Bácsi István

Csalódás

Tamás igazi macsó volt, nagy vadász. Talán éppen ezért is lett Ádám a leg­jobb ba­rátja, aki neki pon­to­san az el­len­téte. Tamás hó­dító fér­fi­as­sága így tün­dö­köl­he­tett, mint egy ezer­fé­nyű gyé­mánt a mély­kék bár­so­nyon.

A két elválaszthatatlan barát majd­nem min­den nap ta­lál­ko­zott. Ádám, aki már tíz éve élt csen­des há­zas­ság­ban ugyan­az­zal a fe­le­ség­gel, min­dig tü­rel­me­sen vé­gig­hall­gatta ba­rátja ára­do­zá­sait az éppen ak­tu­á­lis igazi nőről. Régen ki­ala­kult már mind­ket­tő­jük­nél az él­mény­be­szá­moló-füg­gő­ség. Az egyik­nek el kel­lett mon­da­nia, a má­sik­nak mu­száj volt meg­hall­gat­nia. Így hát Ádám min­dig pon­to­san is­merte ba­rátja sze­relmi hő­mér­sék­le­tét.

Lágy lélek, lüktető szív, kemény tojás – val­lotta Tamás a sa­ját­sá­gos Don Juan-i szent­há­rom­sá­got. És ez a ve­zér­lő­elv tö­ké­le­te­sen révbe kor­má­nyozta őt min­dig. De egy napon csak fá­rad­tan leült Ádám asz­ta­lá­hoz, és fo­gó­val kel­lett be­lőle ki­húzni a sza­va­kat.

–  Mondd már, mi volt tegnapelőtt este a sző­ké­vel? – tü­rel­met­len­ke­dett a há­zi­gazda.

–  Á, nem érdekes, odavan értem – mondta Tamás, és azt nézte el­mé­lyül­ten, amint a ci­pője or­rá­val kö­rö­ket raj­zolt a le­ve­gőbe.

–  De mégis, hogy volt? Mi van veled? – kér­dezte Ádám gya­na­kodva.

–  Láttam egy jelenést... – bökte ki Tamás.

–  És?

–  És... Ő kell nekem!

–  Na és? Mi a probléma?

–  Az, hogy eltűnt! És nem találom! Csak egy pil­la­natra lát­tam a ko­csi­ból, és mire vissza tud­tam for­dulni, már nem volt sehol. Teg­nap dél óta a kör­nyé­ken cir­ká­lok, egész éjjel a ko­csi­ból les­ke­lőd­tem, de semmi. El­nyelte a föld.

–  Milyen az a nő? – kérdezte Ádám kí­ván­csian.

–  A szeme..., az, az valami fé­lel­me­tes. Ilyet még nem lát­tam soha. Csak egy pil­lan­tást ve­tett felém, de az olyan volt, mint az atom­vil­la­nás. Úgy érez­tem magam, mint egy tűz­oltó, aki­ről le­per­zse­lik az az­beszt­ru­hát.

Tamást csakugyan megperzselhette va­lami, mert már fel is állt, és el­kö­szönt.

Hetek teltek el, nem jött, a te­le­font sem vette fel. Ádám már na­gyon ag­gó­dott a ba­rátja miatt, több­ször is ke­reste a la­ká­sán, de ő nem volt sehol, az üze­ne­tekre sem vá­la­szolt. Végül egy va­sár­nap reg­gel be­ál­lí­tott.

–  Talán tönkretette a telefo­no­dat az atom­vil­la­nás? Egy üze­ne­tet sem vagy képes kül­deni? – tá­madt rá Ádám.

–  Bocs, öreg – szabadkozott Tamás. – De én most nem va­gyok be­szá­mít­ható! Éle­tem­ben elő­ször iga­zán sze­rel­mes va­gyok!

Ádám erre alaposan megnézte, lát-e rajta va­lami szo­kat­lan el­vál­to­zást, de csak a sze­mei csil­log­tak, mint min­dig, ha sze­rel­mes volt.

–  Beleszerettem a csillagszemű Ju­hászba! – foly­tatta Tamás.

Ádám a középső ujjával a fü­lé­ben ko­to­rá­szott, mert azt hitte, el­tö­mő­dött.

–  Nem hallottam jól, hogy mit mond­tál – me­redt rá Ta­másra.

Tamás teleszívta magát levegővel, szét­tárt kar­jait fel­felé nyúj­totta és meg­fe­szí­tette, mint a pár­vi­a­dalra ké­szülő oran­gu­tán. – Be­le­sze­ret­tem a csil­lag­szemű Ju­hászba! – ki­ál­totta a mennye­zet felé. – Most már hal­lot­tad? – ne­ve­tett Ádámra.

Ádám hátrább lépett, és megmereve­dett. Le­ír­ha­tat­lan meg­döb­be­nés bé­ní­totta moz­du­lat­lanná. A csa­ládja utáni leg­biz­to­sabb pont az éle­té­ben eddig Tamás ba­rát­sága volt, és ez most sem­mivé lett egyet­len pil­la­nat alatt. Jól tudta, ki az, akibe Tamás be­le­sze­re­tett. Vá­ro­suk ke­leti ha­tá­rá­ban kez­dő­dik a Tün­dér­láp nevű rét, ott le­gel­teti a ju­ho­kat egész nyá­ron az a nagy­da­rab, ki­csat­ta­nóan piros arcú pa­raszt­le­gény. Annak van olyan vi­lá­gí­tós szeme, ő az a csil­lag­szemű ju­hász. Ádám már látta is, amint áll a ju­hász a vi­har­ban sú­lyos su­bája alatt, szem­be­for­dulva a för­ge­teg­gel, moz­dít­ha­tat­la­nul, mint egy szo­bor, ha­tal­mas, tö­mött ba­ju­szá­val úgy néz ki, mint egy huma­noid ra­ga­dozó, aki fej felől félig be­ka­pott egy ma­da­rat, s a szár­nyak ké­tol­dalt ki­lóg­nak a szá­já­ból. Rés­nyire hú­zott sze­meit vil­log­tatja a zi­va­tarba, amely­nek ho­má­lyá­ból elő­buk­kan Tamás, mo­so­lyogva, vi­dá­man csil­logó sze­mek­kel, szét­nyílt, szél­ben csap­kodó ka­bát­szár­nyai­val se­be­sen vi­tor­lázva a ju­hász felé, aki szé­lesre tárja, majd össze­zárja a subát, el­nyelve Ta­mást Ádám elől, a nők elől, s a más­ság föl­fog­ha­tat­lan mély­sé­ge­ibe zárja.

Ádám itt erővel megszakította a kép­sort, mert fel­ka­va­ro­dott a gyomra, és szé­dült.

–  Hallod, amit mondok? Mi van veled? – rázta Tamás a két vál­lá­nál fogva. – Nem vagy rá kí­ván­csi? Is­me­red te is az öreg Ju­hász jegyző lá­nyát, a szép szemű Il­di­kót, róla be­szé­lek!

Ádám lábaiból kiszaladt minden erő, le­ro­gyott egy székre. Arca las­san fel­de­rült, és előbb hal­kan, majd egyre han­go­sab­ban, csil­la­pít­ha­tat­la­nul ne­vetni kez­dett.