Varga Kriszta

Én

Áprilisra fordult az idő, így a kelő nap sú­lyos na­rancs ár­nyéka éppen rá­ve­tült, az izzó ko­rong csep­pen­ként szá­rí­totta tes­té­ről a har­ma­tot. Így kez­dő­dött min­dig. Csi­cser­gés a csönd­ben, ne­sze­zés az alj­nö­vény­zet­ben, bú­jócska az ágak kö­zött. Száll a cse­resz­nye- és al­ma­fa­vi­rág il­lata korai or­go­ná­val ve­gyítve. „Ér­de­mes.” Gon­dolta, majd az es­tére gon­dolt és össze­szo­rult nem­lé­tező torka. Is­merte ezt az ér­zést. Onnan. Ahon­nan az összes töb­bit, gyű­lö­le­tet, un­dort, fé­lel­met, ha­ra­got, vá­gyat, az em­beri lét ér­zé­sei­nek ki­me­rít­he­tet­len tár­há­zát. Ho­lott nem volt szíve, hogy re­pes­sen, sem szeme, hogy bár­mit vissza­ta­szí­tó­nak lás­son. Mások sze­mén ke­resz­tül is­merte mind­ezt. Abból, aho­gyan rá­néz­tek.

Elege volt. Sóvárgás és gyilkos in­du­lat a sze­mek­ben min­den este. Mennyire unta. Hány­szor érezte már, hogy össze­dől. Mást nem­igen tehet, lábai több méter mé­lyen a földbe ásva, le­cö­ve­kelve. Ezek nem lát­ják, nem ve­szik észre, hogy azt nézik, amit rá­ve­tí­te­nek? Nem őt lát­ják, mégis neki kell el­vi­selni eze­ket a sze­me­ket, ó egek! Mennyire elege van be­lő­lük!

De a kínnak egyszer csak min­den éjjel vége lett. Le­sza­kad­tak róla a nyál­ká­san ta­padó te­kin­te­tek, amik né­mi­leg a ta­vasz­tól őszig a lá­bain fel­felé ara­szoló csi­gákra em­lé­kez­tet­ték, azzal a kü­lönb­ség­gel, hogy ezek nem vol­tak sem ked­ve­sek, sem ár­tal­mat­la­nok. Fel­lé­leg­zett, mikor meg­sza­ba­dult tőlük. Sorra fel­bőg­tek a mo­to­rok, a par­koló las­san ki­ürült. Egye­dül volt végre. Pár­órás ünnep. Nincs több vágy, fik­ció és akció, csak az éj­szaka va­ló­já­nak nyers szaga és hang­jai. Jó. Só­haj­tott mé­lyet. Na­gyon jó. A va­ló­ság. De mi a va­ló­ság? Töp­ren­gett, míg el­hall­gat­tak a tücs­kök, mák­ká­sává hí­gult a sötét és el­kez­dő­dött a haj­nal.

–  Mert a hajnal egy történet. Még­hozzá olyan, ami­ért ér­de­mes ki­bírni a késő dél­után­tól éj­je­lig tartó pok­lot. Mon­do­gatta ba­rát­já­nak, a ba­goly­nak, aki gyak­ran rá­szállt felső ke­re­tére, hogy együtt néz­zék a hol­dat, miu­tán min­denki el­ment.

–  Olyan történet, amin rendszere­sen el­al­szom, kü­lön­ben is meg­áll az eszem raj­tad, mi az hogy pokol? Mért hasz­nálsz olyan fo­gal­ma­kat, ami­ket nem is­mersz?

–  Minden emberi fogalmat ismerek. Nincs olyan, amit rám ne ve­tí­tet­tek volna.

–  Mikor érted már meg? – kérdezte a ba­goly.

–  Csak ugyanazt tudod huhogni? – kér­de­zett vissza.

–  Igen, addig, amíg meg nem érted. Ez a sze­rep ju­tott. Ez a lé­nye­ged.

–  Ez a szerepem, de nem ez a lé­nye­gem.

–  Ugyan, mi a te lényeged? – huhhan­tott a ba­goly és tágra me­resz­tett sze­mé­vel egy kört írt le.

–  Én.

–  Épp ez az. Ki vagy te? – visított éle­set a le­ve­gőbe a madár, majd el­rö­pült.

Érezte, a kérdés pengéje át­ha­sítja tes­té­nek szö­ve­tét.

–  Épp ez az. Ki vagyok én? Ismételte bele az éj­sza­kába már csak ma­gá­nak.

Másnap hétvége volt, a parkoló dugig telt. A szo­ká­sos: pat­to­ga­tott ku­ko­rica, üdítő, vá­ra­kozó, mohó te­kin­te­tek. A film va­lami víg­já­ték volt, de senki sem ne­ve­tett. Egy­ál­ta­lán. Gyö­nyörű nők is vol­tak benne meg na­gyon jó­pofa fér­fiak, az em­be­rek arca mégis egyre in­kább el­bo­rult. Ré­mü­let, hi­tet­len­ség lát­szott a sze­mek­ben, a te­kin­te­tek egy­mást ke­res­ték. Te is? Kér­dez­ték egy­más­tól. Fész­ke­lő­dés tá­madt, majd ki­a­bálni kezd­tek. A gé­pész­fül­ké­ből elő­ke­rült az ügye­le­tes. Mi az, kérem? Mi tör­tént? Nem hallja?! Tá­mad­tak rá töb­ben fel­há­bo­rodva. A gé­pész a filmre me­redt, majd el­tá­totta a szá­ját. Bár­mely sze­replő szó­lalt meg ugyanis, min­dig ugyanaz a mon­dat hagyta el a szá­ját. Egy kér­dés csen­dült fel kü­lön­féle női és fér­fi­hang­okon. Hang­za­var, össze­vissza­ság tá­madt, kis híján pánik tört ki. Több kocsi össze­koc­cant, ahogy fel­dúlt ve­ze­tőik kap­kodva, szinte me­ne­külve igye­kez­tek tá­vozni.

Van egy parkoló a város szé­lén. Nem­igen hasz­nálja senki, nincs miért, a köz­pont túl messze van. Va­laha au­tós­mozi volt, de már rég nem mű­kö­dik. A ter­mé­szet el is kezdte vissza­hó­dí­tani, min­den­hol fű és gyom tör elő a be­ton­koc­kák sar­kain, a régi ve­tí­tő­áll­ványt egé­szen be­nőt­ték a kú­szó­nö­vé­nyek, csak a ma­da­rak, sünök és egyéb kis­ál­la­tok ver­tek ta­nyát a kör­nyé­ken. Azt mond­ják, aki mégis el­ve­tő­dik oda és le­par­kolja au­tó­ját, annak egy pil­la­natra meg­áll a slussz­kulcs a ke­zé­ben, mert édes il­lat­tal együtt egy kér­dést su­hint felé a szél. Akkor el­mo­so­lyo­dik az arra ve­tődő, ott, ahol nem látja senki. El­mo­so­lyo­dik, és las­san bein­dítja ko­csi­ját.