Ambrus Lajos

Eldorádó

| 3. |

„A történelem gipszdrapéria. Ido­mít­ható."
(L. Ka­tinka, a Save Vukovica ut­cá­ból)

Dobos akartam lenni, ezreddobos, mint a lands­turmképű ka­tona, aki reg­gelre a Gartenben fe­lej­tette a harci tam­bourint, és én nyu­god­tan pü­föl­het­tem, bár kép­te­len vol­tam vissza­adni azt az üte­met, amit Szi­mionnal hall­gat­tunk a 24. honv. ezred vo­nu­lá­sa­kor: az eksz­ta­ti­kus kí­sér­let mind­un­ta­lan be­ful­ladt, a bőr le­eresz­tett, a kö­te­lek meg­la­zul­tak, a hang­szer vizes volt és büdös, gaz­dája előző este ré­sze­gen le­hányta és le­vi­zelte

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Congrève-röppentyűt, lövőszeres ko­csit, álgyút, tár­sze­ke­ret vo­na­toz­tak az ud­varra, le­ta­rol­ták a ker­tet, a kü­lö­nös Gartent; rosszab­bak, mint a patrouilirozó pan­dúr, mo­tyogta Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius, de véres győ­zelmi nap volt ez, oly csin­ta­la­nul szól­tak a dobok, el­hal­lat­szot­tak tán a Mörulig is, föl a magasb sphae­rákba. A sza­lon­asz­talra pó­lyát, üveg­csét, pa­ti­kus­szer­szá­mot ha­ji­gált a gyógy­ko­vács („azon kezet meg­csó­ko­lom, mely a hon­véd­se­bek be­kö­té­sé­ben meg­elő­zött"), a la­kásba Moso­nyi törzs­kari tiszt és kí­sé­rete köl­tö­zött. Új genre

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elhajtanak, fel­for­dul min­den, vas­villa a ha­sad­ban – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mosonyi: praejudicál – lényében pa­rá­nyicska kü­lönc­ség, im­per­ti­nens nyu­ga­lom, ahogy meg­mér­kő­zik egy erre kó­száló divi­sióval, meg­veri őket, aztán szét­dúl­ják a la­kást, lo­vak­kal haj­ta­nak a vi­rág­ágyá­sok közé; Fro­nius úr vissza­vo­nul, azt mondja, ezek ki­ál­toz­ták a ta­va­lyi iz­gató sza­va­kat, hogy „le a kor­mánnyal, a judex, a tár­nok etc., mind gaz em­be­rek"; atyám systema­ticus kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel to­vább raj­zolja az első ma­gyar ívhíd (Bogen-Hänge-Brücke) szer­kesz­tési váz­la­tát, mintha most ez volna az egye­düli garan­tiája a sza­ba­dabb insti­tutiónak. A hat-hét nap­ban, amed­dig az ön­ma­gát sociális­nak ne­vező ha­ta­lom tün­dö­köl a kerti ház­ban, anyám, Gyulayné sz. Fro­nius assz. ki­vi­rul, vidám lesz, hir­te­le­nül ezer­féle ten­ni­va­lója akad, szer­vez, gyűjt, té­pést csi­nál, le­ve­let ír, agi­tál, zász­lót bont, fel­hí­vást olvas. „Hol a meg­vé­dett fedél alatt va­laki nyu­god­tan alussza egész­sé­ges álmát a ván­ko­son, vegye el ezt feje alól, és adja át azok­nak, kik a ha­zá­ért fáj­dal­mas se­be­ket és nehéz szen­ve­dé­se­ket tűr­nek. Ha a kóroda sze­mély­zete vagy a ha­tó­sá­gok erre vo­nat­kozó mű­kö­dé­sei­ben erély­te­len­sé­get ven­né­tek észre, tu­dó­sít­sa­tok arról rög­tön, hogy in­téz­ke­dé­se­ket te­hes­sek." Egy­szer, a nagy lam­pi­on­ün­nep során több órán át tán­col, fel­tű­nően sok­szor, hossza­dal­ma­san és szo­ro­san si­mulva Moso­nyival, aki arra ve­te­me­dik, hogy a tik­kasztó me­leg­ben meg­pas­kolja a fe­je­met és azt mondja: „Re­mé­lem, jó fiú, bombász lesz be­lő­led", noha én vál­to­zat­la­nul dobos aka­rok lenni, akár a veres nad­rágú ka­tona, bár vissza­ad­ha­tat­la­nul bo­nyo­lult­nak ta­lál­tam tem­pó­zá­sát, mégis, talán

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az első sanda mozdulatra akkor kerül sor, ami­kor vacsoráló­asz­tal­nál a ház­nép, anyám az asz­tal­főn, szem­ben atyám­mal, Gyulay Do­mo­kos­sal, mel­lette kar­nyúj­tás­nyira Moso­nyi ka­na­lazza a bog­rá­csos lét, aztán a töb­biek, ki­gom­bolt ing­nyak­kal, har­sogva, fesz­te­le­nül, mintha évek óta ebben a fel­ál­lás­ban, mint redout­te­rem­ben köl­te­nék a köl­te­ni­va­lót. Hal­szag – ettől aztán oda anyám gon­do­san com­ponált odor-ja, mely es­tén­ként a tám­lás­székre szórt ru­hák­ból áradt; nemes, fri­vol test- és il­lat­legű volt az, és még va­lami más, amit anno dazumal nem tud­tam, talán a vi­tá­lis szer­vek vég­ter­mé­kei­nek szaga árasz­totta el a fe­hér­ne­mű­ket, s a bol­dog jó'szakát kí­vá­nása után kó­tya­go­san mász­tam szo­bámba, szám­ban össze­ra­gadt a nyál, mez­te­len tal­pam alatt égett a deszka, tes­tem le­be­gett. És most itt van­nak, össze­zagy­vá­sítva, minta spa­nyol olla potri­dája; radi­cal, re­for­mer, le­gi­ti­mista, Con­servativ és Vertrauter, isszák a kilombikált tör­kölyt, és be­szél­get­nek:

Magyarország megújulásáról – – – – – – – – – – – – – – – a ki­len­gé­sek­ről, me­lyek paralysálják a for­ra­dalmi pra­xist – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
a vár­ható ka­to­nai kö­vet­kez­mé­nyek­ről – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

a casaque-ok és moszkák harci huri-huri-járól, mely­nek ha­tása alatt egye­sek már tompa han­gon ki­a­bál­ják a memento mori-t.

M. oratio közben apámra néz, nem be­szél az úr, ím, a ne­ve­ze­tes vi­déki mania des­pe­ra­toria, gon­dol­hatja, majd vá­rat­la­nul, de ezt csak én látom, mert külön asz­tal­nál eszem a cuk­ros las­kát, a ma­zso­lát a kugelhupfból, sza­ba­dos moz­du­lat­tal anyám comb­jára teszi a kezét, a hosszú, vé­kony uj­jait, meg­szo­rítja a bő re­dőjű szok­nyát, majd óva­to­san, hogy a kéz és a da­maszt súr­ló­dá­sá­ból eredő zajt eny­hítse, mégis ha­tá­ro­zot­tan és vissza­von­ha­tat­la­nul, vé­gig­csusszan anyám comb­töve felé, oda­dől, súly­pont­ját oda he­lyezi, mind­ezt úgy, mintha vé­let­le­nül, szinte kény­szer­ből kel­lene ott jár­nia; sza­bad ke­zé­vel elő­ha­lá­szik egy kövér ciga­rót, pör­geti, tö­rö­geti a do­hányt, anyám rez­ze­net­len az agita­tio köz­ben, pedig érzi, érez­nie kell, mert nem hord ha­ris­nyát, nem sze­reti be­fűzni magát, utál zárt, nya­kig gom­bolt ru­hák­ban járni, az a senten­tiája erről: „Me­rész­ked­jünk csak bát­ran új vi­zekre!"; szó­val tűri, mint pór a haza ter­hét, hogy M. a comb­ján ma­tas­son és maneu­verezzen. A barna képű ka­pi­tány sza­vai kop­pan­nak, mint do­bogó eső a lapos tetőn; be­szél, buz­dí­tás nél­kül, po­fát­la­nul, de exact pon­tos­ság­gal mondja a szom­széd­asszony­nak, a há­zi­úr­nak, a pu­ha­szívű colle­gáknak, az aeterni­tásnak. „Végül is, uraim, a revo­lutiót nem­csak a poli­tica ol­da­lá­ról kell he­lyén­va­ló­nak és szük­sé­ges­nek talá­landnunk, de iga­zolni lehet az ethika felől is. A »lehet-e?«, a »sza­bad-e?« kér­dé­sére vá­la­szolva elébb ok­vet­len vizs­gálni kell egy­né­mely esz­ményt, még­hozzá min­den cere­monia és phrasi­sokra fa­ka­dás nél­kül. Úgy­mint:

1° az általjános emberi érdekek­ről szó­lót,

2° azt, hogy vajon meddig terjed­het az em­beri sza­bad­ság végső határa?,

3° azt, hogy gáncs nélkül ki és ho­gyan ha­tá­roz­hatja meg azo­kat a szük­sé­ges ál­do­za­to­kat, me­lye­ket a kö­zös­ség ér­de­kei­nek meg­fe­le­lően kell hoz­nunk; és végül

4° azt, hogy a revolutió alatt al­kal­ma­zott el­len­nyo­mást ho­gyan fog­hat­juk fel a leg­ha­tá­so­sabb, de iga­zolt mű­té­tel­nek?"

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az alvó mécs másnap lobban fel; az ut­cá­kon elhal az élet, úgy lát­szik nin­cse­nek szen­tes­kedő pofák kis­vá­ro­sunk­ban, kik örömre méltó okot lel­nek; Fro­nius öreg­anyám er­nyedt han­gon kér, hogy hoz­zam a pió­cás üve­get, s mint ren­de­sen, előbb meg kell tisz­tí­ta­nom a nya­kát, majd az üve­gért futni, csak­hogy Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius új­fent azt ma­gya­rázza, ho­gyan kell a bőrt ste­rillé gon­dos­kodni, csak utána sza­lajt az üve­gért, amely­ben tíz-ti­zenöt vér­szívó na­dály lassú, ki­szá­mí­tott moz­gás­sal úsz­kál. Gu­ta­ütés, gon­do­lom, és gyor­san egy üveg­po­hárba ug­ra­tok két pió­cát; köz­ben, szét­ta­po­sott fű­ca­fat, látni öreg­anyám nya­kán a puha, szín­te­len, finom pi­hé­ket, oda­si­mulva, pré­se­lődve a liszt­színű bőr­höz. Az alvó mécs, mond­tam az előbb, és ebben már benne a nap­ló­író utó­la­gos „jól­ér­te­sült­sége" is: a moz­du­lat, a pohár rá­bo­rí­tása itt a ker­tes ház te­ra­szán akár ru­ti­nos­nak is ne­vez­hető, az is, ahogy a kony­hába bal­la­gok sóért, s még hal­lani nagy­anyám jól­eső, meg­könnyeb­bült nyö­ször­gé­sét, mert a pió­cák kö­nyör­te­le­nül be­le­mar­nak a hú­sába és szívni kez­dik a vérét. Ezen a dél­utá­non – 1849-et írunk –, éret­len theo­reticus, azon gon­dol­koz­tam, hogy mit érnek azok a hét or­szágra szóló kür­tö­lé­sek, me­lye­ket apám és nagy­atyám, de ezek a ka­to­nák is, akár Kammerdiener­journalok, szaj­kóz­nak az eman­ci­pá­ció­ról, az elv­hű­ség­ről, a köz­jó­ról és más ef­fé­lék­ről, kü­lö­nö­sen a lel­ki­is­me­reti sza­bad­ság­ról, mely­nek szent­sége, ahogy né­me­lyek ál­lít­ják, bá­joló, sze­ren­csés és kí­vá­na­tos.

Mosonyi: magas, kötélszerű, hatá­sos, mint egy chinai ópium­ke­res­kedő. Nem nyá­la­dzik, nem va­ka­ró­dzik, ha lehet, ügyel az apró rész­le­tekre; teg­nap ma­ta­tott anyá­mon, aztán fel­állt, ta­pin­ta­to­san kö­rül­né­zett, és nyu­go­vóra tért. Ma a closet mö­gött bo­tor­ká­zik, vá­rat­la­nul el­tű­nik a bok­rok közt; olyas a csönd, mintha szép béke volna, noha Fro­nius doc­tor ri­ká­csol só után a bal­kon­ról, öreg, re­kedt, unal­mas pa­pa­gáj. Csak úgy, pár sza­bad mi­nuta ere­jéig in­du­lok a per­vá­tá­hoz, hoz­zá­la­pu­lok a fa­bódé hátsó fe­lé­hez, nem zavar az erős, éles vi­ze­let­szag: de hir­te­len zaj a mo­gyo­ró­cser­jék mé­lyé­ről, a seneciók, lactu­cák, a le­gá­zolt campa­nulák, lamiumok, gera­niumok mel­lől, a kert hely­vé­gé­ről, a to­cso­gós csi­ga­le­lő­hely felől; egé­szen ter­mé­szet­el­le­nes hang­effec­tus, mintha foj­tott ve­sze­ke­dést, ci­vó­dást hal­la­nék, köz­ben min­de­nütt a csend uralg. Kém gya­nánt mor­fon­dí­ro­zok apró gallya­kat ke­rülve és a tá­vol­sá­got lopva, egy percre sem té­vesztve szem elől há­zunk kü­lö­nös ven­dé­gét, ami­kor, rém­sé­ges spec­taculum, előt­tem a mur­vás, az el­du­gott enyh-hely, a fél­re­eső pi­henő, a föl­sé­ges, puszta ter­mé­szet. Lidi, a cse­léd­lány, mind­annyi­unk Li­dije lár­má­zik ott Moso­nyival, mind­ket­ten áll­nak szint­olly myste­riosus szín­ben a kőpad mel­lett, közel egy­más­hoz; aztán Li­dink hir­te­len le­ha­jol, és meg­fo­gó­dzik a kő­lap­ban, egé­szen olyan, mint Kordo­kubász, a tatár mu­tat­vá­nyos, vagy Hi­a­dor, a mold­vai orosz­lán, kik ta­valy ütöt­tek sát­rat a vá­ros­ban; cameázott haja ki­bom­lik, arca el­tor­zul, ki­ve­re­se­dik, elő­ször ezt hi­szem, va­ló­ban a be­süp­pedt pad meg­eme­lé­sé­vel pró­bál­ko­zik, de M. gyor­san mögé szök­ken, fel­rántja szok­nyá­ját, de­re­kára te­keri, aztán einschalt, a még min­dig elő­re­hajló Li­dink de­re­kát le­csu­pa­szí­tott ágyé­ká­hoz húzza, és vissza­foj­tott, el­ha­ra­pott ki­ál­to­zás és nyü­szí­tés köz­ben, mint gőz­mozgony, erő­sen, fáj­dal­ma­san a tes­tébe ha­tolva to­vább lök­dösi. Ke­mény, érdes fa­törzs­höz la­pu­lok, nincs nálam karabin, péter­kés, csá­kány vagy helle­bárd, arra gon­do­lok, hogy köz­be­lé­pek tíz kö­röm­mel és to­rok­kal is akár, de nem merek és nem is tudok, mert úgy gyen­gül­tem el, mint lu­bic­ko­lás, a fa­tek­nő­ből való ki­má­szás után. Aztán attól is meg­ret­te­nek, ahogy M. ta­po­gatja és szo­ron­gatja az előtte rán­ga­tózó fél­csu­pasz tes­tet: elég volt ebből a ve­re­ke­dés­ből, ki­ál­ta­nám, de tomoly­gónak a víz alatt, nincs han­gom, aztán az is vissza­tart, hogy Li­dink, ki szét­ve­tett láb­bal gör­nyed a kőpad mohos kor­lát­jára, nyü­szítő han­gon bár, de arra szó­lítja-hívja a rá­bo­ruló ide­gent, hogy csak bát­ran, to­vább, zsupsz, ugor­jon rá, egyre va­dabb tem­pót dik­tálva. A csim­pasz­ko­dás szi­szegő-cup­pogó-rituá­lis hang­jai egé­szen vá­rat­la­nul sza­kad­nak meg. M. ké­nyel­me­sen és per­sze nyu­god­tan igaz­gatja a ru­há­za­tát: ő ugyanis mora­lis kö­te­le­zett­sé­gét tel­je­sí­tette, mely­nek symbo­lumai nem a sar­kan­tyús csizma és a déc­bunda, de az igaz­mon­dás, a nyílt csata, a gyön­géd­ség és a fi­gye­lem kö­te­les­sége; Li­dink most már felül a padra, pi­ron­ko­dás nél­kül, egé­szen a sza­bad öléig fel­hajtja szok­nyá­ját, elő­ko­tor egy zseb­ken­dőt, és hossza­san, el­me­rül­ten a comb­ját tö­röl­geti. Messzi­ről, de egyre erő­södve, se­gít­ség a sú­gó­lyuk­ból, ri­ká­csoló hang a ház felől: „Hol marad a só, mért nem jön elő az a büdös kölök?!", s ekkor már nem néz­hetni a da­ra­bot, a fen­sé­ges szí­ni­elő­adást, a rém­sé­ges ba­let­tet, menni kell, vinni a sót, a fa­lá­di­kót, majd azt fi­gyelni, hogy az ügye­sen oda­szórt sótörme­lék ha­tá­sára a pió­cák, te­le­szívva ma­gu­kat, Y-alakú mé­lye­dést és heget hagyva, jól­la­kot­tan vál­nak le nagy­anyám bő­ré­ről és for­dul­nak bele az oda­tar­tott vi­zes­po­hárba

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ötödnapon történik, mert az álgyúk, dsidák, harci tam­bourinok és a per­me­tező eső­zé­sek kö­zött még­is­csak tör­té­nik va­lami, mely­nek bűzös mo­csa­rá­ból mind­annyiónknak ká­szá­lódni kell. Föl­kelni, le­tö­rölni a friss bű­nö­ket, be­le­mé­lyedni a kö­vet­kező tánc schrittjébe, harci tam­ta­mo­kat hall­gatni, a most kö­te­lező, hol­nap til­tott/ma til­tott, ké­sőbb kö­te­lező da­lo­kat éne­kelni, úm.: Nincs még veszve Len­gyel­or­szág, Rá­kó­czi­-mars, Mar­seil­laise, szó­noki tor­na­mu­tat­vá­nyo­kat tar­tani és hall­gatni, netán a hazai must­ra­pin­cét és liqueur-gyárt­má­nyo­kat di­csérni s' a t. s 'a t. Atyám, Gyulay Do­mo­kos, az első ma­gyar­or­szági ívhíd (Bogen-Hänge-Brücke) ter­ve­zője va­ló­ban fél­re­vo­nul, nem hall­gatja a ha­zánk­ban-így, ha­zánk­ban-úgy di­a­ré­ját, nem ér­dekli a hagy­máz-sza­bad­ság illu­siója, az se, hogy a for­ra­dalmi dol­gok a leg­végső stá­dium­ban van­nak, és hiába a ma­gyar el­len­zék túl­súlyra emel­ke­dése, annál in­kább, mert ötöd­nap, a reg­geli ha­rang­kon­ga­tás­kor el­por­zik vá­ro­sunk­ból a had­se­reg; Szi­mion úgy mondja: „Ni, hogy el­pu­col­tak a bi­ge­baj­szúak!" Hiába sza­ladni a temp­lom­hoz, lesni Moso­nyit, az ez­red­do­bost, az én do­bo­so­mat, aki végül fel­szedte a hang­szert, melyre rá­ra­gadt tér­kép­szerű nyo­mot hagyva a há­nya­dék; meg­tisz­tí­totta, a be­le­szo­rult han­gyá­kat ki­sö­pörte, a had­se­reg­gel őt is el­nyelte a bán­sági por­felhő. A mély­sé­ge­sen iga­zolt for­ra­dalmi erő­szak tá­vo­zott jú­lius­ban, ezidétt dec­la­rálta a ha­za­fias pers­pecti­vákat, majd azt ethicailag is meg­győ­zően be­bi­zo­nyí­totta

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Úgy vacsoratájt masírozik be egy csa­pat chevauléger és va­dász: lövő­szeres ko­csit, tár­sze­ke­ret vo­na­toz­nak az ud­varra, le­ta­rol­ják a ker­tet, a kü­lö­nös Gartent, dob­szó nincs, mél­tó­ság­tel­jes vo­nu­lás sincs, csak egy­szerre, kalóz packet-boat a ten­ge­ren, itt van­nak. A vacsoráló­asz­tal­nál már Fro­nius Karl jogi doc­tor, mint au­li­kus con­siliarius regius az asz­tal­főn, köz­ben meg­tette már ti­tok­za­tos el­ván­dor­lá­sait, s az el­múlt na­po­kat, ami­kor vá­rat­lan és hí­vat­lan ven­dé­gei vol­tak a ház­nak, a ha­va­son töl­tötte; mel­lette apám, Gyulay Do­mo­kos hall­gatja Gröber szá­za­dost, a fel­sza­ba­dí­tót, aki a polí­cia tüsténti és ki­me­rí­tő­le­ges meg­or­ga­ni­sá­lá­sá­ról be­szél, és mint mondja, nem kell sírni, a for­ra­dalmi ki­há­gá­so­kat félni, sok­kal in­kább bé­csie­sen ka­cagni, in die Faust.

„Kell-e önöknek bizonygatnom, hogy az ubor­ka­fára emel­ke­dett ész­te­het­sé­gek okoz­ták a mos­tani fe­ké­lyes gyul­la­dást is? A his­tó­ria bizo­nyítá: az anar­chiát iz­gága, el­len­zési csik­lan­do­zók ké­szí­tik elő, előbb kü­lön­féle peti­tiók íro­ga­tá­sá­val és til­tott ol­vas­má­nyok ter­jesz­té­sé­vel, majd to­vábbi apró szem­te­len­sé­gekre ve­te­medve. De most aztán vége a gyom­lál­ga­tás­nak és duel­lumnak, mától én va­gyok itt a com­petent au­to­ri­tás! Szét­ker­get­jük a be­tyá­ro­kat, egye­sü­lünk a moszkával, reg­gel hely­re­ál­lít­juk a hi­va­ta­lo­kat!"

Anyám, Gyulayné sz. Fronius assz. el­sá­pad, hevé­lyében ki­löttyinti a ve­res­bort, „ej-ej" csó­válja a fejét Gröber szá­za­dos; fi­a­tal, fehér bőrű, erő­sza­kos, a ké­sőbbi Nagy Be­ret­vá­lá­sok Mes­tere; most azt látni csak, hogy keze az asz­tal alatt anyám comb­jára téved; húsos, csu­pasz mez­te­lencsiga kú­szik fel­felé az ide­ges tes­ten. „Min­den­ki­nek el kell szá­molni a charla­tán fel­ke­lők­kel tar­tott con­nec­tiójával, így Önnek is, tisz­telt asszo­nyom, mert a Poli­tisch com­promittirte Indi­viduen je­len­tése nem sok jót szól a ház úrné­járól"; anyám, a vét­kes, a cin­kos, a bűn­bánó, a te­he­tet­len, az árva, a ki­szol­gál­ta­tott, a bün­te­tésre kész, pi­rulva tűri; – Fro­nius Karl far­kas­ver­met szi­ma­tol, és menti a ment­he­tőt: „Szá­za­dos úr, a fa­mí­lia min­dig a rend és az állam ki­fo­gás­ta­lan mű­kö­dése el­vé­nek alap­ján állt. De az erő­szak, a túl­erő ellen nincs mit tenni, főleg ilyen decre­to­rikus na­pok­ban. A vőm be­fo­gadta őket, ám én mint a Majestät be­csü­le­tes juha és ber­bé­cse, több­ször is fenn­szó­val imád­koz­tam, hogy Őfel­sége ebben a küz­dés­ben erős és sze­ren­csés kezű le­gyen." „Na ja, ja", bic­cent oda Gröber, és be­fe­jezi asz­tal alatti paj­zán­ko­dá­sait, „én ma min­dent el­hi­szek! De hol­nap, higgyék el, hol­napra még a mai ver­dikt is egé­szen más­ként fog fes­teni. Asszo­nyom, reg­gel be­szá­mol nekem az el­múlt napok el­len­sze­gü­lé­sei­ről. Ko­csit kül­dök önért", mondja, éles szemű, mély eszű em­beri ter­mé­szet­bú­vár, fel­csi­gá­zott pro­curator, kezet csó­kol anyám­nak, fiat justitia, mu­tatja a moz­du­lat, ám/de/és azt is, hogy majd meg­stemp­liz­zük mi azt, aki erre ér­de­me­sül!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

| 4. |

Toujours l'amour tanár úr, tuzsúr lámúr, mondta az ülés kez­de­tén a kel­le­té­nél éle­sebb accen­tussal Gyulay Káz­mér – de genere Kaplony –, per­sze a hecc, az abso­lute meg­bot­rán­koz­ta­tás, a bor­körülti szel­le­mes­ke­dés ked­vé­ért, no és a tétel iga­zá­ért, csak hogy a „dol­gok", az „ügy", a „cul­turai érték" szem­pont­jai leg­alább per­cen­tuális ve­gyü­lé­kük­ben kü­lön­böz­ze­nek a meg­szo­kot­tól; szó­val így mondta: tuzsúr lámúr!, és tőle mindez tu­laj­don­kép­pen egy poli­ticai backfisch ked­ves­sége volt. „Das privatwirthschaftliche und das gemeinwirthschaftliche System der menschlichen Wirthschaft", foly­tatta egy correct tan­könyv­író hang­ján, majd Újlaky Rácz Jenő anacho­rétára pil­lantva látta, hogy aman­nak ké­pé­ről majd egy tel­jes ez­redév és fé­nyes múlt te­kint vissza, vá­rat­la­nul meg­eme­lin­tette po­ha­rát: „Nézze, tanár úr, az élet nem sza­bad ke­res­ke­delmi elő­har­cosok tár­su­lása, de még csak nem is a pápai ordó utáni haj­sza. Igyunk."

Jenő doctor e hirteleni disso­nantiák hal­la­tán némi za­vart mu­ta­tott, ennek el­le­nére be­le­kor­tyin­tott (piha kor­tyin­tott: nya­lin­tott!) cognacjába. Hat­vani szer­kesztő, az ülés har­ma­dik, eddig szót­lan, de minimenco két­ér­tel­műen hall­gatni tudó részt­ve­vője, aki sze­re­tett üve­ges sze­mek­kel mé­lázni egész­sé­ges bujdok­lásai köz­ben, és kü­lö­nö­sen szo­ros kap­cso­la­tot tar­tott az al­só­vá­rosi ze­nész­vi­lág­gal, most, hogy a bistrot kö­zön­sé­gé­nek za­va­ros ma­gán­nyi­lat­ko­za­tai nem za­var­ták, el­nöklő proc­lamátor, tisz­te­let­tu­dóan meg­je­gyezte: „Na." „Na, hát át­es­tünk a szo­ká­sos con­servativ-libe­ralis contro­versiákon, és úgy mu­tat­ko­zik, hogy az elysium kö­vet­kező száma meg­je­len­tet­hető."

Jenő doctor ekkor már unfair módon egy sok­kal bé­ké­sebb világ felé ka­csint­ga­tott, pil­lan­tása a M. É. K. bistrot ab­la­kain túlra ka­lan­do­zott, ahol elült a zsi­vaj, és nem lá­tott bódor lovancot, se hu­gyozó te­he­net, de ga­lam­bok fered­tek a por­ban, a korai, fínom nap­sü­tés­ben; és csak óva­to­san, hogy alig hal­lat­szód­jék, rövid, na­zá­lis hüm­mö­gést en­ge­dett el: „no-no-no."

Hogy a két fiataluracs nem vá­la­szolt, meg­is­mé­telte, immár éle­sen, lep­le­zet­le­nül ha­tá­ro­zott irány­ban, szinte mirabile dictu, kicsi stacca­tóval: „No-no-no!" Gyulay Káz­mér most nem tudta: mi a te­endő, ezért, a moz­du­lat csa­ládi örök­ség, ügye­sen be­le­túrt a fe­ne­kébe.

„Maguk a vesztemet akarják, most, éppen most, ami­kor nagy conflag­ratiók ala­kul­nak!" – kezdte ro­kon­szen­ve­sen Újlaky Rácz Jenő doc­tor az Egye­temi Elysium cen­sorja, a fran­cia kultur­kampf szen­ve­dé­lyes kép­vi­se­lője, adjunc­tus, s ezt kiegészí­tőleg tel­jes őszin­te­ségű har­cosa a dezolált ál­la­potú nem­zeti orga­nismusnak, mely, mint tud­juk, a leg­ke­ve­sebb mér­ték­ben tűri el a ha­zug­sá­got. „Én, kérem, nem va­gyok tory. Ezt maguk tud­hat­ják rólam. Én ezt most akár ün­ne­pé­lye­sen is meg­erő­sít­he­tem." Gy. K. köz­ben be­fe­jezte az imént kez­dett ké­nyes manoeu­verezést, Hat­vani szer­kesz­tőt ke­reste, aki el­bal­la­gott a cassához, és még egy round italneműt vá­sá­rolt; erre meg­nyu­go­dott, maga mellé húzta a kö­pő­csé­szét, szi­varra gyúj­tott, hát­ra­dőlt a szék­ben, mert tudta, hogy a kö­vet­kező ora­tio hosszú lesz, kör­mön­font és ta­nul­sá­gos.

„Ez a lap, a mi kis egyetemi la­punk, tisz­tes­ség ne essék szól­ván, min­dig is a fi­a­tal te­het­sé­gek lapja volt. Ne, ne is vág­ja­nak közbe, uraim, hogy eled­dig mind­össze két száma je­lent meg, mert ez nem szol­gál­hatja a mos­tani dis­pu­tánk alap­ját. Akár­mit hoz­nak is fel, el­is­mert és mű­vé­szi te­kin­té­lyek bá­bás­kod­tak a múlt­ban, és se­rény­ked­nek ma is szü­le­tése körül. Az én el­mé­leti ál­lás­pon­tom, amely tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel az or­szág cul­turai ér­de­kei­nek, az, hogy a quali­tásokat tá­mo­gas­suk, még­hozzá úgy, hogy ezen eré­nyek a le­hető leg­tá­ga­sab­ban lö­kőd­je­nek elő. Ezen bé­kes­sé­ges irány­zás­sal át­el­len­ben áll a maguk, hogy úgy mond­jam, doktri­när szem­lé­lési módja, amely ki­re­keszti a böcsü­le­tesen tágas szer­kesz­tés con­ceptióját. Hja. Mi ezt Ma­gyar­hon­ban, itt és most, más­képp in­téz­zük, mert nem óhaj­tunk ho­má­lyos visiókat kö­vetni, és nem aka­runk mások maj­mai lenni. A bir­to­kom­ban lévő új anyag, me­lyet éj­sza­ká­kon át ol­vas­tam csüg­ge­det­le­nül, igen kér­dé­ses mi­nő­ségű. Ez a szám, ki kell mon­da­nom, je­len­legi phasi­sában tele van in­fá­mis zagy­va­sá­gok­kal."

Ezekre a szavakra, különösen a jól ar­ti­ku­lált vég­szóra, Szu­csányi, a szom­széd asz­tal­nál ide­jét hasz­no­sító kon­fi­dens, a szék­vá­ros ha­té­kony­sá­gá­ban fö­lül­múl­ha­tat­lan dol­go­zója, szürke orr­pisz­ká­lás, gyu­fa­szál­rág­csá­lás, óva­tos bö­fö­gési machina­tio köz­ben is me­mo­ri­zálni kezdte az el­hang­zot­ta­kat; ő tette ezt le­á­nyi ár­tat­lan­ság­gal, aki ál­lí­tása sze­rint egész éle­té­ben ala­kí­tott, szer­ve­zett, in­té­zett, pö­rölt és bé­kí­tett, ki­egyen­lí­tett, en­ge­dett, meg­bo­csá­tott, a höl­gyek ked­vence lett, füg­get­len fő­nö­köt, pol­gári re­for­má­tort ját­szott sat., sat.; szó­val Szu­csányi úr fü­lelt a vég­szóra, he­gyezte magát, ahogy ezt az aeterni­tásnak dol­gozó em­ber­nek tud­nia kell.

„Itt sok minden kavarog együtt", lel­ke­sült egyre Újlaky cen­sor, „néha tisz­tá­zat­la­nul, néhol tü­rel­met­le­nül, szó­val amúgy de­á­ko­san, ami per­sze ön­ma­gá­ban még nem baj, hi­szen maguk a mi uni­ver­sitasunk pol­gá­rai. De kö­nyör­gök, mikor fog­ják végre meg­sze­rezni azo­kat a bi­zo­nyos diplo­matiai lo­vag­sar­kan­tyú­kat, ame­lyek nél­kül ér­tel­me­sen élni nem lehet? Mi­korra leend kész már az a nem­ze­dék, amely a radi­cal túl­zá­sok­tól óvni kész magát? Bi­zony, el­fe­lej­tik, minő' sa­nyarú vi­lág­ban élünk."

Jenő doctor itt megállt, hatásszü­ne­tet tar­tott, be­le­nya­lin­tott cognacjába, ejnye, prüsz­költ, és arra gon­dolt, mennyire meg­verte a ma­gas­ság ura, hogy ilyen ló­dul­tak­kal kell­jen tár­sa­log­nia. Ho­lott: „l'em­pire – ce sera le paix" és haza kéne in­dulni, bul­le­tint és je­len­tés­röp­pen­tyűt írni, föl­ké­szülni, fog­la­la­tos­kodni, kér­vényt el­kül­deni, pá­lyá­zást be­adni, ha kell, mono­maniásan utálni az invasiót, el­ítélni a terro­rismust, a rab­lást, a requi­rálást, és per­sze még egy­szer, leg­alább még egy­szer Paris-ban lenni, no nem épp akkor, midőn a nép ér­vé­nye­sí­teni kész az ut­cá­hoz való jogát, mint leg­utóbb, hanem most, ma, a grand bouffe ide­jén. Sza­rok rád, esett meg a szíve Gyulay Káz­mé­ron, igyá­tok csak szét ma­ga­to­kat, leg­alább nem a si­ra­lom­ház­ban vég­zi­tek. De hallga csak, hallga, hogy ke­rült a csizma az asz­talra, mi­féle saj­tó­sza­bad­sá­got em­le­get ez az őrült tal­ján, va­lami stempli nél­küli pa­pí­rok ter­jesz­té­sé­ről csa­csogva?

„A sajtó-útoni közlés alatt érte­tik – ezt Jenő doc­tor már han­go­san trom­folta – min­den olyan köz­lés, amely nyomda, kő­nyomda, met­szés által esz­kö­zöl­te­tik, és amely­nek köz­zé­té­tele a pél­dá­nyok ki­osz­tá­sá­val már meg­kez­dő­dött. Ezzel nem tisz­tá­ban lenni több mint hiba, uraim! De más sza­ka­szok­ból ki­vi­lág­lik, hogy ebben a tör­vény­ben az elő­ze­tes cen­sura is benne van, hadd ne idéz­zem to­vább a passust. Az elysium is, mint a facul­tas jól docu­men­tált lapja, ebbe a cate­go­riába soro­land. Hiába is akar­ják maguk reám kény­sze­rí­teni az eloquen­tia ösmert csap­dáit, ez biza nem me­nendő. Mert egy dü­hödt fe­ne­vad­ban is több okos­ság va­gyon, mint e jám­bor szán­dék szü­lői­ben. Ha jól meg­gon­dol­ják az urak, ugyan­csak egy­be­bo­nyo­lulva van­nak az eu­ró­pai vi­szo­nyok, és ekkor nekem az unal­mas reto­ricát hoz­zák elő! Na, ne bu­tás­kod­ja­nak! Fel­vi­ru­lás, jólét, tiszta democ­ratia, sza­bad­ság, ne­ta­lán­tán convent natio­nal? Ma!? Most!? Ami­kor p. o. oda ju­tot­tunk, hogy a pol­gá­rok há­zába, me­lyet szen­tély­nek te­kin­tek, hová sen­ki­nek be­ha­tol­nia nem sza­bad, szó­val a pol­gá­rok há­zába a secu­ritásnak kell be­ha­tolni, és fel­for­gatni az em­be­rek ira­tait és el­vinni egész pak­sa­mé­tá­kat, mert egye­sek exclusiv iro­má­nyo­kat bá­tor­kod­nak fur­fang­poli­ti­cával a pi­acra dobni! Incorrect etiquette: szem­káp­rá­zat­tal té­vesz­teni a meg­té­veszt­he­tő­ket. A mi idő­szaki jour­nalunk per­sze nem kér az ef­féle gyer­me­teg actió­ból. Le kell szá­molni az illu­siók­kal, jó okunk van tehát szé­lesre tárni a ka­pu­kat, be­fo­gadni min­den böcsü­le­tes szó­lót, jó ta­pin­tatú egyé­ni­sé­get; ke­rülni a ci­kor­nyás és caf­ran­gos szó­hal­mazt. Föl­te­szem, hogy ezzel egyet­ér­te­nek. Értse meg, nem ma­gá­val sze­mé­lye­sen, vagy Hat­va­ni­val van bajom, csak két-három el­len­zési csik­lan­do­zót kell ki­vet­kez­tetni Couthon jakobinis­musából."

„Ühüm", fontolgatta félig-meddig han­go­san Gyulay Káz­mér, akin kezd­tek erőt venni az ita­lo­zás okozta vi­szo­nyok, ám vá­rat­lan emana­tióval arra gon­dolt, hogy gyer­mek­ko­rá­ban lá­tott egy do­bost, aki ez­red­do­bos volt Kmetty had­osz­tá­lyá­ban, és ap­jáék kert­jé­ben egy csön­des estén ré­szeg­sé­gé­ben bő­ség­gel le­vi­zelte a harci tam­bourint, és ott­hagyta a szét­ti­port Gartenben; a ja­pán­birs tö­vé­ben, s a bőr per­sze fel­hó­lya­go­so­dott, meg­la­zult, el­han­go­ló­dott, és na­po­kig ott he­vert, han­gyák mász­kál­tak benne, már azt hitte, ott­fe­lej­tet­ték és igazi já­tékra tehet szert, mert suttyom­ban, ke­vés­sel az­előtt, hogy pár ka­tona egy szét­lőtt bi­valyt hú­zott a su­va­dás felé, tö­rök­ülésbe eresz­ke­dett, és két ka­nál­nyél­lel pü­fölni kezdte, ször­nyű han­go­kat, ám mégis iz­gató rit­mu­so­kat csalt ki be­lőle, de a me­ne­kü­lés nap­ján be­fu­tott az ez­red­do­bos, arca pisz­kos volt, mint egy lands­turmé, és azt mondta: „még vissza­gyüvünk", majd sze­kérre dobta a harc­esz­közt, és el­por­zott a Czipa rosu lapos irá­nyába, akár a had­osz­tály, a gene­ralstab­tiszt, a judicialis expeditor és más poli­ticai capa­citások; – „az ő keze volt, a do­bosé", né­zett Gy. K. resig­náltan Jenő doc­torra, „cson­tos, ide­ges, nehéz, bom­ba­vető".

„Rendben van, hagyjuk a saj­tó­tör­vényt", ju­tot­tak el hozzá a cen­sor szó­noki si­ke­rei, „de van itt egy másik kü­lö­nös enigma! Győz­ze­nek meg arról, hogy pla­kát­raj­zoló ba­rá­taik jó szán­dék­kal akar­ták meg­innepelni az el­múlt és le­pénnyé gá­zol­ta­tott revo­lutió év­for­du­ló­ját! Győz­ze­nek meg arról, hogy ennek a Máy-iva­dék­nak, kinek a le­adott anyag­ban a leg­vi­ta­tot­tabb az iro­má­nya, nem a viszál­kodásra, az ér­tel­me­sebb ke­dé­lyek bosszan­tá­sára ad al­kal­mat kür­tö­lé­sé­vel, csak még azt nem tudni: cui bono? De mit is vár­hatni attól az úr­fi­tól, kinek atyja ugyan kan­cel­lá­riai posz­ton kezdé, és szen­ve­dé­lye­sen lejté a tánc­vi­ga­lom pas de pigeon-ját, de a nagy re­bel­lió után össze­es­kü­vés­ben való ré­szes­ség­től vá­dol­tat­ván el­fog­ták, zár­kába ve­tet­ték, és hoppá, a kör­mire kop­pin­tot­tak. És maguk azt is tud­ják, ho­gyan telt be a vég­zete eme kö­pö­nyeg­for­ga­tó­nak? Zár­ká­já­ban fel­szag­gatta szal­ma­zsák­ját, be­lé­te­met­ke­zett, ma­gára gyúj­totta, s el­égett. De mi exempli causa fáty­lat bo­rí­tot­tunk a múltra, el­fo­gad­tuk az uracs fel­vé­telét, és be­irat­koz­ha­tott az uni­ver­sitásra, hogy philo­sophiai ösme­reteit pal­lé­rozza. S ahe­lyett, hogy el­mé­lyül­ten ve­tette volna magát az eleai Parme­nides ta­nul­má­nyo­zá­sába, Máy Tamás et com­panie guerilla mód, egy vi­ze­nyős élc­cel, me­lyet fal­ra­gasz for­má­já­ban ter­jesz­tett, a fel­for­du­lás év­for­du­ló­ján de­ák­gyű­lésre hívta fel a be­csü­le­tes colle­gákat."

Hatvani szerkesztő gyorsan ivott erre a bor­víz­ből, aztán rá­gyúj­tott, ki­kö­pött, sze­re­tett volna ezidétt nem itt lenni, a be­széd jogát Gy. K.-ra mint prae­sidiális csu­ha­dárra há­rí­totta, ő kü­lön­ben is lassú, össze­ku­szálja a dol­go­kat, bá­tor­sá­gá­ból csak hang­za­tos, ám nem min­den élc nél­küli meg­jegy­zé­sekre és la­pi­dá­ris oda­ve­té­sekre tellik; ezt ugyan öröm­mel bo­csát­ják meg nő­hall­ga­tói, mert Hat­vani szer­kesztő fér­fiúi szép­ség, sarcas­ticus, könnyed, te­het­sé­ges, szín­ját­szó, jó elv­társ, szó­val hasz­no­san gaz­dál­ko­dik a muni­tióval, de ezen eré­nyek ugyan­csak nem aka­dá­lyoz­ták, hogy ne cim­bo­rál­jon a ci­tált tár­su­lat­tal, leg­alább egy fel­irat el­he­lye­zése ere­jéig.

Az említett csínyt egy esős, októ­beri dél­utá­non kö­vet­ték el három-négy de­á­kok, kik Csi­csói dékán nemes­szívűleg elő­le­ge­zett hall­ga­tó­la­gos be­le­egye­zé­sé­vel ra­ga­csos pa­pír­jai­kat az egye­tem setét fo­lyo­só­ján de facto el­he­lyez­ték. Majd még aznap dél­után, az egyéb­ként ki­halt Széna téri épü­let vá­rat­la­nul fel­boly­dult; Máy Tamás és tár­sait a dé­kán­hoz ren­del­ték ad audien­dum ver­bum, a pla­ká­tot docu­men­tumként le­fog­lal­ták, szö­ve­gét gramma­ticailag, phono­lo­giailag, semio­ticailag a leg­tü­ze­te­sebb vizs­gá­ló­dás­nak ve­tet­ték alá, a fi­a­tal­ura­kat hossza­dal­ma­san ki­hall­gat­ták, végül is Csi­csói dékán meg­szülte az ün­ne­pé­lyes vég­szót: „Maguk… maguk az iz­ga­tók avant-garde-ja!"

MIRE JÓ EGY MÁKSZEM?

A mák kitűnő csemege.
Vidéken sok he­lyütt al­ta­tásra
is hasz­nál­ják.
Ká­bí­tó­szert is lehet be­lőle
ké­szí­teni.
Ópi­u­mot.
Az ópium méreg!
Miért mér­ge­zed min­den­nap
azzal magad, hogy nem
ér­de­mes?
Nem ér­de­mes el­mon­dani,
be­szélni arról,
hogy nem így kép­zel­ted el ezt
az öt évet,
hogy nem érzed: te is
be­le­szól­hatsz,
hogy hi­ány­ér­ze­ted van…
Jöj­jünk végre össze. Ül­jünk le. Be­szél­ges­sünk.

(Színhely: Auditorium Maximum.
Idő: octob. 6-d. 1862. du. 3.)

„Ezek a szövegezők, és most hadd él­ce­lőd­jek kissé, ha már ily nyil­vá­nos helyre csal­tak, hová éven­ként egy­szer ha járok", be­szélt fel­sza­ba­dul­tan Újlaky Rácz Jenő doc­tor, a fran­cia kultur­kampf szen­ve­dé­lyes híve, az Egye­temi Elysium cen­sorja, aki most, a M. É. K. bistrot füst­jé­ben újra be­le­nya­lin­tott a cognacjába, „szó­val ezek a szö­veg­írók igen­csak kelet-eu­ró­pai rőf­fel mérik még saját specu­latiójukat is, midőn a mákot te­szik ot­rom­ba­sá­gaik zsa­ro­lási esz­kö­zéül. Nem tud­ják sze­gé­nyek, hogy p. o. Paris-ban, a Quartier Latinben bu­kott der­vi­sek árul­ják a leg­újabb nar­ko­tikus él­ve­zeti szert, a ha­sist, a cannabis indicát, mely rit­kán és mér­ték­kel véve de­rült, kel­le­mes és fel­leng­zős má­morba ejt, fel­tü­zeli a kép­ze­lő­e­rőt, ét­vá­gyat ger­jeszt és hevesb ér­zéki vá­gya­kat kelt; ha­tása a »Consti­tutionnel« sze­rint össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul más mi­nő­sé­get okoz, mint az ösmert gubó ócska leve, mit csak a hazai demo­ra­li­sált intelli­gentia kész a kel­lés­nél han­go­sab­ban mysti­ficálni. To­vábbá! Mi­féle esz­köz­től érzi meg­fosztva magát ez a né­hány vak­merő, midőn fel­for­gató, úgy­mond, vi­tára in­vi­táló gyű­lésre szó­lítja a hall­ga­tó­sá­got? És mit je­lent az a ho­má­lyos, félig gon­dolt mon­dat, hogy »nem így kép­zel­ted ezt az öt évet«? És mit ért­sek azon a gyö­nyö­rűen cretin össze­té­te­len, hogy »hi­ány­ér­zet«? De bal­kö­vet­kez­te­tés ennek a mani­festumnak tu­laj­don­képp min­den sora, mert 1° úgy tet­szik, mintha az uni­ver­sitáson, mely­nek én is vá­lasz­tott tagja va­gyok, cí­me­res nép­bu­tí­tás, szem­te­len »kábí­tás« folyna. 2° De ha el­fo­gad­nám ezt a va­ló­szí­nűt­len tényt, hogy magán-életi scrupu­lusokat csil­la­pult mo­dor­ban kí­ván­tak volna elő­húzni és meg­tár­gyalni ezek a cosmo­polita cí­vi­sek, mely­ről ugyan meg­győ­ződve nem va­gyok, mond­ják meg, ho­gyan lehet con­feren­tiát, demonst­ratiót, de még thema-meg­be­szé­lést is oly rossz idő­pontra hir­detni, mikor a kö­zön­ség egy része ke­dé­lyé­ben forr, és még most is a lá­zon­gás szel­le­mére gon­dol. Gyulay úr, maga nyi­lat­koz­zék, talán nem ért­hető a meg­le­pe­té­sem, ami­kor épp ta­nul­mányt ké­szü­lök írni Corneille-ről, el­ké­szí­tem a szük­sé­ges váz­la­to­kat, in­ger­lőül fran­ci­ául ol­va­sok, és lám, ko­pog­tat­nak, s azzal a hír­rel lép be nőm, hogy azon­nal fus­sak az egye­temre, mert az Elysium szer­kesz­tői lá­za­dás­sal vá­dol­tatva a dékán úr Hi­va­ta­lá­ban kuk­sol­nak."

Gyulay Kázmér bizony most nem ér­zett haj­lan­dó­sá­got a legi­timatio ki­nyil­vá­ní­tá­sára, in­kább érezte a pa­lack­nyi cognac fo­gyasz­tá­sá­nak fá­ra­dal­mait, fel­só­haj­tott, és hir­te­le­nül, akár a sze­ren­cse­já­ték je­gyei­ből ki­hú­zott quin­ternóra, hálás szív­vel gon­dolt a nőkre, mert e sok­szor hon­fi­a­san ada­kozó te­remt­mé­nyek nem elő­ször óvták meg a scanda­lumtól.

Gy. K.-nak elve volt: azt hir­dette vá­ros­beli im­po­ná­lása első ide­jé­ben, hogy sze­retni és mér­ték­kel tisz­telni kell őket, de ki­tün­tetni is; ennek ér­tel­mé­ben egy vul­givaga Venus­hoz járt, ki arról volt ne­ve­ze­tes, hogy tár­sai­val a leg­utóbbi ide­gen meg­szál­lás első he­tei­ben, csupa ha­za­sze­re­tet­ből, mely­ről a tör­té­ne­lem sze­mér­me­sen, majd vég­le­ge­sen hall­gatni leend, két­ezer ka­to­nát tet­tek hadi szol­gá­latra al­kal­mat­lanná. A coquettí­rozás nem tar­tott örö­kig, mert Gy. K. székes­vá­rosi uta­zá­sai során meg­is­mer­ke­dett Sar­lay Sá­ri­ká­val, egy kezdő pi­a­nis­tá­val, kivel gyak­ran és me­ré­szen hasz­no­sí­totta ko­rábbi ta­pasz­ta­lá­sait, emiatt ugyan renega­tióval, imperti­nentiával és rest­ség­gel vá­dol­ta­tott, de ideje nagy ré­szét mégis a tá­voli kő­vá­ros­ban töl­tötte. Így for­dult, hogy a ne­ve­ze­tes fal­ra­gasz-actio előtti héten ki­ko­csi­zott az al­só­vá­rosi in­dó­ház­hoz, s bár nem fe­lej­tette eviden­tiában tar­tani a leg­ége­tőbb in­ge­rült­sé­ge­ket, a kö­vet­kező gő­zös­sel el­vo­na­to­zott. Vissza­té­ré­se­kor Máy és Hat­vani szer­kesz­tők rövid hurrá-hurrá ki­ál­tás­sal fo­gad­ták a csö­pögő vizes­tar­tályok mel­lett, sza­lu­tál­tak és in­te­get­tek, tes­tü­leti szel­le­mük, mintha fel­vir­radt volna a Di­cső­ség napja, ki­fo­gás­ta­lan volt, idő­köz­ben ke­resz­tül­men­tek ugyan egy zsi­nór­mér­té­kül szol­gáló hi­va­tali kap­cás­ko­dá­son, s egy­előre csak poli­ticai contárkodással vá­dol­tat­ván, sza­ba­don és bé­kes­ség­ben el­bo­csát­tat­tak. Az egyik emissarius így som­má­zott kü­lö­nös abnega­tió­val: „vár­juk meg vég­tére is, lesz-e ki­há­gás a többi facul­tason"; Gy. K. tehát le­szállt a vo­nat­ról, vé­gig­bal­lag­tak a pro­me­ná­don, be­ül­tek a Béke bistrot-ba, s mivel Gyulay Káz­mér mit sem tu­dott a ter­ve­zett és vég­hez­vitt actió­ról, fel­csi­gázva hall­gatta a tör­tén­te­ket.

„Képzeljék el, uraim, azt a fel­há­bo­ro­dást, amely a tit­kos ülést el­töl­tötte", fonta to­vább a szót Jenő doc­tor, immár Szu­csányi mes­ter­rel mit sem tö­rődve, „Csi­csói dékán úr hi­va­ta­lá­ban össze­gyűlt a tel­jes ve­zér­kar, a maga mél­tó­sá­gá­ban; ott volt az Elysium ügyét min­dig szí­vén vi­selő Keres­szegi tit­kár úr, aki a leg­na­gyobb meg­ér­tést ta­nú­sí­totta Máy Tamás és tár­sai iránt, ott volt a tit­kos ülnök, a fe­gyelmi fő­elő­adó, a lan­ka­dat­la­nul szol­gáló rend­ügyér, a fe­gyelmi elő­adó és per­sze a dékán úr, kiről né­me­lyek azt a ne­vet­sé­ges vádat ter­jesz­tik, hogy simplex frater; szó­val ott volt min­den je­len­tős potentia, és kérem, nekem kel­lett szem­be­sül­nöm azok­kal a fic­kók­kal, kiket csak per tangentem ösme­rek. Bát­ran mond­hat­tam én akkor azt, hogy sem­mi­ről sem tudok, pedig ezek a vice-ma­gya­rok sze­ret­tek volna be­le­rán­tani a sza­ka­dékba. Mintha a de­ák­gyű­lés ter­ve­ze­tét az Elysium szer­kesz­tő­ségi ülé­sén főz­ték volna ki az én szí­ves be­le­egye­zé­sem­mel. Gyulay úr, maga most a tanúm, le­he­tett-e ilyes­mi­ről be­szélni va­la­mi­kor is anél­kül, hogy sú­lyo­san ne gá­zol­tak volna be­csü­le­tembe? És hát át­érez­hető-e va­ló­já­ban az a senten­tia, hogy az élet egy-két rá­ga­lom nél­kül bi­zony épp­olyan, mint a me­nyecske ré­tese gyöm­bér nél­kül?"

„Igaza van, tanár úr", válaszolta az első bű­zö­sen töm­jé­nező mon­da­tot Gy. K., noha a gyors nyi­lat­ko­zás el­le­nére pon­to­san tudta, hogy Jenő doc­tor, mi­előtt neki pa­ro­lát adott volna, még az Elysium leg­első nyil­vá­nos szer­kesz­tői ülése előtt, ko­mó­to­san, de ugyan­ak­kor főtől tal­pig gya­kor­lot­tan be­bal­la­gott a dékán úr Hi­va­ta­lába, s mint cen­sor, kéz­jegy­ének le­adása mel­lett ki­köl­csö­nözte azt az ár­kus­nyi cartont, me­lyen az egye­temi pol­gá­rokra vo­nat­kozó sze­mé­lyi docu­men­tatio ve­zet­te­tik, s me­lyet a bel­igaz­gatás a leg­szi­go­rúb­ban őrizni képes.

Gyulay Káz­mér: A leg­gon­do­sabb ne­ve­lése Fro­nius con­siliarius regius­nak. Fel­tét­le­nül meg­bíz­ha­tó­nak mu­tat­ko­zott, saját szár­ma­zá­sá­nak elő­tör­té­netét nem is­meri. Néhai apja szé­che­nyiánus mű­kö­dé­sé­ről a már ne­ve­zett és nyu­gal­ma­zott nagy­aty­já­nak kö­szön­he­tően nem tud sem­mit. Az egye­tem philo­sophiai facul­tásán az ed­digi három év alatt radi­cal öl­tö­zetbe nem bújt. Az Elysium deák-fő­szer­kesz­tője, fel­for­gató tanok ellen kö­zöm­bös. Gyön­ge­sége, hogy ri­ban­cok­kal tart con­nec­tiót, ettől ál­landó idő­vesz­tés­ben van. Csa­po­dár: semina­riumon több­ször ré­sze­gen je­lent meg. (Idő­pon­to­kat ld. Szu­csányi Ist­ván 68. sz. jegy­ze­té­ben.) Nya­valygó, szak­ta­ná­rai óvása mit sem ér. Ta­nul­má­nyi ered­mé­nyes­sége a ki­len­gé­sek el­le­nére egyen­le­te­sen jó. Meg­fi­gye­lője ag­gódó, talán kissé túlzó je­len­tése sze­rint: „Ebből a radi­calisalódni kész jel­lem­ből szü­le­tik az a typus, amely a pil­la­nat­nyi­lag ked­vező vi­sel­ke­dés da­cára a kor­mány pa­ran­csá­nak en­ge­del­mes­kedni tett­leg nem fog."

Hatvani Dénes: A leg­meg­bíz­ha­tóbb ne­ve­lés. Atyja mint activ tiszt részt vett a solfe­rinói üt­kö­zet­ben, a Honwed c. lap poli­ticai biz­to­sa­ként. Szo­bá­já­nak fel­tűnő he­lyére tette azt a ked­ve­sen agi­táló fel­ira­tot, mely fé­nye­sen bizo­nyítá, hogy az alma nem esett messze a fá­já­tól: „Végy pél­dát a ki­tűnő oszt­rák mes­ter­lö­vész­ről!" Philo­sophiai ta­nul­má­nyai során ke­rült kö­zeli ba­rát­ságba Gyulay Káz­mér­ral, de annak magán-életi túl­ka­pá­sait nem vette át. Az Elysium szer­kesz­tő­sé­gébe de­le­gál­ták. Hű­sé­gét a ta­va­lyi évben mutatá leg­fé­nye­seb­ben, midőn, bár ama­teur szí­nész, szo­ba­tár­sá­nak ne­ve­ze­tes bot­rá­nyába nem ke­ve­re­dett, ami­kor ez az egye­te­men szél­té­ben is­mert, ál­lí­tó­lag a dra­ma­tur­gia ne­ve­zetű új tu­do­mány iránt ér­dek­lődő ka­pu­ci­nus a szín­kör kül­honi tourné­járól John Stu­art Mill, Karl Marx, Maz­zini, Kos­suth és mások fel­for­gató iro­má­nyait akarta be­csem­pészni. Fül­be­sú­gói mun­kára eddig nem je­lent­ke­zett.

Máy Tamás: Atyja re­bel­lis volt, a bör­tön­ben ön­gyil­kos­sá­got kö­ve­tett el. Az idei tan­év­ben ke­rült az egye­tem philo­sophiai ka­rára, meg­bíz­ható infor­ma­tiók bir­to­ká­ban ezért nem va­gyunk. Annyi bi­zo­nyos, hogy maga vi­se­lé­sé­ben, stylu­sában, öl­tö­ze­té­ben extra­vagan­tiák mu­tat­koz­nak, me­lyet szé­kes­fő­vá­rosi szár­ma­zá­sá­nak lehet tu­laj­do­ní­tani. Hoz­zá­tesszük: cca. 3-4 főnyi tár­su­la­tá­val leg­utóbb nagy­hangú nyi­lat­ko­zá­so­kat tett a gyar­mat­kér­dés­ben. Heves vér­al­katú, gratiát nem kér, atyja em­lé­két nem tisz­teli, a no­ta­bi­li­tást, ha lehet, be­csú­fítja. Erős meg­fi­gye­lés alatt van, a leg­újabb be­ad­vány sze­rént herme­ticus el­zá­rása a kü­szö­bön áll. A sze­kí­ro­zás­ban oda ju­tott, hogy gond­vi­selő ta­ná­rait „oppor­tunus segg-fejűek"-nek, a bel­ügy­ért egye­ne­sen „gyil­kos"-nak ne­vezte. Nem ked­veli az italt, a szok­nyá­val mér­ték­le­tes. Fi­gyel­mezni! Az elysium szer­kesz­tése körül hangyál­kodik.

„Igaza van", mondta Gyulay Kázmér, s noha Szu­csányi mes­ter veres ké­pére pis­lan­tott, és szó­ról szóra is­merni vélte azt a pa­nasz­li­tá­niát, amely Csi­csói dékán úr hi­va­tali asz­ta­lát már hol­nap dí­szí­teni fogja, ki­fe­je­zet­ten evi­lági han­gon foly­tatta: „vég­tére is nem azért va­gyunk itt, hogy a ta­va­lyi ese­mé­nye­ket ele­mez­zük, hanem hogy sür­ge­tős kér­dé­sek­ről tár­gyal­junk."

És éppen ez volt az a mondat, mely­nek hal­la­tán Jenő doc­tor, aki most, hogy va­laki ki­tárta az ab­la­kot, és orrát meg­csapta a ló­cit­rom dèlicat il­lata, hir­te­le­nül újra fel­fris­sült, és majd­nem ki­csú­szott a szá­ján a cen­sorok örö­kös ki­be­szél­hetnékje: „higgye­tek nekem, mert én sze­ret­lek ben­ne­te­ket, édes egy mag­za­taim!", de hogy sympa­thiáját el­fojtsa, in­kább máj­ba­jára gon­dolt, me­lyet eddig csak arca­num­mal gyó­gyí­tott, és fél­han­go­san du­do­rászni kez­dett, egye­ne­sen Hat­vani szer­kesztő ké­pébe, eta bugyet pasz­lednyij i rjesityelnyij boj, majd lá­gyan és simp­li­citer ezt mondta: „a maguk írá­sá­val nincs bajom, urak. De hát ez a Máy-cikk?! Ez nekem ért­he­tet­len, zagyva és éret­len. Ki kell hagyni."

„Ez az írás elfogadható", válaszolt azon­nal Gy. K., mert Jenő doc­tort gyen­gülni érezte, mert azzal hí­zel­gett ma­gá­nak, hogy van­nak az élet­ben olyan pil­la­na­tok is, ami­kor ugyan nem va­lami nagy courage va­la­kit a magos er­kély­ről insul­tálni és le­pisz­kolni, de ha nincs más, akkor meg kell tenni.

„A leadott szám in extenso ér va­la­mit. A Máy-dol­go­zat egy ki­vég­zés­ről szól, és ma ez már ön­ma­gá­ban prob­le­ma­ti­kussá tehet egy írást. Ennek vi­szont, mivel nem egyéb, mint visió, nin­cse­nek pon­to­san be­ha­tá­rolt sze­rep­lői, jel­le­mei, hely­szí­nei sat., sat, ám van több je­len­tése. Je­lent­heti a lá­to­más tár­gyát az a félig meg­ne­ve­zett költő, aki­ről csak sejt­jük, hogy Sán­dor­nak hív­ták, és egy casaque szúrta le, egye­sek sze­rint há­tul­ról. De je­lent­het e situa­tio bár­mi­lyen ki­vég­zést, lövő­szer­rel, kö­tél­lel, bár­ho­gyan és bár­mi­kor, mi több, és Máy trom­bi­tá­lá­sá­ban ezt tar­tom a leg­fon­to­sabb­nak, ez a pusz­tí­tás bár­hol be­kö­vet­kez­het, ott, ahol dic­tato­ricus kút­fők­ből me­rí­tik az ész­te­het­sé­get. Cosî va il mondo."

Jenő doctor erre már rácsapott az asz­talra, fel­rúgta a kö­pő­csé­szét, ide­ge­sí­tette, az egekbe kiál­tólag, hogy csi­cse­reg­nek, ok­tat­ják, csű­rik-csa­var­ják a szót, az orra előtt progressív mez­ben mu­tat­koz­nak, aztán libera­lisok, ké­sőbb pa­ci­fis­ták, végül esze­lős guerillákká lesz­nek, s mind­ezt pár órán belül; difficult, difficult, haj­to­gatta ma­gá­ban, de hát nem be­szélni kell ezek­hez, be­te­gek ezek, nem be­szélni hoz­zá­juk, mert be­te­gek és gyó­gyí­tani kell őket, s aztán, hogy kissé le­hűlt a teste, és lá­bá­val si­ke­rült szét­dol­gozni az asz­tal alá bo­rult kö­pő­csé­sze tar­tal­mát, mintha si­mo­gatni akarná eze­ket a ba­ri­kádi vi­té­ze­ket sely­me­sen, hala­ványan meg­kér­dezte: „Gye­re­kek, mond­ják meg nekem iga­zán, kit vé­gez­nek itt ki a sor­tűz előtt?"

Nincs tovább, zsongott Gy. K. fe­jé­ben, vége, és se­gít­sé­get kért Hat­vani szer­kesz­tő­től, aki ki­itta po­ha­rá­ból a ma­ra­dék cognacot, és most már ő is biz­tos volt benne, hogy ki kell lép­nie a kel­le­mes „bon homme"-sze­rep­ből, annál is in­kább, mivel eddig sze­ren­csé­sen át­csusszant a ve­szé­lyes hely­ze­te­ken; nem ke­ve­re­dett bele a leg­utóbbi fal­ra­gasz-ügy­letbe sem, pedig nya­kig sáros volt, de most, hogy mond­hatni: peri­colo passato, nyi­lat­kozni, be­szélni, meg­nyil­vá­nulni kell.

„Nem az a kérdés, kit végez­nek ki", kezdte las­san pör­getve a sza­va­kat, „sok­kal in­kább az, hogy tilos egy műhöz úgy kö­ze­lí­teni, hogy az ol­va­sás szem­pont­jait egy művön kí­vüli szem­pont­nak he­lyez­zük alá. Mert most, sanda gya­núm sze­rint, ez tör­té­nik. Ugyanis Máy Tamás el­pa­ren­tál­ta­tott, mert gyű­lést akart szer­vezni, és írhat bár­mit, ami nem ki­fo­gás­ta­la­nul au­li­kus, ki­do­básra ítél­te­tett. Vagy talán nem idő­szerű-e, ha egy genie ek­képp monolo­gisál élete utolsó pil­la­na­tá­ban: »Én a szé­gyen ki­üté­seit hor­do­zom ma­ga­mon ebben a pil­la­nat­ban is, ami­kor nem­zeti hőssé válok. Va­ló­szí­nű­leg túl­hang­sze­relt utó­élet és jól­ápolt em­lékmű vár rám. Be­szé­lek, de nem a saját han­go­mért…" Hogy ki mondja ezt? Nem tudni pon­to­san. De nem is aka­rom tudni. Lehet, hogy a mi Sán­do­runk­ról, de lehet, hogy más­ról van szó. Aki a vonat alá ké­szül fe­küdni nyo­mo­rú­sá­gá­ban, vagy fel­gyúj­tani ké­szül magát, nyil­vá­no­san vagy fél­re­vo­nul­tan, végül is mind­egy. Ennek a dol­go­zat­nak a szem­lé­lete olyan, amire az ELYSIUM­nak szük­sége van, és ez az, ami­ről nem mond­ha­tunk le. Még akkor sem, ha a ki­dol­go­zás, el­is­me­rem, kissé ho­má­lyosra si­ke­re­dett."

„Hát nézzék, én nem azért voltam haj­landó ma­guk­kal egy egész dél­utánt a korcs­má­ban töl­teni", szedte össze magát utol­jára és vég­ér­vé­nye­sen Újlaky cen­sor, „hogy örö­kö­sen el­lent mond­ja­nak, mert hisz na­gyon is tudni kell, hogy a végső szót nem maguk és nem ebben a szen­tély­ben mond­ják ki. És tud­hat­ják azt is, hogy én meg­tisz­tel­tem ma­gu­kat, ami­kor ebbe a fesz­te­len, nem hi­va­tali tár­sal­gásba bo­csát­koz­tam. Kí­ván­csiak a vé­le­mé­nyemre? Nem győz­tek meg. Egy­ál­ta­lán nem. Szer­fö­lött ér­de­kelne, hogy ugyan­ak­kor más colle­gáim med­dig tűr­nék az ef­féle za­jon­gást fel­bő­szü­lés nél­kül? Ám, hogy mégis ma­rad­jon va­lami ho­zama ennek a be­szél­ge­tés­nek", Jenő doc­tor újra constructivnak, a hasz­nos­ság kút­fe­jé­nek, az igaz­ság talp­kö­vé­nek érezte magát, ki­várt, és ta­lá­nyo­san így foly­tatta: „arra az el­ha­tá­ro­zásra ju­tot­tam, hogy a kér­dé­ses Máy-cik­ket, lesz, ami lesz, be­vi­szem Csi­csói dé­kán­hoz. Ol­vassa el ő is, szó­lal­jon ő is. Cse­le­ked­jen à dis­crétion. Aztán meg­lát­juk. Hát, fiúk", ekkor már Újlaky Rácz Jenő doc­tor, az Elysium cen­sorja ele­gáns tar­tóz­ko­dás­sal pa­ko­lászni kezdte az addig asz­ta­lon he­verő kéz­irat­la­po­kat, „én be­fe­jez­tem. In­dul­nom kell". És fel­állt, ki­nyúj­totta zsib­badt kar­ját, kezet rá­zott a két uraccsal, bere­kesz­tő­leg ennyit mon­dott: „majd ér­te­sí­tem ma­gu­kat", és tőle szo­kat­lan eréllyel vette a ka­lap­ját és el­por­zott; „tuzsúr lámúr, tanár úr", szólt utána fél­han­go­san Gyulay Káz­mér, „tuzsúr lámúr", a kó­tya­gos élcen Hat­vani szer­kesztő rö­högni kez­dett, aztán ők is com­promissum nél­kül bú­csút in­tet­tek Szu­csányi úrnak: ki­bal­lag­tak a setét ut­cára.