Kósa Sándor

2011 nap

Élek minden logika ellenére is"
Dosztojevszkij:
A Karamazov testvérek

Ez volt a kedvelt tartóz­ko­dási helye, ebben a XIX. szá­zad kö­ze­pén, fából épült és vi­lá­gos­kék szí­nűre fes­tett fo­ga­dó­ban, Moszkva északi ré­szén, túl a kör­uta­kon, közel egy te­me­tő­höz, ahol min­den ren­de­zett és gon­do­zott volt, el­len­tét­ben a vá­ros­sal, amely a szét­hul­lás je­leit mu­tatta, és nem le­he­tett tudni, hogy ha az ember reg­gel el­megy, este ha­za­ér­ke­zik-e majd, vagy le­tar­tóz­tat­ják, ki­ra­bol­ják, a leg­rosszabb eset­ben meg­ölik, de itt a ked­venc he­lyén, a má­so­dik eme­leti für­dő­ben ilyen dol­gok nem es­het­tek meg vele. Bo­rot­vál­ko­zott, és a szü­ne­tek­ben, ami­kor a habot mosta le a kés­ről, az arcát ta­nul­má­nyozta, mint meg­ér­tendő fel­ada­tot, mert új és is­me­ret­len vo­ná­so­kat vélt fel­fe­dezni rajta, mintha az izmok el­fe­lej­tet­tek volna en­ge­del­mes­kedni a leg­egy­sze­rűbb ér­zel­mek já­té­ká­nak is, a ne­ve­tése így pél­dául far­kas­vicsorí­táshoz lett ha­sonló. És tíz nap sem volt ele­gendő ahhoz, hogy meg­szokja zöl­des­szürke szeme te­kin­te­té­nek mély­re­ható vál­to­zá­sát. De ez min­den ér­zék­szer­vé­ről el­mond­ható volt, mint min­den sza­bad­sá­gá­tól és cse­lek­vő­ké­pes­sé­gé­től meg­fosz­tott ember, ő is ezekre ha­gyat­koz­ha­tott csak, kis túl­zás­sal, a túl­élése ér­de­ké­ben. Idő­vel olyan ké­pes­sé­gekre tett szert ott messze a tá­bor­ban, az erdő szé­lén, hogy a tár­sai­nak is fel­tűnt, az első téli éj­sza­kán csak ő hal­lotta meg a havon mász­káló far­ka­sok tap­pan­csai­nak finom ne­sze­zé­seit, vagy előre je­lezte a tá­bori sza­kács ér­ke­zé­sét, messzi­ről meg­érezve a ru­há­já­ból áradó éte­lek sza­gát. Be­csukta a bo­rot­va­kést, be­csúsz­tatta a bőr­tok­jába, le­mosta ar­cá­ról a ma­ra­dék szap­pan­ha­bot, és végül szá­razra dör­zsölte a szál­loda durva ta­pin­tású tö­rül­kö­ző­jé­vel. Ma volt a szü­le­tés­napja, a hu­szon­he­te­dik, ma, 1920. szep­tem­ber 22-én, egy szer­dai napon.

A szobájában, melyet otthonossá a fa­tü­ze­lésű sza­mo­vár, a fa­li­óra és az ab­la­kon a ké­tol­dalt szét­haj­tott, fehér csip­ke­füg­göny tett, azok a tár­gyak ma­rad­tak csak, ame­lye­ket ki­vá­lasz­tott az útra. Három orosz nyelvű könyv, Ba­ku­nyin Gyó­nása, Herzen El­mél­ke­dé­sei és Nye­csajev A for­ra­dal­már ka­te­kiz­musa című műve, egy bo­rí­ték­ban fény­ké­pek az első év te­lé­ről a tá­bor­ban, (ké­sőbb a fény­ké­pe­ző­gé­pe­ket el­vet­ték az őrök, nyil­ván fel­sőbb uta­sí­tásra), egy cikk­so­ro­zat a ver­sailles-i bé­ke­szer­ző­dés­ről, négy nap­ló­fü­zet spár­gá­val össze­fűzve, egy ki­vé­te­lé­vel, amely az asz­ta­lon he­vert be­haj­tott ál­la­pot­ban, és egy ce­ruza je­lezte, hol hagyta abba annak ide­jén az írást. Egy irat­tar­tó­ban volt a hamis úti ok­má­nya és út­leve, mel­lette ezüst tiszti ét­kész­lete, végül a vál­tás ru­ha­da­rab­jai. Mind­eze­ket be­rakta a váll­tás­ká­jába. Fel­né­zett a fali­órára, fél hetet mu­ta­tott. A szál­lo­dá­ban néma csönd volt, csak a ha­tal­mas ge­ren­dák­ból álló ház ön­moz­gá­sá­ból szár­mazó reccse­né­sek hal­lat­szot­tak. Még volt ideje, hogy írjon, Olga hét­kor jön a reg­ge­li­vel.

Olyanok voltak, a lány meg ő, mint az iker­csil­la­gok, ame­lyek egy­más kö­ze­lébe érve fel­ad­ják önálló pá­lyá­ju­kat, és ke­rin­geni kez­de­nek egy lát­ha­tat­lan pont körül addig, amíg a gra­vi­tá­ció ha­tá­sára egy­másba nem zu­han­nak. Olga te­vé­keny­ségi kö­rébe tar­to­zott a szo­bák rend­be­té­tele, a fel­szol­gá­lás az ét­te­rem­ben, és a kony­hai ki­se­gí­tés. Ez csak lát­szó­lag tűnt meg­old­ha­tat­lan fel­adat­nak, de a va­ló­ság­ban a szálló ven­dé­ge­ket alig fo­ga­dott, ebből nem tudta volna fenn­tar­tani magát, hanem a fe­ke­té­zés és csem­pé­szet leg­ki­fi­no­mul­tabb for­máit űzte a Moszkva kör­nyéki ke­res­ke­dők­kel, el egé­szen Nyizsnij Novgo­rodig, innen szár­ma­zott a tu­laj­do­nos, aki az ál­la­mo­sí­tás után is meg­ma­radt a he­lyén. Olga az uno­ka­húga volt, s miu­tán négy éve ár­va­ságra ju­tott (apja a Bruszi­lov-offen­zíva során vesz­tette éle­tét, anyja pedig Moszk­vá­ban halt meg egy fer­tő­zés kö­vet­kez­té­ben), ma­gá­hoz vette, a hátsó trak­tus­ban adott neki egy szo­bát, ahol be­ren­dez­ke­dett és min­dent a saját kedve sze­rint ala­kí­tott át, és úgy tűnt, mára már fel­dol­gozta a tra­u­mát, de a te­kin­te­té­ben ma­radt va­lami szo­mo­rú­ság, ami rög­tön fel­tűnt neki, még aznap, ami­kor meg­ér­ke­zett, és a lány föl­kí­sérte má­so­dik eme­leti szo­bá­jába. Az ét­ke­zé­sek alatt volt ideje ala­po­san ta­nul­má­nyozni, a csak az orosz nőkre jel­lemző szal­ma­sárga színű haja por­ce­lán­fi­nom­ságú szim­met­ri­kus arcot ke­re­te­zett, és ko­rá­hoz ké­pest (ti­zen­ki­lenc éves volt) erő­tel­jes test­al­kat­tal ren­del­ke­zett, amit ma­gas­sága ará­nyossá tett; min­dig is sze­rette, ha egy nőnek van „tér­fo­gata". A har­ma­dik napon ment be elő­ször Moszk­vába, de amit lá­tott, az na­gyon nem tet­szett. A város szem­mel lát­ha­tóan nem mű­kö­dött, min­de­nütt sorok, ahol az em­be­rek ko­mo­ran áll­tak, nem be­szél­get­tek, ez árul­kodó jel volt, a rész­let­ből kö­vet­kez­tetni le­he­tett az egészre. Mire ha­za­ért, a lány már a szo­bá­já­ban volt, nagy és ti­tok­za­tos erők sza­ba­dul­tak fel ekkor, de nem volt könnyű, mint ahogy so­ha­sem az, át­adni ma­gun­kat a má­sik­nak. Arra em­lé­ke­zett, hogy már mind­ket­ten mez­te­le­nül a sző­nye­gen hem­pe­reg­nek, bir­kó­zás­nak ál­cázva a másik tes­té­nek fel­fe­de­zé­sét, és hogy a lány tes­té­nek lát­vá­nya száz­szor fe­lül­múlta a kép­ze­le­tét; főleg az ará­nyok­ban té­ve­dett. És eme ka­o­ti­kus moz­gá­sok kö­ze­pette egy­szer csak a feje a lány aka­rat­la­nul, a moz­gá­sok ki­szá­mít­ha­tat­lan ko­or­di­ná­tái miatt, ki­tárt combja közé ke­rült, ami­nek je­len­tő­sé­gét mind­ket­ten azon­nal fel­is­mer­ték, Olga meg­me­re­ve­dett, fejét hát­ra­ve­tette, mint aki nem akar tu­do­mást venni erről, csak zi­háló mell­kasa árul­ko­dott a benne lévő fe­szült­ség­ről, ő pedig las­san kö­ze­le­dett ahhoz a test­rész­hez, amit Courbet a világ kez­de­té­nek ne­ve­zett, tehát kö­ze­le­dett, és orra új, ins­pi­ráló il­la­tok­kal te­lí­tő­dött, amely min­den nőnél egy ki­csi­két más, és épp­úgy meg­le­pő­nek bi­zo­nyult, nem oda­il­lő­nek, ugyan­úgy, ahogy Olga finom vo­ná­sai nem il­let­tek szer­ve­sen erő­tel­jes test­al­ka­tá­hoz. És ami­kor ebben a könnyű pá­rá­ban úszva, hoz­zá­ért végül ehhez a ró­zsa­színű, kissé ki­nyílt ke­hely­hez, a lány ujjai, mint Me­dúza kí­gyói, ját­sza­dozni kezd­tek a ha­já­val, köz­ben gyen­gé­den tartva a fejét, hogy abba ne hagyja.

Ezt írta a naplóba: „Ma már vi­lá­gos, hogy a mieink el­ha­mar­ko­dott tá­ma­dása, és annak ku­darcba ful­la­dása az elég­te­len fel­de­rí­tés kö­vet­kez­mé­nye volt. Az oro­szok túl­erő­ben vol­tak a kelet-galí­ciai front­sza­kasz egé­szén, rá­adá­sul sok­kal job­ban fel­sze­rel­kezve, mint gon­dol­tuk. 1914 őszén el­len­tá­ma­dásba men­tek át, és mi már csak azt kons­ta­tál­hat­tuk Przemysl erőd­vá­rá­ban, hogy a front el­ro­bog mel­let­tünk, és úgy vesz körül min­ket az orosz had­se­reg, mint Mont Saint-Michel grá­nit­szi­ge­tét az At­lanti-óceán da­gály­kor. Már csak idő kér­dése volt, mikor adjuk fel a vá­rost és az erő­döt. Ez 1915. már­cius 22-én meg­tör­tént, miu­tán az oro­szok ki­éhez­tet­tek min­ket, ha­son­lóan a kö­zép­kori vár­há­bo­rúk­hoz. Szá­momra a har­cok véget értek, s egy­szer­smind meg­szűn­tem ren­del­kezni saját magam fe­lett, a lé­te­zés­nek egy le­fo­ko­zott ál­la­po­tába ke­rül­tem. A transz­szi­bé­riai vas­úton Szi­bé­ri­ába szál­lí­tot­tak min­ket, a Baj­kál-tótól északra fekvő Irkutszkba, ahol a le­gény­sé­get el­vá­lasz­tot­ták tő­lünk, ők a vá­ros­tól délre egy fa­te­le­pen fel­ál­lí­tott tá­borba ke­rül­tek, mi a vá­ros­tól északra egy er­dő­től kö­rül­vett fa­ba­rakkba, ahol dol­gozni nem hagy­tak. Nekem vi­szony­lag sze­ren­csém volt, mert tud­tam oro­szul, így ha­vonta több­ször be­me­het­tem a vá­rosba, a ha­di­fog­lyo­kat fel­ügyelő pa­rancs­nok­ságra, kü­lön­böző ügye­ket in­tézni. Idén jú­lius 28-án, más­fél évvel a há­bo­rút le­záró tűz­szü­net után, a hely­ze­te­met tart­ha­tat­lan­nak érezve, némi elő­szer­ve­zés után, meg­szök­tem. Jel­lemző a hosszú fog­ság ideje alatt tel­je­sen szét­for­gá­cso­ló­dott tisz­ti­karra, senki nem tar­tott velem, hogy sza­bad­sá­gát, ha csak ide­ig­le­ne­sen, és talán il­lu­zó­ri­ku­san is, de vissza­nyerje."

Amíg reggelizett, Olga élelmet pa­kolt út­ra­va­lóul a váll­tás­ká­jába. Az utcán so­káig né­zett utána. Min­dig annak könnyebb, aki el­megy, gon­dolta a lány, és be­nyi­tott a kony­hába. A töb­biek aznap szo­kat­la­nul csön­des­nek ta­lál­ták, és ami­óta itt dol­go­zott, elő­ször for­dult elő, hogy el­tört va­la­mit, egy la­pos­tá­nyért, ami a cári idők­ből ma­radt meg, és egy va­dász­je­le­ne­tet áb­rá­zolt, vad, sűrű erdő előtt a tisz­tá­son ha­lá­lo­san meg­se­be­sült med­vé­vel, amint két lábra áll, mi­előtt össze­rogyna.

A sarkon túl matrózok szálltak fel egy nyi­tott pla­tójú te­her­au­tóra. Meg­hal­lotta a ki­jevi pá­lya­ud­var szót, és oda­ment a csa­pat ve­ze­tő­jé­hez, aki már újra vi­selte a rang­jel­zést, szá­za­dos volt, és meg­kér­dezte, hogy el­vin­nék-e. A kérés olyan kép­te­len volt, hogy a ka­pi­tány nem te­he­tett mást, fel­tes­sé­kelte, és mu­tatta, hogy miu­tán a nyers, gya­lult desz­ká­kon már nincs több hely, és a mat­ró­zok se vol­tak haj­lan­dóak arra, hogy összébb hú­zód­ja­nak, csak idét­len vi­gyor­gásra telt tőlük, ka­pasz­kod­jon meg a so­főr­fülke te­te­jén vé­gig­hú­zódó vas­kor­látba. A Sza­do­váján jobbra for­dul­tak, a ve­zető nem fog­lal­ko­zott a Moszk­vá­ból su­gár­irány­ban ki­ve­zető utak for­gal­má­val, a le­hető leg­na­gyobb se­bes­ség­gel ha­ladt egé­szen az Arba­tig, ott jobbra for­dulva át­kel­tek a hídon, a nap ala­csony ál­lása miatt a folyó még ár­nyék­ban volt, és nem­so­kára meg­ér­kez­tek a meg­le­pően üres pá­lya­ud­var­hoz. A vonat már bent állt, a sze­rel­vény össze­ál­lí­tói vi­gyáz­tak, hogy ne le­gyen két egy­forma vagon. Ki­vá­lasz­totta azt, ame­lye­ken még rajta volt a cári címer a kocsi ol­da­lán, és fel­szállt. Balra kes­keny fo­lyosó hú­zó­dott, jobbra vol­tak a meg­le­pően tiszta fül­kék. Az egyik­ben egy ötven év kö­rüli férfi ült a me­net­iránnyal szem­ben, előtte a falba rög­zí­tett asz­tal fel­ál­lítva, ő is fel­állt, ki­nyúj­tott bal karja víz­szin­te­sen állt, csuk­lója le­felé mu­ta­tott a szem­közti ülésre. „Jöj­jön fi­a­tal­em­ber, ma­gá­hoz nagy bi­zo­dal­mam van, lát­tam, ahogy jön a pe­ro­non, ön nem orosz, mert egye­nes de­rék­kal jár, fel­emelt fej­jel. Nézze meg a moszk­vai­a­kat, mind görbe hát­tal, a fal mel­lett sunnyog, nem mer­nek az ember sze­mébe nézni." Egy üveg pezs­gőt vett elő. „Ki­csit fá­radt va­gyok, mert hosszúra nyúlt a búcsú, alud­nom kell, bo­csás­son meg, de arra kér­ném, ha jön a ka­lauz, adja oda ezt a je­gyet, és ne éb­ressze­nenek fel." Re­ke­szekre osz­tott bő­rönd­jé­ből két po­ha­rat vett elő. Ele­gáns moz­du­lat­tal ki­nyi­totta az üve­get, és töl­tött, majd vé­gig­he­vert a bár­sony­ülé­sen és azon­nal el­aludt.

Érezte a férfiból áradó élet­erőt és kü­lön­le­ges in­tel­lek­tust, de mintha ezt az erőt előle szívta volna el, ha­lá­los fá­radt­ság tört rá. A vonat el­in­dult. Nézte a Moszkva kör­nyéki erdő fái­nak vö­rö­ses pom­pá­ját, és az észak­ról el­szür­külő ég alját. Nem tudta, hogy ez ha­tal­mas ha­va­zást hoz majd es­tére, amely véget vet ennek a szo­kat­la­nul meleg ősz­nek. Az is­me­ret­len késő dél­után éb­redt fel áju­lás­szerű ál­má­ból. A tit­kos re­kesz­ből most asz­pi­kos mar­ha­sze­let, főtt tojás, fe­kete ke­nyér és sajt ke­rült elő. Meg egy üveg vodka. „Ennek az or­szág­nak jó időre vége. Most za­var­ják bele a Fe­kete-ten­gerbe Vrangel tá­bor­no­kot, és ezzel el­ve­szett az el­len­ál­lás utolsó esé­lye is. Az a két ember, aki ezt a for­ra­da­lom­nak el­ne­ve­zett tár­sa­dalmi fel­for­du­lást vég­be­vitte, most majd a saját ké­pére ala­kítja át az or­szá­got, anél­kül hogy efe­lől bár­kit is meg­kér­dez­tek, vagy a vé­le­mé­nyére kí­ván­csiak let­tek volna. Egy innen-onnan össze­sze­dett esz­me­rend­szer ne­vé­ben – va­gyis egy­szerű kom­pi­lá­lás­ról van szó, ba­rá­tocs­kám! – fog­nak itt in­téz­kedni, és az esz­mét majd úgy ala­kít­ják a gya­kor­lat­hoz, hogy min­dig sző­ré­vel ki­felé áll­jon. Deszak­rali­zálják a fi­lo­zó­fiát, ahogy egyes múlt szá­zadi fi­lo­zó­fu­sok pedig a val­lást deszak­rali­zálták." Vé­kony sze­le­tet vá­gott a sajt­ból. „De hagy­juk a sötét gon­do­la­to­kat, igyunk! Maga is el­hagyja ezt az or­szá­got, meg én is!"

A negyedik nap hajnalán ért a ha­tár­hoz, itt a va­gon­ban kel­lett vá­ra­koz­niuk, mert a ha­tár­őrök és vá­mo­sok reg­gel hat­kor kez­de­nek. Meg­itta a ma­ra­dék vod­kát, ka­to­nai pi­henj­ben fe­küdt, mi­köz­ben meg­ro­hanta egy emlék. Május vége volt, má­sod­szor hí­vat­ták be az irkutszki pa­rancs­nok­ságra, hogy az el­lá­tás kö­rül­mé­nyei­ről tár­gyal­jon. Ha­za­felé nem sie­tett, a Baj­kál-tótól tu­ta­jon le­csorgó ha­lá­szok­tól hal­lotta, hogy a jég ol­va­dó­ban van a tavon. Ezen el­gon­dol­ko­dott, mi­lyen lehet a világ leg­na­gyobb édes­vizű tava be­fagyva. Köz­ben a város szé­lé­hez ért, de to­vább­ment az An­gara men­tén, észak felé. Úgy ter­vezte, hogy tesz egy nagy sétát az érin­tet­len va­don­ban. A folyó első ka­nya­ru­la­tá­nál vissza­for­dult, be­ment a sű­rűbe, ami­kor el­fá­radt, egy fa tö­vé­ben leült, hátát a fának tá­masztva. Azt csi­nálta, amit szi­go­rúan tilos volt, az ott­ho­nára gon­dolt. Ne­gyed­óra múlva azt vette észre, hogy szo­kat­la­nul nagy csend veszi körül, a szél is el­állt, min­den moz­du­lat­lan volt. A lom­bok kö­zött beeső nap fénye is meg­vál­to­zott, éle­sebb lett, és ve­szí­tett a szí­né­ből is. Az első vál­to­zást a le­ve­lek apró moz­gá­sai je­lez­ték, fény­priz­ma­ként szór­ták a nap su­ga­rait, majd a fák kezd­tek egy irányba meg­dőlni a lát­ha­tat­lan szél­fo­lyam nyo­mása alatt, ké­sőbb lassú zúgás kez­dő­dött, ami egyre mé­lyült, végül meg­ta­lálta azt a han­got, ami ez­után már nem vál­to­zott, egyen­le­te­sen be­töl­tötte a teret. To­vábbra is lenn, a fa tö­vé­ben ült, ahol a le­vegő moz­du­lat­lan volt. Hall­gatta, ahogy iszo­nya­tos ere­jé­vel zúg kö­rü­lötte és fe­lette a tajga.