Peti Zsombor

Vadászat

A végtelen tölgyesben hatalmas csend tró­nol. A les kor­hadt ge­ren­dái na­gyon könnyen ro­pog­nak alat­tam, óva­tos va­gyok. Nem tudom már, há­nya­dik doboz ci­ga­ret­tá­nál járok, de a füst éme­lyíti a gyom­ro­mat, napok óta nem ettem sem­mit. Mégis mu­száj, hi­szen ide­ge­sen fi­gye­lek. A hold fénye egy röpke pil­la­nat ere­jéig meg­csil­lan a va­dász­pus­kára erő­sí­tett Hansholm tak­ti­kai táv­cső len­csé­jén, gyor­san le­ta­ka­rom. Alig hall­ha­tóan, de va­la­hol a tá­vol­ban meg­reccsen egy ág, egy ha­tal­mas vad­disznó halad óva­to­san, majd meg­áll, fi­gyelni kezd.

A távcsövön keresztül egyenesen a sze­mébe nézek és el­ki­ál­tom ma­ga­mat:

–  Üdvözöllek!

A vaddisznó rémülten figyel engem, én is őt. Pár perc ideg­tépő csend után meg­szó­lal:

–  Tudok beszélni? – kérdi meglepet­ten.

–  Igen, tudsz! – felelem mosolyogva, mi­köz­ben uj­ja­mat rá­te­szem a ra­vaszra.

–  Ez hogy történhet meg? Mi ez itt?! – ki­áltja ré­mül­ten. Majd sze­mé­nek vil­la­ná­sá­ból konstan­tálom, hogy most esett le neki (mégis csak egy disznó), hogy én egy táv­csö­vön ke­resz­tül fi­gye­lem őt, ami egy va­dász­pus­kára van erő­sítve. Szé­les mo­soly hú­zó­dik végig az ar­co­mon, ki­vil­lan fogam fe­hérje s meg­szó­la­lok:

–  Ez? Ez barátom, groteszk!

–  Le fogsz lőni? Ez nem igazság...

–  Az élet igazságtalanságok lánco­lata.

Látom a távcsőben, ahogy a golyó be­sza­kítja a ko­po­nyá­ját. Szét­fröcs­köl a vére.

Lemászok a lesről és felé kez­dek sé­tálni. A ti­zen­ne­gye­dik lé­pésre egy vé­kony ágra lépek, mely hal­kan meg­reccsen.

Valaki a távolból felkiált:

–  Üdvözöllek!

Az erdőt vérfagyasztó nevetésem rázza fel.

Lövés hallatszik. Huppanás.

Groteszk.