Fehérvári Balázs

A sánta pincér

– Esküszöm, kirúglak, Fernando!

–  Drága jó főnök úr! Egy ilyen kis sem­mi­ség miatt?

–  Semmiség, Fernando?! Rajtam röhög a város. Apám el­néző volt, de engem más fából fa­rag­tak! Véget vetek ennek. Az én szál­lo­dám­ban egy pin­cér sem szol­gál­hatja fel a menüt man­kó­val a hóna alatt!

–  Beállhatok megint a bárpult mögé…

–  Áh! A fenébe is! Hogy megint min­denki a nya­kamra jár­jon? „Hol a man­kós pin­cér? A bi­ce­gőt sze­ret­nénk, ha lehet!”

–  Hát nem éppen ők panaszoltak be a jó igaz­gató úrnál?

–  Panaszkodnak? Hiszen odavannak érted! De es­kü­szöm, meg­tu­dom, mivel ve­szed le őket a lá­buk­ról.

Az igazgató szeme megakadt a Fer­nando szé­ké­nek tá­masz­tott man­kón.

–  Hát, ezzel biztos nem! – vigyor­gott az öreg. – Nem adom én ezt oda sen­ki­nek, kü­lön­ben orra buk­nék.

A fiatalember elmosolyodott.

Fernando folytatta.

–  Tetszik tudni, az emberek kíván­csiak. Kér­dez­get­nek, mi tör­tént a lá­bam­mal, én pedig kény­te­len va­gyok…

–  Igaz is! – szakította félbe az igaz­gató. – A lábad. De ma­rad­junk a té­nyek­nél! Ka­tona va­gyok, nem üz­let­em­ber, mint az apám. Tudom, mi­lyen a há­ború, sok se­be­sül­tet lát­tam. Ne gyere nekem azok­kal a me­sék­kel, amik­kel min­den­kit el­va­rá­zsolsz!

–  Mesékkel, igazgató úr? Mesékkel? – ámult az öreg. – Az én tör­té­ne­tem az iga­zak közül való. Ezért is sze­re­tik annyira hal­lani, pedig Isten látja lel­ke­met, úgy fáj nekem erről be­szélni…

A szállodaigazgató szigorú pillan­tást ve­tett az öregre.

–  Mi fáj?

–  A sebek, igazgató úr, a sebek fáj­nak.

–  No hát… miféle sebek?

Fernando mélyet sóhajtott, és a tá­volba ré­vedt.

–  Sok-sok évvel ezelőtt, egy tit­kok­kal teli ta­vasszal tör­tént az egész. Vá­rat­la­nul ha­vazni kez­dett, és egész álló nap csak hullt, és hullt a hó. Senki sem ér­tette, ho­gyan le­het­sé­ges. Nem volt rá ma­gya­rá­zat…

Fernando elhallgatott.

–  De mindegy is már ez az egész! – le­gyin­tett. – El­me­gyek, és soha többé nem fogok sen­kit sem un­tatni a tör­té­ne­teim­mel – las­san fel­emel­ke­dett a szék­ről.

–  Hová mész?

–  De hiszen épp az előbb tetszett ki­rúgni.

–  Áh! Ülj vissza azonnal! Ideges vol­tam, tudod, hogy sosem rúg­ná­lak ki. Te vagy a leg­jobb pin­cér a vá­ros­ban. Egy je­len­ség, a fe­nébe is! Nem fog­lak csak úgy ki­en­gedni a kezem közül.

Hátat fordított, és kinézett az ab­la­kon.

–  Csak szeretném tudni az igazat, ennyi az egész. Tisz­tán kell lát­nom. Nem sze­re­tem a tit­ko­kat.

–  Akkor én most elárulok az igaz­gató úrnak egy nagy tit­kot.

Fernando szinte suttogott.

A szállodaigazgató közelebb lépett, és gug­golva leste az öreg sza­vait.

–  Az én sebeim már soha nem fognak be­gyógy­ulni. Egy­szer azt mond­tam ma­gam­nak: „Fer­nando, ne va­ca­kolj! Állj ren­de­sen! Nincs semmi baja a lá­bad­nak!” De elég volt né­hány lé­pést ten­nem, úgy be­le­nyi­lallt a fáj­da­lom, hogy el­dől­tem, mint egy darab fa. Egy hétig fe­küd­tem ott­hon. Rá­adá­sul az eről­kö­dés meg az ide­ges­ség rá­ment a gyom­romra…

–  Elég! Ne is folytasd! – veregette hátba az igaz­gató az öre­get. – Ami­kor meg­halt az apám, és nekem kel­lett át­ven­nem a szál­lo­dát, az első na­po­mat én is… – krá­ko­gott, majd egész hal­kan foly­tatta – én is az il­lem­he­lyen töl­töt­tem.

–  Nem mondja! – ámult az öreg.

–  De bizony – bólogatott amaz. – El sem tud­já­tok kép­zelni, mi­lyen nehéz egy sereg élére állni. A ka­to­náim sze­ret­tek, mert a leg­utolsó ba­ká­val is le­ül­tem egy sörre. De fél­tek is tőlem, mert fe­gyel­met kö­ve­tel­tem.

Fernando helyeselt.

–  Itt meg? Se nem szeretnek, se nem fél­nek tőlem.

Fernando rosszallóan dörmögött, az igaz­gató foly­tatta.

–  Amikor megkértem az orvost, hogy mu­tassa meg a kar­to­no­dat, ki­ne­ve­tett – az or­vosi ti­tok­tar­tásra hi­vat­kozva. Hátba ve­re­ge­tett, ki­tes­sé­kelt az ajtón, és azt is­mé­tel­gette: „Hát, ba­rá­tom, kí­ván­csi­ság ellen nincs or­vos­ság!” A fe­nébe is! Érzem, hogy ki­csúsz­nak a kezem közül a dol­gok…

Idegesen járkált fel-alá.

–  Hát mihez kezdjen egy katona a kardja nél­kül?

Hallgattak.

–  Látom, megérti a jó igazgató úr az én hely­ze­te­met. Olyan nekem az én man­kóm, mint az igaz­gató úrnak az ő kardja. Hát mihez is kez­de­nék én az én kis sán­ta­sá­gom nél­kül?

Felállt, és a hóna alá csapta a man­kót.

–  Hiszen úgy össze vagyunk már nőve.

Azzal kibicegett az ajtón.

Az emberek nemigen tudták, mikor ve­gyék ko­mo­lyan Fer­nandót.

Ha megkérdezték tőle: „Maga mankó­val fogja fel­szol­gálni az ételt?”, azt vá­la­szolta: „Uram! Az egész­ség nem vicc! Ha ennyire ér­zé­keny a gyomra, más kö­re­tet hozok.”

Szerette megtréfálni az embereket, de min­den­ki­hez volt egy jó szava is. Szí­ve­sen be­szél­get­tek vele, vagy for­dul­tak hozzá ta­ná­csért, nő­ügyek­ben is. Fer­nando egye­dül élt, de kü­lön­le­ges ér­zéke volt a szeb­bik nem­hez. Az a hír járta, ja­vít­ha­tat­lan ro­man­ti­kus.

Az új igazgatót viszont sehogy sem hagyta nyu­godni a sánta pin­cér.

Sokszor figyelte a csapóajtó mögül a kony­há­ból, és ami­kor a kerek ab­la­kon át meg­látta kö­ze­ledni az öre­get tál­cá­val és man­kó­val, ki­csapta az ajtót, elé­ug­rott, majd’ hogy fel nem lökte.

De Fernandót nem lehetett egykönnyen ki­bil­len­teni az egyen­sú­lyá­ból, vagy meg­za­varni. Min­dig könnyed ele­gan­ciá­val fo­gadta a raj­ta­üté­se­ket, és ke­cse­sen sasszé­zott el az útból, él­ve­zet­tel zsong­lőr­ködve a tál­cá­val, fi­gye­lemre sem mél­tatva a hop­pon ma­radt igaz­ga­tót.

A szálloda első embere egyre elszán­tab­ban ost­ro­molta az öre­get.

Egyszer vendégnek öltözött. Álruha, ál­sza­káll, és beült a szál­loda ét­ter­mébe. Fer­nando rög­tön ki­szúrta, de nem szólt sem­mit, min­dent úgy tett, mint más­kor, kel­le­me­sen el­be­szél­get­tek, a kínos kér­dé­se­ket könnye­dén le­sze­relte. Csak ami­kor az igaz­gató fi­ze­tett, és bosszú­san fel­állt, hogy tá­voz­zon, akkor rán­colta Fer­nando a hom­lo­kát.

–  Ha ilyen rosszul megy a bolt, drága jó főnök úr, es­kü­szöm, föl­mon­dok! Ennél még egy baka is több bor­ra­va­lót ad.

Elégedetlenkedve számolgatta kezé­ben a pénzt.

–  Talán az igazgató úr nem vette észre, hogy sze­ren­csét­len rok­kant va­gyok? Mi­csoda nép­ség! – bi­ce­gett el há­bo­rogva.

Fernando akkor sem esett ki szere­pé­ből, ami­kor a szál­lo­da­igaz­gató egy nap vá­rat­la­nul be­ál­lí­tott hozzá a la­ká­sára.

Az igazgató hóna alá csapta kalap­ját, és ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal le­sö­pört egy szöszt az egyen­ru­há­já­ról.

–  Szóval itt tengeti napjait az én ked­ves rok­kant ba­rá­tom! – és für­ké­sző te­kin­te­tét vé­gig­já­ratta a zsú­folt, de ba­rát­sá­gos ott­ho­non.

–  Nekem ennyire futja, igazgató úr. Nem olyan ele­gáns, mint az ön szál­lo­dája, de az én igé­nyei­met kielé­gíti. Kávét?

–  Köszönöm! – csapta össze a bo­ká­ját az igaz­gató.

Kedvelték egymást.

Egy nap azonban váratlan látogató ér­ke­zett.

Ahogy belépett a szálloda hall­jába, az pil­la­na­tok alatt zsi­bongó méh­kassá vál­to­zott.

Egy valódi dáma volt, aki élvezet­tel osz­to­gatta a pa­ran­cso­kat az őt kö­rül­ug­ráló szol­gák­nak. Hár­man kel­let­tek, hogy le­emel­jék róla sú­lyos bun­dá­ját.

A nő érkezése után nem sokkal Fer­nando görcsbe rán­dult gyo­mor­ral, kínok közt gyöt­rődve ült az il­lem­he­lyen. Sebei fel­sza­kadva.

–  Háh! – csapódott ki az ajtó. – Hol a mankó?

Az igazgató hangja süvített diadal­ma­san.

Fernando még jobban elvörösödött.

–  Hát… a főnök úr elől semmit sem lehet el­tit­kolni… – da­dogta za­var­tan.

–  Fernando! Te aztán nagy zsivány vagy! De tud­tam én, hogy egy­szer meg­fog­lak!

Az igazgató a győztes hadve­zé­rek büsz­ke­sé­gé­vel te­kin­tett körbe. Ebben a pil­la­nat­ban az egész vi­lá­got a ma­gá­é­nak érezte.

–  Tudtam én, hogy egyszer szót ér­tünk – pas­kol­gatta elé­ge­det­ten az öreg fejét. – Ked­vel­lek téged, Fer­nando! Értem már, miért ra­jon­gott érted úgy az apám. Nagy hó­há­nyó vagy, de éppen azért ked­vel­lek!

–  És ne félj! – hajolt oda a gör­nye­dő­höz. – Ez a mi kis tit­kunk marad.

Az igazgató az ajtót nyitva hagyva ki­tán­colt a fül­ké­ből.

Ruganyos léptekkel haladt a ki­já­rat felé.

–  Azért, ha elfogadsz még egy ba­ráti jó ta­ná­csot – szólt vissza az öreg­nek –, néha ki­csit túl­ját­szod a dol­got. Ha már bi­cegsz, csi­náld jól! Nézd! Így! – és ki­sán­ti­kált az ajtón.

Utána csend.

Nem sokkal azután történt tehát mindez, hogy a kü­lö­nös ven­dég be­lé­pett a szál­loda hall­jába. Le­se­gí­tet­ték bun­dá­ját, kö­rül­né­zett, és úgy dön­tött, első útja a szálló mél­tán híres ét­ter­mébe vezet.

Kényelmesen leült, és intett.

Lassan járatta körbe tekintetét a kis­vá­ros leg­elő­ke­lőbb ét­ter­mé­nek szo­lid, ko­pot­tas bú­to­rain, majd meg­pil­lan­totta a fő­pin­cért, és a mel­lé­hez ka­pott.

–  Fernando? Maga az?

Az ősz halántékú pincér zavartan né­zett körül, majd ki­egye­ne­se­dett, hóna alá vette man­kó­ját, és a nő asz­ta­lá­hoz ment.

Egy széknek támasztotta a man­kót, és mé­lyen meg­ha­jolt.

–  Szolgálatára, asszonyom!

–  Emlékszik még rám? – kérdezte a nő ra­va­szan össze­hú­zott sze­mek­kel és aj­kak­kal.

Szipkát vett elő, és cigarettára gyúj­tott.

–  Ó, hiszen én is alig emlék­szem már! – dőlt hátra. – Is­te­nem, mi­lyen fi­a­ta­lok is vol­tunk!

Lassan pöfékelt, és a földre pöc­költe a hamut.

–  S milyen bolondok!

Egy fiú jelent meg mellette hamu­tál­cá­val. Ahogy az asz­talra akarta he­lyezni, a nő a ke­zére pöc­költe a hamut.

–  Hagyja csak, fiacskám! Ki nem áll­ha­tom a ha­mu­tá­lat az asz­ta­lon. Ha nem fárad el a kis ke­zecs­kéje, fogja csak, és ami­kor látja, hogy szük­ség van rá, majd szé­pen ide­tartja!

A fiú meghajolt.

–  Látja, Fernando – sóhajtott gond­ter­hel­ten –, ez az én kül­de­té­sem! Hogy se­gít­sek az em­be­re­ken, még az ilyen Isten háta mö­götti he­lye­ken is, mint ez. Ez a gyer­mek, áldas­sék, leg­kö­ze­lebb már tudni fogja, mi a dolga – és a tálba pöc­költe a hamut.

–  Hanem magán, látom, nem tudtam se­gí­teni – csó­válta a fejét. – Pedig Isten látja lel­kem, meg­pró­bál­tam.

Fernando csöndben állt. Bal karján meg­igaz­gatta a se­lyem­szal­vé­tát, majd ele­gáns moz­du­lat­tal a háta mögé csapta jobb­ját.

–  Maga kis csacsi! Túl romantikus, az a baja. De meg kell hagyni, jól áll önnek az uni­for­mis!

Fernando apró fejbiccentéssel, és egy mo­sollyal kö­szönte meg a bókot.

–  Sajnos én ki nem állhatom, ha meg­aláz­kod­nak előt­tem, vagy fél­nek tőlem. A nők bá­tor­sá­got, ha­tá­ro­zott­sá­got, hó­dí­tást vár­nak. Nem pedig hó­do­lást. Csak annyit kel­lett volna ten­nie, hogy fel­jön hoz­zám. Bá­tor­ság, Fer­nando! Bá­tor­ság!

Elhallgatott, majd ő is elmo­so­lyo­dott.

Kissé oldottabb hangon folytatta.

–  Maga meg csak állt ott lenn a hóban… azzal a ha­tal­mas cso­kor­ral… Igaz is, mi lett a lá­bá­val? Meg akar­tam lec­kéz­tetni, de csak jót akar­tam. Csak nem? – mu­ta­tott a man­kóra.

–  Ja, ez? – nevetett Fernando, majd rövid gon­dol­ko­dás után foly­tatta. – Bi­zony, a lábam! – so­pán­ko­dott. – Egész éle­temre meg­ta­nul­tam a lec­két – és lábát la­po­gatva nagy ne­he­zen hóna alá il­leszt­gette man­kó­ját.

Ripacskodva, mint a némafil­mek­ben, lábát húzva el­sán­ti­kált az asz­tal­tól.

A nőnek ínyére volt a kis szín­já­ték. Ne­ve­tése be­töl­tötte a ter­met.

Fernando pár lépés után megállt, és vissza­né­zett.

A dámára vigyorgott.

A mankót a falnak támasztotta, ki­húzta magát, össze­szo­rí­totta a fogát, és ha­tá­ro­zott, ké­nyel­mes, már-már pec­kes lép­tek­kel vo­nult el az asz­ta­lok kö­zött.

A nő elégedetten pöfékelve követte sze­mé­vel az öreg­em­bert, amíg az el nem tűnt a mos­dók felé ve­zető fo­lyo­són.