Bácsi István

A könyv

Ká ruganyos léptekkel sietett a ko­csi­já­hoz. Most már tudta, hogy a könyv lé­te­zik, és az övé lesz! Szép nyári nap volt, de ő fá­zott. Láz­ban égett. Meg kell ke­res­nie a he­lyet! A he­lyet, ahol üvölt a csend. Csak ott nyit­hatja ki.

Gondosan megtervezett mindent. Korán reg­gel ér­ke­zett a hegy lá­bá­hoz. A ko­csi­ból ki­szállva mellbe vágta a hőség, rög­tön ki­verte a ve­rej­ték, de nem tö­rő­dött vele. Se­be­sen mászni kez­dett. Délre már olyan ma­gasra ju­tott, hogy a ku­la­csába be­le­fa­gyott a víz. A hegy el­fo­gyott, a csú­cson volt. Fújt egyet, kör­be­for­dult, és elé­ge­det­ten né­zett le. Fe­lül­ről, az egész vi­lágra. Szél zú­gott, ma­da­rak vij­jog­tak, és menny­dörgő ro­baj­jal egy re­pü­lő­gép hú­zott el a feje fe­lett. Csa­ló­dot­tan in­dult vissza. Még más­nap el­uta­zott a ten­ger­hez. Vá­sá­rolt egy bú­vár­ha­jót, és a nagy víz fe­ne­kére süllyedt. Fü­lelt. Halak szív­dob­ba­ná­sát hal­lotta, a ten­ger mélye só­haj­to­zott. Ká lel­ké­ben düh és ke­se­rű­ség tom­bolt. Azon­nal ha­za­u­ta­zott, és a dol­go­zó­szo­bá­jába zár­kó­zott.

Másnapra készen állt a terve. Be­je­lent­ke­zett a leg­jobb épí­tész­iro­dába, s a tu­laj­do­nos­sal oda­ren­del­tette a leg­jobb ter­ve­ző­ket. A ter­ve­ző­asz­tal­hoz és a szá­mí­tó­gé­pek­hez ülve rög­vest hoz­zá­lát­tak Ká rend­kí­vüli el­kép­ze­lé­sei­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. Az épí­tési vál­lal­kozó meg­kérte Mi­ci­két, a tit­kár­nőt, hogy főz­zön kávét. Ká és a mér­nö­kök ter­vez­tek, a vál­lal­kozó mo­soly­gott. A terv el­ké­szült, Mi­cike le­főzte a kávét, és hozta tál­cán. Ká ke­mény szer­ző­dést kö­tött a vál­lal­ko­zó­val. A szer­ző­dés leg­fon­to­sabb pontja az volt, hogy csak akkor tel­je­sül a meg­bí­zás, ha az el­ké­szült ház­ban sem­mi­lyen mű­szer nem mutat ki semmi zajt. Ká a tö­ké­le­tes csen­det vá­sá­rolta meg.

A ház elkészült. Félgömb alakú, át­tör­he­tet­len falú monst­rum ma­ga­so­dott Ká előtt. A mér­nö­kök a mű­sze­re­ket el­he­lyez­ték a ház­ban, és kinn a mo­ni­to­ro­kat fi­gyel­ték. Min­den mé­rési ered­mény csupa nul­lát mu­ta­tott. A meg­ren­delő elé­ge­dett volt, és egy bil­len­tyű le­üté­sé­vel át­utalta a pénzt. Egye­dül ma­radt. A ház han­gár­nyi nap­pa­li­já­nak kö­ze­pén kü­lön­le­ges író­asz­tal állt. Ká gyer­meki öröm­mel ját­szott a pe­csét­gyű­rű­jébe in­teg­rált táv­irá­nyí­tó­val, amely az asz­talt a pad­lóba süllyesz­tette vagy ki­emelte onnan. Ezen az asz­ta­lon fogom majd el­ol­vasni – gon­dolta bor­zongva. Per­sze, ami­kor Ká pén­zé­nek ba­rá­tai el­jöt­tek meg­cso­dálni a házat, az író­asz­talt gon­do­san a pad­lóba süllyesz­tette.

Már kora reggel óta nagy gonddal ké­szü­lő­dött. Ma kell a leg­jobb be­nyo­mást kel­te­nie. Végül el­ké­szült, és az Auk­ciós Ház elé haj­tott. Be­lé­pett az ajtón. Egy is­me­ret­len vi­lág­ban ta­lálta magát. A leg­gyö­nyö­rűbb nő fo­gadta, akit va­laha is lá­tott, be­le­értve az ál­mait is. – Ilyen lehet az Úr leg­ked­ve­sebb an­gyala – gon­dolta. Nem a vágy bo­rí­totta el, mint más­kor, hanem áhí­ta­tot ér­zett, a csont­jait meleg fény járta át. A könyv az asz­ta­lon fe­küdt. Még so­ha­sem lá­tott ek­kora köny­vet. Vas­tag fa­tábla bo­rító, arany­le­mez bo­rí­tás. Az aszú­színű fe­dé­len csak a cím állt, kék drá­ga­kö­vek­ből ki­rakva.

–  Vásárolni kíván? – kérdezte a leg­ked­ve­sebb an­gyal.

–  Belenéznék előbb – mondta Ká re­ked­ten.

–  Tessék – mondta a könyv őre, és fél kéz­zel Ká elé tar­totta ki­nyitva. Ő el­cso­dál­ko­zott, hogy ilyen könnyű a könyv. – Ebben a könyv­ben min­den benne van, és nincs semmi rajta túl! – sza­valta ün­ne­pé­lye­sen a szép­ség.

Ká tudta, hogy még nem érintheti meg. Kö­ze­lebb ha­jolt. A szíve dü­bör­gött, áju­lás kör­nyé­kezte. Sö­tét­vö­rös tin­tá­val írt so­ro­kat lá­tott. A sorok mö­gött újabb sorok buk­kan­tak fel, majd ismét egyre újabb és újabb sorok.

–  A könyv ára egy őszinte mo­soly! – mondta a nő, mi­köz­ben a köny­vet vissza­tette.

Ká magához tért, és fizetni akart. De nem tu­dott. Nem volt nála annyi. Jeges ve­rej­ték csor­gott az arcán. Al­ku­dozni, majd ud­va­rolni pró­bált, de hiába.

Megsemmisülten botorkált ki ajtón. – Min­den mun­kám a sem­mibe vész – só­haj­totta. – Nem fog en­gedni, nem enged! – Agya vadul őrölt. Kö­ze­le­dett a ko­csi­já­hoz. A kocsi szét­nyílt, egy kar gyen­gé­den az ülésbe emelte Kát, egy másik pedig meg­tö­rölte a tak­nyos orrát. – Ten­nem kell va­la­mit – töp­ren­gett, mi­köz­ben a kocsi el­in­dult. Amint ha­za­ért, azon­nal hoz­zá­kez­dett. Pénzt és fá­rad­sá­got nem kí­mélve fel­for­dí­totta a vi­lá­got. Adott és vett a tőzs­dén, ma­ni­pu­lált, po­li­ti­ku­so­kat, bér­gyil­ko­so­kat fog­lal­koz­ta­tott, or­szá­go­kat süllyesz­tett el. Mér­he­tet­len vál­ság lett úrrá a vi­lá­gon. A tévé nap­hosszat tra­gé­di­ák­ról tu­dó­sí­tott. Ká gril­le­zett szar­vas­gom­bát rág­csált, és unat­kozva nézte a ban­kok lép­csőin ma­gu­kat fel­gyújtó em­be­re­ket.

Végül megingott az Aukciós Ház is. Az igaz­ga­tó­ta­nács ha­tá­ro­zott a könyv árá­nak csök­ken­té­sé­ről, és sze­mé­lyi vál­to­zá­sok­ról is dön­töt­tek.

Ká magabiztosan lépett be az ajtón. A pult mö­gött egy tes­tes, gusz­tus­ta­lan férfi állt. Az a fajta, aki­vel Ká a leg­jobb üz­le­te­ket szokta kötni, és akit a leg­job­ban meg­ve­tett. Le­fittyenő, vas­tag aj­ká­ról nyál csor­gott a to­ká­jára, apró, fickándó sze­mei ol­dalt ültek, mint egy kro­ko­dil­nak.

–  Mit óhajt? – csusszant elő rej­te­ké­ből a hüllő.

–  Elviszem a könyvet – mondta Ká egy­sze­rűen. – De előbb be­le­né­zek.

A ke­res­kedő sá­padva hát­ra­hő­költ.

–  Uram, a könyvet nem lehet ki­nyitni be­lát­ha­tat­lan kö­vet­kez­mé­nyek nél­kül! Csak olyan ki­vá­lasz­tott nyit­hatja ki, aki már három napja hallja üvöl­teni a csen­det! És ol­vasni sem tudja senki más, csak akit ki­vá­lasz­tot­tak!

Ká töprengve nézte a szűkölő em­bert. Le­mon­dott a könyv ki­nyi­tá­sá­ról, és az üz­letre tér­tek. A ke­res­kedő ak­kora szá­mot írt le, amit ki­mon­dani sem tu­dott, és eddig sej­telme sem volt a szám lé­te­zé­sé­ről. Ká szó nél­kül fi­ze­tett. A ke­res­kedő múl­ha­tat­lan mo­solyba bo­rult, és na­gyon kész­sé­ges volt. Ká most még job­ban utálta. A ha­tal­mas köny­vet el­tor­zult arc­cal emelte fel a hüllő, és iz­zadva lökte Ká ölébe, aki meg­ter­mett, erős férfi lé­tére csak­nem össze­ro­gyott a vá­rat­lan súly alatt. Ott­hon fúj­tatva ci­pelte be a házba, az író­asz­talra tette, és be­zár­kó­zott.

Egy fotelben ült és a könyvet nézte. A min­den­ség köny­vét, ami csak az övé! Bol­dog volt. Hall­ga­tó­zott. Nem hal­lott sem­mit, csak a saját szív­do­bo­gá­sát. Vissza­foj­totta lé­leg­ze­tét és fü­lelt. Süket csend volt. Fel­állt, és jár­kálni kez­dett. Hir­te­len jeges, ősi ré­mü­let fu­tott végig a hát­ge­rin­cén. Lé­pé­se­ket hal­lott a háta mö­gött! Azon­nal a pad­lóba süllyesz­tette az író­asz­talt, és harcra ké­szen várt. Mély csend lett, nem jött senki. – Biz­to­san a saját lép­tei­met hal­lot­tam – nyug­tatta meg magát. Ké­sőbb ki­emelte az író­asz­talt. A fo­telba he­ve­re­dett és várt. Megint neszt hal­lott. – Talán a csend… – dob­bant meg a szíve re­mény­kedve. De csak a fű nö­vé­sét hal­lotta va­la­hon­nan. Majd ló­do­bo­gást, em­beri hang­fosz­lá­nyo­kat hal­lott. Aztán ra­ga­do­zók böm­bö­lé­sét, ál­la­tok üze­ke­dé­sét is­merte fel. Fél­őrül­ten ke­reste a han­gok for­rá­sát, de még az irányt sem tudta meg­ál­la­pí­tani. Mintha a fe­jé­ben zaj­gott volna az egész világ. Most már a han­gokra fi­gyelt, és a kü­lön­böző ko­ro­kat ta­lál­gatta. Hal­lotta a di­no­sza­u­ru­szok üvöl­té­sét, és hal­lotta éne­kelni Carusót. Na­po­kig bo­lyon­gott a han­gok sű­rű­jé­ben, tes­tét el­hagyta min­den erő. Most már tudta. A könyv adja ki ma­gá­ból az uni­ver­zum hang­jait. Fel­állt, és az író­asz­tal felé in­dult. Izmai meg­fe­szül­tek, ve­szélyt szi­ma­tolt. De nem tö­rő­dött vele. Ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal nyi­totta ki a köny­vet. – Uh! – nyö­gött fel Ká, és el­tűnt a könyv sorai kö­zött.

A hatalmas nappaliban egy ideig még ott le­be­gett Ká fé­lelme. Aztán az is el­múlt. Min­den nyu­ga­lomba der­medt. Üvöl­teni kez­dett a csend.