Dudics Emese

Nekrológ

A napokban vettem észre,
hogy már nem em­lék­szem rád.
Ültem a bu­szon. Eszembe ju­tot­tál,
és vár­tam, hogy utol­ér­jen
az is­me­rős saj­gás.

Az arcodat még csak-csak felidézem.
Hal­vány mo­soly ül az aj­ka­don,
tá­voli,
mint ami­lyen min­dig is vol­tál.

De ha azt a fanyar ízt kere­sem, ami a sa­já­tom lett,
vagy azt, hogy még min­dig csak rész va­gyok-e nél­kü­led,
vagy azt, hogy össze­rez­ze­nek-e még,
ha meg­hal­lom a neved,
már nem ta­lál­lak ma­gam­ban.
Pedig már úgy meg­szok­ta­lak.

Újfajta szabadság ez, amit tanul­nom kell.
Többé nem te­gez­lek majd a ver­seim­ben,
te he­lyett ő le­szel ben­nük, ha egy­ál­ta­lán.

Tíz év munkája ez.
Nagy idő az éle­tem­ből,
amelybe most
ha­za­térő uta­zó­ként vissza­top­pa­nok.

Isten hozott.