­mel adta át tes­tét a másik nő szak­ava­tott moz­du­la­tai­nak. Ám ami­kor kie­lé­gül­ten fe­küd­tek egy­más mel­lett, gon­do­la­tai újra vissza­tér­tek a tár­gyak­hoz.

–  Akkor most? Hol keresünk szakem­bert? – kér­dezte ki­csit el­mé­lázva, majd ha­tá­ro­zot­tab­ban foly­tatta. – Én azt érzem, ez va­lami nagy dolog. Mu­száj utá­na­járni!

–  Jó van, kicsim. Fém, tehát logi­kus, olyan em­bert kell ke­res­nünk, aki ért a fé­mek­hez. Pél­dául egy ék­sze­részt.

–  Jó, keressünk egy ékszerészt! – már rög­tön látta a tár­gya­kat ezüst­szín­ben csil­logni.

5

Az ékszerész, akit végül kiválasz­tot­tak, most ott fe­küdt a bolt pa­rá­nyi iro­dá­já­ban, vérbe fagyva. Ami­kor meg­ér­kez­tek a hely­szí­ne­lők, ta­lál­tak egy sok­kos ál­la­pot­ban lévő nőt, egy fi­a­tal­em­bert vé­re­sen, ájul­tan szék­hez kö­tözve, és a fér­fit, aki már jó ideje ha­lott le­he­tett. A men­tő­or­vos igye­ke­zett el­látni a fi­a­tal­em­bert. Sze­ren­csére sé­rü­lé­sei in­kább lát­vá­nyo­sak vol­tak, mint ve­szé­lye­sek. A nő nyug­tató in­jek­ciót ka­pott, most csen­de­sen ült a men­tő­ko­csi­ban. A har­ma­dik még min­dig ott fe­küdt a sző­nye­gen, tel­je­sen szo­kat­lan póz­ban, me­lyet a ki­vér­zés mi­atti gör­csös rán­ga­tó­zás okoz­ha­tott. A tör­vény­széki orvos sze­rint, így első lá­tásra, nem halt meg rög­tön.

–  Na? – kérdezte a nyomozó, mi­köz­ben zseb­ken­dőt szo­rí­tott az orra alá. Még nem tudta a vér sza­gát meg­szokni. Min­dig azt hitte, majd, azután ami­kor éles hely­zetbe ke­rült, rá kel­lett jön­nie, ez neki nem megy.

–  Harminc késszúrás. Körülbelül három órája lehet ha­lott. Egyik szú­rás sem volt tel­je­sen ha­lá­los. Egész egy­sze­rűen el­vér­zett, mint egy csirke, ami­kor el­vág­ják a nya­kát. Frö­csö­gött a vére, mi­köz­ben do­bálta magát. Ez lát­szik itt az iro­dá­ban is. Na­gyon sokat szen­ved­he­tett.

Valóban, a parányi helyiség­ben vér min­de­nütt.

–  A fiú mikor lesz kihallgatható?

–  Várj még vele egy kicsit!

Közben csattogott a fotós, cen­ti­mé­ter­ről cen­ti­mé­terre min­dent le­fo­tó­zott. Dol­goz­tak a töb­biek is. Semmi nem ma­rad­ha­tott fi­gyel­men kívül. Két kol­léga már meg­kezdte a szom­szé­dok ki­hall­ga­tá­sát. Végül este hat óra­kor el­szál­lí­tot­ták a ha­lot­tat, le­zár­ták a hely­színt. A fe­le­sé­get és a fiút, Szi­tás Be­ne­de­ket kór­házba vit­ték. Hiába pró­bál­koz­tak a hely­szí­nen ki­hall­ga­tá­suk­kal, nem si­ke­rült, így más­napra ha­lasz­tot­ták. A szom­szé­dok­tól vi­szont ren­ge­teg in­for­má­ciót kap­tak, így, amíg a töb­biek a nyo­mo­kat ér­té­kel­ték, a három nyo­mozó vissza­ment az őrsre, Bá­lint szo­bá­já­ban rend­sze­rez­ték, amit addig meg­tud­tak. Össze­gyűj­töt­ték kér­dé­sei­ket, me­lyek kö­zött egyik leg­fon­to­sabb volt, mit tud­hat a fiú, és ha lá­tott min­dent, miért hagy­ták élve.

–  Egyik szomszéd többször látott egy fi­a­tal lányt az üz­letbe be­térni. Fel­tűnő je­len­ség volt. Hosszú, barna hajú, gyö­nyörű lány. Leg­elő­ször azért tűnt fel, mert egy másik, da­ra­bos, fér­fias nővel jött. Még a bolt nem volt nyitva, vá­ra­ko­zás köz­ben egy­más­hoz búj­tak. A na­gyobb darab nő keze a lány fe­ne­két ta­po­gatta, időn­ként si­mo­ga­tásba len­dült. A szom­széd­nak vissza­tet­sző volt a dolog, habár, ahogy mondja, éppen senki nem járt az utcán. A nők va­ló­szí­nű­leg nem fel­tű­nős­ködni akar­tak. In­kább szo­kat­lan in­ti­mi­tás le­he­tett ez a kí­vül­álló szá­mára.

6

A bejárat előtt két nő várakozott. Egyik csi­nos, fel­tű­nően szép, hosszú barna hajú, másik nagy­da­rab, csöp­pet sem bi­za­lom­ger­jesztő je­len­ség.

–  Kézcsókom, hölgyeim!

–  Csókolom! – Benedeknek szinte lé­leg­zete is el­állt, ami­kor a fi­a­ta­labb lányra né­zett. Gyö­nyörű, gon­dolta ma­gá­ban.

–  Jó napot! – válaszoltak a nők az ud­va­rias kö­szön­té­sekre.

–  Máris nyitva, egy pillanat! – Dávid már nyi­totta a zárat, ütötte a kó­do­kat, és a kis üzlet, immár az idők fo­lya­mán sokad­jára, fény­árba bo­rult. Hir­te­len Zi­tára esett pil­lan­tása, a lány most nem vi­gyá­zott vo­ná­saira, így ér­zé­kel­hető volt az erő­tel­jes ero­tika, amit egyéb­ként igye­ke­zett el­rej­teni kí­ván­csi ide­gen te­kin­te­tek elől. A férfi meg­lepte saját magát is. Hosszú év­ti­ze­dek álmos sze­rep­lő­je­ként most orrba csapta va­lami meg­fog­ha­tat­lan érzés, amely el is bi­zony­ta­la­ní­totta egy pil­la­natra. Nem tar­tott so­káig, már vi­dá­man tes­sé­kelte be a höl­gye­ket.

–  Miben lehetek segítségükre? Meg­le­pe­tésre ké­szül­nek, vagy csak saját ma­gu­kat sze­ret­nék meg­aján­dé­kozni egy szép da­rab­bal?

–  Tanácsot szeretnénk kérni, de elég bi­zal­mas a dolog.

–  Akkor menjünk hátra az irodába. Ha annyira bi­zal­mas, be­szélni sem sokat kell – köz­ben mu­ta­tó­uj­ját a szá­jára tette, mint­egy je­lez­vén, ko­mo­lyan gon­dolja sza­vait. – Jöj­je­nek be, kérem!

Az iroda ugyanolyan parányi volt, mint az üzlet, apró fa­ra­gott író­asz­tal fa­ra­gott szék­kel, két puff, nyil­ván a ven­dé­gek szá­mára. Meg­nyug­tató, meg­bíz­ható az egész miliő.

–  Foglaljanak helyet.

–  Köszönjünk.

–  Miben segíthetek?

Zita az asztalra tette a nehéz cso­ma­got, a sza­tyor­ral együtt.

–  Ezt szeretnénk, ha megvizsgálná!

A férfi szótlanul csomagolta ki a három tár­gyat. Né­ze­gette egy da­ra­big, va­lami fo­lya­dé­kot csöp­pen­tett rájuk, majd meg­szó­lalt:

–  Több időre van szükségem. Lehet­sé­ges, hogy itt hagy­ják a jövő hét kö­ze­péig?

–  Lehetséges! És mikor jöjjünk?

–  Ha kapok egy telefonszámot, je­lent­ke­zem – mi­köz­ben ezt mondta, egy-egy név­jegy­kár­tyát nyúj­tott át a két nőnek. Ami­kor keze Zita uj­jait érin­tette vé­let­len, úgy ér­zé­kelte, mint egy vil­lám­csa­pást.

–  Ha ad egy darab papírt, leírom.

–  Köszönöm! A jövő héten ke­re­sem majd!

–  Rendben! Viszontlátásra!

–  Kezüket csókolom!

7

Szomszédban ajándékbolt kínálta apró tár­gyait. Tu­laj­do­nosa kö­zép­korú nő, tel­je­sen össze­tört az ese­mé­nyek ha­tá­sára. Ő is meg­je­gyezte a lányt, fel­té­te­lezte azt is, az ifjú Szi­tás is­me­rőse. Ezért ta­lálta fur­csá­nak, hogy egy al­ka­lom­mal az öreg állt kint a bolt előtt vele. Ci­ga­ret­táz­tak, be­szél­get­tek. A Szi­tás csa­lád­ban senki nem do­hány­zott. Jól is­merte őket, most ezt sem tudta mire vélni. A nőnek ér­zé­kel­he­tően tet­szett a Szi­tás fiú, ezért ahány­szor jött a lány, min­dig fel­fi­gyelt rá. Nem jött túl gyak­ran egyéb­ként. Ő más vissza­térő vá­sár­lót nem vett észre – mondta a fi­a­tal, még hú­szas évei­ben járó nyo­mozó, Ba­lázs.

–  És mit tudott az asszony a fi­ú­ról, Be­ne­dek­ről mon­dani? Is­merte az apa és fia kap­cso­la­tát? Talán ez az egyik alapja a tör­té­né­sek­nek!

–  Igen, sokat beszélt róluk. Sze­rinte na­gyon jó le­he­tett az apa és fia kö­zötti kap­cso­lat, soha nem ta­pasz­talt han­gos­ko­dást, in­ge­rült­sé­get. Úgy ér­zé­kelte, tel­jes volt az egyet­ér­tés a két ember kö­zött. Reg­gel min­den­nap együtt ér­kez­tek, együtt in­dul­tak haza ebé­delni, együtt zár­tak. A szom­széd­asszony szinte ter­mé­szet­el­le­nes­nek tar­totta ezt a dol­got, gon­dolt arra is, talán beteg, hisz az ő ko­rá­ban ez nem meg­szo­kott élet­vi­tel. Ami­kor el­kez­dett a lány ide­járni, akkor ju­tott eszébe, talán té­ve­dett, ez a srác csak egy a sok későn érő fi­a­tal közül. Egyéb­ként min­dig ápol­tak, jól öl­tö­zöt­tek, halk sza­vúak vol­tak. Sze­rinte azon­ban a fiú alap­ve­tően nem ilyen csen­des. Kis eről­te­tett­sé­get min­dig ér­zé­kelni le­he­tett rajta. Néha egy-egy hir­te­len moz­du­lat, egy-egy el­ej­tett durva szó mu­tatta, na­gyon kell al­kal­maz­kod­nia. A csen­des­ség, nyu­ga­lom időn­ként ter­mé­szet­el­le­nes volt, ál­ta­lá­ban va­la­mi­lyen fe­szült­ség lengte körül.

–  A feleségről megtudtál valamit? – rágta a tolla végét Bá­lint.

A piros sálat még nem tette le, pedig nem il­lett sem a kör­nye­zetbe, sem pedig az ese­mé­nyek­hez. Ez is csak azt mu­tatta, a sors őt ide­dobta, de nem ide való. Ér­de­kes módon a BRFK-n ettől füg­get­le­nül az egyik leg­jobb nyo­mo­zó­nak tar­tot­ták. Mind­ezt annak el­le­nére, hogy lát­szó­lag nem ér­de­kelte a mun­kája, szinte oda se fi­gyelt most sem arra, amit fi­a­tal társa mon­dott. Lát­ha­tóan má­sutt járt az esze. Azt be­szél­ték róla, az első pil­la­nat­ban tudja, ki a gyil­kos, a kö­vet­kező pil­la­nat­tól kezdve már csak azt ke­resi, ho­gyan bi­zo­nyít­hatná be. Va­ló­ban. Bá­lint már most is szinte bi­zo­nyos volt a gyil­kos­ság in­dí­té­ká­ban, a tet­tes sze­mé­lyé­ben azon­ban még nem, hisz még nem is­mert min­den részt­ve­vőt. Ha majd sorra ta­lál­ko­zik a fon­to­sabb sze­rep­lők­kel, egy­szer csak be­vil­lan. És akkor jön a ne­heze. Mert va­ló­sze­rűt­len cse­le­ke­de­tet rá­bi­zo­nyí­tani va­ló­sze­rűt­len tet­tesre nem könnyű fel­adat. Itt kez­dő­dött el mint nyo­mo­zó­nak a gyöt­rő­dése, a bi­zony­ta­lan­sága, lehet, tel­je­sen mel­lé­nyúl, vak­vá­gányra viszi az egész nyo­mo­zást.

–  Állítólag jól éltek. Felesége is min­dig ápolt, ele­gán­san öl­töz­ködő, halk szavú. Az egész csa­lád olyan egy­forma. Nincs ben­nük semmi ér­de­kes, ha­csak ön­maga az a tény nem, hogy olyan se hús, se hal em­be­rek.

„Se hús, se hal? Lehet, nem így mond­ják, de a je­len­ték­te­len­ség­ről sok min­dent el­árul" – gon­dolta Bá­lint.

8

A két férfi pénteken elindult Bécsbe. Az ék­sze­rész ve­zette a ko­csit, gyö­nyörű bor­vö­rös színű Volks­wa­gen Passatot. A ko­csi­ban csend volt. Mind­ket­ten gon­do­la­taik­ban foly­tat­tak csak pár­be­szé­det egy­más­sal.

Az apa szívesen szólt volna a fiá­hoz:

–  Benedek, aggódom érted! Miért nem csa­va­rogsz, ud­va­rolsz?

–  Nincs kinek, apa!

–  Dehogynem, nézz csak körbe! Járj el szó­ra­kozni!

–  Tudod, hogy járok a Vörös Yukba!

–  Akkor iratkozz be egy társkere­sőbe! Jó­képű vagy, eszes, bi­zo­nyára ta­lál­nál va­la­kit.

–  Ez jó ötlet! Végül is miért ne? Meg­pró­bál­ha­tom.

–  Tudod, fiam, az élet furcsa. Én na­gyon rég­óta va­gyok házas, senki nem ér­de­kelt soha anyá­don kívül. Nem tudom mi­lyen egy másik nő íze, soha nem csal­tam meg. Nem is vágy­tam rá. Most azon­ban forró lett a vérem hir­te­len, égek kívül-belül. Mióta azt a lányt, Zitát meg­lát­tam. Nem tudok másra gon­dolni, csak rá. Em­lék­szel?

–  Emlékszem. Én nem szeretnék ebben a kér­dés­ben neked ta­ná­csot adni, bár­hogy dön­tesz, anyára vi­gyázz!

–  Köszönöm, fiam! Jó, hogy nem ítél­ke­zel, han­god­ból csak az ag­gó­dást hal­lani. Bár­hogy is ala­kul­jon a dolog, nekem anyád lesz min­dig az első.

Benedek is szívesen mondta volna:

–  Tudod, apám, most megtetszett va­laki!

–  Valóban? Na, ennek örülök! És ki az?

–  Az a lány, aki valamelyik nap járt az üz­let­ben, ha jól tudom, Zita a neve.

–  Gyönyörű lány! Jó ízlésed van, fiam. Tá­mo­ga­tom az ügyet, csak szólj, miben se­gít­he­tek!

–  Köszönöm, apa! Jó tudni, hogy veled min­dent meg­be­szél­he­tek.

Szóval témája lett volna mindket­tő­jük­nek, de mégis hall­gat­tak végig az úton. Egy ká­vé­ház­ban ta­lál­koz­tak a mű­gyűj­tő­vel, Kalina Ta­más­sal. Ide­genbe sza­kadt ha­zánk fia, szokta rá mon­dani az ék­sze­rész, de meg­bíz­ható, jó üz­leti part­ner. Kalinával át­be­szél­ték az ak­tu­á­lis fon­tos ügye­ket, töb­bek kö­zött a három tárgy­ról is szól­tak.

–  Behoztak az üzletbe három edényt. Egy kan­csót, két tálat. Arany­tár­gyak. Egy épít­ke­zé­sen ta­lál­ták. Két nő hozta be. Nem árul­tam el nekik az anya­gu­kat, azt tud­ják, ré­giek, talán ezüst­nek gon­dol­ják. Az össz­sú­lyuk 3-4 kg. Meg kel­lene néz­nie!

–  Rendben, de tudja, Szitás úr, én nem lép­he­tek be az or­szágba. Ki tud­ják hozni?

–  Nem lesz könnyű, de megpróbáljuk.

Végül megállapodtak abban, három héten belül ki­hoz­zák, Kalina pedig két nap alatt fel­ér­té­keli.

9

Éjfél volt már, amikor jött a kór­ház­ból a te­le­fon, Szi­tás Be­ne­dek ki­hall­gat­ható ál­la­pot­ban van, várja a nyo­mo­zó­kat. Irány hát a kór­ház. Bá­lint­nak hir­te­len eszébe ju­tott ter­ve­zett esti prog­ramja. Ekkor dön­tött úgy, el­tün­teti piros sál­ját. Na végre, gon­dolta a másik két társa. Kezd a főnök jelen lenni.

–  Akkor? Gyorsan írjuk össze, mi az, amit a fi­ú­tól meg kell tud­nunk!

–  Mi az, amit látott? Mi lehet, ami­ért az apját ilyen ke­gyet­le­nül össze­ka­sza­bol­ták? Tud-e va­lami in­do­kot? Tud-e va­lami fur­csa­sá­got az utóbbi idő­ből? Volt az ap­já­nak el­len­sége, vagy ha­ra­gosa? – ren­ge­teg kér­dést gyűj­töt­tek össze, hát majd el­vá­lik.

A kórházban megtudták, a fiú még min­dig na­gyon rossz ál­la­pot­ban van. Erős nyug­ta­tó­kat kap, ettől füg­get­le­nül ki­hall­gat­ható. Ő kérte az ügye­le­tes or­vost, ér­te­sítse a rend­őrö­ket, mert mu­száj be­szél­nie velük.

–  Jó estét, fiatalember!

–  Jó estét! – a fiú érzékel­he­tően na­gyon gyenge, szinte kába volt.

–  Szeretném, ha gyorsan haladnának a nyo­mo­zás­ban, ezért kér­tem, hogy jöj­je­nek!

–  Hallgatjuk.

–  Délelőtt akkor nyitottuk ki a bol­tot, ami­kor min­den­nap, pon­to­san tíz óra­kor. Már várt ott egy-két vevő. Ez is szinte min­dig így van. Ezek el­men­tek, majd még jött egy-két ember. Nagy­já­ból ti­zen­egy óra le­he­tett, ami­kor egy férfi lé­pett be, őt kö­vette pár perc múlva egy másik. Az első férfi va­la­mi­lyen gyű­rűt szer­tett volna aján­dékba, a má­so­dik pedig apá­mat ke­reste, kö­zölte, fon­tos meg­be­szél­ni­va­lója van vele. Hát­ra­men­tek az iro­dába. El­telt egy pár perc, ami­kor han­gos szó­vál­tást hal­lot­tam, be­néz­tem, de ekkor már az első férfi ott állt a hátam mö­gött, és csak egy nagy ütést érez­tem.

–  Igen?

–  Valószínűleg elájultam, mert ami­kor fel­ri­ad­tam, már a szé­ken ültem, le­kö­tözve, a szám be­tömve. Úgy érez­tem, meg­ful­la­dok. Előt­tem apám rán­ga­tó­zott, több se­bé­ből öm­lött a vér. Már senki nem volt az iro­dá­ban. Pró­bál­tam ki­sza­ba­dulni, vagy a szá­mat sza­baddá tenni, de nem si­ke­rült. Nem tudom, apám mennyi ideig ver­gő­dött, de nem tud­tam rajta se­gí­teni.

Ekkor Benedek zokogásban tört ki.

–  Rendben van. Ez is nagy segítség volt ne­künk eddig. Most pi­hen­jen, hol­nap reg­gel vissza­jö­vünk.

Másnap délelőtt kilenc óra körül ér­kez­tek meg a nyo­mo­zók újra a kór­házba. Foly­tat­ták a be­szél­ge­tést Be­ne­dek­kel, majd Szi­tás­nét is ki­hall­gat­ták. A fi­a­tal­em­ber lát­ha­tóan job­ban volt.

–  Utóbbi időben édesapja viselke­dé­sé­ben ész­re­vett va­lami fur­csát?

–  Hát nemigen, illetve talán annyit, szó­ra­ko­zot­tabb lett.

–  Ezt a két férfit ismerhette? Mi volt a be­nyo­mása?

–  Szerintem nem.

–  Volt valamilyen érdekes történés, meg­bí­za­tá­suk az utóbbi hó­na­pok­ban? Olyan, ami nem tel­je­sen meg­szo­kott.

–  Semmi ilyesmi nem volt. Illetve egy­szer be­jött két nő. Be­men­tek apám­mal az iro­dába. Va­la­mit fel akar­tak ér­té­kel­tetni vele – mondta a fiú egy kis gon­dol­ko­dás után.

–  Milyen tárgyak voltak ezek?

–  Nem tudom. Apám nem beszélt róla, én pedig nem kér­dez­tem.

–  Milyen kapcsolata volt az édes­ap­já­val?

–  Apa nagyon figyelmes volt velem is, anyá­val is. Min­dent meg tud­tam be­szélni vele.

Hoppá! Ez valóban egy kiegyensúlyo­zott csa­lád le­he­tett, gon­dolta a nyo­mozó.

–  Beszélne még a két nőről?

–  Az egyik hosszú, barna hajú, szép arcú lány volt, a másik erő­tel­je­sebb kül­sejű. Egy ki­csit fér­fias be­nyo­mást kel­tett ben­nem. Töb­bet nem tudok róluk mon­dani – zárta le a kö­vet­kező kér­dés útját a fiú.

–  Volt az apjának ellensége, hara­gosa?

–  Nem volt. Nem tudok róla, nem hi­szem, hogy lett volna. Apám min­dig na­gyon kor­rekt, ud­va­rias ember volt.

10

Zita és Zsuka élték az életüket. Dol­goz­tak, ve­zet­ték a ház­tar­tást. Most, hogy ket­ten vol­tak, és vi­szony­lag bol­dog­nak érez­ték ma­gu­kat, a kis lakás is egyre szé­pült. Las­san egy-egy bú­tor­da­rab­bal, vagy egy dísz­tárggyal gya­ra­po­dott a be­ren­de­zés.

Ha Zita később tudott hazamenni, a másik fő­zött.

–  Szia, édesem! Mikor jössz?

–  Igyekszem kedves, nagyon fáradt va­gyok. Nehéz napom volt. És neked?

–  Nekem is édesem, de azért össze­ütök va­la­mit va­cso­rára.

Ilyenkor a lány úgy érezte, ké­nyez­te­tik. De jó is volt! Va­csora, majd für­dés, gyak­ran kö­zö­sen, és este az ágy. Min­den es­té­jük sze­ret­ke­zés­sel vég­ző­dött, amely tel­jes ki­elé­gü­lést ho­zott szá­mukra. Is­mer­ték a női test vá­gyait, egyre fel­sza­ba­dul­tab­ban sze­ret­ték egy­mást. Sokat sé­tál­tak, gyak­ran men­tek mo­ziba is. Egy idő után Zita úgy érezte, meg­ta­lálta azt, aki­vel sze­retné le­élni az éle­tét.

–  Együtt maradunk örökre?

–  Igen kedves, tudod jól!

–  Arra gondoltam, akkor talán be­mu­tat­ná­lak a szü­leim­nek.

–  Hülyéskedsz?

–  Nem! Miért tenném?

–  És mit szólnának hozzám?

–  Semmit. Ismernek engem, megbíz­nak ben­nem, sze­ret­nek – mondta a lány vi­dá­man. – Azt mond­ják, ha nekem jó, nekik is. Én va­gyok a lé­nyeg! Ez az én éle­tem, ők se­gí­te­nek, nem gá­tol­nak!

–  Klassz szüleid lehetnek – mondta irigy­kedve Zsuka.

–  Azok. Már egyébként is tudnak rólad. Akkor meg­be­szé­lem velük, jó?

–  Rendben, édesem – mondta a másik, és a lány lába közé nyúlt.

Kezdődött a minden esti varázs­lat. Biz­tos volt benne, fér­fi­től ezt nem kap­hatná meg, bár néha fel­sej­lett benne Dávid il­lata. Va­sár­nap dél­után men­tek fel a lány szü­lei­hez. Ki­csit fe­szé­lye­zett min­den­kit a hely­zet, de a szü­lők ba­rát­sá­gos, nyílt em­be­rek vol­tak. A kez­deti ne­héz­sé­ge­ken hamar túl­ju­tot­tak. Is­mer­ke­dés­ből elég is volt ennyi. Egy kávé, kóla, ás­vány­víz, po­gá­csa és két óra. Tel­je­sült, ami­nek tel­je­sülni kel­lett. A szü­lők tu­do­má­sul vet­ték, Zita bol­dog volt. Zsu­kának pedig a mai dél­utá­non egy­ál­ta­lán nem ju­tott eszébe az ék­sze­rész, és az a gyen­géd­ség­fosz­lány, ame­lyet ki­fi­no­mult ér­zék­szer­vei­vel ész­re­vett a két ember kö­zött.

11

A három nyomozó elköszönt Benedek­től, át­men­tek a női kór­te­rembe, hogy Szi­tás­néval be­szél­ges­se­nek. Az asszony szin­tén erős nyug­tató ha­tása alatt állt, kábán ej­tette ki a sza­va­kat, de igye­ke­zett össze­szedni magát. Férje ha­lála érez­he­tően na­gyon meg­vi­selte.

–  Jó napot, asszonyom! – szép nő még min­dig, gon­dolta Bá­lint.

–  Jó napot!

A nő köszönése alig hallatszott. Csak egy pil­la­natra né­zett fel, majd le­hunyta sze­meit. Csu­kott szem­mel vá­la­szol­ga­tott a kér­dé­sekre. A nyo­mozó fur­csál­lotta ugyan, de nem tette szóvá. Gyak­ran mon­do­gatta, amit ő is az ap­já­tól ta­nult, ha be­szél­ge­tés köz­ben a másik nem néz a sze­medbe, hamis ember. Per­sze most ilyes­mi­ről szó sem le­he­tett. Meg­ér­tette, a nőt a fáj­da­lom, a nyug­ta­tók erő­sen be­fo­lyá­sol­ták, nem vár­ha­tott tőle ra­ci­o­ná­lis be­szél­ge­tést még a me­ta­kom­mu­ni­ká­ció szint­jén is. Örült, ha vá­la­szolt egy­ál­ta­lán.

–  Feltehetünk egy pár kérdést? Lesz ereje hozzá?

–  Tegyenek – bólintott a nő.

–  Asszonyom! Hány éves házasok vol­tak?

–  Harminc éve esküdtünk. Szeptem­ber 5-én ün­ne­pel­tük volna har­min­ca­dik há­zas­sági év­for­du­lón­kat – a nő sze­mé­ből las­san könny­csep­pek tör­tek utat. – Sze­relmi há­zas­ság volt a mienk. Jó­képű, mű­velt férfi volt a fér­jem fi­a­ta­labb ko­rá­ban is, most is. Sosem tet­szett más – pa­ta­kok­ban om­lot­tak könnyei, egyre ne­he­zeb­ben be­szélt.

A nyomozók egy kis ideig hallgat­tak.

–  Az utóbbi időben észrevett vala­mi­lyen vál­to­zást a fér­jén?

A nő csak intett a fejével, hogy nem, mi­köz­ben keze a ta­ka­rót gyű­rö­gette. Lát­ha­tóan pró­bált magán ural­kodni, de nem ment.

–  Pihenjen még, asszonyom! – mondta Bá­lint. – Most be­fe­jez­zük a be­szél­ge­tést.

A nő csak csendesen sírt tovább, mintha a sza­vak nem jut­ná­nak el a fü­léig, nem re­a­gált sem­mire. Le­hunyt szeme előtt pe­reg­tek a fáj­dal­mas em­lék­ké­pek.

12

Este az ékszerész és családja szín­házba ké­szült. Éva új ruhát vett erre az al­ka­lomra, fod­rász­hoz, koz­me­ti­kus­hoz is el­ment. Min­dig is oda­fi­gyelt a kül­se­jére, de néha úgy érezte, töb­bet kell ten­nie az át­la­gos­nál, hogy fér­jé­ben az ér­dek­lő­dést meg­tartsa. Most ez egy ilyen al­ka­lom volt. Csi­nos volt, ápolt, il­la­tos, fel­fegy­ver­kezve az 53 éves nők min­den va­rá­zsá­val. Ked­ves­ke­dett is fér­jé­nek, hoz­zá­bújt, si­mo­gatta, ka­cér­ko­dott vele. Ha tudta volna, mennyire el­len­kező ha­tást ér el ezzel a já­ték­kal, biz­to­san meg sem szó­lalt volna egész este. De ez az eről­kö­dés, mert Dávid annak látta, vissza­tet­sző volt, még in­kább fel­erő­sö­dött em­lé­kei­ben a fi­a­tal lány fris­ses­sége, bája. Nem tu­dott a da­rabra fi­gyelni, egész este csak Zita járt az eszé­ben.

–  Édesem, hagyj most békén, fáj a fejem!

–  Fáj a feje az én kedves fér­jecs­kém­nek? Meg­masszí­roz­zam?

–  Ne, kérlek! – kapta el a fejét.

–  De mi a baj? Észre sem ve­szed az új ru­há­mat! Bánt va­lami, beteg vagy?

–  Éva! Ritkán kérlek ilyesmire, de most kér­lek! Hagyj békén! – hangja most szo­kat­la­nul erő­sen csen­gett, így a tár­sal­gás úgy re­kedt meg, hogy szinte el sem kez­dő­dött.

Végigülték az előadást, szótlanul in­dul­tak haza. Ott­hon gyor­san ágyba búj­tak. A férfi igye­ke­zett al­vást mí­melni, de gon­do­la­tai a lány kar­csú teste körül ker­ge­tőz­tek. Az asszony hamar el­aludt. Most azon­ban nem olyan meg­nyug­vás­sal, mint szo­kott.

13

A három nyomozó a délutánt azzal töl­tötte, hogy meg­hall­gat­ták a nyom­szak­ér­tő­ket, össze­fog­lal­ták, mit tud­nak, majd meg­ha­tá­roz­ták a kö­vet­kező lé­pé­se­ket. Az iro­dá­ban a csa­lád ujj­le­nyo­ma­tain kívül még jó né­há­nyat ta­lál­tak, a bolt­ban pedig ren­ge­te­get. Az orvos­szak­értői vé­le­mény sze­rint Szi­tást le­ütöt­ték, össze­kö­töz­ték, így ej­tet­tek rajta se­be­ket, majd ami­kor már lát­ha­tóan nem tu­dott sem­mit tenni, le­vág­ták róla a kö­tö­zést. Olyan gon­do­san elő­ké­szí­tett volt a gyil­kos­ság, hogy a rab­lást, a hir­te­len szán­dé­kot a nyo­mo­zók egy­ér­tel­műen ki­zár­ták. Mintha a gyil­kos gyö­nyör­ködni akart volna a férfi ver­gő­dé­sé­ben. Csak olyan se­be­ket ej­tett, ame­lyek nem okoz­hat­tak azon­nali ha­lált. Az ék­sze­rész nap­tá­rá­ban két idő­pont volt pi­ros­sal be­ka­ri­kázva, egyik­hez „Kakas" szó volt írva, a má­sik­hoz Bécs.

Egy cédulára felírva megtalálták a Zita nevű lány te­le­fon­szá­mát is. Staller Zita. Meg­tud­ták, az Örs vezér téren él, saját la­kása van, épí­tész­tech­ni­kus­ként dol­go­zik. Szó­val a kö­vet­kező hely­szín az Örs vezér téri lakás. Hosszú csen­ge­tés után egy va­ló­ban mu­ta­tós lány nyi­tott ajtót.

–  Jó napot kívánok! Ön Staller Zita? – pró­bált ked­ves lenni a nyo­mozó, de a lány lát­ha­tóan na­gyon meg­ijedt.

–  Igen, az vagyok. Mit óhajtanak?

–  Kisasszony, a BRFK nyomozói va­gyunk, Szi­tás Dávid ha­lála ügyé­ben nyo­mo­zunk.

Paff! A lány elájult! Bevit­ték a la­kásba. Amíg ma­gá­hoz tért, Bá­lint meg­pró­bált kö­rül­nézni. Egy­szerű, ki­csit ko­pot­tas pa­nel­la­kás. Ezer közül egy. Sem­mi­ben nem kü­lön­bö­zött a töb­bi­től, ha­csak annyi­ban nem, szinte alig volt benne bútor. Ami­kor a lány ma­gá­hoz tért, jó da­ra­big nem vá­la­szolt egyet­len kér­désre sem. Hall­gat­tak a nyo­mo­zók is. Érez­ték, bir­kó­zik gon­do­la­tai­val, hagy­ták, hadd csi­tul­ja­nak benne a vi­ha­rok. Szeme előtt a múlt ese­mé­nyei pe­reg­tek. El­ső­ként az al­ka­lom, ami­kor a fér­fi­val elő­ször be­szélt ket­tes­ben. Az üzlet előtt tör­tént. Úgy tet­tek, mintha ci­ga­ret­táz­ná­nak.

14

Éppen felmérést készített, amikor meg­szó­lalt a te­le­fonja. Az ék­sze­rész ke­reste.

–  Jó napot, kisasszony! Nem hívom rossz­kor? – a férfi hangja kel­le­mes, meg­nyug­tató volt.

–  Nem. Mi újság?

–  Megkaptam a választ, beszél­nünk kel­lene!

–  Jó!

–  Péntek három óra megfelel?

–  Megfelel – mondta, közben arra gon­dolt, ha ma to­vább dol­go­zik, pén­te­ken biz­tos el­en­gedi a fő­nöke.

–  Rendben van. Akkor várom az üz­let­ben.

Fázós idő volt, rövid irhabundát vett fel és nad­rá­got. Most nem smin­kelte ki magát, va­la­hogy félt ettől a ta­lál­ko­zás­tól. Nem attól, amit majd hall, hanem attól, aki mondja. Ami­kor be­lé­pett az üz­letbe, a férfi a szá­jára tette az ujját, je­lezve, ne szól­jon. Majd egy pa­pírt nyo­mott az orra alá, ame­lyen a kö­vet­kező szö­veg állt: Lehet, hogy le­hall­gat­nak ben­nün­ket, men­jünk ki az ut­cára, mintha ci­ga­ret­táz­nánk!

Jó, bólintott a lány.

–  Mi történt, mi ez az egész lehall­ga­tási mi­zé­ria? – kér­dezte.

–  Nem biztos, hogy így van, de jobb vi­gyázni – mondta, mi­köz­ben tüzet adott. Egyi­kő­jük sem do­hány­zott, egy fi­gyel­mes szem­lélő az első pil­la­nat­ban ki­szúrta volna.

–  Gyönyörű! – hallotta a lány.

–  Tessék? Nem értem?

–  Ön gyönyörű!

Igen, most már jól hallotta, elpi­rult. Ne­vet­sé­ges, mi a fenét akar, kér­dezte ma­gá­ban.

–  Kerestem egy bécsi szakértőt. Azt kérte, vi­gyük ki a tár­gya­kat, hogy meg­vizs­gálja. Majd azután mond va­la­mit.

–  Igen – válaszolta Zita egy lehe­let­nyi mo­sollyal az ajkán.

–  Egyébként két hét múlva megyek Bécsbe, akkor ki­vi­he­tem. Talán önnek velem kel­lene jön­nie! Kérem, gon­dolja ezt át!

–  Jó – a lány érezte, a férfi nyu­godt stí­lusa, fér­fias il­lata, s egész egyé­ni­sége zsib­basz­tóan hat rá.

–  Addig, ha lehet, találkozzunk még, hogy pon­to­san meg­be­szél­jük a lé­pé­se­ket!

–  Ha úgy gondolja, hogy szükséges, per­sze, ta­lál­koz­ha­tunk.

–  Holnap meghívhatom esetleg ebédre?

„Holnap szombat", gondolta a lány. – Rend­ben!

–  Akkor holnap egy órakor várom a XVII. ke­rü­let­ben lévő Kakas ét­te­rem­ben.

–  Ott leszek.

–  Csókolom a kezét!

–  Viszontlátásra!

Amikor keze a férfi kezébe bújt, hir­te­len ott­hon érezte magát. Az érzés is­me­ret­len, za­va­ros, min­dent fel­boly­gató volt.

15

Zita láthatóan lassan összeszedte magát és a nyo­mo­zók­hoz for­dult.

–  Hallgatom önöket.

–  Szitás Dávidot tegnap tizenegy és ti­zen­négy óra kö­zött az iro­dá­já­ban meg­gyil­kol­ták.

A lány nagyon nehezen uralkodott magán, re­me­gett a keze, nem szólt sem­mit, hall­ga­tott to­vább.

–  Úgy tudjuk, ön többször járt az üz­le­té­ben. Mit tud mon­dani Szi­tás Dá­vid­ról?

–  Rövid ideig ismertem, túl sokat nem tudok. Nős volt, a fiá­val dol­go­zott az üz­let­ben. Mi a ba­rát­nőm­mel ta­ná­csért men­tünk hozzá.

–  Milyen tanácsra volt szükségük?

Zita gondolkodott egy darabig, lát­ha­tóan va­jú­dott, mi az, amit el­mond­jon, mi az amit nem, végül nagy le­ve­gőt vett, és meg­szó­lalt.

–  Én szerettem Szitás Dávidot, il­letve be­le­sze­ret­tem, ezért min­dent el­mon­dok önök­nek, hogy mi­előbb meg­ta­lál­ják a gyil­ko­sát. Akkor is, ha ártok ma­gam­nak vele – mondta ko­mo­lyan.

–  Hallgatjuk! – „gyönyörű ez a lány", gon­dolta, mi­köz­ben pró­bált minél ké­nyel­me­seb­ben el­he­lyez­kedni a ké­nyel­met­len szé­ken. Ez a lakás pedig olyan, mintha félig ki­pa­kol­ták volna.

–  A szállodaépítkezésen ellenőriz­tem a föld­mun­kát, ami­kor három darab edény ta­lál­tam a mun­ka­gö­dör­ben. Azt lát­tam, ré­giek és va­la­mi­lyen fém­tár­gyak. Ezért ke­res­tük meg az ak­kori pá­rom­mal Dá­vi­dot. Még nem is­mer­tük. Egy nővel éltem – ki­csit el­hall­ga­tott, várta az utolsó mon­dat ha­tá­sát.

A nyomozónak szeme sem rebbent, csak ma­gá­ban mor­fon­dí­ro­zott, mi­lyen kár ezért a lá­nyért.

–  Zsukával éltem együtt, szerettem őt. Úgy hit­tem addig a pil­la­na­tig, amíg Dá­vid­dal nem ta­lál­koz­tam, férfi nem lép­het az éle­tembe. Addig a per­cig in­kább ta­szí­tot­tak a fér­fiak. De ekkor min­den fel­bo­rult, ká­osszá vált az éle­tem. Azt hi­szem, Zsuka is meg­érezte, mert ettől a perc­től kezdve mintha fél­té­keny lett volna. Saj­nál­tam őt, ma­gam­mal sem vol­tam tisz­tá­ban, de ahogy egyre töb­bet ta­lál­koz­tam Szi­tás Dá­vid­dal, egyre job­ban érez­tem, nincs erőm el­len­állni a von­zá­sá­nak. A lány arcán hal­vány mo­soly su­hant át. Egy pil­la­natra vissza­em­lé­ke­zett az első közös ebéd­jükre. Akkor ba­rát­nője már na­gyon fél­té­keny le­he­tett.

16

Gondosan készülődött a talál­ko­zóra, oly­annyira, hogy Zsu­kának is fel­tűnt.

–  Te most valami királyfival, vagy ki­rály­lánnyal ta­lál­ko­zol? Mi ez a fene nagy ké­szü­lő­dés? – kér­dezte fél­té­ke­nyen.

–  Ne bosszants már! Tudod, az ék­sze­résszel ta­lál­ko­zom. Ez egy na­gyon gaz­dag, mű­velt pasas, mu­száj va­la­hogy ki­néz­nem. Ha már a cuc­caim kö­zép­sze­rűek, leg­alább a smin­kem le­gyen rend­ben – hang­zott a vá­lasz.

A lány érezte, hangja hamisan cseng, csak azt nem tudta, mennyit vett ebből észre a másik. Ha tudta volna, mi­lyen ér­zel­me­ket kel­te­nek a sza­vai, talán meg­bor­zong. Végül el­ké­szült, azt gon­dolta, iga­zán si­ke­res volt az igye­ke­zete. A tü­kör­ből egy ápolt, dús, hosszú barna hajú lány te­kin­tett rá vissza, enyhe smink­kel, mé­lyen ki­vá­gott piros pu­ló­ver­ben, szűk, fe­kete mi­ni­szok­nyá­ban, piros apró pöttyös ha­ris­nya­nad­rág­ban. Kör­mei, rúzsa is pi­ro­sak vol­tak. Sze­xi­nek látta magát, nyil­ván így gon­dolta ezt a másik lány is. A fél­té­keny­ség mar­can­goló út­jára in­dult, ahogy tel­tek a per­cek, órák, napok, egyre fé­lel­me­te­seb­ben ural­ko­dott el Zsu­kán. Eljön majd az idő, ami­kor nem lát, nem hall. Most még csak szé­dült a fáj­da­lom­tól.

A Kakas, ahol találkoztak, nem kü­lön­le­ges ét­te­rem a város egyik pe­rem­ke­rü­le­té­ben, de na­gyon jó a kony­hája. Ezt Zita az ék­sze­rész­től tudta. Most azon­ban nem ez volt a lé­nyeg. Öröm­mel várta a ta­lál­ko­zást, jól­le­het nem ér­tette, mi tör­té­nik vele. Hisz a másik csak egy férfi! Mégis, iz­ga­tot­tan gon­dolt hang­jára, il­la­tára. Ami­kor meg­ér­ke­zett, Dávid már várta.

–  Csókolom a kezét!

–  Jó napot!

Zavartak voltak mindketten, szinte lopva néz­tek egy­másra, mint két tol­vaj.

–  Örülök, hogy látom. Nagyon csi­nos!

–  Köszönöm.

A társalgás akadozva indult. Mind­ket­ten va­lami fé­lel­met érez­tek. Nem volt rend­jén semmi, főleg nem ez a ta­lál­ko­zás. Olyan volt, mint a má­kony, ki­ke­rül­he­tet­len, vég­ze­tes.

Miközben az étlapot bújták, csak lo­pott pil­lan­tá­so­kat en­ged­tek a másik felé. A lány gyomra görcsbe rán­dult. Leg­szí­ve­seb­ben sírva fa­kadt volna, gyor­san el­ro­hanva innen. A fér­fi­ban is fel­éb­redt a me­ne­kü­lés iránti vágy. De ahogy nem tud­ták az első perc­ben meg­tenni, az idő csak nö­velte von­zal­muk sú­lyát, a me­ne­kü­lés ne­héz­sé­gét. Ma­rad­tak, és ren­del­tek. Hogy mit, az szinte mind­egy volt, mint ahogy az is, ami­ért ta­lál­koz­tak. Még nem érez­ték a halál sze­lét, az el­mú­lás il­la­tát. Csak men­tek las­san egy­más felé.

–  A jövő pénteken kell utaznunk, lesz egy pár nap, amit kint kell töl­teni.

–  Jó! Szabadságot kell kivennem, de nem lesz semmi gond.

–  Annyira gyönyörű! Tudja?

–  Nem, nem szokták mondani.

–  Van barátja?

–  Nincs! – „hoppá, itt egy hazug­ság! Egy majd­nem ha­zug­ság", gon­dolta a lány.

–  És ön? A családja?

–  Igen, közel harminc éve élek a fe­le­sé­gem­mel. Tisz­tel­jük egy­mást, de sza­bad va­gyok – „aha! Itt a má­so­dik! Ugyan csak egy kicsi, mert az igaz, hogy az asszony nem lesi min­den per­cét. Nincs is miért, hisz ott van­nak a nap hu­szon­négy órá­já­ban szinte egy­más mel­lett. Na és a le­menő nap, ugye! Most azt gon­dolja, ra­gyog, csak más kell hozzá. Ha­zu­dunk, szé­dí­tünk, majd szé­dü­lünk és meg­ha­lunk. Mert egy­szer min­den véget ér, a szép is és az ocs­mány is."

–  Akkor jövő pénteken hat órakor fel­ve­szem. Hová men­jek?

–  Örs vezér tér, az Árkáddal szem­közti par­ko­ló­ban várom.

–  Rendben! Ha addig történik valami fon­tos, hív­jon!

–  Mi történhetne?

–  Hát, azt sosem lehet tudni! – mo­soly­gott.

–  Köszönöm az ebédet!

–  Örültem, hogy önnel tölthettem ezt az órát!

–  Viszontlátásra!

–  Csókolom a kezét!

Ennyi, és már olyan úton jártak, ame­lyet el­hagyni csak erő­szak­kal lehet, vagy hosszú idő múlva.

17

Amikor a lány hazaérkezett, Zsuka min­dent le­ol­va­sott az ar­cá­ról. A fél­té­keny­ség, mint va­lami erős méreg, szinte élő­ha­lottá tette. Igye­ke­zett el­rej­teni gon­do­la­tait. Nagy ne­he­zen si­ke­rült is, ami­kor meg­szó­lalt, hang­ján is csak egy gon­dos meg­fi­gyelő ve­hette volna észre azt, va­lami nincs rend­ben.

–  Na, mit mondott a pasi?

–  Ki kell vinni az edényeket Bécsbe, ott majd egy mű­ke­res­kedő fel­ér­té­keli. Azt be­szél­tük meg, a jövő pén­te­ken megy, akkor én is vele me­gyek, ki­visszük – hangja mintha egy haj­szál­nyit ke­mé­nyebb lenne, ész­lelte a másik.

–  És miért kell neked is menni, éde­sem?

–  Hogyhogy miért? Ezek az edények sze­rin­tem ezüst­ből van­nak mi­ni­mum, ren­ge­te­get érnek. Nem gon­do­lod, hogy csak úgy rá lehet bízni va­la­kire?

–  Jó, de én is megyek veletek.

–  Szerintem nem jó ötlet. Elég le­szek én egye­dül.

–  Édesem! Nem zavarna téged, ha egy fér­fi­vel egye­dül kel­lene töl­te­ned ennyi időt?

–  Mintha féltékenységet érzékelnék! Nincs okod rá, hidd el! Csak téged sze­ret­lek! – a hamis mon­da­tok nem nyug­tat­ták meg a má­si­kat.

–  Zita! Vedd nagyon komolyan, amit most mon­dok! Nem tud­nám el­vi­selni, hogy meg­csalj!

–  Ugyan már, fejezd be! Utálom, ha ter­ror alatt akar­nak tar­tani, ezt nem tet­ték velem a szü­leim sem, és te sem te­he­ted. Meg kell bíz­nod ben­nem, tudod, hogy sze­ret­lek! – mondta, habár most már ő is tudta, mon­da­tai nem egé­szen a va­ló­sá­got tük­rö­zik. Ér­zé­sei azon­ban olyan za­va­ro­sak vol­tak, maga is sze­rette volna el­hinni azt, amit mon­dott.

–  Jól van, menj egyedül, de ne fe­lejtsd el, soha senki nem fog úgy sze­retni, ahogy én!

Tovább nem beszéltek a dolog­ról, de a le­vegő fe­szül­tebb lett. Este, ami­kor ágyba búj­tak, és a szo­ká­sos ked­ves­ke­dés út­jára in­dult volna, Zita fej­fá­jásra hi­vat­kozva, el­tolta a másik kezét. Elő­ször alud­tak el úgy, hogy a napot záró sze­ret­ke­zés el­ma­radt. A közös ágy vé­sze­sen kez­dett ki­hűlni.

18

Jó volt a visszaemlékezés, de ez rá­döb­ben­tette a va­ló­ságra. Hir­te­len zo­kogni kez­dett. Bá­lint papír zseb­ken­dőt adott a síró lány­nak, és úgy dön­tött, ezt a be­szél­ge­tést most be­fe­jezi. Hoppá! Azért még egy kér­dés!

–  Az apa és a fia kapcsolatá­ról tud va­la­mit mon­dani? Önnek mi­lyen be­nyo­má­sai van­nak Be­ne­dek­kel kap­cso­lat­ban?

–  Tudtommal jó volt a kapcso­la­tuk. Ba­ráti. Én nem­igen em­lék­szem a fiúra, ke­ve­set ta­lál­koz­tam vele, akkor is csak kö­szön­tünk. Ennyi.

–  A tárgyakat felértékelte Szitás?

–  Azt mondta, ő nem tudja, de Bécs­ben van egy jó is­me­rőse, aki szak­ér­tője a ré­gi­sé­gek­nek, be­szélt vele. A férfi azt kérte, vi­gyük ki, és ő két nap alatt meg­vizs­gálja, azután meg­mondja az árat, és azt is, ho­gyan lehet eset­leg ér­té­ke­sí­teni.

–  És?

–  Kivittük. Találkoztunk az ember­rel. Mű­kincs­ke­res­kedő, va­ló­ban két nap alatt fel­ér­té­kelte. Sze­rinte hon­fog­la­lás kori edé­nyek, arany­ból ké­szül­tek, ér­té­kük fel­be­csül­he­tet­len. Nehéz lesz ér­té­ke­sí­teni, de ha talál vevőt, je­lent­ke­zik. Nála hagy­tuk az edé­nye­ket.

–  Ki vitte Bécsbe ezeket?

–  Szitás Dávid, de vele mentem én is.

Na igen! Az emlékek! A lány újra zo­kogni kez­dett.

19

Dávid már félórája ücsörgött a ko­csi­ban, ami­kor meg­ér­ke­zett a lány. Csi­nos volt. A no­vem­beri sze­les, hideg idő pi­rosra csípte az arcát, össze­kó­colta haját, az előtte álló út pedig gon­do­la­tait ku­szálta össze.

–  Jó reggelt!

–  Csókolom a kezét! Gyönyörű, mint min­dig.

Ahogy beült a kocsiba, csend lett hir­te­len, már az utca zaja sem hal­lat­szott. Be­szélni kel­lett volna, hogy csök­ken­jen a fe­szült­ség. Nem szólt egyi­kő­jük sem. A lány egyre rosszab­bul érezte magát. Va­la­mit mon­dani kel­lene, de sem­mi­lyen ép­kéz­láb gon­do­lat nem ju­tott eszébe.

–  Nem haragszik, ha alszom egy ki­csit? – nyögte ki végül.

Ha alszik, legalább nem kell beszél­getni, vagy ha leg­alábbis úgy tesz, köz­ben nyu­god­tan ren­dez­heti gon­do­la­tait. Nagy té­ve­dés volt, mert ugyan be­hunyta a sze­mét, de a káosz tel­jes volt a fe­jé­ben, lel­ké­ben. Ugyan­így volt ezzel a férfi is, habár ő már este el­dön­tötte, nem áll ellen a kí­sér­tés­nek. Miért is tenné? Az évek rö­pül­nek, ha kínál a sors va­la­mit, fo­gadd el. De vajon kínál-e? Ezt nem tudta bi­zo­nyo­san, úgy­hogy ő most azon mor­fon­dí­ro­zott, ho­gyan tudná ki­pu­ha­tolni, tet­szik-e a lány­nak.

–  Nem haragszik, ha udvarolok egy ki­csit? – kér­dezte végül.

A lány összerezzent, de nem vála­szolt sem­mit. Ez talán biz­ta­tás!

–  Soha nem találkoztam olyan nővel, mint ön. Gyö­nyörű, in­tel­li­gens. Nem va­gyok fi­a­tal, de most be­val­lom, újra annak érzem ma­ga­mat.

Ahogy hallotta a férfi hang­ját, egyre job­ban el­zsib­badt. A lába köze is bi­zse­regni kez­dett. Nem úgy, ahogy eddig is­me­rős volt. Sok­kal erő­tel­jes­eb­ben, szé­gyen­lő­sen. Las­san szinte ön­tu­dat­lan kez­dett a lába szét­nyílni. Egy gya­kor­lot­tabb férfi tudta volna, mit je­lent ez, de Szi­tás Dávid nem le­he­tett ilyen téren gya­kor­lott. A von­zó­dás azon­ban ak­kora volt benne, alig várta, hogy ki­ér­je­nek a vá­ros­ból, és az au­tó­pá­lya mel­lett par­kolni tud­jon. Ami­kor fél­re­hú­zó­dott a ko­csi­val, egy da­ra­big egyi­kő­jük sem moz­dult. Végül a férfi keze in­dult a lány felé. Elő­ször csak az arcát érin­tette, nya­kát, fülét, mintha tudta volna, mit tesz. De nem tudta, csak ösz­tö­nö­sen cse­le­ke­dett, óva­tos akart lenni, hogy a va­rázs ne tör­jön meg. Las­san a lány is vi­szo­nozta a moz­du­la­to­kat, ma­gá­hoz húzta kezét, si­mo­gatni kezdte. Ez a gyen­géd­ség szo­kat­lan volt mind­ket­tő­jük­nek. Az üres par­ko­ló­ban, mikor meg­csó­kol­ták egy­mást, senki nem lát­hatta. Könnyű volt hát to­vább­lépni. A szét­nyíló com­bok fel­kí­nál­ták a kö­zöt­tük rej­tőz­ködő fész­ket. Az egyre kö­ze­lebb ma­tató ujjak szinte el­áz­tak a lány vá­gya­ko­zá­sá­tól. Ami­kor a férfi keze meg­ér­ke­zett tes­té­nek leg­ér­zé­ke­nyebb pont­já­hoz, már szinte fél­ájult volt. A gyö­nyör hir­te­len és vá­rat­la­nul sö­pört végig tes­tén. Ami­kor meg tu­dott szó­lalni, annyit nyö­gött ki, kö­szö­nöm. Nem szólt töb­bet egyi­kő­jük sem. A fér­fi­nak elég volt a másik gyö­nyöre, sa­játja még vá­ra­tott ma­gára. A ha­tá­ron sze­ren­csé­sen túl­ju­tot­tak, mióta EU-tag az or­szág, azóta az el­len­őr­zé­sek is vál­toz­tak, bi­zo­nyos ese­tek­ben szi­go­rúb­bak, má­sok­ban pedig eny­héb­bek let­tek.

Amikor megérkeztek Bécsbe, első útjuk szál­lá­sukra ve­ze­tett. Egy han­gu­la­tos, csa­lá­dias pan­zió egyik két­ágyas szo­bája. Nem volt szük­ség meg­be­szélni. Így gon­dol­ták mind­ket­ten. Kora dél­után ta­lál­koz­tak Kalinával, egy cuk­rász­dá­ban.

–  Kézcsókom, kisasszony! Jó napot, Szi­tás úr!

–  Ezek szerint szerencsésen túlju­tot­tak a ha­tá­ron?

–  Nem mondom, hogy nem volt izgal­mas, de nem néz­tek meg sem­mit.

–  Hát igen, jóképű középkorú férfi, csi­nos fi­a­tal nő… – sejtel­meskedett Kalina. Maga sem hitte volna, mi­lyen te­li­ta­lá­lat, amire céloz.

–  Nekem minimum két nap kell a vizs­gá­lat­hoz, hogy a kort, anya­got be tud­jam azo­no­sí­tani. Hét­főn dél­előttre biz­to­san el­ké­szü­lök, akkor el is lehet dön­teni, ho­gyan to­vább. Addig pi­hen­je­nek, szó­ra­koz­za­nak, mu­tassa meg a kis­asszony­nak Bé­cset! Ma­rad­junk abban, ha semmi nem jön közbe, hét­főn ti­zen­egy óra­kor itt ta­lál­ko­zunk, ha pedig van va­lami, ke­res­sük egy­mást.

–  Rendben!

Miután elköszöntek, sétáltak egy na­gyot a vá­ros­ban, majd va­cso­rázni in­dul­tak. Még nem te­ge­ződ­tek, de a ma­gá­zó­dás már fur­csa volt, ismét min­den sza­vu­kat zavar lengte át.

20

Amikor Bálint látta, a lány tel­je­sen ki­bo­rult, úgy dön­tött, ab­ba­hagyja a kér­de­zést, el­kö­szön. Már este ki­len­cet mu­ta­tott óra, ami­kor el­in­dult ha­za­felé. Út­köz­ben még be­né­zett a kór­házba. Meg­tudta, más­nap Szi­tás­nét és a fiát is ki­en­ge­dik. Be­ne­dek a fo­lyo­són áll­do­gált, így vál­tott vele pár szót.

–  Jó estét! Nem tud aludni, vagy korán van még?

–  Éjfél előtt nem szoktam lefeküdni. Tíz óra­kor nyit az üzlet, nem kell korán kel­nünk.

–  Jobban van már? Bocsánat, ez hülye kér­dés!

–  Ne kérdezze, hogy vagyok! Vagyok-e egy­ál­ta­lán, azt sem tudom – né­zett volna tá­volba a fiú, de te­kin­tete falba üt­kö­zött.

–  Ezután ön fogja irányítani az üz­le­tet?

–  Nem tudom, mit fogok csinálni. Eddig min­dig azt tet­tem, amit a szü­leim jónak lát­tak, most nem tudom, mi lenne jó.

–  Majd kialakul – mondta vigaszta­lás­kép­pen Bá­lint, de tudta, egy­előre nincs vi­gasz. „Majd ha a játszma véget ér", gon­dolta.

–  Édesanyja hogy van? Kezd egy ki­csit meg­nyu­godni?

–  Nem nagyon. A napokban jött rá, apa meg­csalja, már egy ideje ki van bo­rulva. Most pedig nem­csak össze­om­lott egy bál­vány, hanem el is ment vég­leg. Na­gyon saj­ná­lom őt. Éle­tünk ro­mok­ban hever, hisz apa volt az irá­nyító, ő tudta, mikor mi kell, mi a jó, és min­dig jól tudta.

–  Édesanyja honnan tudta, hogy az apja meg­csalja?

–  Megérezte. Apám kiment Bécsbe, ki­vitte azo­kat a tár­gya­kat, ami­ket a két nő ho­zott be fel­ér­té­kel­tetni. Akkor úgy gon­dolta, nem egye­dül ment. Annyira ide­ge­sí­tette a gyanú, hogy nem tu­dott meg­nyu­godni, így azután apám után men­tünk, és meg­lát­tuk. Zi­tá­val volt kint, a fi­a­ta­lab­bik lánnyal. Úgy vi­sel­ked­tek, mint a sze­rel­me­sek, kézen fogva men­tek, az utcán csó­ko­lóz­tak.

–  Meglesték az apját? – a kér­dés ugyan fe­les­le­ges, de Bá­lint döb­be­ne­té­ben ezzel egy kis időt nyert. Addig, amíg a fiú vá­la­szol, for­gott az agya.

–  Igen! Ugyan csúnyán hangzik, de va­ló­ban meg­les­tük.

21

Valahogy Szitásék otthonába is be­fész­kelte magát a bi­zal­mat­lan­ság lég­köre. Már nem vol­tak olyan jóízű be­szél­ge­té­sek dél­ben az asz­tal körül, az intim együtt­lé­tek is tel­je­sen el­ma­rad­tak. Be­szélni ugyan nem be­szél­tek róla, hisz sosem volt rá szük­ség, min­den ment a maga útján, úgy, hogy mind­ket­tő­jük­nek meg­fe­lel­jen. Most, ami­kor hir­te­len zavar ke­rült a rend­szerbe, a két ember nem ta­lálta az ide­illő sza­va­kat. Így azután nem csoda, ha szo­kat­lan re­ak­ciók so­ro­zata kez­dő­dött el. Mert ugyan hány fe­le­ség­nek jutna eszébe az, hogy Bécs­ben le­sel­ked­jen a férje után. Szi­tás­nénak eszébe ju­tott.

–  Benedek! Nagyon komoly dologról sze­ret­nék be­szélni veled! – szólt a fiá­hoz aznap este, ami­kor a férje el­uta­zott.

–  Parancs, asszonyom! – próbált vic­ce­lődni a fiú, habár va­lami meg­fog­ha­tat­lan rossz elő­ér­zete volt.

–  Te tudod, hogy apád egyedül ment Bécsbe?

–  Nem beszéltünk erről, de gondo­lom, igen.

–  Valahogy én úgy érzem, nem. Már jó ideje meg­vál­to­zott a kap­cso­la­tunk, azt hi­szem, sze­re­tője van.

–  Ugyan, anya, ne viccelj már! Nem kép­ze­lődsz egy ki­csit sokat?

–  Akkor úgy fogalmazok, biztosan tudom. Több jel utal rá. Pél­dául miért van ki­kap­csolva a te­le­fonja most is?

–  Biztos lemerült.

–  Hol szoktatok megszállni, ha ki­men­tek? Min­dig ugyan­ott?

–  Igen, egy panzióban, Bécs külvá­ro­sá­ban.

–  Kérlek, próbáld ott utolérni!

–  Ugyan, anya! Biztosan egyedül van – mondta, bár már ő is érezte, nem is olyan biz­tos. Mi­köz­ben ke­reste a te­le­fon­szá­mot, Zita körül jár­tak gon­do­la­tai. Ész­re­vette, ap­já­nak tet­szik, végül is a lány tár­gyait vitte ki. Na­gyon is va­ló­színű, nem egye­dül ment. Hir­te­len szé­dülni kez­dett a gon­do­lat­tól. Az első lány az éle­té­ben, aki­hez sze­re­tett volna kö­ze­lebb ke­rülni, s lehet, az apja le­csapja a ke­zé­ről!

–  Na, itt van! Mit mondjak, miért ke­re­sem?

–  Kérdezd meg, mikor jön haza, mert nem va­gyok jól. Ez igaz is! Még ha­zud­nod sem kell!

–  Rendben! – közben már tárcsázott is.

–  Guten Tag!

–  Grüss Gott!

–  Ich suche Dávid Szitás!

–  Er ist nicht da!

–  Danke schön!

–  Tschüss! – Benedek arca beszél­ge­tés köz­ben hi­he­tet­len vál­to­zá­son ment ke­resz­tül. Sze­ren­cséje volt, anyja éppen a lak­kot mosta le kör­mé­ről, így fi­gyelme meg­osz­lott.

–  Nem ott szállt meg – mondta csen­de­sen, de leg­be­lül a fél­té­keny­ség pokla már dol­go­zott.

–  Hm… ez érthetetlen. Szerinted meg­tud­hat­juk va­la­hon­nan, hogy hol?

–  Gondolom, Kalina tudja. Mindjárt fel­hí­vom, csak ide va­lami oko­sabb in­do­kot kell ki­ta­lálni.

Végül Kalinától megtudták, hol szállt meg az ék­sze­rész. Úgy dön­töt­tek, ki­men­nek, meg­győ­ződ­nek maguk a va­ló­ság­ról. Ami­kor meg­ér­kez­tek Bécsbe, egy bé­relt au­tó­val a pan­zió­hoz közel le­par­kol­tak. Nem kel­lett so­káig vár­niuk. Dávid és Zita éppen ebé­delni in­dul­tak, kézen fogva, ne­vet­gélve, mint két sze­rel­mes. Az utca végén meg­áll­tak, hosszan csó­ko­lóz­tak. Az asszony és a fiú csend­ben fi­gyel­tek. Egyi­kő­jük sem tu­dott meg­szó­lalni. Mind­ket­ten ha­tal­mas po­font kap­tak a sors­tól, tel­je­sen le­tag­lózta őket.

22

Bálint már szinte teljes bizonyos­ság­gal tudta, ki a gyil­kos. Érezte azt is, ver­senyt kell fut­nia az idő­vel, mert még nem zá­rult le a tör­té­net. Rosszul aludt, egész éj­szaka azon törte a fejét, mi lenne az a lépés, ame­lyet meg kel­lene ten­nie, hogy a gyil­kos el­árulja magát. Más­nap reg­gel össze­hívta a cso­por­tot, át­be­szél­tek min­den nyo­mot, de semmi olyasmi nem volt a tar­so­lyuk­ban, amellyel bi­zo­nyít­ha­tóan rá le­he­tett mu­tatni a gyil­kosra. A nyo­mozó rossz elő­ér­zete el­le­nére sem tu­dott iga­zá­ból előbbre lépni. Csak annyit te­he­tett, foly­tatja a ki­hall­ga­tá­so­kat. Zita ba­rát­nő­jé­vel még nem be­szél­tek. Tudta ugyan, lé­nyegi in­for­má­ci­óra nem szá­mít­hat tőle, de hogy az első kör tel­jes le­gyen, meg­ke­reste. A nő egy épí­tő­anyag-keres­ke­dés­ben dol­go­zott. Nem holmi TÜZÉP, mint ami ál­ta­lá­ban meg­szo­kott. Ez egy va­ló­sá­gos épí­tés­sel kap­cso­la­tos cen­ter. Ha­tal­mas dizájnos épü­let. Köz­pontja egy fél­kör­íves több­szin­tes épít­mény, me­lyet föld­szin­tes üz­le­tek vet­tek körbe, kif­li­sze­rűen. Mo­dern kör­nye­zet, szép, par­ko­sí­tott te­rü­let. Itt min­den meg­ta­lál­ható annak, aki épít­ke­zésbe kez­dett, ter­ve­zés­től egé­szen a ki­vi­te­le­zé­sig. Egyik ilyen be­mu­ta­tó­te­rem­ben dol­go­zott Zsuka. Az üz­let­ben mű­anyag nyí­lás­zá­rók vol­tak ki­ál­lítva, a lány fel­adata pedig ren­de­lés­fel­vé­tel és annak to­váb­bí­tása. Ami­kor ki­lenc óra­kor Bá­lint be­lé­pett, rög­tön tudta, jó he­lyen jár, hisz az első, ami sze­mébe öt­lött, egy nad­rá­got vi­selő, szinte fér­fi­as­sá­got su­gárzó nő. Ami­kor el­mondta, mi já­rat­ban van, Zsuka na­gyon meg­döb­bent, őszinte saj­nál­ko­zás lát­szott rajta. „Vagy csak tet­teti magát?" – ug­rott be a gon­do­lat a fe­jébe.

–  Beszéltem a barátnőjével, Staller Zi­tá­val – kezdte a nyo­mozó.

–  Már nem a barátnőm! – Zsuka vé­de­ke­zése meg­le­pően gyor­san ér­ke­zett.

–  Beszélne nekem a kapcsola­tuk­ról? – mi­köz­ben a kér­dést fel­tette, arra gon­dolt, ez a nő még nincs túl rajta. Még min­dig sze­reti a má­si­kat. Azt ta­pasz­ta­lat­ból tudta, hisz mun­kája során szám­ta­lan­szor ta­lál­ko­zott lesz­bi­ku­sok­kal, sze­rel­mük mély és ke­gyet­le­nül fáj­dal­mas. Ezt ér­zé­kelte most is.

–  Nagyon szerettem Zitát – kezdte.

–  És ő?

–  Ő is szeretett, együtt akartuk le­élni az éle­tün­ket, és ezt nem is én, hanem ő ve­tette fel. Be­mu­ta­tott a szü­lei­nek is. Azok is ked­ve­sen fo­gad­tak, hisz már régen tud­tak Zita sze­xu­á­lis irá­nyult­sá­gá­ról. Azt gon­dol­ták, ha már így ala­kult, se­gí­te­nek a lá­nyuk­nak azzal, hogy el­fo­gad­ják a vá­lasz­tott­ját.

–  Miért lett vége mégis a kap­cso­la­tuk­nak?

–  Találkoztunk az ékszerésszel, és ő be­le­sze­re­tett. Ál­lí­tó­lag az első férfi az éle­té­ben, aki­től nem un­do­ro­dott, hanem sze­rel­mes lett. Ez na­gyon ritka a lesz­bi­ku­sok­nál. Egy igazi lesz­bi­kus sosem lesz egy fér­fibe sze­rel­mes, gon­do­lom, vagy leg­alábbis csak na­gyon rit­kán.

–  Önnek mi volt a benyomása Szi­tás Dá­vid­ról és a fiá­ról?

–  Az öreg ápolt, elegáns, halk szavú, meg­nyerő mo­dorú ember volt. A fia is mintha ha­son­lí­tott volna hozzá. Va­ló­já­ban nem tudom, mert rajta mintha ál­lan­dóan egy kis fe­szült­ség lett volna ér­zé­kel­hető.

–  Önök közül ki kezdeményezte a sza­kí­tást?

–  Nem én.

–  Az edényekről tudomása szerint adott az ék­sze­rész ér­ték­becs­lést a ba­rát­nő­jé­nek?

–  Annyit tudok, kivitték Bécsbe, ott fel­ér­té­kel­ték, és kint hagy­ták ér­té­ke­sí­tésre. Hogy mennyit ér­het­nek, azt nem tudom, de gon­do­lom sokat, mert hon­fog­la­lás kori arany­edé­nyek vol­tak.

Bálint érezte, ezeknek az edények­nek nincs sok közük a tör­tén­tek­hez, bár ön­ma­gá­ban a mű­kincs­csem­pé­szés is bűn­cse­lek­mény. Saj­nálta a két nőt meg­gon­do­lat­lan­sá­gu­kért.

23

Zita a bécsi út után eldöntötte, sza­kít Zsu­kával. Az után a cso­dá­la­tos három nap után, amit az ék­sze­résszel töl­tött, nem tudta a másik lányt el­he­lyezni éle­té­ben. Nem ér­tette saját magát sem. Nem ér­tette, ho­gyan tu­dott ilyen hir­te­len vál­tozni, de egy­ben biz­tos volt. Neki szük­sége van a fér­fira. Az, hogy nős, a leg­ki­sebb mér­ték­ben sem za­varta.

–  Mi lesz velünk, kedves? – kérdezte a fér­fit egyik heves sze­ret­ke­zé­sük után.

–  Nem tudom – láthatóan elgondol­ko­dott a kér­dé­sen, mert kis idő múlva foly­tatta. – Har­minc éve élek jó há­zas­ság­ban, most úgy érzem, fel­bo­rul az éle­tem. Évát nem hagy­ha­tom ma­gára, téged pedig nem köt­het­lek le, hisz túl fi­a­tal vagy.

Igen, ezt a lány is érezte. Nem lehet min­dent fel­bo­rí­tani. Itt neki kell dön­teni, vál­lalja-e így a fér­fit, a lo­pott órá­kat, ma­gá­nyos hét­vé­gé­ket, ün­ne­pe­ket. A vá­laszt nem tudta. Nem is­merte a sze­re­tők sor­sát, ha is­meri, biz­to­san me­ne­kült volna. Így csak egyet­len dolog volt biz­tos. Zsu­kával be kell fe­jezni, tisz­tes­sé­ge­sen, mél­tó­ság­gal le­zárni a kap­cso­la­tot. Ami­kor ha­za­ér­ke­zett, rög­tön tisz­tázni akarta vele a hely­ze­tet.

–  Gyere, légy szíves! Szeretnék veled meg­be­szélni va­la­mit!

Látszott rajta, nagyon ideges. Le­ül­tek egy­más­sal szem­ben, Zsuka vá­ra­ko­zóan te­kin­tett rá. Tudta ugyan, mi kö­vet­ke­zik, de azt várta, Zita kín­lód­jon be­szél­ge­tés köz­ben. Ez a mi­ni­mum, amit meg­ér­de­mel. El­len­sé­ge­sen né­zett rá.

–  Nem köntörfalazok sokat, mert sze­ret­nék túl lenni minél előbb az egé­szen. Be­le­sze­ret­tem Szi­tásba. Tudom, sej­ted, most arra kér­lek, fo­gadd el, fe­jez­zük be a kap­cso­la­tun­kat! Sze­ret­ném azt is, ha mi­ha­ma­rabb el­köl­töz­nél! – mondta egy szuszra.

–  Én nem tudok ilyen könnyen túl­lépni raj­tad. Azt mon­dom, gon­dold át még egy­szer! Tudom, nem te vagy a hibás, hanem az a szél­há­mos pasi, aki a fe­le­sége mel­lett más nőt is dugni akar.

Zitának a durva hangra össze­rán­dult a gyomra. Tudta azt is, ba­rát­nő­jé­nek va­ló­szí­nű­leg igaza van. De még így sem tu­dott már a másik lánnyal mit kez­deni. Az ék­sze­rész külön tör­té­net lesz.

–  Mindegy, mit mondasz, még az is lehet, iga­zad van, akkor is arra kér­lek, köl­tözz el a héten!

–  Én nem akarok veszekedni, de ha ez az utolsó sza­vad, akkor meg­is­me­red majd a ma­gya­rok is­te­nét, ga­ran­tá­lom!

–  Ne fenyegess, ne váljunk el ilyen csú­nyán! Kér­lek! Nekem min­dig cso­dá­la­tos emlék ma­radsz, de rá­jöt­tem, ehhez a fér­fi­hoz von­zó­dom. Sze­rel­mes va­gyok, ez ellen nem tudok sem­mit tenni.

–  Rendben van, Zita, de amit az előbb mond­tam, vedd ko­mo­lyan!

Így azután rövid együttélés után el­vál­tak út­jaik. Hová let­tek a nagy sza­vak, hogy együtt éljük le az éle­tün­ket, hová lett a csoda, ami­kor egy­más­hoz búj­tak, hová lett a béke, nyu­ga­lom? He­lyü­ket si­vár­ság, fé­le­lem, gyű­lö­let, vagy éppen ki­lá­tás­ta­lan­ság vál­totta fel. Mert ilyen a sors. Egy­szer ad, egy­szer el­vesz.

24

Bálint tudta, minden fontos szerep­lő­vel be­szélt, hiába volt a nyo­mo­zás­nak egy másik szála, azzal egy csep­pet sem tö­rő­dött. Az ék­sze­részt már egy ideje fi­gyel­ték, mert azt gya­ní­tot­ták, or­gazda. A rab­lá­sok­ból szár­mazó ék­sze­re­ket át­ve­szi, meg­pró­bálja kül­földre jut­tatni. Innen a bécsi is­me­rőse, Kalina. De Bá­lint már tudta, ki gyil­kolt, így ezzel a tör­té­net­tel egy­előre egy másik kol­léga fog­lal­ko­zott. Neki a gyil­kost kel­lett mi­előbb fal­hoz szo­rí­tani. A ki­hall­ga­tá­sok során olyan ér­zel­mek­kel teli tör­té­ne­te­ket hal­lott, ha nincs ez a ka­sza­bo­lás, talán él­vezte volna a nyo­mo­zást, hisz mint író, szí­ve­sen ta­lál­ko­zott az em­beri lé­lek­kel a maga pőre va­ló­sá­gá­ban. De itt volt a ke­gyet­len­ség­nek egy olyan mér­téke, ame­lyet egész­sé­ges lé­lek­kel el­kö­vetni nem lehet. Aki ezt tette, abban ha­tal­mas el­foj­tott ér­ze­lem rob­bant fel­színre. Meg­nyug­vá­sá­hoz nem volt elég a pusz­tí­tás, kel­lett hozzá a másik szen­ve­dé­sé­nek vé­gig­élése. Abban a pil­la­nat­ban, ahogy eddig ju­tott a gon­do­la­tai­ban, meg­csör­rent a te­le­fon. Tudta, mit fog hal­lani. Hát el­ké­sett.

–  Igen! Hallgatom!

–  Szitás Dávidnét meggyilkolták. La­ká­sán ta­lált rá a szom­széd­asszony. A hely­szí­ne­lők el­in­dul­tak.

–  Köszönöm! – egy pillanatig vias­ko­dott lel­ki­is­me­re­té­vel, talán meg­előz­hette volna, de józan esze tudta, hogy nem. Még korai lett volna bár­mi­lyen végső kö­vet­kez­te­tést le­vonni. Nem te­he­tett sem­mit. Most vi­szont már igen, úgy­hogy igye­ke­zett az ék­sze­rész la­ká­sá­hoz.

A látvány, ami ott fogadta, gyomor­for­gató volt. Az asszony oda­kö­tözve egy szék­hez, nyaka el­vágva, több­ször hasba is szúr­ták. Nem halt meg rög­tön, sokat szen­ved­he­tett, és látta gyil­ko­sát. A gyil­kos a nő szen­ve­dé­sét nyil­ván­va­lóan vé­gig­nézte, hisz a bosszún kívül ezért a lát­vá­nyért kö­vet­hette el tet­tét. A la­kás­ban sem­mi­lyen ku­ta­tás­nak nem volt nyoma. Be­ne­dek a másik szo­bá­ban ült egy fo­tel­ben, mely ak­kora volt, hogy szinte el­ve­szett benne. Tel­je­sen me­re­ven him­bá­ló­zott előre-hátra. Meg­kapta már az ilyen­kor szo­ká­sos in­jek­ció­ját, de sok­kos ál­la­pota nem eny­hült. Lát­ható volt, nem ér­de­mes kí­sér­le­tezni a ki­hall­ga­tá­sá­val. „A min­ta­csa­lád – gon­dolta Bá­lint. – Vajon mi­lyen tit­kot rej­te­get­het­tek?" Tudta, a meg­ol­dás kul­csa Be­ne­dek ke­zé­ben van. Ám mi­előtt vele be­szélne, sze­rette volna kol­lé­gái­val ele­mezni a hely­ze­tet. Már ele­get tu­dott, így a hely­színi szemle után vissza­men­tek az őrsre. Egy nyo­mo­zót a biz­ton­ság ked­vé­ért el­kül­dött az ék­szer­üz­let meg­fi­gye­lé­sére. Szo­bá­já­ban egy táb­lára raj­zolt időn­ként tár­sai­nak, mi­köz­ben egy-egy hely­ze­tet ele­mez­tek. Most is pró­bálta lát­tatni gon­do­la­tait a töb­bi­ek­kel.

–  Szitás Dávidot több okból is meg­öl­het­ték – kezdte.

–  Egyik ok lehetett érzelem, a másik ér­té­kek, a har­ma­dik va­la­mi­lyen be­te­ges bosszú. Pró­bál­juk meg ki­zá­rá­sos ala­pon meg­ha­tá­rozni, me­lyik eset­ben ki jöhet szá­mí­tásba. Azt előre le­szö­gez­het­jük az összes in­for­má­ció bir­to­ká­ban, aki el­kö­vette eze­ket a ször­nyű­sé­ge­ket, az ál­ta­lunk eddig meg­is­mert sze­mé­lyek kö­zött kell ke­res­nünk. Ve­gyük sorra.

–  Érzelemből ki gyilkolhatott?

–  Egyszer a férfi felesége, Zsuka, a lesz­bi­kus és meg­csalt ba­rátnő, to­vábbá a fia, Be­ne­dek. Igen, de ebből a név­sor­ból ki­húz­hat­juk a fe­le­sé­get, hisz azt is meg­öl­ték. Ugyan­olyan ke­gyet­len­ség­gel, a hely­szí­ne­lők első meg­lá­tása alap­ján, ha­sonló módon, mint az ék­sze­részt. Tehát nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a tet­tes ugyanaz a sze­mély, mind­két eset­ben.

–  Igen. Véleményem szerint Zsukát is ki­zár­hat­juk, hisz egy­részt mun­ka­he­lyén egy­ér­tel­műen iga­zol­ták ali­bi­jét, más­részt Szi­tás­néval kap­cso­lat­ban sem­mi­lyen ér­zelmi szá­lak nem ve­tőd­het­nek fel az ő ese­té­ben. Az ér­zelmi ala­pon tör­ténő ölés­ből a Szi­tás fiú sze­mé­lyét is ki­zár­hat­juk.

–  Értékek miatt kik ölhették meg? Ez az indok az is­me­re­tek bir­to­ká­ban nem jöhet szóba. Nem tar­to­zott sen­ki­nek, nem csa­pott be sen­kit. Az al­vi­lág­ban te­kin­té­lyes, meg­bíz­ható em­ber­nek szá­mí­tott.

–  Maradt a beteges bosszú. Ebben az eset­ben szóba jö­hetne Staller Zita, aki fél­té­keny­ség miatt gyű­löl­hette a fe­le­sé­get, a fér­jet is. Erről a le­he­tő­ség­ről mi a vé­le­mé­nye­tek?

–  A lány annyira szerelmes, ha fel tu­dott vál­lalni egy lesz­bi­kus kap­cso­la­tot, akkor egy nős sze­re­tőt is fel­vál­lal­ha­tott. Kellő erő­vel, sza­bad­ság­gal, ab­szo­lút szub­jek­tív lá­tás­mód­dal ren­del­kező ember. Én ki­zár­nám őt is – mondta az egyik fi­a­tal nyo­mozó.

–  Igazad van, Zitát én is kizárom, de mi van a lesz­bi­kus ba­rát­nő­jé­vel?

–  Őt valóban fűthette bosszú, de az asszony­hoz sem­mi­lyen for­má­ban nem le­he­tett köze. Azt azon­ban tud­juk, hogy nem he­te­ro­sze­xu­á­lis irá­nyult­ságú em­be­rek ese­té­ben a bosszú több­nyire volt pár­juk felé irá­nyul. Az a vé­le­mé­nyem, jelen eset­ben is így van, de fi­gye­lembe véve Zsuka sze­mé­lyi­sé­gét, bosszú­vá­gya csak gon­do­lati szin­ten ma­rad­hat.

–  Utoljára maradt Szitás Benedek. Az ő sze­re­pét ho­gyan lát­já­tok?

Gondolataikba mélyedtek egy időre, mind­egyi­kő­jük érezte, amit mond, annak súlya lesz.

–  Szitás Benedek mást mutat magá­ról, mint a va­ló­ság. Ér­zé­kel­he­tően el­fojtja ér­zel­meit. Az el­mon­dá­sok sze­rint jó a kap­cso­lata az ap­já­val és az any­já­val. Csen­des, szo­lid fi­a­tal­em­ber, de néha kitör a sze­rep­kö­ré­ből. Rend­sze­res lá­to­ga­tója a Vörös Yuknak, ahogy ezt vé­let­le­nül meg­tud­tam – mondta a Csaba nevű nyo­mozó.

–  Igen, a Vörös Yuk egy érde­kes szín­folt a pa­let­tán. Oda nem az ilyen csön­des, jól ne­velt, fe­gyel­me­zett fi­a­ta­lok jár­nak. A hely igazi tom­bo­lásra való. Ez per­sze össze­vág­hat azzal, hogy a fiú csak sze­replő volt saját csa­ládi mi­li­ő­jé­ben, a valós lénye sok­kal szí­ne­sebb, mond­hat­nánk azt is, bru­tá­li­sabb – vé­le­ke­dett a másik fi­a­tal zsaru.

–  Csaba! Te jártál a Vörös Yukban, ál­lítsd össze az ezzel kap­cso­la­tos kér­dé­se­ket! Te pedig – for­dult a má­sik­hoz Bá­lint – az első gyil­kos­ság­gal kap­cso­la­tos összes kér­dést írd össze! Én majd a töb­bit gon­do­lom át. Egy órá­tok lesz rá, re­mél­he­tő­leg a fiú las­san ki­hall­gat­ható ál­la­potba kerül. Három órára be­ho­za­tom, itt fog­juk ki­hall­gatni. Ha nem tud­juk val­lo­másra bírni, in­dul­ha­tunk a nul­lá­ról is­mé­tel­ten.

A nyomozók munkához láttak, tudták, ennek a ki­hall­ga­tás­nak nagy a tétje. Bá­lint ugyan nem mondta ki, de ér­zé­kel­hető volt, hogy Be­ne­de­ket gya­nú­sítja szü­lei ki­vég­zé­sé­vel. A ki­fe­je­zés na­gyon erő­tel­jes, de aki látta a két ha­lot­tat, tudta, ke­gyet­len kín­zás és ki­vég­zés volt. És ha a főnök téved, akkor va­ló­ban óri­ási munka áll előt­tük.

25

Az idő gyorsan eltelt. Jelezték, Be­ne­de­ket be­hoz­ták. Van egy szoba, amit egy­más kö­zött csak val­la­tó­nak hív­nak. Majd­nem üres, de spe­ciá­lis ki­kép­zése van. Benne egy hosszú­kás asz­tal, min­dig annyi szék éppen, amennyi kell. Egy vak­ab­lak van a he­lyi­sé­gen, amely azt a célt szol­gálja, a másik szo­bá­ból is tud­ják fi­gyelni a bent zajló ese­mé­nye­ket. A szoba fala ba­rát­ság­ta­lan szürke, a bent el­he­lyez­kedő bú­to­rok sem köl­csö­nöz­nek sem­mi­féle la­ká­lyos­sá­got. Be­ne­dek már bent ült szem­ben a vak­ab­lak­kal, me­re­ven bá­mult a sem­mibe. El­in­dult a három nyo­mozó is. Enyhe fe­szült­sé­get érez­tek, de nem ez az első ilyen jel­legű ki­hall­ga­tá­suk. Is­mer­ték az össz­já­té­kot, fel is ké­szül­tek, tud­ták azt is, ez a fe­szült­ség csak az első kér­dés fel­te­vé­séig tart.

–  Jó napot, Szitás úr! Hogy érzi magát?

–  Fáradt vagyok.

–  Most elkezdünk beszélgetni, ha va­la­mire szük­sége van köz­ben, vagy pi­henni sze­retne, szól­jon nyu­god­tan! Ügy­védje van, akit sze­retne maga mel­lett tudni?

–  Nem, nincs szükségem senkire.

–  A beszélgetést ezen a mag­nón rög­zít­jük. Tu­do­má­sul veszi?

–  Igen. Kezdjük minél előbb, mert fá­radt va­gyok na­gyon!

–  Rendben! Mesélje el azt a dél­előt­töt, ami­kor az édes­ap­ját meg­gyil­kol­ták. Attól a perc­től kezdve, ahogy fel­éb­red­tek.

–  Nyolc órakor keltem fel, ekkorra anyám már meg­te­rí­tette az asz­talt, kö­zö­sen reg­ge­liz­tünk. Apám és anyám már fel­öl­tözve vár­tak az ét­ke­ző­asz­tal­nál. Va­la­mi­ről be­szél­get­tek.

–  Tudja, miről?

–  Nem, mert ahogy beléptem, abba­hagy­ták, de va­lami fe­szült­sé­get érez­tem, ezért meg is kér­dez­tem: „Va­lami baj van?" „Nem – mond­ták – semmi." Meg­reg­ge­liz­tünk, ká­véz­tunk, én el­men­tem zu­ha­nyozni, apám te­le­fo­nált, új­sá­got ol­va­sott, anyám el­ment a kö­zértbe. Majd tíz óra előtt egy ne­gyed­órá­val el­in­dul­tunk a boltba. A bolt előtt már várt egy-két vevő.

–  Így várt ott az a két nő is? Zita és a másik?

–  Igen.

–  Tetszett önnek valamelyik?

–  Nem!

–  Az édesapjának?

–  Azt hiszem, igen. Neki megtetszett Zita.

–  Mit tud róla, találkoztak a bol­ton kívül is?

–  Biztos vagyok benne, hogy igen. Sze­rin­tem a másik lány sze­re­tője volt ennek a Zi­tá­nak, leg­alábbis az volt a be­nyo­má­som, gon­dol­tam azt is, na­gyon fél­té­keny lehet.

–  Szóval várta ott egy-két vevő önö­ket. És azután?

–  Semmi különös nem történt tizen­egy óráig, csak a szo­ká­sos. Akkor be­jött egy férfi, majd utána egy másik.

–  Az első férfi mit akart?

–  Nyakláncot keresett a meny­asszo­nyá­nak.

–  Nem gyűrűt?

–  Nem, nyakláncot!

–  A másik férfi, aki utána jött?

–  Ő rögtön apámat kereste, bemen­tek hátra az iro­dába. Egy kis idő múlva vi­tat­ko­zást hal­lot­tam, be­néz­tem az ajtón. Akkor fej­be­vá­gott a másik. Innen nem tudom, mi tör­tént.

–  Az apja meg volt kötözve?

–  Igen, meg.

–  Amikor kimentünk, már nem volt. Ez ho­gyan le­het­sé­ges? – Be­ne­dek lát­ha­tóan za­varba jött, tör­delte kezét és hall­ga­tott.

–  Válaszoljon, kérem!

–  Nem tudom, mit mondjak. Szerin­tem össze volt kö­tözve, de az is lehet, hogy nem.

–  Jó lenne, ha az igazságot mondaná! – három­felől rep­ked­tek a kér­dé­sek, las­san a fiú kez­dett össze­za­va­rodni.

–  Na jó, menjünk tovább! Sajnálta az apját?

–  Igen. Nem tudtam neki segíteni!

–  Szerintünk tudott volna, nem volt olyan erő­sen a szék­hez kö­tözve. Tu­dott volna, de nem akart! Miért nem akart az ap­já­nak se­gí­teni?

Csend, láthatóan Benedek igyekezett össze­szedni magát. De a hurok las­san szo­rult. Már három órája folyt a val­la­tás.

–  Az apjával milyen volt a kap­cso­lata?

–  Meg tudta vele beszélni a prob­lé­máit?

–  Tudta, hogy jár a Vörös Yukba?

–  Miért nem próbálta kiszabadítani magát?

–  Mit akart venni az a férfi, gyű­rűt vagy nyak­lán­cot?

–  Miért gyűlölte az apját? – pat­tog­tak a kér­dé­sek min­den ol­dal­ról, a nyo­mo­zók érez­ték, jó úton jár­nak, las­san meg­tö­rik a fiú. Lát­szott rajta, tel­je­sen össze van za­va­rodna.

–  Miért gyűlölte az apját?

–  Nem gyűlöltem.

–  De nem is szerette, igaz?

–  Igaz – na végre, megtört a jég, gon­dol­ták.

–  Miért ölte meg? Mert ön tette, tud­juk! – a fiú hall­ga­tott, csak a szeme reb­bent össze­vissza.

–  Nézzen rám! Miért ölte meg az apját? – Csend. A nyo­mo­zók kezd­ték azt hinni, nem si­ke­rül szóra bírni.

–  Tökéletes volt az apja? – a kér­dés, mint egy va­rázs­szó, el­in­dí­totta a la­vi­nát.

–  Tökéletes.

–  Ezért ölte meg?

–  Gyűlöltem! Olyan tökéletes volt! Én nem tud­tam az lenni. Az együtt­lé­tünk min­den per­cé­ben érez­tem, senki va­gyok mel­lette.

–  A Vörös Yukban nem érezte?

–  Ott az lehettem, aki vagyok. A nap többi éber pil­la­na­tá­ban más­nak kel­lett len­nem. Min­dig görcs­ben állt a gyom­rom, ha mel­lette vol­tam. Nem él­het­tem már így! Gyű­löl­tem, gyű­löl­tem az apá­mat! Tönk­re­tette az éle­te­met! El­vette az egye­düli lányt is, aki tet­szett volna! Ő, aki min­dent meg­ka­pott a sors­tól! Tőlem meg­kapta azt is, amit va­ló­já­ban ér­de­melt. Bör­tönőr volt! Az én bör­tön­őröm! Meg­öl­tem, szur­kál­tam a kés­sel, min­den egyes szú­rás­nál öröm töl­tött el! Be­le­rö­hög­tem a po­fá­jába! Nesze! Ez kell neked, te féreg! Ki­szív­tad a vé­re­met! – Be­ne­dek már or­dítva ki­a­bált. Sza­vai pat­tog­tak, mint az ágyú­go­lyó, szeme szik­rá­zott, lát­szott, el­sza­ba­dul­tak in­du­la­tai tel­je­sen. – Min­den egyes kés­szú­rás öröm volt szá­momra, le­győz­tem a vér­szí­vó­mat, bör­tön­őrö­met, lát­tam, szen­ved, fi­zet­tem neki min­den egyes pil­la­na­tért, amit vele kel­lett töl­te­nem!

–  És mi történt az anyjával?

–  Anyám? Ő tudta, hogy én tet­tem. Min­den­ről tu­dott. Arról is, hogy gyű­löl­tem az apá­mat, hogy nem bírok így élni. Kér­tem, se­gít­sen el­sza­ba­dulni. Csak ne­ve­tett raj­tam, bo­lond vagy fiam! Nem hülye, mert ná­lunk ilyen szó nem han­goz­ha­tott el! Bo­lond! Gyű­löl­tem őt is, egyre job­ban. Ők ket­ten együtt, úgy érez­tem, fel­fal­nak, meg­za­bál­ják min­den egyes sej­te­met. Semmi nem ma­radt már be­lő­lem, csak egy ra­ga­csos massza, ami las­san át­vette a he­lyét a lé­nyem­nek. Gyű­löl­tem az anyá­mat is! Un­do­rító volt, ahogy a vén pap­ri­ka­jan­csi­nak pró­bált meg­fe­lelni! Ahogy ku­ta­ko­dott utána, ami­kor ki­men­tünk Bécsbe, és még akkor sem ve­szett össze vele. Akkor sem mondta, hogy elég, mert már meg­foj­tasz ben­nün­ket! Él­vez­tem, ami­kor szen­ved, ami­kor rán­ga­tó­zik a vén kurva előt­tem! Ahogy nyög­dé­cseli, kis­fiam, ne tedd! De én foly­tat­tam! Azt akar­tam, szen­ved­jen, érezze azt, amit én érez­tem nap mint nap! A nap min­den együtt töl­tött per­cé­ben! Mert nem hagy­tak le­ve­gőt sem venni, el­szív­ták elő­lem, én pedig ful­la­doz­tam, rosszul vol­tam ál­lan­dóan!

A nyomozók hallgattak. Tudták, mire szá­mít­hat­nak, de ami­ben most ré­szük volt, az min­den vá­ra­ko­zá­su­kat fe­lül­múlta. Ha­lá­lo­san el­fá­rad­tak ők is. Sok ap­ró­lé­kos munka van még hátra, de a lé­nye­gen már túl vol­tak.

26

Bálintot otthon üzenet várta. Más­nap a Ci­ta­del­lá­ban ismét iro­dalmi est lesz. Jól­eső mo­sollyal nyug­tázta Wanda hí­vá­sát. Ezek sze­rint fon­tos a lány­nak. Vissza­tér­het min­den a régi ke­rék­vá­gásba, jöhet a piros sál és a hozzá tar­tozó civil élet. Végre be­fe­jez­heti a no­vel­lát, ame­lyet egy olyan vi­lág­ról írt, ahol nin­cse­nek ál­do­za­tok és bű­nö­sök. Ahol szik­rá­zóan ra­gyog a nap, mo­so­lyogva jár­nak-kel­nek az em­be­rek. Há­za­sod­nak, dol­goz­nak, sze­ret­kez­nek, szül­nek, gye­re­ke­ket ne­vel­nek, nyá­ron nya­ral­nak, télen pedig min­den lakás meleg, és min­den ka­rá­csony aján­dé­kok­kal teli fe­nyő­fát je­lent. Ahol a más­ság olyan el­fo­ga­dott, mint a meg­szo­kott. Ahol nincs sírás és éhe­zés, nincs a másik be­ke­be­le­zése, csak fi­gye­lem és to­le­ran­cia. Utó­pia, gon­dolta hir­te­len, de ő hitt benne. Szük­sége volt erre a hitre a min­den­napok túl­élés­hez.