P. Szabó Mária

Földi szerelem

1.

Világos szoba a tizenharmadik ke­rü­let­ben. Igazi, ré­gi­módi, nagy bel­ma­gas­ságú, tágas. Fa­la­kon a fes­ték is ódon­nak tűnik. Az idő foga sötét nyo­mot ha­gyott rajta. Lehet úgy hu­szonöt négy­zet­mé­ter, rum­lis, poros, te­le­zsú­folva köny­vek­kel. Gábor önál­lóan lakta, a csa­lád többi tagja csak lá­to­ga­tó­ban ro­ha­mozta meg, min­dig tel­je­sen vá­rat­la­nul. Az öccse, aki tíz évvel volt fi­a­ta­labb nála, éppen a leg­po­fát­la­nabb kor­ban, ti­zen­hét éve­sen, rend­sze­re­sen akkor top­pant be, ami­kor te­le­fo­nált, vagy éppen szex­ol­da­la­kat né­zett az inter­neten. Ké­nyes szi­tu­á­ció, ami­kor egy fér­fi­nak még nyu­god­tan masz­tur­bálni sincs le­he­tő­sége. Hát még ide egy csajt fel­hozni! Ez azután tel­jes kép­te­len­ség! Le­tör­ten te­kin­tett körbe a nap­su­ga­ras szo­bán. Mert az volt. Ebből adó­dóan nyá­ron dög­lő­dött benne, télen meg úgyis mind­egy. Na igen! Ide terv kell! Ho­gyan rob­bant­hatna fel min­dent, hogy végre önál­lóan le­ve­gő­höz jus­son. Úgy érezte, meg­ful­lad. S akkor egy is­teni szikra! „Sze­re­tőt ke­re­sek” – ta­lálta meg a le­het­sé­ges ki­utat.

–  Figyelj, öreg! Eldöntöttem, ke­re­sek egy sze­re­tőt, le­he­tő­leg egy idő­sebb csajt, aki­nél időn­ként el­búj­ha­tok – új­sá­golta vi­dá­man ba­rát­já­nak.

–  Na és hogy gondolod?

–  Van ilyen társkereső portál, re­giszt­rá­lok.

–  Hát, te tudod, lehet, hogy jó ötlet. Egy idő­sebb csaj­tól még ta­nul­hatsz is. Azok már tud­ják, mitől dög­lik a légy, ve­szí­te­ni­va­ló­juk sincs. Kü­lön­ben is, divat ma az ilyen pá­ro­sí­tás. Plusz ezek­kel még be­szél­getni is lehet, nem úgy, mint a mai vi­ho­gós li­bák­kal.

–  Na, ezt megbeszéltük – nevetett a srác.

Megfogalmazta a bemutatkozá­sát. „Mac­kós, nagy­da­rab, me­leg­szívű, in­tel­li­gens va­gyok. Csak kö­tet­len szex­kap­cso­lat ér­de­kel. Sze­re­tem az idő­sebb nőket és a mo­let­te­ket. Be­szél­getni is sze­re­tek. Szó­val a kor nem, de az ész lé­nye­ges!” Az ol­dalt, ahová re­giszt­rált, „Földi sze­re­lem” web­ol­da­laként aposzt­ro­fál­ták. Hát igen, ez kell neki. Te­li­ta­lá­lat. Így azután ő is ke­res­gélt. Azt gon­dolta ugyanis, a fér­fi­nak kell kez­de­mé­nyezni. Igazi lo­vag­ként sze­re­tett volna vi­sel­kedni. Mind­arra vá­gyott, amit sze­rinte ez a ki­fe­je­zés ta­kart. Ud­va­ri­as­ságra, ud­var­lásra, igazi nőies nőre, par­füm­il­latra, nagy, puha mel­lekre, göm­bö­lyű fe­nékre. Meg is akadt a szeme egy vak­merő szö­ve­gen. A nő öt­ven­hét éves volt, ki­zá­ró­lag sze­re­tőt ke­re­sett. Sze­rette a fran­ciás él­ve­ze­te­ket. Ala­csony, mo­lett, mo­soly­gós. Mint egy jó meleg párna. Így gon­dolta. Ud­va­rias hangú le­ve­let írt ma­gá­zódva. Lehet, ma már rö­he­jes a ma­gá­zó­dás, de a nőnek éppen ez jött be. Le­ve­lez­tek egy da­ra­big, majd el­dön­töt­ték, ta­lál­koz­nak az Anna presszó­ban egy fa­gyira. Gábor tel­je­sen hü­lyé­nek tar­totta magát, ami­ért ilyes­mibe vág. Még­is­csak, ez a nő öreg. Az any­já­nál is öre­gebb. Szent Haba­kuk! – gon­dolta. – Mi lenne, ha az any­já­val is ta­lál­kozna ott a presszó­ban. Sok esély ugyan nem volt rá, de mégis el­ját­szott a gon­do­lat­tal.

–  Szia! Anyukám, engedd meg, hogy be­mu­tas­sam a... a ta­nár­nőt.

Nagy nehezen kinyögte. Örült neki, mert gyor­san kap­csolt, és nem is ha­zu­dott. Mert va­ló­ban ta­nárnő, mi is le­hetne más? Igen, így kell fel­fogni. Ez a nő, ez a Zsu­zsa majd meg­ta­nítja sze­ret­kezni. Mi jó a nők­nek? Szen­tül meg­fo­gadta, jó ta­nít­vány lesz.

–  Zsolt! Én nagyon hülye vagyok? Hol­nap ta­lál­ko­zom a csaj­jal.

–  Miért lennél az? Tudod, mit akarsz, nem? – nyug­tatta a ba­rátja.

–  Persze, tudom, de valahogy nagyon ciki az egész. Mi lesz, ha rosszul sül el?

–  Eldöntötted?

–  Igen!

–  Akkor ne parázz annyit. Majd túl le­szel rajta, kü­lön­ben is a csaj­nak sok­kal cikibb. És hívj azon­nal!

–  Oké!

–  És nyugi, nyugi! Igen, könnyű ezt mon­dani.

Izgatottan készülődött. Hosszan beült a kádba la­zulni. Hát, ez nem iga­zán jött össze. Meg­bo­rot­vál­ko­zott, de a körte éppen ki­égett a für­dő­szo­ba­tü­kör lám­pá­já­ból, így azután több he­lyen si­ke­re­sen meg­vágta az arcát. Nem jó ómen, gon­dolta. Far­mer, vi­lá­gos ing, szo­lá­ri­u­mo­zott bar­na­ság. Igazi macsó sze­re­tett volna lenni. Nem tudta, az be­lül­ről jön, nem a ruha, nem a szí­nek, kor és egyéb kü­lön­böző pa­ra­mé­te­rek te­szik, hanem a belső ki­su­gár­zás. Az volt egyéb­ként, tet­szett a nők­nek, csak nem vette észre. Ha egy ki­csit job­ban is­merte volna saját magát, tudja, kell a lá­nyok­nak. De nem is­merte, és gyáva volt a ku­dar­cok­hoz, ezért azután egy-két fél­re­si­ke­rült éj­szaka volt mind­össze, amit fel tu­dott eddig mu­tatni. Ha erre gon­dolt, akkor úgy érezte, nincs más út, mint egy idő­sebb nő. Na de ennyi­vel? Har­minc év, még ki­mon­dani is sok.

2.

Feküdt az ágyon, arca vastag zöld ku­li­másszal volt be­kenve, zenét hall­ga­tott. Meg volt győ­ződve arról, he­tente leg­alább egy­szer kijár neki egy-két óra, ami­kor csak ma­gá­val van el­fog­lalva. Ilyen­kor szé­pít­ke­zik, ze­ne­hall­ga­tás köz­ben rela­xál, ál­mo­do­zik. Per­sze ez tel­jes ter­je­del­mé­ben sosem va­ló­sul meg, mert a te­le­fon min­dig akkor kezd el csö­röm­pölni fül­sértő han­gon, ami­kor már éppen al­fá­ban van. Mint most is.

–  Szia, én vagyok!

Na, ki is lehetne ez, az álmos, lassú hang tu­laj­do­nosa? A ba­rát­nője. Rög­tön tudta, mi kö­vet­ke­zik.

–  Pasiügyben mi újság?

–  Semmi. Nem érdekel a téma.

–  Én pedig nem értem, miért nem jön már össze va­lami. Ha ki­tartó le­szek, csak össze­jön, nem?

–  Biztosan.

–  Van egy jó program, ott ismerkedni is lehet. El­me­gyünk?

–  Ágikám, engem nem érdekel. Ha ér­de­kelne, tudod, mon­da­nám, és rá­haj­ta­nék – pró­bált ud­va­rias lenni, de már annyira unta, min­dig csak ez a szö­veg. Nem is ér­tette. Hogy lehet az, hogy egy meg­lett nőt más se ér­de­kel­jen, csak két ga­tya­szár. És hogy ettől tegye füg­gővé a sor­sát, az előtte álló éve­ket. Hét éve is­me­rik egy­mást, azóta hallja rend­sze­re­sen szinte ugyan­azo­kat a mon­da­to­kat.

–  Zsuzsa, nem nyaggatlak tovább, ha be­je­lent­ke­zünk egy társ­ke­re­sőre.

–  Jó, jelentkezz!

–  De te is!

–  Megígérem! – közben a guta­ütés ke­rül­gette, a pa­ko­lás rég meg­szá­radt, a rela­xálásból semmi nem lett.

–  Becsületszavadra? – erősködött to­vább Ági.

–  Igen, becsületszavamra! – Jajj, akkor most va­ló­ban meg kell ten­nem! Ilyen ré­gi­módi volt. A be­csü­let­szó még ebben a pi­tiá­ner kér­dés­ben is ha­tott. Be kel­lett tar­tani. Na mind­egy, sosem lehet tudni, hátha Ági erő­sza­kos­sága a sors keze. És hir­te­len ál­mo­dozni kez­dett. Mi lenne, ha va­ló­ban be­le­akadna va­la­kibe? Már jobb a kedve is. Még­is­csak egy férfi, az férfi, a nő is más, ha va­laki van mel­lette. Lehet, ebben igaza van, csak a gör­csös­sége, ahogy ke­zeli ezt a témát, fá­rasztó. Szét­né­zett az inter­neten, ren­ge­teg társ­ke­reső van már. Nem tudta, me­lyi­ket vá­lassza, de ha sors, akkor le­gyen sors va­ló­ban. Fel­írta a ne­ve­ket egy pa­pír­da­rabra, be­hunyt szem­mel rá­bö­kött a lapra. „Földi sze­re­lem.” Na, ez pont te­li­ta­lá­lat, gon­dolta. Egy földi sze­re­lemre vá­gyik éppen, azaz egy sze­re­tőre. Olyanra, aki sze­reti a… na, mit is sze­ret? Írjam, ne írjam? Végül mégis be­le­írta a kí­ván­sá­gok közé. Sze­re­tem a fran­ciás él­ve­ze­te­ket. Gyor­san bö­kött egy entert, és már kész is volt. Kö­te­les­ség­tu­dóan fel­hívta az öt­let­gaz­dát.

–  Szia! Hát én túl vagyok rajta! Re­giszt­rál­tam a „Földi sze­re­lem” web­ol­da­lon.

–  De jó! Mondd meg, hol találom.

–  Beütöd a keresőbe! Földi sze­re­lem, és ki­dobja.

–  És mit írtál?

–  Megírtam, amit keresek.

–  Jó, de mit?

–  Olyan partnert, aki szereti azt, amit én. De ne nyag­gass már ezzel. Te is írd azt, amit sze­ret­nél. Sze­rin­tem nem egye­zik az íz­lé­sünk – ne­ve­tett, mert tudta, amit tu­dott. Ági nem tar­totta el­kép­zel­he­tő­nek a szex ilyen for­má­ját.

Már örült, hogy a barátnője erő­sza­kos volt, mert el­ön­tötte a jól­eső vá­ra­ko­zás ér­zése. El­telt a dél­után, este ismét be­kap­csolta a gépet. Iz­ga­tot­tan lé­pett be az ol­dalra. Lám, cso­dák cso­dája, három le­ve­let is ka­pott. Mi­előtt el­ol­vasta bár­me­lyi­ket is, egyet el­dön­tött, rög­tön ki­törli az ud­va­ri­at­lan hangú, szem­te­len le­ve­le­ket. Vele ne be­szél­je­nek akár­hogy! Nem húsz­éves, nem al­ku­szik. Így azután három le­vél­ből csak egy­nek nézte meg az író­ját. Ezt a pec­het, gon­dolta. A férfi, aki ma­gá­zódva írt, még csak hu­szon­nyolc éves. De na­gyon in­tel­li­gens, jó a stí­lusa, így azután vá­la­szolt neki. Nem ilyen fi­a­tal­em­bert ke­re­sek, de be kell val­la­nom, na­gyon szim­pa­ti­kus, ahogy írt. To­vábbi sok si­kert kí­vá­nok a társ­ke­re­sés­hez! A le­ve­let el­küldte, várta a többi je­lent­ke­zőt. Sok le­ve­let ka­pott, de va­la­hogy mégis a ma­gá­zódó vá­la­szát várta. Maga sem tudta, miért. Végül meg­jött, és a le­ve­let ol­vasva már el­tűnt a kor­kü­lönb­ség. El­kez­dő­dött egy olyan is­mer­ke­dés, amely­nek semmi jö­vője nem volt, de le­kö­tötte a benne részt ve­vő­ket. Idő­hú­zás volt ez a ja­vá­ból. Gábor azzal ál­tatta magát, ezt kell ten­nie, hisz ta­nulni akar. Zsu­zsa pedig úgy dön­tött, neki ez a stí­lus jön be leg­job­ban, és leg­alább szó­ra­ko­zik. Bár, ami­kor meg­be­szél­ték a ta­lál­ko­zást, neki is inába szállt a bá­tor­ság egy ki­csit.

–  Szia, Ági! Péntek délután meglesz a nagy ta­lál­ko­zás! – pró­bálta ki­pu­ha­to­lózni ba­rát­nője vé­le­mé­nyét.

–  Mármint?

–  Hát tudod, azzal a fiatal srác­cal, aki sok­kal fi­a­ta­labb.

–  Zsuzsa, szerintem ez nem normá­lis dolog. Ke­ress ma­gad­hoz valót, vagy menj egy pszi­chiá­ter­hez! Be­te­ges dolog ez az egész.

–  Igazad van, de csak fagyizunk egyet.

–  Szükséged van erre?

–  Nincs, de hát miért ne? Szalad­nak az évek, miért hagy­nám ki? Nincs el­szá­mol­ni­va­lóm.

–  Az igaz, nincs, de az ilyen fe­les­le­ges kö­rökre sincs sok időd.

–  Azt mondod, ne menjek el? – fel­éb­redt a bi­zony­ta­lan­ság benne, de nem tar­tott so­káig.

–  Azt teszel, amit akarsz, de ez így ér­tel­met­len, és annál több a ve­szé­lye.

–  Na jó, majd átgondolom még – de eszé­ben sem volt gon­dol­kodni. El­dön­tötte, punk­tum.

Készülődni kezdett. Gondosan rela­xált, beült egy kád vízbe, szőr­te­le­ní­tette magát, kör­möt lak­ko­zott. Test­ápoló, par­füm, smink. Sze­xis ruha. A szeme úgy csil­lo­gott, mint a bag­zós macs­káé. Utálta ezt a ki­fe­je­zést, de neki mond­ták egy­szer, azóta, ami­kor így pezs­gett, min­dig eszébe ju­tott. El­in­dult, és azt hitte, min­den kon­ven­ciót le­győz. Ál­tatta magát csak, de mégis, jó volt. Ahogy ki­lé­pett a kapun, ra­gyo­gott ő is, mint a már ma­ga­san járó nap. Csil­lo­gott a szeme, mint a… na, nem! Nem úgy! Csak úgy, mint aki jól érzi magát a bő­ré­ben. A gyomra ugyan görcs­ben állt egy ki­csit, il­letve, ahogy egyre job­ban telt az idő, azt gon­dolta ma­gá­ról, tök hülye. Pont ezzel a ki­fe­je­zés­sel, és éppen abban a pil­la­nat­ban, ami­kor Gábor is így gon­dolt saját ma­gára. Pedig nem tör­tént semmi, csak két el­té­vedt ember pró­bált va­la­mi­lyen utat ta­lálni. El­in­dul­tak egy­más felé, nem vet­ték észre, nem ez a he­lyes út. Mert attól va­la­hogy fél­tek, hisz ott les­ke­lő­dött a ku­darc, a sé­rü­lés le­he­tő­sége, a dön­tés­kény­szer.

3.

Anna presszó a Váci utcában. Kora nyári dél­utá­non pezs­gett itt az élet. Per­sze nem annyira, mint régen, ami­kor ren­ge­teg német tu­rista úgy lepte el a bel­vá­rost, mint köpő­le­gyek a hűlő szil­va­lek­várt. Utóbbi évek­ben min­den meg­vál­to­zott. Gábor ezt nem ér­zé­kelte, hisz neki ez volt a ma. Zsu­zsa azon­ban vissza­gon­dolt, és hi­ány­ér­zete tá­madt. Ki­áb­rán­dító volt most szá­mára a lany­huló Váci utcai for­ga­lom. Nem se­gí­tett csaló­dottság­érzésén az sem, hogy a fiú szim­pa­ti­kus. Mert az volt, iga­zán el tudta mel­lette en­gedni magát. Hát­ra­dőlt a fo­nott szé­ken, úgy fi­gyelte hol az utcát, hol pedig a srác za­vart, kí­ván­csi te­kin­te­tét. Jó­le­sett így ül­dö­gélni, szót­la­nul. Nem akarta irá­nyí­tani a be­szél­ge­tést, jól­le­het ru­ti­nos tár­sal­gó­nak is­mer­ték. Egy ilyen gye­re­ket pedig fél kéz­zel le­is­ko­lá­zott volna. Hadd kín­lód­jon, gon­dolta mo­so­lyogva.

–  Szóval nem lenne ellenére egy fi­a­ta­labb part­ner? Nekem tet­szik Ön, Zsu­zsa.

Istenem, de röhejes. Milyen avítt most a szó­hasz­ná­lata. Le­vél­ben va­la­hogy jónak tűnt a ma­gá­zó­dás, de most tiszta röhej. „Tet­szik Ön” – mu­la­tott ma­gá­ban.

–  Nekem is tetszik Ön – mondta mo­so­lyogva.

A hangja teljesen idegenül csengett. Kis hülye, mit akarsz te tőlem? Mit ud­va­ri­as­kodsz itt? Miért nem pat­tansz fel, és ro­hansz to­vább. Más felé.

–  Én már unom magamat. Elmegyek. Örü­lök, hogy meg­is­mer­tem, jó volt a fagyi is. Kö­szö­nöm! – érezte, ke­gyet­len, de nem bánta. Szidta saját magát is.

–  És most mi lesz? Hogyan tovább? – sze­ren­csét­len­ke­dett Gábor.

–  Sehogy. Nincs tovább! Maga keres majd egy fi­a­tal lányt, én pedig élem to­vább az éle­te­met, úgy, ahogy eddig. Örü­lök, hogy meg­is­mer­tem, de lás­suk be, semmi ér­telme egy­más ide­jét ra­bol­nunk. Jó napot! – még csak annyit sem tu­dott ki­mon­dani, vi­szont­lá­tásra.

–  Csókolom! – Gábor sem tudott mást ki­nyögni, annyira vá­rat­la­nul érte a nő hir­te­len re­ak­ci­ója. Meg­kö­vül­ten ma­radt ülve. Ő is csa­ló­dott volt. Csa­ló­dott, és te­he­tet­len. Nem vol­tak gon­do­la­tai, mé­lyen be­lül­ről fa­kadó kér­dé­sei, tel­je­sen üres volt a feje. Hir­te­len az ju­tott eszébe, most ürült ki. Eddig mintha tele lett volna gon­do­lat­tal, na­gyon aktív volt. Nem csak az asz­tal, az utca pezs­gett, amíg itt ült ez az nő, hanem ő is. És hogy jó volt. Jó volt a zavar, a csend, a bá­mu­lás, úgy egy­ál­ta­lán jó volt min­den. Ter­mé­szet­el­le­nes hi­ány­ér­zete tá­madt. Ki­ürül­tem, mondta fél­han­go­san, majd gyor­san kör­be­né­zett, hallja-e va­laki. De a kutya sem fi­gyelt rá, így hát rá­érő­sen meg­pró­bálta ana­li­zálni a dél­utánt. So­káig ült ott, és ami­kor ha­za­in­dult, tudta, újra ke­res­nie kell a nőt. Ész­re­vét­le­nül fonta be a hi­ány­ér­zet le­he­let­nyi fátyla.

Zsuzsa gyorsan indult el, nem né­zett hátra. Alig várta, hogy olyan te­rü­le­ten jár­jon, amely már nincs össze­füg­gés­ben a fi­ú­val sem­mi­lyen módon. Az Örs vezér tere ilyen volt, de addig még leg­alább fél­óra. Ezt a fél­órát túl kell élni, úgy hogy ne te­gyen ma­gá­nak szem­re­há­nyást. Meg­rázta magát, mint úszás után szokta, a me­den­cé­ből ki­lépve. A víz le­csö­pö­gött, de a kel­le­met­len ér­zés­től, amely kör­be­lengte, nem si­ke­rült ezzel a mód­szer­rel meg­sza­ba­dul­nia. Ahogy ha­za­ért, rög­tön hívta a ba­rát­nő­jét.

–  Na, túl lettem a dolgon! – semmi örö­met nem ér­zett, ezt ki­szúrta a másik is.

–  Mi az, hogy túl lettél? Örülj neki!

–  Te Ági! Én valahogy nem tudok örülni. Mintha el­hagy­tam volna va­la­mit.

–  Most hülyéskedsz, gondolom.

–  Nem, dehogyis. Valami zavar, mintha el­ron­tot­tam volna.

–  Zsuzsa! Ne kombináld túl a dol­got, fe­lejtsd el ezt a gye­re­ket! Ke­ress ma­gad­hoz valót!

–  Nem keresek senkit, elment a ked­vem az egész­től. Olyan nyu­gal­ma­san éltem.

–  Tudod, mi hiányzik?

–  Ne tarts hülyének, de jó volt ott ücsö­rögni ezzel a srác­cal, olyan meg­nyug­tató. És most meg mintha zizis len­nék.

–  Szerintem nem mintha, hanem az is vagy. Szállj le a földre, ki­rály­lány! Fe­lejtsd el ezt az egé­szet! Hidd el, jól tet­ted, hogy ott­hagy­tad!

–  Biztosan igazad van – hangja csak be­le­tö­rődő, semmi meg­győ­ző­dés nem volt rajta érez­hető. – Na, me­gyek aludni, olyan ál­mos­ság jött rám. Szia!

–  Majd beszélünk!

Valóban megpróbált aludni, de nem ment, csak ál­mo­do­zott. Egy fal­hoz tá­masz­kodva fi­gyelte a fiút, az pedig oda­állt, egé­szen közel hozzá. Érezte, tel­je­sen el­gyen­gül, las­san csú­szik le a fal mel­lett.

–  Milyen nő vagy te? – a szi­sze­gést szinte egé­szen kö­zel­ről hal­lotta, érezte a másik le­he­le­tét is. Forró, fagyi­szagú. Olyan, mint az édes cso­ko­lá­dé­fa­gyi. Leg­szí­ve­seb­ben be­le­nyalt volna a szá­jába. Eddig ju­tott, ezt vagy hússzor el­kép­zelte. Már szinte jól­la­kott a csoki il­la­tá­tól, lázas lett a másik le­he­le­té­től. Ek­korra azon­ban va­ló­ban be­le­ájult az álomba.

Amikor végül felhívta barátját, már tudta, nem sza­ba­dult meg a nőtől. Sőt. Egyre job­ban vá­gyott arra az ér­zésre, amely úgy fonta körbe, mint egy óri­ás­kí­gyó. Erő­tel­je­sen, le­tép­he­tet­le­nül. A sors fura já­téka.

–  Szóval? Na mesélj!

–  Nem volt semmilyen. Eltelt az idő. Az anyám­nál idő­sebb, de nekem nincs anya­komp­le­xu­som. Ennyi. Ke­res­nem kell egy fi­a­ta­lab­bat! – maga sem tudta, miért ha­zu­dott, de jobb­nak látta így.

„Meg kell kapnom ezt a nőt!” Ez a „kell” han­gu­lat egyre job­ban el­uralta. Gyor­san írt két mon­da­tot, „Sze­ret­ném újra látni! Kérem, írja meg, mikor és hol lehet!” A vá­lasz rövid, tömör. „Én nem!” Ez­után még egy pár le­vé­len ke­resz­tül hiába pró­bált eről­ködni a fiú. Nem is vá­la­szolt neki. Be­le­te­met­ke­zett a mun­ká­jába, és fel­adta a társ­ke­re­sést. El­telt három hónap, ami­kor fel­ol­va­só­estre hív­ták. Nem nagy kedve volt hozzá, de a ba­rát­nője addig erős­kö­dött, amíg el­ment. Ott meg­látta újra. Pont úgy né­zett ki, mint az An­ná­ban.

–  Csókolom! – mosolygott Gábor. Lát­ha­tóan örült.

Zsuzsa zavartan viszonozta a kö­szö­nést. Egy­sze­rűen szé­gyellte magát. Olyan hü­lyén né­zett ki, olyan öreg­nek érezte magát. Nem volt smink, fél­óra a tükör előtt, szexi ruha. Csak a kel­let­len­ség öl­töz­tette, így or­dí­tott róla a ta­szí­tás, a NEM. Semmi mo­soly, csak öröm­te­len, za­vart meg­le­pő­dés.

–  Jó napot!

–  Most, hogy itt látom, már jó napom van – hang­zott a vidám vá­lasz.

A nő úgy érezte, gúnyolja a másik. Egyre in­kább be­zár­kó­zott. Össze­szo­rí­totta a szá­ját, a szín­te­len penge csak még job­ban ta­szí­tóvá tette. A fiú mintha észre sem vette volna.

–  Vártam, válaszol a levele­imre. Miért nem tette?

–  Feleslegesnek tartottam.

–  Na, látja, a sors nem engedte tel­je­sen meg­szökni! – ne­ve­tett.

–  Van már barátnője?

–  Nincs, mert magára vártam – érezte a nő za­va­rát, ez egy­ből ma­ga­biz­tossá tette.

Most ő irányított. Ez a tudat jól­eső vi­dám­ság­gal töl­tötte el, és meg is erő­sí­tette. Nem ő né­zett za­vart te­kin­tet­tel, hanem az asszony. Olyan erő­tel­jes gyen­géd­sé­get ér­zett, leg­szí­ve­seb­ben ölébe kapta volna. Most nem en­gedi el­me­ne­külni, ezt el­dön­tötte. Köz­ben el­kez­dő­dött a vers­ol­va­sás, nem il­lett be­szél­getni. Tóth Irén ol­vasta fel egyik gyö­nyörű ver­sét. Mintha nekik szólt volna.

„Láttalak.

Lázas álmomban te voltál
a fák között megbújó árnyalak.
A mindig tovarebbenő
befejezetlen múlt idő.

Hittelek.

Vak hittel, magammal vittelek
mindig, minden útra, de nézd….”

A vers gyönyörű volt, csurdultig tele ér­ze­lem­mel. Tob­zódva tör­tek elő a gyöt­rel­mes gon­do­la­tok. Rá­né­zett a nőre, tudta, egyet gon­dol­nak. Nagy ne­he­zen véget ért az est.

–  Hazakísérem!

Zsuzsa nem szólt semmit. Hiába is akarta, tudta, most nem lehet le­rázni a fi­a­tal­em­bert. A nap­pa­li­ban ölel­ték át egy­mást elő­ször. Nem volt már kor­kér­dés, csak férfi és nő. Ha­tár­ta­lan gyen­géd­ség, me­leg­ség, pu­ha­ság, bu­ja­ság, csak jó és jó. Így érez­ték mind­ket­ten. Kézen fogva alud­tak el. Más­nap haj­nal­ban Zsu­zsa éb­redt fel elő­ször. Gábor so­káig aludt, mint ál­ta­lá­ban a fi­a­tal fér­fiak. De jó volt fel­éb­redni, érezni a ká­vé­il­la­tot, ágy­ban ká­vézni, majd össze­bújni, újra érin­teni a má­si­kat. Igazi fér­fi­ként ölelni, si­mo­gatni, irá­nyí­tani. Mert igaz, ő akart ta­nulni, de va­la­hogy ez pont for­dítva tör­tént. Ő irá­nyí­tott, ta­ní­tott. Nem vol­tak ké­te­lyei, min­den ter­mé­sze­tes, él­ve­ze­tes volt.

–  Jó volt ez az éjszaka, de marad­junk is ennyi­ben. Most már a kí­ván­csi­sá­god ki lett elé­gítve, ke­ress ma­gad­hoz való part­nert. Örü­lök, hogy itt vol­tál, de ennyi. Több­nek semmi ér­telme.

–  Igazad van! – gondolatban hozzá­tette, éde­sem, de va­la­hogy han­go­san nem merte ki­mon­dani. Sze­mér­me­tes, a sza­vait il­le­tően leg­alábbis, mert ami az éj­sza­kát il­leti, nem volt az. Soha nem gon­dolta, lehet így sze­ret­kezni. Tisz­tán, egy­sze­rűen, mégis ha­tár­ta­la­nul rom­lot­tan. Kie­lé­gült, nyu­godt volt. Igaza van Zsu­zsá­nak, most már bát­ran ke­res­het va­la­kit saját kor­osz­tá­lyá­ból. Egy éj­szaka alatt férfi lett be­lőle. Maga sem tudta, miért. Még túl fi­a­tal, hon­nan is tud­hatná, a má­sik­tól lett az. Nem be­szél­tek meg sem­mit, mind­ket­ten úgy érez­ték, ennyi volt. A csapda nem nyil­ván­való, a pók még csak ész­re­vét­len szö­vö­gette há­ló­ját. Majd eljön az idő, ami­kor a háló erő­sebb lesz, mint amit könnyen le lehet vet­kőzni. Csak­hogy akkor már késő bánat, eb gon­do­lat. A sors már csak ilyen alat­to­mos, sunyi is tud lenni, ha akar.

4.

Délelőtt ért haza, anyja teljesen hisz­té­ri­kus ál­la­pot­ban várta. Nem szo­kott hozzá, hogy nem al­szik ott­hon, már rém­ké­pe­ket lá­tott.

–  Ezt még egyszer ne tedd meg! – vi­sí­tozta.

–  Figyelj! Téged nem zavar, hogy én már fel­nőtt va­gyok, és úgy is sze­ret­nék élni? Ebben a la­kás­ban meg lehet ful­ladni! Le­he­tek sza­bad, vagy ahhoz el kell köl­töz­nöm?

Az asszony igazán méltatlannak érezte fia ki­bo­ru­lá­sát. De nem vi­tat­ko­zott vele, mert sze­rette volna tudni, merre járt.

–  Jó, jó! Csak aggódtam egy kicsit. Me­sélj! Jól szó­ra­koz­tál?

–  Megismerkedtem valakivel, nála alud­tam – már ismét nyu­godt, ki­egyen­sú­lyo­zott volt, és annyira sze­re­tett volna el­di­cse­kedni él­mé­nyei­vel. Szinte min­den ve­szély­ér­zete el­tör­pült a köz­lési kény­szer mel­lett.

–  Kivel? Mesélsz róla? – minden ideg­szá­lá­val fi­gyelte fiát, hisz ha­sonló jel­legű kér­dé­sei eddig rendre el­uta­sí­tásra ta­lál­tak. Most mintha tör­tént volna va­lami. Szo­kat­la­nul köz­lé­keny­nek érezte, ve­szély­ér­zete au­to­ma­ti­ku­san be­kap­csolt. Hiába, erre csak az anyák ké­pe­sek.

–  Egy jóval idősebb nővel ismerked­tem meg. Sokat be­szél­get­tünk, és el­alud­tam nála.

–  Mennyi az a sokkal? – kér­dezte rosszat sejtve.

–  Nagyjából harminc évvel idősebb – az asszony nem szólt egy szót sem, mert érezte, bár­mit mon­dana, el­ri­asz­taná. Csak hall­ga­tott, Gábor pedig ezt a csen­det biz­ta­tás­nak vette.

–  Sokat tanultam. Úgy érzem, erre szük­sé­gem volt.

„Édes fiam, te nem vagy komplett” – gon­dolta ma­gá­ban, de han­go­san csak annyit kér­de­zett, merre lakik.

–  Az Örs vezér téren, az IKEA-val szem­ben, egy ha­to­dik eme­leti pa­nel­la­kás­ban.

–  És hogy néz ki?

–  Alacsony, molett, világosbarna hajú, mo­soly­gós. Zsu­zsá­nak hív­ják.

–  Mit akarsz ettől a nőtől?

–  Semmit nem akarok, ne értsd félre. Volt egy éj­szaka az éle­tem­ben, ami­kor rá­jöt­tem, engem a ko­rom­beli lá­nyok von­za­nak.

Hál’ Istennek, gondolta az anyja, de azért a ve­szély­ér­zete nem múlt el tel­je­sen.

–  Tudod, valóban az a vélemé­nyem, ebbe nekem nincs be­le­szó­lá­som, de jól gon­dold meg, mit csi­nálsz! Ha pedig arra van szük­sé­ged, hogy át­be­szél­jük a dol­gai­dat, szólj nyu­god­tan! Én min­dig mel­let­ted állok, nem fogok neked szem­re­há­nyást tenni.

–  Anya! Ha kell, majd szólok, és kö­szö­nöm.

Bement a szobájába, próbálta hely­re­tenni nyu­god­tan az ese­mé­nye­ket. Dél­után fel­hívta Zsol­tot, el­mondta, újra tár­sat keres, de kor­ban hoz­zá­il­lőt.

–  Azért annak, hogy Zsuzsánál alud­tam, egy­va­lami volt az ér­telme. Az, hogy rá­jöj­jek, a fi­a­ta­labb kor­osz­tályt ked­ve­lem. Bár jól telt az éj­sza­kám. Olyan nő, aki szinte fel­ol­vad sze­ret­ke­zés köz­ben, ma­gá­val ránt téged is. De más prob­lé­mák­kal, más gon­dok­kal.

–  Jól van öreg, akkor ezek szerint fe­lej­tős. Ma este buli lesz Do­ki­nál, tudsz róla?

–  Nem! Kik lesznek?

–  Vegyesen, biztosan lesz sok ide­gen arc is. Gyere te is!

–  Jó, elmegyek! – valóban úgy érezte, ott a helye.

A buli szokás szerint késő este in­dult be. Tíz órá­tól kezd­tek a ven­dé­gek szál­lin­gózni. Gábor már ott volt egy ideje, egy üveg sör­rel ke­zé­ben áll­do­gált a nyi­tott ablak pár­ká­nyá­nak dőlve. Dög­una­lom. Meg­bánta, hogy el­jött. Több volt a lány, mint a fiú. Hü­lyén vi­ho­rász­tak, pró­bál­tak volna va­la­kire rá­akasz­kodni, de ezt olyan dur­ván, fel­tű­nően tet­ték, hogy vi­szo­lyogni kez­dett tőlük. Zsu­zsa ju­tott eszébe, nem ér­tette, mitől ennyire mások ezek a mai nők. Úgy dön­tött, nem marad so­káig, ami­kor ész­re­vett egy lányt. Hosszú szőke haja hátul össze volt tűzve, fe­kete nad­rág, fe­kete ki­vá­gott póló volt rajta. El­ütött a töb­bi­ek­től. Szin­tén egye­dül állt, fi­gyelte a szo­bá­ban zajló sem­mit­mondó ese­mé­nye­ket. Va­lami oda­von­zotta hozzá.

–  Helló! Gábor vagyok!

–  Tímea – mosolygott rá a másik.

–  Látom, unatkozol.

–  Dehogyis, csak szeretem az embe­re­ket meg­fi­gyelni. Él­ve­zem ezt a zson­gást. És te?

–  Én valójában nem tudom, mit ke­re­sek itt. Unat­koztam, amíg meg nem lát­ta­lak téged.

–  Valóban? Ez kedves tőled!

–  Szerinted fog itt még ma valami tör­ténni is?

–  Mégis, minek kellene történnie, ahhoz, hogy jól érezd ma­ga­dat?

–  Hát, ha jól belegondolok, éppen most tör­té­nik is. Ne le­gyek igaz­ság­ta­lan.

–  Mire gondolsz? – kíváncsiskodott a lány, bár lát­szott rajta, tudja a vá­laszt.

–  Például észrevettelek téged, a mai es­té­nek ez egy ko­moly ho­za­déka – mo­soly­gott.

–  Kedves vagy! – nevetett.

A testbeszéde árulkodó volt, ezt most Gábor is ész­re­vette. Még min­dig ma­ga­biz­tos férfi az éj­sza­ká­tól. Bár ő ezt nem tudta, Zsu­zsa va­rá­zsa tar­tott. Egy da­ra­big jópofiztak, azután ha­za­kí­sérte Tí­meát. Más­nap mo­ziba men­tek. Az angol beteg című fil­met néz­ték meg. A lány sírt a végén, a fiú át­ölelte, őt is meg­in­dí­tot­ták a könnyek. Egy­ál­ta­lán, tel­je­sen más ér­zel­mei vol­tak, mint ez­előtt pár nap­pal. Il­le­tő­leg egy­ál­ta­lán vol­tak ér­zel­mei. Szo­ká­sos ci­niz­musa el­hagyta. Itt van pél­dául ez az el­ér­zé­ke­nyü­lés. Régen jobb eset­ben csak hall­ga­tott, vagy ci­kizni kezdte volna, de most ő is meg­ha­tó­dott. Ra­gyo­góbb­nak látta a napot, szí­ne­sebb­nek a szí­ne­ket, a zenét nem hal­lotta, hanem szinte a fü­lé­ben szólt. Mintha ér­zék­szer­vei önálló éle­tet él­né­nek, éppen most éb­red­tek volna fel. Mind­ezt a lány ha­tá­sá­nak tu­laj­do­ní­totta. Lehet, meg­ta­lálta azt, aki kell neki, aki­nek ő is kell. Éppen saját kor­osz­tá­lyá­ból egy ma­gyar­ta­nár­nőt. Mert Tímea az volt. Ma­gyar­ta­nár és költő. Mint Gábor. Költő volt és mű­for­dító. Fi­a­tal, ígé­re­tes te­het­ség mind­kettő. A jelek sze­rint rá­lé­pett a he­lyes útra. Két hét telt el már a Zsu­zsá­val töl­tött éj­szaka óta. Azóta nem adott hírt ma­gá­ról, és az asszony sem ke­reste. Min­den­nap ta­lál­ko­zott ba­rát­nő­jé­vel, mert már úgy tar­totta, ba­rát­nője van. És akkor el­jött az első közös éj­szaka. Végül is nem volt rossz. Mű­köd­tek a dol­gok, de a fel­éb­re­dés után úgy érezte magát, mint ami­kor Zsu­zsa ott­hagyta az Anna presszó­ban. Ki­ürült­nek.

–  Valami baj van, édesem? – a lány is ész­re­vette a vál­to­zást.

–  Nincs, dehogyis. Mi lenne? Csak fáj a fejem. Van va­lami gyógy­sze­red?

–  Igen, tessék! Ez valami újfajta fáj­da­lom­csil­la­pító, gyor­san hat.

Teljesen jónak tűnt, hogy a fej­fá­jásra fogja borús han­gu­la­tát. Si­ke­rült saját ma­gá­ban is elo­dázni ki­csit a fel­is­me­rést, hi­ány­zik a nő, aki majd har­minc évvel idő­sebb nála. Az idő, mint egy pók, las­san szö­vö­gette há­ló­ját, de ki­tar­tóan. Nem volt me­nek­vés. Most még azt hitte, csak az ér­de­kes­ség jut­tatja időn­ként eszébe. De las­san min­den perce el­kez­dett róla szólni. A mo­so­lyá­ról, ar­cá­ról, ame­lyen már he­lyet fog­lal­tak az el­múlt évek vas­fo­gai, a rán­cok. Egyre job­ban hi­ány­zott a sze­mér­me­tes bu­ja­ság, rom­lat­lan­ság, tisz­ta­ság, amely áradt be­lőle. Ami­kor csen­gett a te­le­fonja, és látta, ki az, nem merte fel­venni. Még nem tudta, mit akar, il­letve, csak azt gon­dolta, az út rövid, szép és elég volt.

5.

Élete visszatért a régi kerék­vá­gásba. Néha mégis eszébe ju­tott az éj­szaka. Szép volt, éle­té­ben elő­ször aludt úgy, hogy érezte, időn­ként meg­si­mo­gat­ják, meg­csó­kol­ják kezét. Ilyen gyen­géd­sé­get még nem ka­pott sen­ki­től. Neki is szép emlék. Egy­szer meg­pró­bálta hívni Gá­bort, de az nem vette fel a te­le­font, így annyi­ban ma­radt a dolog. Dol­go­zott, írt, időn­ként meg­ígérte a ba­rát­nő­jé­nek, jó, újra tár­sat keres.

–  Ági! Ne nyaggass állandóan! Nekem nincs hi­ány­ér­ze­tem. Nem va­gyok ma­gá­nyos.

–  De rohan az idő, végleg magadra ma­radsz.

–  És mi ebben a rossz? Gondo­lod, csak akkor élet az élet, ha van egy férfi mel­let­ted? Nekem nem megy ez. Vagy van va­laki, aki fon­tos, vagy jól el­va­gyok egye­dül.

Már unta barátnője macerálását. Végül mégis jött egy levél, arra vá­la­szolt. Ran­de­vú­zott is a fér­fi­val, Lász­ló­val. Ezek a ran­de­vúk iga­zán jól si­ke­rül­tek, mert László nem akart aj­tós­tól a házba ro­hanni, csak ba­rát­koz­tak. Néha azon­ban eszébe ju­tott a fi­a­tal­em­ber gyen­géd­sége, ilyen­kor jól­esően mo­soly­gott egyet. Egyik este a fér­fi­nál kö­töt­tek ki. Már éppen idő­szerű volt a dolog, de az éj­szaka mégis nyög­ve­nye­lősre si­ke­re­dett. László érin­té­sé­ben semmi gyen­géd­ség nem volt, semmi olyan, ami­től jól érez­hette volna magát. Sem előtte, sem utána. Ami­kor a für­dő­szo­bá­ban tü­körbe né­zett, szinte szé­gyen­ke­zett. Csaló volt. Be­csa­pott min­den­kit, el­ső­sor­ban saját magát. Az élet­nek ezt a ré­szét min­dig csak őszin­tén tudta meg­élni. Soha nem volt mind­egy, kivel. Rég­óta élt egye­dül, hiába tet­szett a fér­fi­ak­nak, neki nem az volt a meg­ol­dás, mind­egy, csak va­laki le­gyen mel­lette. Éjfél volt már, ami­kor hir­te­len úgy dön­tött, hív egy taxit, ha­za­megy.

–  Ne haragudj, de nekem el kell men­nem. Hívsz nekem egy taxit?

–  Most mi a baj? Megcsípett va­lami? – a kér­dés olyan dur­ván tört elő a férfi szá­já­ból, hogy Zsu­zsa gyomra görcsbe rán­dult.

–  Semmi baj nincs, de otthon sze­ret­nék aludni – vá­la­szolt tü­rel­met­le­nül. Nem lé­te­zik, a férfi nem érzi ennek az egész do­log­nak az eről­te­tett vol­tát. Szét­né­zett a ba­rát­ság­ta­lan, rideg szo­bá­ban, majd Lász­lót nézte. Pont olyan, mint a szo­bája, gon­dolta. Hir­te­len há­nyin­gere lett a szi­tu­á­ció­tól. Tel­jes sú­lyá­val te­le­pe­dett rá a vágy, hogy gyor­san túl le­gyen az egé­szen.

–  Kartács utca tizenkettő – bökte oda a ta­xis­nak.

–  Hú, de idegesnek tetszik lenni. Meg­kér­dez­he­tem, mi a baj? – kí­ván­csis­ko­dott a férfi.

–  Nem! – pattogott a válasz.

–  Jó, jó, csak le ne nyeljen egész­ben! Bo­csá­nat – ettől a perc­től végre be­fogta a szá­ját, az asszony pedig gon­do­la­ta­iba me­rült. Éj­szaka nem volt for­ga­lom, hamar ha­za­ért.

–  Tudja mit? Adok egy névjegykár­tyát, ha újra ta­xira lesz szük­sége, hív­jon. Ked­vez­ménnyel állok a ren­del­ke­zé­sére – mo­soly­gott a férfi.

–  Köszönöm – mosolyodott el végül Zsu­zsa is.

–  Na, látja, tud maga mosolyogni, így már mind­járt szebb – ne­ve­tett a taxis.

Zsuzsában újra megszólalt a vész­csengő, úgy­hogy vá­lasz nél­kül ki­szállt a ko­csi­ból.

–  Viszontlátásra, maga hárpia! – ki­ál­tott utána a sofőr. – Azért hív­jon, ha kocsi kell! – ne­ve­tett.

Na, még ez is, nem volt elég az éj­szaka! Szen­tül meg­fo­gadta, sem­mi­lyen ka­landba nem bo­csát­ko­zik töb­bet. Más­nap dél­előtt Gábor ke­reste. A fiú egyre job­ban vá­gyott a meg­nyug­vásra, amellyel a nő je­len­léte töl­tötte el, bár ezt így pon­to­san nem fo­gal­mazta meg. De még korai volt. Zsu­zsa tele volt az éj­szaka ku­dar­cá­val. A két ember ugyan egy­más felé tar­tott, a sors fura sze­szé­lyé­nek kö­szön­he­tően, de fá­zis­el­to­ló­dás­ban vol­tak egy­más­hoz ké­pest.

–  Jól vagy? – az érdeklődés bátor­ta­lan volt, olyan aka­rom is meg nem is.

–  Igen, és te? Van már barátnőd? – a vá­lasz­ként ér­kező csend sokat el­árult. – Szó­val igen? Örü­lök neki! Ez így van rend­jén – ezek a sza­vak is ha­mi­san cseng­tek, rög­tön érezte, ahogy ki­ej­tette. Mert nem örült, jól­le­het az lett volna a rend­jén való.

–  Zsuzsa, én magam sem tudom, van-e ba­rát­nőm, vagy sem. Meg­ér­ted? Én in­kább azt mon­da­nám a kér­dé­sedre, még nem tudom.

–  Értem. Majd kialakul, légy türel­mes! Tudod, az idő jó bíró! – mit böl­csel­ke­dik egy fi­a­tal­em­ber­nek? Ne­vet­sé­ges!

De a másik nem nevetett, mert amit a nőtől hal­lott, most is és más­kor is, va­lódi böl­cses­ség volt. Érezte, olyan dol­go­kat tud meg, ame­lyek tar­tal­mat adnak az üres­ség­nek. Nem jópofizás volt ez, hanem ta­pasz­ta­lat. Az élet tör­vény­sze­rű­sé­gei­ből sokat is­merő ember tu­do­má­nya. Hir­te­len óri­ási gyen­géd­ség töl­tötte el, mintha most éb­redne.

–  Édesem, hiányzol! Találkozzunk, kér­lek! – a sza­vak saját ma­gá­nak is vá­rat­la­nul bu­gyog­tak fel.

–  Nem! Most le kell tennem a te­le­font! – le is tette rög­tön. Elég, nem dőlök be töb­bet sen­ki­nek! Nyu­gal­mat aka­rok!

Gyorsan felhívta a barátnőjét.

–  Szeretnélek megkérni valamire. Ne be­szélj nekem társ­ke­re­sés­ről, nem ér­de­kel a téma.

–  Így akarod leélni az életedet egye­dül?

–  Először is nem egyedül. Vannak gye­re­keim és egy uno­kám. Jó a kap­cso­la­tom velük. Ha lesz fe­les­le­ges sza­bad­időm, in­kább velük töl­töm. De nincs túl sok. Sokat dol­go­zom. Szó­val ele­gem van ebből a té­má­ból, nem sze­ret­ném, ha a ba­rát­sá­gunk rá­menne.

–  Hát, ahogy gondolod! – nem értette ba­rát­nő­jét, ő ki volt szol­gál­tatva tel­je­sen az egye­dül­lét fe­kete bugy­rá­nak. Az, hogy ez nem számszakiság, il­letve nem társ kér­dése, nem me­rült fel benne. Hisz a dolog na­gyon egy­szerű. Magam va­gyok a la­kás­ban, ergo egye­dül va­gyok. Nem ju­tott eszébe, el­ső­sor­ban lé­lek­ben van egye­dül, ettől rideg a lakás is. Így hiába mondta Zsu­zsa, ő nincs egye­dül, nem hitte.

Gábort pedig az elutasítás egyre job­ban lázba hozta. Nem akart már Tí­me­á­val sem ta­lál­kozni, mert ide­ge­sí­tette. Szí­ve­seb­ben zár­kó­zott be, és ál­mo­do­zott. Úgy dön­tött, be­szél a lánnyal.

–  Tele vagyok kétellyel. Szeretnék tőled egy kis időt kérni, amíg át­gon­do­lom a kap­cso­la­tun­kat – durr bele.

Amikor kimondta, maga is nevetsé­ges­nek érezte, bí­zott benne, a másik átlát a szi­tán. De nem így tör­tént. A nők fura módon úgy hall­ják a sza­va­kat, aho­gyan akar­ják. Így volt ezzel Tímea is. Ahe­lyett, hogy tu­do­má­sul vette volna a tényt, a fiú nincs odáig érte, úgy gon­dolta, érti a má­si­kat. Biz­to­san meg­ijedt a hir­te­len fel­törő ér­ze­lem­től.

–  Jó, gondolkozz, én várok rád, mert sze­ret­lek.

Szent együgyűség! Ez még Gábornak is sok volt, de egyéb mon­da­ni­va­ló­val nem ké­szült, így rá­hagyta a lányra.

–  Hívsz majd?

–  Hívlak.

Ez a rövid beszélgetés sok min­dent el­árult arról, a fér­fiak és nők nem egy nyel­ven be­szél­nek. Az pedig, aki nem akarja min­den­áron meg­ér­teni a má­si­kat, előny­ben van. Nem mor­fon­dí­ro­zik, hanem el­fo­gadja a dol­go­kat úgy, ahogy jön­nek. Mert most mi tör­tént? A nyílt be­széd hiá­nya miatt mind­két ér­de­kelt­nek rossz kedve lett. Mennyi­vel egy­sze­rűbb lett volna az őszin­te­ség, pél­dául így:

–  Tímea! Nem te vagy az a nő, akire vá­gyom. Ne ha­ra­gudj!

–  Jó, hogy ezt megmondtad, akkor nem pa­zar­lom az idő­met, hanem to­vább­ál­lok.

Így tiszta helyzetet lehetett volna te­rem­teni, mint egy se­bész­kés­sel. Igen ám, de ehhez se­bész kel­lett volna. Hen­tes­mes­ter­ség. Kevés ember sa­játja. Gábor egy kis idő múlva azon­ban így is be­le­me­rül­he­tett a jól­eső ál­mo­do­zásba. Mert már újra Zsu­zsá­ról ál­mo­do­zott. Ami­kor ismét fel­hívta, már po­li­ti­ku­sabb volt.

–  Szia, jól vagy?

–  Igen, köszönöm! És te?

–  Én is. Arra gondoltam, elhívná­lak mo­ziba, mint barát a ba­rá­tot, azután be­szél­get­nénk egy ki­csit. Van ked­ved?

–  Gábor! Én a magam részéről be­fe­jez­tem a kap­cso­la­tot.

–  Én is. Ezért tettem hozzá, mint barát a ba­rá­tot.

–  Hát, úgy nem lehetetlen. Megy va­lami jó film?

–  Igen! Elisabeth. Szerintem jó! Er­zsé­bet angol ki­rály­nő­ről szól.

–  A mostaniról?

–  Nem. Boleyn Anna lányáról – már érezte, ez a mozi össze­jön.

–  Azt szívesen megnézem. De meg kell ígér­ned va­la­mit! Csak úgy me­gyünk, mint barát a ba­rát­tal.

–  Megígérem, persze!

Itt azután felhördülhet minden ta­pasz­talt ol­vasó. Ek­kora nai­vi­tást! Vagy csak az író gon­dolja, át­vág­hat ben­nün­ket? Gyor­san meg­nyug­ta­tok min­den­kit. Nincs itt szó sem­mi­féle át­vá­gás­ról, csak mel­lé­be­szé­lés­ről. Így be­szél­get egy férfi és egy nő. Szó­tár nél­kül. El egy­más mel­lett. Mert hogy is szólna ez a be­szél­ge­tés fe­ke­tén-fe­hé­ren?

–  Zsuzsa, hiányzol. Szeretnélek át­ölelni, ta­lál­koz­zunk!

–  Hiányzol nekem is, de még szeret­nék egy ki­csit sza­bad­kozni. Leg­alább úgy tíz per­cen ke­resz­tül.

De nem! Itt köröket fut mindenki. Az első perc­től kezdve. Az első gon­do­lat­tól kezdve, amely el­dön­tötte, hogy fél­nek egy ésszerű kap­cso­la­tot fel­épí­teni. Ahhoz idő, tü­re­lem kell, és lehet, nem is si­ke­rül. A fiú még, a nő már óvja magát a ku­dar­cok­tól. Egé­szen egy­sze­rűen nem ta­nul­ták meg ke­zelni. Ti­pi­kus ön­be­csa­pás. Mint az is, hogy egy fi­a­tal­em­ber­nek jóval idő­sebb nő kell. Vajon miért? Mert úgy gon­dolja, itt a ko­rá­val kom­pen­zál. És az idő­sebb nő? Ő is csak a ku­darc­tól fél, de egy jóval fi­a­ta­labb férfi mel­lett nem ér­heti ku­darc, hisz úgyis olyan ir­re­á­lis az egész. Így azután a sors a gyáva em­be­rek­kel úgy ját­szik, ahogy akar.

A filmet a West Endben nézték meg. Ahogy ott ültek egy­más mel­lett, a pók­háló-szö­vö­ge­tés foly­ta­tó­dott. Gábor óva­to­san meg­fogta Zsu­zsa kezét, el­kezdte si­mo­gatni csuk­lója fö­lött, a te­nyér fe­lőli ol­da­lon. Mint egy orvos, aki is­meri az em­beri test mű­kö­dé­sét. Hisz itt bi­zony ér­zé­keny az ember lánya. És ami kez­det­ben sem­mi­ség­nek tűnt, hisz nem több ez, mint egy kis si­mo­ga­tás, olyan ero­ti­kus zsib­ba­dásba tor­kol­lott, hogy nem volt meg­ál­lás. A kéz pedig egyre me­ré­szebb lett, ahogy érezte az el­len­ál­lás hiá­nyát. Így hát az este ágy­ban vég­ző­dött. Ter­mé­sze­te­sen ugyan­ab­ban mind­ket­tő­jük­nek. Vadul, ki­éhe­zet­ten sze­ret­kez­tek, majd el­dön­töt­ték, tart amed­dig tart, fel­vál­lal­ják a kap­cso­la­tot. Zsu­zsá­nak már nincs mit ve­szí­teni, Gá­bor­nak pedig még nincs. Alap­igaz­ság. A hely­ze­tet lás­suk úgy, ahogy sze­ret­nénk, meg­könnyíti a dol­gun­kat. Csak ezt tet­ték ők is.

6.

Szépen kialakult a menetrend is. Gábor pén­tek dél­után be­köl­tö­zött Zsu­zsá­hoz, hétfő reg­gel vissza­tért a hét­köz­nap­jai­hoz.

–  Milyen jó, hogy van interneted! Za­varna, ha néha itt dol­goz­nék? Mond­juk, amíg főzöl. Azu­tán ebéd, mozi, séta, vagy bármi, amit sze­ret­nél – ter­vez­ge­tett.

–  Nem rossz ötlet. De ne feledkezz meg arról, nekem csa­lá­dom van, gye­re­keim, uno­kám, ők min­den má­so­dik hét­vé­gén itt van­nak.

–  Imádom a gyerekeket! Szeret­ném látni az uno­ká­dat. Lehet egy­szer?

–  Lehet!

Na igen! Ez egy jövőkép! Nevetsé­ges. Tud­ták ezt mind­ket­ten, de va­la­hogy nem akar­tak róla tu­do­mást venni. Mert az éj­sza­kák össze­kö­töt­ték őket. Azok vál­to­zat­la­nul gyö­nyö­rűek vol­tak. A nő meg­szé­pült, fi­a­ta­lo­dott, a fiú pedig iga­zán fér­fias lett. Csak úgy ra­gad­tak volna rá a nők, de nem ér­de­kelte őt más, csak ez, aki har­minc évvel idő­sebb. Ami­kor mo­ziba, ki­ál­lí­tásra, vagy bár­hová, nyil­vá­nos helyre men­tek, az asszony pró­bált diszk­rét ma­radni, de a fiú fogta kezét, át­ölelte, min­den gesz­tusa sze­re­lem­ről árul­ko­dott. Egy­szer szem­be­jött velük Tímea. Na­gyon kel­le­met­len volt a lány­nak, de Gá­bort nem za­varta, ud­va­ri­a­san kö­szönt, és men­tek to­vább. A he­lyén volt, nem vá­gyott másra.

–  Ki volt ez a lány?

–  Jártunk egy rövid ideig.

–  Látod, édesem, ő lenne a hoz­zád való! Ke­ress ma­gad­nak va­la­kit, kér­lek, a kor­osz­tá­lyod­ból. Ígé­rem, nem ha­rag­szom meg. In­kább meg­nyu­god­nék.

–  Muszáj mindenáron hangulatrontó­nak len­ned?

–  Nem szeretnék az lenni, de sze­ret­ném látni, hogy ki­ala­kul a jövőd úgy, ahogy kell.

–  Szerinted hogy kell?

–  Hát természetesen egy korodbeli lánnyal.

–  És, ha így lenne? Te hol lennél a kép­ben? – ko­mo­lyo­dott el a fiú.

–  Édesem, Te vagy nekem a bónusz. Én akkor is itt len­nék, bár­merre jársz, hoz­zám min­dig el­jö­hetsz pi­henni, el­bújni a világ za­já­tól – va­ló­ban így is gon­dolta.

Egyik este otthon ült a vacso­ra­asz­tal­nál az egész csa­lád. Olyan fe­szült volt a han­gu­lat, hogy szinte vágni le­he­tett volna a le­ve­gőt. Anyja vib­rált az ide­ges­ség­től, lát­ható volt, mind­járt rob­ban. Min­dig ma­gya­rázó öccse is szo­kat­la­nul csen­des volt, apja is za­var­tan né­zett tá­nyér­jába. Gábor érezte, el­jött az ideje, ami­kor szá­mot kell adnia hét­vé­géi­ről.

–  Nincs valami mondanivalód? – anyja pró­bált óva­tos­kodni, de olyan fe­les­le­ges volt.

Most legyen pofátlan, mondja, hogy nincs? Vagy me­sél­jen? Egyik va­riá­ció sem tet­szett. Azért pró­bált ud­va­ri­a­san ki­térni.

–  Anyukám! Ha valami annyira fon­tos lesz nekem, hogy rátok is tar­to­zik, akkor majd el­mon­dom. Most nincs mit mon­da­nom – látta, lilul az anyja feje. Most nem ússza meg.

–  Szóval szerinted nincs mit mon­da­nod. Hetek óta min­den pén­te­ken el­tűnsz szó nél­kül, de neked nincs mon­da­ni­va­lód. Tudom, füg­get­len­nek aka­rod ma­ga­dat érezni, de je­len­leg kö­zös­ség­ben élsz.

–  És? Szerinted mit jelent az, hogy kö­zös­ség­ben élek? Azt je­lenti, min­den­ről be kell szá­mol­nom? Mi ez itt? Va­lami fogda?

–  Ne túlozz fiam! Hol töltöd a hét­vé­géi­det? Fogd fel, ag­gó­dom mi­at­tad!

–  Huszonnyolc éves vagyok. Elmon­da­nád, miért ag­gódsz?

Apja hallgatott, öccse is, de lát­szott a köly­kön, él­vezi a hely­ze­tet. Kis hülye, majd kí­ván­csi le­szek, ő hogy fogja ezt el­vi­selni, ha be­le­ke­rül a ser­gőbe.

–  Nem akarom dramatizálni a hely­ze­tet, de tudni aka­rom! – itt már ér­zé­kel­he­tően nem volt békés el­in­té­zési mód.

Vagy elmondja, vagy feláll az asz­tal­tól, és ott­hagyja őket. Egyik va­riá­ció sem volt ked­vére való.

–  Anyukám! Adj nekem még egy kis időt! – gon­dolta, ezzel meg­oldja a gor­di­u­szi cso­mót.

Nem így történt persze. Anyját nem ilyen fából fa­rag­ták.

–  Jól van fiam, akkor csak egy kér­dé­semre vá­la­szolj!

–  Igen? – felsóhajtott, hogy ilyen könnyen meg­ússza.

–  Az a nő az, akiről beszél­tél? – ez övön aluli kér­dés volt.

–  Az! És most jobban érzed magadat? – le­csapta ka­na­lát, meg sem várta a vá­laszt, ki­vi­har­zott a kony­há­ból.

Étvágyát sikerült teljesen elvenni a kér­dés­nek. Ma­gára zárta szo­bája aj­ta­ját, azt gon­dolta, tel­je­sen igaza van. Mi a fe­né­nek sze­kál­ják itt­hon. Sze­ren­cse, az apja nem szólt bele, meg az a kis hülye sem. Az még csak vé­let­le­nül sem me­rült fel benne, nincs igaza, vagy az anyja szem­pont­jait meg­értse. Be­kap­csolta a szá­mí­tó­gé­pet, ke­re­sett va­lami idióta zenét, el­kezdte böm­böl­tetni. Kis idő múlva a felső szom­széd verte a pad­lót. Szó­val így lett tel­jes a nap. Hü­lye­sé­get hal­mo­zott hü­lye­ségre. Hát még, ha tudta volna, anyja el­dön­tötte, meg­ke­resi Zsu­zsát.

Késő délután volt, amikor meghal­lotta a csen­gőt. Szo­kat­lan lá­to­gató, nem várt sen­kit. Az aj­tó­ban egy magas, vé­kony, cson­tos, ápolt nő várta, hogy been­gedje. A vész­csengő au­to­ma­ti­ku­san kap­csolt be. Zsu­zsa min­dig ér­zé­keny volt mások ki­su­gár­zá­sára, most is jól érezte, ettől a nőtől semmi jóra nem szá­mít­hat.

–  Gábor édesanyja vagyok. Beszél­nünk kell!

–  Jöjjön be! – hellyel kínálta a nőt és vá­ra­ko­zóan te­kin­tett rá. Neki nem volt mon­da­ni­va­lója.

–  Mit akar a fiamtól? – hülye, ba­ná­lis kér­dés.

Mit is akarhatnék, gondolta. Miért van erre a mél­tat­lan be­szél­ge­tésre szük­ség? Mind­egy, el­dön­tötte, mél­tó­ság­gal vé­gig­csi­nálja, és ud­va­rias marad. Sok oka ugyan nem volt, ki­zá­ró­lag Gábor iránti tisz­te­let­ből.

–  Semmit!

–  A fiam teljesen megváltozott. Min­den hét­vé­gé­jét házon kívül tölti, ott­hon nem tö­rő­dik sem­mi­vel. Neki még a jö­vő­jét kell épí­te­nie. De egy sok­kal idő­sebb nő nem lehet jövő a szá­mára.

Most mit is mondhatna erre? Az asszony­nak igaza van, ezért jött, hogy ezt kö­zölje? És akkor most mi van? Mi vál­to­zik meg egy ilyen ké­nyel­met­len be­szél­ge­tés ha­tá­sára, mor­fon­dí­ro­zott Zsu­zsa. Miért té­te­le­zik fel róla, nem látja mind­ezt tisz­tán? Nem vá­la­szolt a nőnek. Az ér­zé­kel­he­tően meg­hök­kent, hisz azt várta, majd meg­be­szé­lik, de itt lát­ha­tóan erre nem lesz le­he­tő­ség. Nincs part­ner a be­szél­ge­tés­hez. Egy da­ra­big kí­ván­csian te­kin­tett a má­sikra. Va­ló­ban na­gyon nőies, egy csep­pet sem lát­szott rajta sem­mi­féle eről­te­tett fi­a­tal­ság. Egy far­mer, egy póló volt rajta. Az egész nőből áradt va­lami pu­ha­ság, me­leg­ség, ki­egyen­sú­lyo­zott­ság. Lehet, ez az a va­rázs, ami a fiát fogva tartja? Még­is­csak mon­da­nia kell még va­la­mit.

–  Ez Önnek is csak átmeneti álla­pot lehet – pró­bál­ko­zott szóra bírni, de a másik hall­ga­tott.

Persze lett volna mit mondania, de el­dön­tötte, nem teszi. Mél­tat­lan ez a be­szél­ge­tés, jól­le­het meg­ér­tette az anya szem­pont­jait. Na, ehhez nem volt semmi hoz­zá­fűzni va­lója.

–  Kérem, szálljon le a fiam­ról! – ez már szán­dé­ko­san si­ke­rült dur­vára, hátha ez szóra bírja. De té­ve­dett. Ma itt csak egy­ol­dalú tár­sal­gás foly­ha­tott.

–  Jó! Akkor elmegyek!

Amikor becsukta a nő után az ajtót, hir­te­len össze­om­lott. Már napok óta érezte, va­lami nincs rend­ben, na­gyon fe­szült, remeg a keze, szo­rul a torka. A kol­lé­gái is ész­re­vet­ték, va­laki szóvá is tette. Annyira vib­rálsz, szinte rossz ha­tás­sal vagy rám. Ő, aki amúgy nyu­gal­mas, mo­soly­gós volt, most hir­te­len túl­pör­ge­tett lett. Itt volt az ideje or­vos­hoz menni.

–  Jó napot, doktornő! – köszönt ki­csit meg­il­le­tő­döt­ten az új csa­lád­or­vos­nak. A régit is­merte, az is is­merte az egész csa­lá­dot. De ez most új, úgy érezte, tel­je­sen ide­gen he­lyen jár, és mintha szí­ves­sé­get tenne neki az orvos. Igen, pon­to­san ilyen ér­zé­sek buj­kál­tak benne, és a kér­dés, most kell há­la­pénzt adnia, vagy sem. Nem tudta a szo­ká­so­kat. A ré­gi­nek nem kel­lett, hisz be­te­gek is alig vol­tak.

–  Hallgatom! Mi a panasza?

–  Elég feszült vagyok, remeg a kezem – mu­tatta.

Valóban, ahogy kinyújtotta a kezét, re­meg­tek az ujjai. A dok­tornő meg­mérte vér­nyo­má­sát, meg­hall­gatta tü­de­jét, kér­de­zett egy-két dol­got, majd úgy dön­tött, la­bor­vizs­gá­latra küldi. Gya­nús volt a pajzs­mi­rigy mű­kö­dése. Ki­de­rült, pajzs­mi­ri­gye ki­bil­lent az egyen­sú­lyá­ból. Érezte ezt a sú­lyán is, mert hir­te­len el­kez­dett hízni. Egyre in­kább semmi nem volt rend­ben kö­rü­lötte. Gábor is vál­to­zott az utóbbi idő­ben, már nem ma­radt hétfő reg­ge­lig, sőt gyak­ran szom­bat dél­után el­ment. Min­dig na­gyon ked­ves volt, ez az egy dolog nem vál­to­zott. Ő nem me­sélte el, hogy itt járt az anyja, azt tar­totta, nem az ő dolga. Ez csa­ládi ügy, amelybe nem sze­re­tett volna plety­ka­szin­ten sem be­le­avat­kozni.

–  Édesem! Szerinted nincs semmi baj a kap­cso­la­tunk­kal? – kér­dezte egy este a fi­ú­tól.

–  Szerintem nincs. Miért, szerin­ted van? – cso­dál­ko­zott rá.

–  Nem tudom, de valahogy most szí­ve­seb­ben len­nék egye­dül. Nem érzem ma­ga­mat túl jól.

–  Ha most beteg vagy, az a meg­ol­dás, hogy el­kül­desz?

–  Azt nem mondom, hogy az a meg­ol­dás, de sze­ret­ném át­gon­dolni a foly­ta­tást. Kér­lek, értsd meg! A mi kap­cso­la­tunk csak addig tart­hat, amíg őszin­tén mű­kö­dik. Em­lék­szel, ezt be­szél­tük meg. Azt is tud­nunk kel­lett, egy­szer re­pe­dés lesz a tö­ké­le­tes­sé­gen. Én leg­alábbis tud­tam – mo­soly­gott fá­rad­tan.

–  Aha! Akkor most vegyem úgy, itt egy re­pe­dés?

–  Igen, vedd úgy! És menj most el, kér­lek! – ki­mondta, ettől va­la­hogy job­ban is kezdte érezni magát. Hisz egyéb­ként is annyit rá­gó­dott már ezen.

Saját családja előtt is szégyellte ezt a kap­cso­la­tot. Ugyan nem mu­tatta be nekik Gá­bort, de be­szélt róla. Azt is meg­ma­gya­rázta, nem tar­to­zik sen­ki­nek szám­adás­sal, az évek re­pül­nek, hát akkor miért ne. De gyen­gék vol­tak az érvei, még saját maga előtt is. Ahogy egyre töb­bet ta­lál­ko­zott a fi­ú­val, egyre unal­ma­sabb, fá­rasz­tóbb lett az együtt­lét. Nem volt mon­da­ni­va­ló­juk egy­más­nak. Per­sze csak az ágyon kívül. A ge­ne­rá­ciók kü­lön­böző sa­já­tos­sá­gai egyre in­kább el­vá­lasz­tot­ták őket egy­más­tól. Érez­ték ezt mind a ket­ten, de ki­mon­dani egyi­kő­jük sem merte. Végül is éppen egy év telt el, ami­kor Zsu­zsá­ban meg­érett a gon­do­lat, be­fe­jezi.

–  Jó volt így ez az egész, de nekem már fá­rasztó. Azt gon­do­lom, neked is itt az ideje ma­gad­hoz való part­nert ke­res­ned. Nem sze­ret­ném meg­érni azt, hogy min­den­féle ki­fo­gá­so­kat ke­ress, miért nem jössz.

–  Nem értelek! Miért tenném?

–  Azért, mert nem akarnál megbán­tani, és úgy érez­néd, most, hogy beteg is va­gyok, kö­te­les­sé­ged ki­tar­tani mel­let­tem. De ez nem így van. Nincs sem­mi­féle kö­te­les­sé­ged, és nincs nekem sem. Ha most be­fe­jez­zük, mind­ket­ten úgy tu­dunk vissza­em­lé­kezni erre az egy évre, mint va­lami szép do­logra, teher nél­kül. Én ezt sze­ret­ném!

Gábor érezte, a másiknak igaza van, mégis fájt az el­uta­sí­tás. Pró­bált volna ha­da­kozni el­lene, de tudta, mél­tat­lan lenne, hisz a sza­vai­ban már egy kis ha­mis­ság is ve­gyülne.

–  De barátok maradunk, ugye?

–  Igen, azok maradunk! Azért, mert vége a kap­cso­la­tunk­nak, én sze­ret­nék min­dent tudni rólad!

–  Akkor elmegyek – olyan fáradtan állt fel, mintha száz­éves lenne.

–  Szia!

A búcsúzás hiánya rideggé tette az egé­szet, de nem tud­tak bú­csúz­kodni. Véget ért egy jövő nél­küli földi sze­re­lem. Fájt, mint min­den el­mú­lás. Üres­ség ma­radt mind­két em­ber­ben. Hó­na­pok múl­tak el, ami­kor Gábor rá­jött, pon­to­san mit is nyert ettől az évtől. Igazi férfi lett. Nem­csak külső je­gyei­ben, hanem va­ló­sá­go­san is, gon­do­la­tai­ban, gesz­tu­sai­ban. Már nem volt gondja kor­osz­tá­lya lá­nyai­val. Úgy szem­lélte őket, mint egy kí­vül­álló. Mind­ad­dig, amíg észre nem vett egyet. Azt az egyet, aki mel­lett ott­hon érez­hette magát, mint annak ide­jén Zsu­zsa mel­lett. Fel­hívta a nőt.

–  Édesem! Hogy vagy?

–  Jó hallani a hangodat! Kö­rü­löt­tem min­den rend­ben. És te?

–  Körülöttem is. Találtam valakit, akit fe­le­sé­gül ve­szek.

–  Ennek igazán örülök.

–  És te? Magad vagy még, vagy már nem? – ér­dek­lő­dött va­lódi kí­ván­csi­ság­gal. Sze­rette volna azt hal­lani, már nincs egye­dül. Ezzel tel­jes lett volna bol­dog­sága.

–  Nem is tudom, mit mondjak. Van va­laki, akit már régen is­me­rek. Egy taxis. Vé­let­le­nül újra össze­fu­tot­tunk, vele ta­lál­ko­zom egyre gyak­rab­ban. Saját kor­osz­tály, tudod, ked­ves, így ennek már akár jö­vője is lehet – mo­soly­gott Zsu­zsa.

Eszébe jutott, hogy lépett az éle­tébe Tamás. Egy­szer, ami­kor na­gyon ro­hant, elő­vette a taxis név­jegy­kár­tyá­ját, meg­ren­delte a ko­csit. A férfi ne­vetve mon­dott igent, ha­ma­ro­san meg is ér­ke­zett. Egy cso­kor vörös ró­zsá­val, mint a me­sé­ben.

–  Keresek egy hárpiát, kiskegyed lenne az? Vagy már el­múlt a hár­pia­kor­szak? Ha igen, akkor ez a rózsa az öné, már ha el­fo­gadja.

–  Köszönöm! – nevetett Zsuzsa, és hir­te­len ott­hon érezte magát.

Annyira kézzelfogható a dolog, nem volt ezen mit ma­gya­rázni. Az érzés jött fel­tar­tóz­ta­tat­la­nul. Be­bo­rí­totta tel­je­sen. Talán, mint zsák a folt­ját, úgy ta­lál­ták meg egy­mást. Földi sze­re­lem! Az lett a ja­vá­ból, jö­vő­vel, a le­zárt múltra épülve.

A sors kompenzál, a tiszta ér­zel­mekre al­kal­mas em­be­re­ket időn­ként el­ve­zeti egy­más felé. Így tör­tént ez most is. Mind­két eset­ben. Szé­pen helyre ke­rül­tek a dol­gok, mél­tó­ság­gal, ki­ér­de­melve.