Ambrus Lajos

Eldorádó

| 5. |

Sturlóban potyolódott, csontját tört madár, a har­ma­dik estén lel­ték meg Graf Bella­garde Ödönt. Zú­zott test­tel, szik­lába gyűrt ólom­ka­tona, ré­ve­teg, ki­me­re­vült pil­lan­tá­sok­kal kö­vette a zer­gék álom­szerű vo­nu­lá­sát. „Úgy három táj­ban még fickó póstával ügy­kö­dött" – mondta az egyik elő­ke­rült hajtó a gróf szét­ve­tett lábú, ki­hűlő te­teme fölé ha­jolva, „aztán annyit lát­tam be­lőle, hogy hát­ra­seg­gelve el­tű­nik".

Erős, kora esti napfény ragyogta be a ha­vast, az alom­nö­vény­zet­ben me­szes, tö­ré­keny csi­ga­há­zak reccsen­tek a lábak alatt; barco­gás ide­jén tör­tént; mikor reg­ge­len­ként talaj­menti fa­gyok ér­kez­tek.

Szekérre löktek, dsungelvadonban ko­csiz­tat­tak, lesre ál­lí­tot­tak, vit­tek, gaj­dol­tak, hő­bö­rög­tek, fül­len­tet­tek

a medve elejtésének fortélyairól

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

arról, hogy a már meglőtt jó­szág elő­ször is maga alá ro­pog­tat egy akó­nyit bűzös fosás for­má­já­ban, le­ta­rolja a csep­leszt, kör­mei­vel össze­szag­gatja a me­ne­kü­lés út­jába eső zsen­gice fák tör­zseit, majd egy szur­dok­ban, extati­cus szí­né­szeti demonst­ratio, hö­rögve el­nyú­lik – – – – – – – a pípes, nagyszájú városi uracsok jáger-keren­gé­sei­ről és vadak által tör­tént energicus felfalat­tatá­sukról („Jól je­gyezze, fi­a­talúr: ha a vac­korfa tö­vé­ben nem leli a já­rást, ke­resse a pa­ta­kot, és azt kí­sérje, míg­nem az le­felé ki­ve­zeti az er­dő­ből!" – Szi­mion, a drága pedant) – – – – – – a barlangba futott bocsok megkapa­rin­tá­sá­nak sás­ka­mennyi­ségű mó­do­za­tai­ról és piaci tán­col­ta­tók­nak fur­fang velő által tör­ténő el­adá­suk­ról

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Atyám, Gyulay Domokos inkább szög­mér­téke, loga­rithmiája, paus-pa­pírja, pen­nája, szám­so­rai és raj­zai mel­lett ma­radt; „tisz­te­lem" – mondta ma­gya­rá­za­tul – „a test­nek ki­tar­tá­sát és bá­tor­sá­gát, de még annál is job­ban az élet­nek sza­bad­sá­gát, kü­lö­nö­sen, ha azok fi­tog­tat­ják erejö­ket, kik­kel be­csü­let dol­gá­ban nem kí­vá­nok kö­zös­ködni", és Szi­mionra bí­zott, aki­vel a va­dá­szat reg­ge­lén a kö­vet­kező statióig ko­csiz­tunk, hogy az éji szál­lást ki­je­löl­jük.

Dühös, szótlan, izzadó favágók gyúj­tóst csap­tak, tisz­tást ir­tot­tak, ka­lyi­bát rak­tak, sát­rat cö­ve­kel­tek, Mer­dák-eré­hez fu­tot­tak, sze­ke­ret mál­ház­tak, sza­kács­nak kap­pant for­ráz­tak; har­mad­na­pig, more patrio, úgy folyt, ga­ba­lyo­dott min­den szem­fény­vesz­tés-sze­rűen, ahogy a ver­seny­va­dá­sza­ton: a ki­zsi­ge­relt belek szaga ke­ve­re­dett füst­tel, égett hús le­gű­jé­vel s az erdő fa­nyar, őszi il­la­tá­val.

Kora esti kürtszó-visszhang: pál­lott szagú haj­tók és suvic­kos úri já­ge­rek he­ver­tek az erős, fe­kete han­gyák­kal teli föl­dön, go­mo­lya, sza­lonna, kos, ár­tány, hí­zott ökör, szo­ká­sos begye­löty­kö­lődő moz­du­la­tok­kal elő­ha­lá­szott bor ke­rült az asz­talra; a gyom­ro­sok te­le­et­ték, az itká­nyosok te­le­it­ták ma­gu­kat. Va­csora és a szer­tar­tá­sos pus­ka­cső-visi­tatio után, gir­hes kot­lós, öreg­apám, a GAZDA fel­emelte vé­kony kar­ját, s noha a tisz­tá­son lo­bo­gott a tűz, egy ge­ren­dá­val és rő­zsé­vel kö­rül­bás­tyá­zott luc­fe­nyőt a grotesque jelre meg­gyúj­tot­tak: élő csil­lag­szóró és tüzes üszög; lán­got, zsa­rát­no­kot okádva, met­sző éles­ség­gel vi­lá­gí­tott be föld­há­nyást, pusz­tai tá­bort, setét, su­hogó erdőt, sőt, sárga-lila-bordó tó­nusú szent­kép, az éji szál­lás fö­lött el­húzó fel­hő­ket.

Bellagarde Ödön gróf: hadi fér­fiú a csa­ta­tér mö­götti dimb-dom­bon, cabinet­főnök a kor­mány­szé­ken, ürítő­szé­ken tró­noló kölke – gya­log­szék­ről, szét­ve­tett lá­bak­kal, ki­mért, ma­gyaró­pálcás moz­du­la­tok­kal igaz­gatta az el­ej­tett vadak nyú­zá­sát és ta­ka­rí­tá­sát, majd az in­gerlő bel­ső­ség­il­la­tokra elő­som­polygó kopók ki­szol­gá­lá­sát.

Egynehány portól, zsírtól, pálin­ká­tól büdös cse­léd me­télte föl az őz máját, szí­vét, tü­de­jét, és le­for­rá­zott zab­liszt­ke­ve­rék­kel ve­gyítve a ku­tyák elé löttyin­tette – az addig he­lyét nem lelő, kó­válygó állat hab­zsoló, nyá­kos, gargan­tuai za­bá­lás után szinte hely­ből össze­ro­gyott, és a haj­nali kürt­szóig, le­csa­pott mosz­kitó, moz­du­lat­la­nul he­vert. Ödön gróf ez ijesztő meta­morphosist a leg­na­gyobb mű­gond­dal fi­gyel­mezte: „Mein lieber Karl", szólt oda a mel­lette kuk­soló Fro­nius jogi doc­tor­hoz, „látod-e, mire képes egy jól el­ké­szí­tett va­csora? Pedig a titok nyitja nem a húsos fa­la­tok­ban rej­lik, hanem fő­ként az íz­le­tes már­talék­ban. Az pedig min­de­nek fö­lött áll. Me­sé­lik is a nagy Vatelről, a Grand Condé, Duc' d'Aumale sza­ká­csá­ról, hogy egy al­ka­lom­mal az alábbi hang­za­tos nyi­lat­ko­za­tot tette nagy­hangú bí­rá­ló­já­nak: »Köte­le­zem magam, hogy meg­éte­tek önnel, avval a már­tás­sal, ame­lyet én ta­lál­tam föl, s amely­nek tit­kát én bírom, egy pár csiz­mát. Sőt ha óhajtja, ura aty­ját is, anél­kül, hogy va­la­mit ész­re­venne be­lőle.« Hát nem gyö­nyö­rű­sé­ges az em­beri mun­ká­lat?"

Fronius Karl consiliarius regius ekkor szinte már nem is volt jelen, meg­várta ugyan, hogy Pomucz ti­linkó- és du­da­mű­vész el­kezd­hesse ren­de­lés sze­rinti ügy­kö­dé­sét, de úgy tett, mintha kívül kel­lene ma­rad­nia egy ké­szülő dor­bé­zo­lás­nak még a prelu­diumán is; sát­rába vi­tette magát, s noha a rög­tön­zött vi­ga­lom zajai fel­tű­nően za­var­ták, előbb Ésaiás pró­fé­tát ol­vasta, majd, hogy el­méje újra tót­ágast áll­ha­tott, sans géne localis für­dőt vett: arany­erét gyó­gyí­tandó – egy dé­zsá­nyi meleg, sós vízbe ült, és el­me­ren­gett az első va­dász­nap ta­nul­sá­gain. (Hja, fiam", szokta nekem toast-szerű szel­le­mes­ke­dés­sel, sőt ta­lá­nyos fon­tos­ko­dás­sal mon­dani, „engem az az ér kínoz, mely­nek er­szé­nyem­ben kel­le­nék len­nie!")

Az egész esti dáridó a közön­sé­ges Forst­jägerek­hez húzó Bella­garde gróf ked­vét szol­gálja; „a gyer­mek­nek pi­henni kell", zavar a sát­rába Szi­mion, így csak hall­hat­tam, hogy az est las­san bot­rá­nyos ré­sze­ges­ke­déssé fajul, ahogy a főbb biz­ga­tók könnyí­te­nek ma­gu­kon; a tompa, le­las­sult moz­du­la­to­kat, amint va­laki a tá­bor­hely szé­lén meg­lel egy sze­ke­ret, bi­zony­ta­la­nul föl­má­szik rá és a szal­mára zuhan. Csak hall­hat­tam, ahogy a Graf idő­vel el­za­varja Pomu­czot, és szol­gája a hord-ágyára teszi, le­mossa az arcát és be­vi­szik a fő­sá­torba, me­lyet a gazda, Fro­nius öreg­apám cseh ud­vari szál­lí­tó­já­tól ren­delt, hogy ba­rát­ját, hi­va­tali fő­nö­két, elöl­já­ró­ját, atyus­kai jó­te­vő­jét, há­zá­nak, ud­va­rá­nak, er­de­jé­nek, ha­va­sá­nak, patri­moniu­mának ven­dé­gét, a fé­nyes komát loyalis és ke­resz­tyén módon el­lát­hassa. Amint a ke­szeg, égi­me­szelő urat elő­zé­ke­nyen el­szál­lí­tot­ták, pa­rá­zson izzó ke­ményfa dur­ro­gá­sai, vas­tag hor­ko­lás, jó­szág­zaj, ká­rom­ko­dás, setét

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Némedi lelkész, ha mennem kellett és azt mond­tam: „idő van", fel­kapta a fejét és ki­né­zett oku­lárja fö­lött. „Mi az, hogy idő van?!", csat­tant fel, de azon­nal vissza­süllyedt a va­sár­napi pré­di­ká­ci­ója elem­zé­sébe, majd fog­hegy­ről oda­ve­tette: „min­dig idő van." Ko­no­kul, hall­ga­ta­gon nézem: ösme­rősök va­gyunk; gyak­ran néz­tem hideg, szürke, ki­szá­mít­ha­tat­lan sze­mei­vel far­kas­sze­met, s mert könnye­zé­sig ját­szot­tuk, min­dig vesz­tet­tem – már in­du­lás­kor, ut­ca­gyer­kőc, szó­vita nél­kül vesz­tésre áll­tam. Ugyan­úgy, mint akkor, midőn leg­ki­sebb fiá­val és három másik ba­rá­tunk­kal, csön­des, elé­gült­sé­get jelző deco­ratio, a Sebes ka­nyargó med­ré­ben az első szesz­vi­lá­gí­tá­sig me­ne­tel­tünk:

                                  hiába gondoltam erőlködve S. Sári­kára, a vá­roska meret­ricula vagájára, e kü­lö­nös ver­seny­té­ren buz­dít­hat­tam magam akár asszo­nyi va­rázs­re­cept fél­han­gos mor­mo­lá­sá­val („végy három csep­pet a havi vér­zés­ből, vágd le min­den kör­mö­det, mind­ezt ke­verd össze tész­tá­val, süsd meg és add oda az il­le­tő­nek, aki meg­tet­szett!"), dör­zsöl­het­tem mel­le­met, ta­nul­má­nyoz­hat­tam, pro coronide, be­te­tő­zé­sül, pely­he­dző sze­mé­rem­szőr­ze­te­met, csak­hogy éle­sen ha­sí­tott belém a tal­pa­mat sértő apró ka­vi­csok okozta fáj­da­lom; – a hold a Mörul mögé bújt, mez­te­len de­re­ka­mat az enyhe nyári szél csípte. Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia ha­ladt elöl, mint min­dig; ha cél felé setét melancho­lia nél­kül kel­lett futni; ag­gályt, scrupu­lositást, medi­tatiót, a „za­varó kö­rül­mé­nye­ket" fél­re­lökve, elő­re­me­redő, mi­nuta ere­jéig sem er­nyedő pi­rosló hím­tag­gal, me­lyet a köz­egye­zés sze­rént kéz­zel in­ge­relni a ki­zá­rás terhe mel­lett szi­go­rúan tilos volt: csal­ha­tat­lan biz­ton­ság­gal ha­ladt a menet élén. Ahogy az apró, kékre me­szelt szén­égető-házak­hoz for­duló ös­vény­hez ért, nya­ká­ból le­kapta al­só­ne­mű­jét, és ak­ku­rá­tu­san, tam­bour battant, győz­tes­nek járó kép­ze­let­beli dob­per­gé­sek kö­zött, öl­töz­ködni kez­dett. Be­fu­tot­tak a ver­seny he­lye­zett­jei is; utol­só­ként ve­sződve nad­rá­gom­mal, hir­te­len szinte a ku­tyák faj­tá­já­ból va­ló­nak érez­tem magam; – áll­tunk a hir­te­len csönd­ben, és el­ment a ked­vünk a rész­le­tek tag­la­lá­sá­tól, noha a mo­no­ton las­sú­ság­gal höm­pölygő Sebes part­jára vissza­te­kin­tet­tünk, szinte kép­te­len­ség­nek lát­szott a mint­egy három mér­föl­det égre me­redő „szer­szám­mal" meg­tenni. Bort vet­tünk elő a szén­ége­tők házai mel­lett, a Mörul felől vál­to­zat­lan he­ves­ség­gel fújt a szél, ekkor már, mint ki leg­job­ban vé­gezte dol­gát, fel­sza­ba­dul­tan cse­veg­tünk, s az éj­sza­kai, hegyi dísz­le­tek közti sanc­ti­moniumban ka­na­lazni kezd­tük a riz­lin­get. Némedi lel­kész e tisz­tá­ta­lan já­ték­ról már más­nap ér­te­sült, s bár mind­annyian kéz­csó­kun­kat je­len­tet­tük, leg­ki­sebb fiát te­ke­tó­ria nél­kül, még az ebéd fel­szol­gá­lása előtt négy-öt ke­mény po­fon­nal ju­tal­mazta

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bellagarde Ödön gróf a máso­dik este vél­he­tő­leg újra csak az aga­rak pro­ductiójára volt kí­ván­csi, s noha oly scé­nát lá­tott, mint a ku­tyák zsá­lya­fű­ben való el­dő­lé­sük előző es­té­jén, hogy ba­rátja, a gazda, Fro­nius con­siliarius regius mellé te­le­pe­dett, nem állta meg szó nél­kül.

„Mein lieber Karl, ma sokat botlot­tak az ebek. Ná­lunk Szat­már­ban ez el­kép­zel­he­tet­len!", mondta. Öreg­apám, ki se az aga­rá­szat, se a va­dá­szat terén nem óhaj­tott tudós sta­tust sze­rezni, szót­la­nul bá­multa az el­nyúlt, ned­vező szemű vér­ebe­ket; – „nem az én aga­rász­atom­ból valók", vá­la­szol­hatta volna, de in­kább po­hara után nyúlt és egy óva­tos korty­nyit ivott.

„Hallgass ide!", folytatta Ödön gróf az előt­tük pat­togó tűzbe bá­mulva. „Ol­vas­tam, vagy talán hal­lot­tam az ese­tet, mily kü­lö­nös módon nyert fo­ga­dást egy ex­pe­ri­men­tál­gató angol ter­mé­szet­bú­vár. Ta­nul­sá­gos lecke: hall­gasd és hasz­no­sítsd! Nos, ez a bi­zo­nyos aga­rá­szó te­kin­tély fo­ga­dást tett, ő bi­zony oly aga­rat állít ki, mely min­den ver­seny­tár­sát ki­futja. Ígyen okos­ko­dott: miért csípi meg az agár a nyu­lat? Azért, mert van benne va­lami, mi őt a nyúl meg­ker­ge­té­sére tü­zeli, de ez ma­gá­ban nem elég, mert szám­ta­lan vizs­lá­ban, ko­mon­dor­ban és ka­nász ku­tyá­ban is lap­pang ilyes va­lami, és azért mégis hiába haj­hásszák a sebes lábú vi­tézt. Az agár­nak a test­al­ko­tása is szük­sé­ges arra, mihez ké­pest a nyúl­lal di­a­da­los ver­senyt fus­son. Igen ám, de hon­nét van az, hogy szám­ta­lan agár még­sem oly ha­tal­mas futó? Onnét, hogy azon va­lami, mely az aga­rat a nyúl után sür­geti, az egyik agár­ban oly nagy mér­ték­ben lé­te­zik, s noha teste nem is minta, mégis ki­futja a leg­ki­tű­nőbb test­al­ko­tá­sút; mert midőn ez lel­ke­se­dé­sé­ben ki­sza­ka­dá­sig eről­teti magát, addig a lel­ket­le­nebb, magát kí­mélve, csak ímmel-ámmal jár el tisz­té­ben. A dol­got egy angol ter­mé­szet­bú­vá­runk ily vi­lág­ban lát­ván, ész­re­vette, hogy nincs kutya-spe­cies, mely annyira telisded teli volna azon va­la­mi­vel, mi a ku­tyát más ál­la­tok ellen huszítja, mint a bul­dog. Igen, igen, de ennek négy­szög­letű test­al­ko­tása egy igazi satyra a nyúl­ker­ge­tésre. Mit tett hát nagy­ér­demű ku­tya­te­nyész­tőnk? Fo­ga­dási planumát elő­ször is több genera­tióra ter­jesz­tette ki. S aztán, a leg­első egy­be­ke­lés után, hol a bul­dog mint férj sze­re­pelt, s a vő­le­gé­nyek ezen­túl is mind e rész­ről ke­let­kez­tek, oly kutya tá­madt, mely fél bul­dog és fél agár volt. E csa­lád­ból ez­után a leg­töb­bet ígérő úrfi egy szép agár le­ány­zót vett fe­le­sé­gül, mihez ké­pest iva­dé­kuk már 1/4 bul­do­got és 3/4 agárt repraesen­tált, és ezen genea­logiai experiment így vi­te­tett to­vább és to­vább. Vé­gére egy oly eb lé­pett a nyu­lak leg­na­gyobb sze­ren­csét­len­sé­gére az agará­szati ver­seny­térre, mely­ben talán egy per­cent bul­dog volt, a többi 99 rész pedig egy­től egyig mind tiszta agár. És ter­mé­sze­te­sen fo­ga­dá­sát is meg­nyerte kí­sér­le­tező ba­rá­tunk. Nem ár­tana, ha kó­tya­ve­tye által el­adandó jó­szá­gok he­lyett az ef­féle fa­bu­lá­kon ta­nulna sok­szor a honi pub­li­cum. Mit szólsz hozzá, Karl ba­rá­tom?"

„Egy húron beszélünk", bólogatott Fro­nius jogi doc­tor, de só­hajtva hoz­zá­tette: „ám ma ennél sa­nya­rúbb idő­ket élünk. Egy­szerre fog most kezet ál­nok­ság, erő­szak és ret­te­gés." És az éppen Ödön gróf­nak pos­tá­zott je­len­té­se­ire gon­dolt, mely­ben a szem­fény­vesztő hó­na­pok uni­sono har­so­gá­sai kö­zött is egye­dül ő volt képes ki­je­lölni a kö­ve­tendő juste milieu-t.

„Igen, de ez kell most nekünk! Pél­dául szajkó-, de mit is mon­dok, saj­tó­sza­bad­ság!", for­tyo­gott Ödön gróf és szol­gá­ját oda­intve le­hú­zatta csiz­má­ját. „Mert resz­ket­nek a jám­bo­rok csupa öröm­től és éde­sen sír­nak hű­sé­ges affec­tioból", mondta, majd hosszan, kö­rül­mé­nye­sen ivott a mé­nesi ve­res­bor­ból. „Por­hin­tés", fe­jezte be, és Pomu­czot szó­lí­totta, ki für­gén elő­ját­szotta a dal­la­mot és be­várta, amíg az egyre erő­södő lár­má­ban Ödön gróf meg­ta­lálja a meg­fe­lelő han­got, hogy újra és újra, be­hí­zelgő ba­ri­ton­ján, az éj­szaka során leg­alább négy­szer a Mörul ha­va­sába ki­ált­hassa, mit kálthassa, ri­kolt­hassa a nó­tá­ját: Akár szé­kely, akár báróóóó, sokat költ az útonjáróóóó

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gyűlt, gyűlt a nép, az isten­adta, gom­bos­tűt se te­het­tünk fe­ne­künk alá, ki­nyi­tot­ták az aj­tó­kat – fa­ra­gott, dupla szárnnyal –, a fel­ka­vart por­ban pa­pír­da­ra­bo­kat ta­pos­tak a vá­roska pol­gá­rai, és lassú, ke­net­tel­jes or­go­na­szó fosz­lá­nyai ke­ve­red­tek a temp­lom előtti téren zsiviózó atya­fiak han­gos­ko­dá­sá­val.

Atyám, Gyulay Domokos az előszám­lált kö­rül­mé­nyek el­le­nére is nyu­god­tan fogta a ke­ze­met, és csen­des vér­rel hall­gatta a szép ma­gyar alcaica ódát leg­alább 18 stro­phában, me­lyet a jegyző la­ká­sá­nak er­ké­lyé­ről adott elő egy sce­nikai mű­vész, s hogy az erő, me­lyet a pub­li­cumra kí­vánt ret­te­ne­tes ener­giá­val és nagy gyö­nyö­rű­ség­gel áttrans­ponálni, még ha­tá­so­sabb le­gyen, kevés pil­la­na­to­kig be­re­kesz­tette ha­daró be­szé­dét, és en­gedte, hogy a temp­lom­ból elő­szű­rődő choral-játék hang­jai se­ge­de­lem­sze­rűen jár­ják át az össze­gyűlt so­ka­sá­got. (Hej, hol vagy, hol vagyol Má­tyás ki­rály, aki ál­tal­öl­töz­tetve, esmeret­len járád a kuny­hó­kat, hogy né­peid való ba­jait ki­ta­nuld s azo­kon se­gíts?!)

„Ugye, milyen szép?", mondta anyám, Gyulayné sz. Fro­nius assz., majd hogy az íz­lé­ses sza­va­lat véget ért, el­csen­de­sült a so­ka­ság, s atyám ka­bátja mel­lől nya­kam te­ker­getve sem lát­hat­tam, ahogy Némedi lel­kész a pres­bi­te­rek élén be­vo­nul és a szó­székre bal­lag; azt vi­szont té­tova nél­kül igen, hogy a di­csé­ret el­ének­lése után a kinti tömeg a benti sza­vakra, me­lyek előbb igen erőt­le­nül hang­zot­tak, éles fi­gye­lem­mel adja oda magát. Némedi lel­kész nem tö­rődve offi­ciálisok­kal, bá­tor­őr­ség­gel, ta­ná­cso­sok­kal, Fro­nius con­siliarius regius-szal (aki ebben az órá­ban, halk szavú anacho­réta, ott­hon, a hátsó szo­bá­ban ül­dö­gélt), pat­togó han­gon be­szélt: – Dávid zsol­tá­rá­nak első sza­vai el­hal­tak ugyan a temp­lom aj­tain kívül, de ahogy a pil­la­nat nagy­sze­rű­sé­gé­től át­hatva föl­emelte hang­ját, sza­vai egye­ne­sen az aeterni­tásnak szól­tak:

Az Úr az én világosságom és sza­ba­dí­tóm, s kitől fél­jek? Az Úr az én éle­tem­nek erős­sége, s kitől ret­teg­jek? Midőn jőnének a go­no­szok el­le­nem, hogy az én tes­te­met ennék: az én ellen­ségim és há­bor­ga­tóim meg­ütközének és elhullá­nak. Ha szinte én körül­tem tá­bort jár­ná­nak is: nem fél az én szí­vem; és hogyha had támad el­le­nem: mégis ő benne bízom.

Atyámra, Gyulay Domokosra néztem, s ahogy a fejét fel­emelve hall­gatta az igét kö­vető ma­gya­rá­zat el-elkap­ható fosz­lá­nyait, hir­te­len sem­mit nem ér­tet­tem a kö­rü­löt­tem zajló ese­mé­nyek­ből, és arra gon­dol­tam, itt va­lami igen rej­té­lyes do­log­nak kell tör­tén­nie: mintha va­lami nagy vi­téz­sé­get mu­tatna a világ, ahe­lyett, hogy kardra, helle­bárdra vagy akár pisz­tolyra kelne a dolog.

„Ne mászkálj el – fogd a kezem!", szólt anyám, s így a kö­zel­ben álló, is­me­ret­len, egyen­sap­kás fér­fiút sem fi­gyel­het­tem kö­ze­lebb­ről; köz­szem­lére tett ve­te­rán, bal karja hi­ány­zott és kü­lön­le­ge­sen met­szett sap­ka­ró­zsája volt. Némedi lel­kész leg­ki­sebb fiát sem lát­hat­tam; fent a kar­za­ton az or­go­na­fúj­ta­tót ke­zelte, abban a sze­ren­csés hely­zet­ben, hogy az is­ten­tisz­te­let java ré­szé­ben a pár­kányra tá­masz­kodva fö­lül­ről fi­gyel­hette a zsú­folt temp­lom­bel­sőt és a nyi­tott kapun át a kint re­kedt tö­me­get. Ve­zény­szóra, a zá­ró­ének collectiv el­ének­lése után („Nincs már szí­vem fé­lel­mére, nézni sírom fe­ne­kére…") min­denki a he­lyén ma­radt, mert a revo­lutio­när meg­di­cső­ü­lés szín­he­lye újra a fő­téri muni­cipium er­ké­lye lett, ahová újabb orá­tor ér­ke­zett, hogy pon­tokba el­fog­lalva adja elő e nyo­mo­rult natio pia desi­de­riáit. (S hogy az ör­dögi kör tel­jes le­gyen: most a temp­lom­ban benn­re­ked­tek ma­rad­tak kívül, és nem hall­hat­ták a gramma­ticailag tö­ké­le­te­sen kom­po­nált be­szélyt, amit egy kö­zép­korú férfi adott elő a tömeg han­gos „Úgy le­gyen!" ki­ál­to­zá­sai köz­ben.)

Atyám, Gyulay Domokos ezt is a meg­il­lető gá­láns fi­gye­lem­mel hall­gatta, s noha tud­tam, mi a vé­le­mé­nye a sza­vak da­gá­lyá­tól szé­delgő nem­zetről, nem szólt sem­mit, még, ki­re­kesztő privi­legium, azt sem, hogy: „in­du­lás haza!"

Az egyensapkás férfiú váratlanul hoz­zánk sod­ró­dott, ép ke­zé­ben gyű­rött pa­pír­la­pot szo­ron­gatva ta­nács­ta­la­nul meg­állt apám előtt, de az első ma­gyar­or­szági ívhíd ter­ve­ző­jé­nek hig­gadt és ki­mért mo­do­rát látva, anyám, Gyulayné sz. Fro­nius assz. ke­zébe nyomta, ki za­vart kö­szö­nés­féle el­mor­mo­gása után pékinse alá dugta. A férfi, lel­ke­sült prophéták sem te­té­zik fö­lös­le­ges gesz­tu­sok­kal cse­le­ke­de­tei­ket, nem szólt, ám, ahogy egy óvat­lan pil­la­nat­ban lát­szott, nem is lett volna képes a hi­bát­lan arti­cu­la­tióra, mert, vél­he­tő­leg, ki­ver­ték csak­nem az összes fogát.

Családostól az erkély alá sodród­tunk, és atyám, ki ösme­retségét és köz­tisz­te­let­nek ör­vendő sta­tu­sát sem volt haj­landó hasz­nálni, hogy e nyári dél­előt­tön fa­mí­li­ája akár zsölle­szék­ben, ké­nyel­me­sen ve­gyen részt az ün­nep­lés­ben, egy­szó­val atyám, Gyulay Do­mo­kos – de genere Kaplony – most már vég­képp induljt pa­ran­csolt, hogy ki­evic­kélve a szo­ros em­ber­gyű­rű­ből, ott­hon, az ebéd­lő­szo­bá­ban kell­jen duel­lumát Fro­nius öreg­apám­mal meg­vív­nia. (Atyám: „Vél­he­tő­leg sza­bad al­kot­mányt kell biz­to­sí­tani s le­he­tő­leg tág kört nyitva az ön­kor­mány­zat­nak, úgy, hogy lap­pangó ere­jét sza­ba­don fejt­hesse ki a nem­zet." Öreg­apám: „Ordre – contre-ordre – désordre! Ren­de­let – el­len­ren­de­let – ren­det­len­ség!")

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A harmadik, az utolsó napon már nem kel­lett új szál­lást ki­je­lölni; – Fro­nius Karl ol­da­lán ál­lí­tot­tak lesre, ahol láb­hoz tett fegy­ver­rel, a nyu­god­tabb pil­la­na­tok­ban öreg­apám szó­val tart­hatta a szom­széd ál­lás­ban ta­nyázó Bella­garde Ödönt. „Szat­már­ban csön­des min­den", ki­ál­tott át a vé­kony, magas fér­fiú, „le­hig­gad­tak a revo­lutio­närek, mert Philip­povicsék már Eszék­nél jár­nak."

„Itt is nyugalom van", kurjantott vissza öreg­apám, de mo­rogva hoz­zá­tette: „bár még Isten szol­gái sem bír­nak a falak közt nyu­godni".

Erre igyunk!", emelte fel ku­la­csát a gróf; – nesze neked ret­te­gés, erő­szak, ál­nok­ság, nesze neked hí­zel­gők, pöknyalók, segg­nya­lók, ne', visz­ke­teg­ség­től át­ha­tott fa­ta­lis­ták xerxesi se­rege, mu­tatta a moz­du­lat, éljen a dolce far niente-féle pa­ra­di­csomi élet! – „Igyál mein lieber Karl!"

Öregapám, marha a sót, csak meg­nya­lin­totta a pálin­kás­butykost, „fi­gyel­jünk a vadra", mondta és kissé be­lé­ráz­kó­dott az ese­mé­nyekbe.

„Küldd át a gyermeket", paran­csolta a gróf el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon, „ma kü­lön­le­ges bi­za­lom­ban lesz ré­szed. Ol­vas­tam va­la­hol, hogy Chiná­ban a leg­meg­tisz­te­lőbb gesz­tus, ha a do­há­nyos em­bert nem a do­boz­ból kí­nál­ják, hanem egye­ne­sen a há­zi­gazda ke­zé­ből ve­heti át a fel­sé­ges ciga­rót."

Mire átfutottam, látszott, a gróf las­san el­unja a vá­ra­ko­zást; „Lóra szál­lok, mondd meg öreg­apád­nak", ve­tette oda, s köz­ben ze­kéje zse­bé­ből elő­ha­lászta a kövér do­hányt. Ko­cogva, hir­te­le­nül nyelte el az őszi allé; öreg­apám a vá­rat­lan el­tű­nésre úgy kez­dett resz­ketni, mintha fe­ne­ket­le­nül rút dol­go­kat lett volna kény­te­len fel­fe­dezni, rá­gyúj­tani is el­fe­lej­tett, leült, és borz­bőr taris­nyájából két portio te­hén­húst ka­part elő. Dél volt, a Czipa rosu lapos felől a nap éle­sen sü­tött, vad­nak nyo­mát se lát­tuk; – békés volt az ősz 1848ikban.

A tetemet délután, még mindig fo­gott a nap, az egyik hajtó fe­dezte fel, noha a Graf szol­gája el­té­vedt ura ke­re­sé­sére in­dult és ki­ál­tozva járta, egyre ma­go­sab­ban, a Mörul szik­láit, mely­től még a fur­fang zer­ge­va­dá­szok is tar­tot­tak; egy szűk víz­mo­sás­ban, kerge, le­pa­rittyá­zott ke­re­csen­só­lyom, alig lát­ható zú­zó­dá­sok­kal fe­küdt.

Öregapám lefújta a vadászatot; a po­tyo­ló­dott tes­tet ki­te­rí­tet­ték az éji szál­lás asz­ta­lára, oda, ahon­nét Ödön gróf az előző este sza­ka­dat­lan buz­ga­lom­mal irá­nyí­totta Pomucz mű­vész úr zenei mű­kö­dé­sét, majd öl­tö­ze­tét rendbe szed­ték, egy szé­ná­val bé­lelt sze­kérre emel­ték, és kí­gyózó menet, óva­to­san, me­re­dek kap­ta­tó­kon, eresz­ke­dő­kön, eső, víz, ke­rék­nyom szab­dalta uta­kon a csú­szás­tól, döc­ce­nők­től ide-oda zöty­kö­lődő grófi hul­lát le­na­vi­gál­ták a vá­ros­kába

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

| 6. |

Megmurdelok, mondta édes­ke­se­rűn Csep­regi, az anar­chiai meg­ol­dá­sok hazai kacéra; meg­mur­delok a temp­lom­kert sa­rá­ban, mondá, de in­kább csak be­felé, s hoz­zá­toldta, mivel philo­soph költő is mél­tóz­ta­tott lenni a litera­tura pi­a­cán, ed­digi leg­jobb sorát: „pud­vás geci". A re­mek­lést egy maj­dan refutáló crypto-po­lyák költő mi­nő­sí­tette supe­riornak, noha Csep­regit mé­lyen sér­tette, hogy szép és ol­vas­má­nyos írá­sá­ból, me­lyet a hazai kor­mány pá­ri­zsi vagy a pá­ri­zsi kor­mány emigro-aesthe­tico-finan­cico, netán va­la­mely ösme­retlen soli­ditas pá­ri­zsi lapja kö­zölt, csu­pán ennyi és csak így ma­radt meg. A sír­hantok kö­zött buk­dá­csolt jel­leg­ze­tes ka­csázó és tán­torgó lép­tei­vel. „Ma­gyar, légy igaz ma­gyar; becsűld a nyel­ve­det!", ju­tott eszébe, és a ki­té­tel azért is iz­gatta, mert noha ő bri­lián­san bánt nyel­vé­vel, bár­hová so­dorta is a Gond­vi­se­lés, végül is meg­látta a nagy E. Pepit, amint az a fris­sen ácsolt szó­szé­ken ál­lott; pon­to­sab­ban: csak sej­tette őt, mivel né­hány pa­nyóka mente ta­karta a ra­va­tal­nál be­szé­lőt.

Összegezte: lám, mennyi is ez össze­tó­dult aucto­ritás, stá­tus, kar és cse­léd, ki ide­gen cabine­tum, stal­lum, audito­rium és celeb­ritas. Keves. Vi­szony­lag keves. Ki­gá­zolt a zsemlyékes iszap­ból, rá­tá­masz­ko­dott egy sír­kőre – újra fél­han­go­san ci­tálta leg­jobb sorát –, és Gyulay Káz­mért ke­reste.

Az áhított fiataluracs ott állott a ro­ya­lista Fro­nius Karl jogi doc­tor ol­da­lán, ap­já­nak ko­por­sója és egy pis­lá­koló kan­de­lá­ber mel­lett, rit­kás haját csap­kodta a Mörul felől ér­kező szel­lenet. Bár­csak volna onkele pus­kája, pora és srétje!: ész­re­vette Csep­regit, amint az fel­tűnő té­to­va­ság­gal höm­pöly­gött a gyász­kö­zön­ség felé. Fél­han­go­san, mint szál­longó lep­két, el­en­gedte a szót: „Csep­regi, Csep­regi, mért hány­tad össze a bu­din­kat?" Hát az epe biz na­gyon tele van akkor, mikor a tüdő ennyit bír: ám nincs most ideje se régula adá­sá­nak, se füge mu­ta­tá­sá­nak, annak oká­ért a közömb sze­mély, mint vak aranyér, ga­néjra dobatik. „Még­is­csak fremder Mensch va­gyok", vil­lant át az agyán, „még itt is azon jár az eszem, hogy zab­gyer­mek ez a Csep­regi, hisz se praetora, se lyá­nya, se asszo­nya, ő maga egy charac­tere pökedelem"; de be­vé­gezte, mert elég égi­há­ború zú­dult le ahhoz, hogy az egész ember testi, er­köl­csi, nem­béli ter­mé­sze­té­nek meg­fe­lelve kell­jen sú­lyo­san áll­do­gál­nia itt, castrum dolo­ris, aty­já­nak ra­va­tala mel­lett.

„Dicső társunk! – szóllott a híres orá­tor E. Pepi, kinek a jósda vér­padi ha­lált mon­dott: – Át­fu­tot­tad a pá­lyát, me­lyet a Gond­vi­se­lés je­lölt elődbe, s mely rögös és ne­héz­sé­gek­kel vala tel­jes. Szí­ve­det egy érzés dobog­tatá, a hon­sze­re­tet. Egy esz­mé­ért lel­ke­sül­tél – a sza­bad­sá­gért, s amit azon érzés fáj­dal­mak­ban adhat, amit ez esz­mé­ért ál­dozni csak lehet, Te mind átszen­vedéd, Te mind fel­ál­doz­tad, fér­fi­a­san és pa­nasz nél­kül…"

Gyulay Domokos teteme feküdt a ko­por­só­ban, kinek ked­vé­ért még Csep­regi is le­eresz­ke­dett a ha­va­sok­ból. Látni akarta a te­me­tési revue-t, a nagy Ey-Ey-t, amit a tör­vé­nyes re­gula atya­fi­sá­gos fo­na­lakra ló­gatva mégis en­gedni mél­tóz­ta­tott; a resulá­tumot, hogy itt, és biza: most, egy­be­gyűl­het min­den jó­fejű ka­pa­ci­tás, ki haj­landó R.-bányára csosszanni.

Ki hát e szent halott, ez aucto­ritás, hogy még a nagy E. Pepi is meg­szó­lal­jon tisz­tes enthyme­mákat ere­getve – nem szá­molva Csep­regit, ki éhező csa­lád­ját az esztenán oda­hagyni bá­tor­ko­dott? Ki ez, ki földre hul­lott, véres kár­tya­vár, requiemet kö­ve­telve e setét gyász­nép­től?! Csil­la­podj nem­ze­tem, a nyelv­regulát­lanság rossz ta­nács!

Ez legöregebb Gyulay úr emberi és ál­lam­pol­gári jog­ál­lás sze­rént Hausen-ta­nít­vány volt a bécsi Poli­techni­cumban, ahol is archi­tecturát ta­nult. Utolsó két évé­ből fenn­ma­radt docu­men­tumai iga­zol­ják, hogy fínom, egé­szen ele­gáns ész­re­vé­te­lei túl­nő­nek a szi­go­rúan vett szak­mai ke­re­te­ken. Habár nem meg­je­lent gon­do­la­tok­ról van szó, mit majd leendő histo­ricusok, philo­sophusok, biogra­phusok és psycho­lo­gusok vesz­nek ápol­ga­tá­suk, önnön ger­jesz­té­sük alá, nem rossz logice, de nem ám, ha a pa­pí­rosra nyo­mott must­rán kívül a más, főleg kéz­írási exament is fi­gyel­mez­zük! Azt írta p. o. miu­tán az első vas­szer­kesz­tésű hidat át­adta a hálás ma­gyar pub­li­cumnak: „a ne­héz­kes­ség, a szo­ba­szennyes­ség és a finnyás­ság nem­hogy kri­ti­koszi jel­le­met, még prag­maticus művet sem szül­het." Ezen fenn­költ okos­ko­dás oka tán, hogy Szu­csányi mes­ter ház­mo­to­zói resis­tálás nél­kül ha­jí­tot­ták vissza a sub­lót­fi­ókba fenn­ma­radt kéz­írási ol­da­lait.

Kas kupak, fedél

Rotonda..............................1° az épí­tés fel­ada­tai­nak a je­len­kori indust­riális fej­lő­dés­sel együtt jövő meg­nö­ve­ke­dése és ta­go­zó­dása szük­sé­gessé teszi az archi­tectura to­vábbi sza­ko­sí­tá­sát.

2° az építőművészetet sürgetőleg ter­mé­szet­tu­do­má­nyos és mathema­ticai be­fo­lyás alá kell he­lyezni. (A ma­té­ria döntő, de nem ki­zá­ró­la­gos ha­tású!)

3° az építés ezutáni fejlődését a nem­zeti charac­ter styl­jegyei ha­tá­roz­zák meg. (a fel­adat­nak saját fel­té­te­lei­ből és sza­ba­don kell ki­in­dul­nia, nem az el­múlt ko­ro­ké­ból, ám te­kin­tet­tel kell lenni a ha­gyo­mány év­ez­re­dek alatt ki­ala­kult ori­ginalis szer­ke­zet­for­má­ira.)..................................................tete­jének kö­zepe ka­ri­kára ki­vá­gott méh­kas­hoz ha­son­lít .......................................................................................

Csepregi hallga csak hallga, unal­mas le­o­ni­nus-poéta biogra­phiáját, a nagy E. Pepit hall­gatta, a gyász­be­szé­det, mely most át­csú­szott a réto­rikai összeg­zés ál­la­po­tába: oda, ahol ér­vein­ket gyak­ran is­mé­tel­get­jük, hogy a ne­héz­fejű hall­ga­tó­ság jól meg­je­gyez­hesse azo­kat.

„Sorainkban nagy hézag támadt tá­vo­zá­sod által. Saj­no­san fo­gunk nél­kü­lözni a küz­del­mek kö­zött, me­lyek reánk vár­nak. De ha Isten be­csü­le­tes tö­rek­vé­sein­ket meg­se­gíti, s a cél, mely után fá­ra­dunk, el leszen érve, ha e nem­zet ismét vissza­nyer­heti jog­ál­lá­sát, és sok fá­rad­ság, sok ál­do­zat után az lesz, amivé azt véred hul­la­tá­sá­val is tenni akar­tad volna: a győ­ze­lem ün­ne­pé­ben részt fogsz venni Te is, s a nem­zet szob­rodra fogja tűzni a ko­szo­rút, mely nem­csak azo­kat il­leti, kik a di­a­dal­ban részt vesz­nek, hanem meg­il­let min­den baj­no­kot, ki a csa­tá­ban, mely győ­ze­lem­mel vég­ző­dött, vérez vala el!"

„Úgy legyen!", mormolta a tömeg (meleg volt, fel­hőt­len ro­hasztó ká­ni­kula, a po­cso­lyák­ból pá­rol­gott a víz); – „meg­mur­delok" dünnyögte áll­ha­ta­to­san Csep­regi közel eresz­kedve a gyász­nép­hez, „ez itten már szob­rot és győ­zel­met em­le­get: védgumi rája, mint kru­ciá­lis enigma!" Sze­re­tett volna Gyulay Káz­mér­hoz fér­kőzni, bár prac­tica maxi­malitás, tudta, hogy a vég­óra kö­te­lez. Szót­la­nul kö­vette hát a ra­va­tal­tól kí­gyózó me­ne­tet; – eszter­háról csorgó víz csepp­jei, hall­gatta a komor nótát, el­me­gyek, el­me­gyek, hosszú útra me­gyek, ennek a vá­ros­nak la­kója nem le­szek, meg­iga­zí­totta za­bo­lát­lan nad­rág­ját, amely kö­zé­pen, az össze­eresztő var­rá­sok­nál még a görög nyelv űzé­sé­ben is szo­rí­totta, át­lé­pett a sír­hantok fö­lött – új út lesz ez a ma­gyar litera­tura vak­ívű pá­lyá­ján! –, el­ka­csá­zott a fris­sen ásott sírig, ahol immár egy be­ret­vált püs­pök páren­tálta a meg­bol­do­gult szü­lét, Gyulay Do­mo­kost. Négy­száz jó fo­rint­tal tar­to­zott neki. Ott állt a sír­hant fe­jé­hez tá­masztva a bohó obe­liscuska is, amely ke­mence for­má­ban mél­tóz­ta­tott ar­chi­válni az időt, me­lyet az elholt e földi vi­lág­ban el­töltve küz­dött sze­ren­csét­le­nül; – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csepregi politicai demonstratiót szi­ma­tolt, ami­kor a sír­hant kö­rül­la­pá­to­lása után csönd­ben va­laki dünnyögni kezdte a Hymnust a ma­gyar nép zi­va­ta­ros szá­za­dai­ból, de aztán ő is el­en­gedte sú­lyos ba­ri­ton­ját, fújta, ahogy tudta (ha­mi­san), pon­to­san rög­zítve, amint a fa­ra­gat­lan me­gyei ka­pa­ci­tá­sok arca torz mo­sollyá rán­dul és egy­ügyű já­ge­rek a ki­lö­vendő fe­ne­va­dat kém­le­lik. Gyulay Káz­mér nem sírt, nem si­kol­to­zott, nem esett forró nya­va­lyába, gyer­meki lé­lek­kel és össze­tör­ten állt a hirte­leni csönd­ben; utálta, kik ef­féle vad­sá­gok­ban vis­latnak és gyö­nyör­köd­nek.

Akkor vált min­den vég­le­gessé, mikor Gröber poli­zey ko­csija meg­je­lent a ház előtt; min­denki za­var­ban volt, talán leg­job­ban az, akit még­sem ért oly vá­rat­la­nul az in­vi­tá­lás.

„Vigyen magával pénzt", mondta a há­ziúr, ki éppen hogy fel­öl­tö­zött, mert ké­sőig könyv­há­zá­ban bújt, aztán az utolsó lójárat­tal be­fu­tott Csep­regi po­é­tá­val dis­pu­tált arról, mi­lye­nek e meg­csa­la­tott világ esé­lyei. (Csep­regi: „A des­po­ták és tyran­nusok ezek után még job­ban a democ­ra­tis­mushoz fog­nak szítni, hogy a legi­timatiót biz­to­sít­sák." Há­ziúr le­gyintve: „Kant azt mondja, hogy ha nem lehet va­la­mit de­monst­rálni, meg kell mu­tatni leg­alább – hogy nem lehet de­monst­rálni.") Így aztán arra gon­dolt, „aki szék­ben ül, az nem lehet resig­nált", ezért a csa­ládi cassába nyúlva némi arany­pénzt du­gott az asszony re­ti­kül­jébe: „vigye csak, lehet, hogy szük­sége lesz rá." Csep­regi régu­liérement, a föl­dön aludt; be­rú­gott az este, és ok­ta­lan bangó, össze­ron­dí­totta az ár­nyék­szé­ket. Nem hal­lotta a restaurálást: ke­re­kek zör­gé­sét, vas csat­to­gá­sát, a fínom kis pa­rancs­sza­va­kat, nem látta, ahogy az asszony – Gyulay Domo­kosné szül. Fro­nius assz. – hosszabb szó nél­kül be­száll a poli­zey ko­csi­já­nak hátsó ülé­sére, s hogy a ruha mint­egy magátúl terem szép alakú ter­me­tére.

A háziúr porfelhőbe bámultában is bi­za­ko­dott; arra gon­dolt, hogy majd via juris kap satis­factiót. Fel­költ­vén Csep­regit, érezte aman­nak bűzös le­he­le­tét, mely mint újabb ma­gá­nos pofon csa­pás érte, vég­tére is kö­zölte, hogy fe­le­sé­gét el­vit­ték, mire Csep­regi oku­lárja után ta­po­ga­tott a föl­dön, és elébb őszinte saj­nál­ko­zá­sát fe­jezte ki, majd merő theo­riából négy­száz fo­rin­tot kért tőle – per­centum nél­kül. Ha­za­ko­csi­ká­zott, mert mint kifittyenő em­bert, csa­ládja öt nap óta kül­dönc­cel is hiába ke­reste. „Ezek az avanti köl­térek mind ilye­sek, egyik is, másik is, mint az imregi mi­no­ri­ták gvár­di­ánja", mondta szó­ra­ko­zot­tan Gy. D. csel­lengő surjá­nyának, aki ér­tet­le­nül fi­gyelte az ese­mé­nye­ket, kü­lö­nö­sen aty­ját, mert a gyer­mek in situ nem ta­lált semmi meg­nyug­ta­tót. Ri­asz­totta az interesszáló por­téka közé ve­tett áren­dási zsi­bon­gás, mely a nagy ta­nu­lású, szép tu­do­má­nyú fér­fi­ú­nak nem­csak tol­lá­ból, de he­zi­tá­lá­sá­ból is folyt; nem ked­velte Csep­regi trá­gár­sá­gait, me­lyek bi­zo­nyára a „több könnyű­sé­get!" el­vé­nek kö­zön­sé­ge­sen való fel­fo­gá­sá­ból ered­tek.

Most, hogy ellovagolt, maga után hagyva ital­bűzt és le­oká­dott ár­nyék­szé­ket, Gyulay Káz­mér a le­ta­rolt kert­ből, a Gartenből aty­ját leste, amint megint vi­tába száll Fro­nius jogi doc­tor­ral, ki elé­me­rész­ke­dett a há­tulsó szo­bá­ból, hová a fel­ke­lők vil­lon­gá­sai elől búj­nia kel­lett; – hal­lotta, hogy szem­re­há­nyás­ok­kal il­le­tik egy­mást, és nem ér­tette az any­já­ról folyó vitát, kit is a reg­geli órán vitt el a kocsi. (Szé­les, füg­gö­nyös batár volt, az o. tiszt ud­va­ri­a­san, szinte szí­vé­lye­sen in­vi­tálta a könnyű ru­hába bújt hon­le­ányt) – „pro­tocollum a szákuli tám­pon­ton", mondta aty­já­nak apósa; – „ke­lepce", vi­tat­ko­zott ré­ve­te­gen apja a ro­ya­lista asse­sor­ral. „Csapda ez, mely va­ló­já­ban nekem ké­szül!"

Napsütéses reggel, csönd volt, a setétlő he­gyek felől enyhe szél fújt. Egy­szerre, ro­han­vást fu­tott be friss hí­re­ket hozva Szi­mion, e drága pedant, aki fel­kap­ván a Püs­pö­kök szik­lá­jára, hon­nan át­látni a ka­nyargó pos­ta­utat, hol a füg­gö­nyös batár gör­dült tova. „Nincs baj, uram", je­len­tette a há­zi­úr­nak, „össze­szed­ték az elő­ke­lő­sé­ge­ket és mind el­vit­ték. Csak ki­hall­ga­tás lesz, ün­nepi ese­mény, így mondta pro­curator úr. Még a princi­pálisnét is be­zsup­pol­ták. A Lichten­stein re­ge­ment­beli hu­szá­rok nem tö­rőd­tek sem­mi­vel, csak a szép me­ne­tet biz­to­sí­tot­ták. Isten tartsa meg az el­vit­tek be­cses éle­tét." – „Meg­nyu­god­ha­tunk", vá­la­szolt laco­nicus tö­mör­ség­gel Fro­nius jogi doc­tor, „és fel­lé­le­gez­he­tünk, mert az asszo­nyi nem­ből nem hal ki egy­ha­mar a vir­tus prisca. Nem kell hát hiá­ba­való könnye­ket on­tani!"

Gy. K. ezután is céltalanul csel­len­gett a gra­ná­rium­ban, csu­pán egyet­len dol­got vá­gyott: a feje há­tul­ját bur­koló pa­tyo­lat meg­si­mo­ga­tá­sát. Dü­hé­ben szét­dúlt egy vi­rág­ágyást öreg­any­já­nak szo­bája alatt, nem akar­ván Fro­niusné zo­ko­gás­tól ráz­kódó zsí­ros tes­tét látni és jézus­máriá­zását hall­gatni, ám a csu­pasz föl­dön ész­re­vett egy el­té­vedt va­kon­dot, amint az hasát süt­tetve, fé­lol­dalt dűlve, kör­meit gyor­san kap­kodva, éles, si­vító és te­he­tet­len han­got adott ki ma­gá­ból; most nem bán­totta, bár ilyen­kor ka­pára kapva ke­mény vá­gá­sok­kal kell agyon­csapni a be­to­la­ko­dót, s pö­ce­gö­dörbe dobni a véres te­te­met. A kő­pad­hoz ment, ahol az el­múlt héten Lidit és Moso­nyi ka­pi­tányt látta famosus moz­du­lá­sok kö­ze­pette: fur­csa lát­vány volt a ka­pi­tány le­do­bott kék atil­lája, Lidi kü­lö­nös moz­gása, mintha az ak­kori sa­já­tos rit­mus fel­bo­rí­totta volna (for ever) a csend har­moniás vo­ná­sait; a kő­pad­hoz ment, talán ma­radt még va­lami nyom, fel­szá­radt ondó, tompa emlék, de csak puha testű her­nyó, zörgő avar, pedens fructus,* szá­raz au­gusz­tus 1849ikben.

A perváta mögé ballagott vizelni, Szi­mion épp Csep­regi museális nyo­mait ta­ka­rí­totta, s hogy a cse­léd gör­nyedő alakja újra a csíny ál­la­po­tát jut­tatta eszébe, fel­rém­lett a mocs­ko­san öl­tö­zött – büdös – Csep­regi alakja. Akár inves­tigáns re­bel­lis, akár comis­sarius, akár más monstruosus for­má­tum ér­ke­zik aty­já­nak há­zá­hoz – volt be­lő­lük elég az utolsó na­pok­ban –, cso­por­to­sí­totta a lá­to­ga­tó­kat. Elő­ször is: a lá­to­gató ma lan­dol, hol­nap zsup­pol. Ezért aztán: át­utazó. Va­ló­já­ban tehát ér­dek­te­len, sőt fer­tel­mes a maga kí­vül­álló aris­toc­ratis­mu­sával. Olyan, mint a spion, ki azt mondja: „te sokat tudsz, én is tudok ám egy­ne­há­nyat!" Má­so­dik­nak: a lá­to­gató, ki csám­csogó és száj­nedvedző, utá­la­tos; so­kak­nak fi­gyel­mét így ma­gunkra vonni; princi­pes juven­tutis.

A fiataluracs nem tudta Csepregit mint aty­já­nak ba­rát­ját sze­retni; le­vest szür­csölő, sül­tön csám­csogó, ve­res­bort hör­pölő, mint szag­gató mun­kát végző cse­léd. Ori­gi­nál te­het­ség, mondta apja ne­megy­szer, bár bó­dul­tá­ban paszszus nél­kül ló­dult neki a lineának, miért is a Csil­lag-kalo­dá­ban járt hosszabb ta­nul­mány­úton, s itt kény­sze­re­dett üveg­sze­mek­kel való élésre, ám ver­seit Paris -ban sü­ve­ge­lik, miket a fi­a­tal­uracs is át­ol­va­sott mint őt ér­deklő hol­mit. El­olt­ha­tat­lan szomja mu­tat­ko­zott a jókat sze­retni, ezért za­var­tan szem­lélte Csep­regi írói fá­ra­do­zá­sát, kü­lö­nös­kép­pen a „pud­vás geci"-ről szóló nyire­déket, amely:

_____________ riasztotta

_____________ idegesítette

nem tudván e végtelen becsű frag­men­tum pon­tos je­len­té­sét,

hát kérte atyját, magyarázná a ho­má­lyos pon­to­kat, ám Gyulay Do­mo­kos el­zár­kó­zott ettől, mond­ván, hogy ő in­kább a mathema­ticai tu­do­má­nyok­ban para­díroz ha­za­sze­re­te­té­vel, és nem óhajtá a fia-féle sü­völ­vé­nye­ket idő előtti abdi­ca­tióra kény­sze­rí­teni.

Gröber ka­pi­tány szé­del­gett a ká­ni­kula hő­sége, a ren­det­len élés-mód, a helyi scéna miatt; szé­del­gett, bár reg hat és hét közt lá­bait áz­tatta, s azon té­pe­lő­dött, csik­lan­doz­tassa-e magát egy­ne­hány pió­cá­val a füle mö­gött, de vég­tére is csa­ta­pi­a­con volt, ezért elébb colo­niai víz­zel, majd tap­ló­val itatta tes­tét, aztán be­le­bújt veres haj­tó­kájú kék schlaf­rockjába.

Kopogtak, mire felvette a philo­sophusi ember te­kin­te­tét, s míg a poli­tia be­ér­ke­zett, el­len­őrizte a regu­látlan he­ve­rőt a ki­hall­ga­tó­te­remmé ved­lett szákuli is­tál­ló­ban. Rend­ben, mint a pala­tinus ágya, bic­cen­tett, és igye­ke­zett jó actor­ként mű­ködni. Fouché, a nagy, a csu­dá­la­tos, a mág­lyára való ju­tott eszébe, kit duel­lumra hí­vott új lo­gi­kács­ká­já­val, me­lyet a világ ez idő sze­rént pruden­tiának nevez: „a fixa machina", hang­zik tán­to­rít­ha­tat­la­nul a ki­dol­go­zás, „olyan mach, mely nem egy hely­ből másba lép elébb to­vább menve, hanem ugyan­azon hely­ben mara­dan­dólag fo­rogva mun­kál­ko­dik".

S mivel e citált excerptum Gröber által is tu­dot­tan to­vábbi ügy­kö­dés alá szo­rult, fo­gait vi­cso­rítva ki­ment az épü­let­ből, lóra ka­pott és R.-bánya felé galop­pírozott. Az or­szágút kes­keny és ka­nyar­gós volt („The long and win­ding road"), s ahol már-már al­lévá szű­kült, ott ál­lott a lefüg­göny­zött fiá­ker némi csá­kós se­géd­let­tel, és las­san, elébb heroi­cus szo­mo­rú­ság­gal, majd egyre iz­gá­gáb­ban gyűlt kö­réje az is­ten­verte nép.

A szép talentumot becsülni kell, gon­dolta Gröber a csa­pat chevau-légers élén, de: „passage", „stelle!", mo­tyogta fél­han­go­san, majd meg­állt, és saját, va­ló­já­ban szinte kő­haj­tásra lévő szü­lő­vá­ros­ára gon­dolt. „Ki­szállni", ri­vallt jó had­na­gya a kocsi felé; „ki-szál-lás", tette hozzá bak­te­ros jegy­zés­sel ő maga, s a had­nagy fel­tépte az ajtót, hogy a hátsó ülés­ről Gy. D.-né szül. Fro­nius assz. elő­ká­szá­lód­jék. No, ma sem gra­beni nympha, vélte Gröber le­xi­ká­lis gond­dal, ugyan­ak­kor a lát­vány és a teg­napi név­gőz miatt las­san per­zse­lő­dött, s így már-már a CSI­NOS FÉREG syntag­mája öt­lött fel benne.

Látta, hogy hadnagya kellő buzga­lom­mal egy mo­csári tölgy­höz ve­zeti az asszonyt (con­sequence for­gató-könyv!), szem­be­ál­lítja a fel­so­ra­ko­zott va­dá­szok­kal, és hall­gatta, amint a ha­talmi kánon jogán – flos­culus – a fej­lett testű hon­le­ány azzal vá­dol­ta­tott, hogy a revo­lutio­när na­pok­ban tűzre lob­ban­tott egy Ve­zért ma­ní­rozó szal­ma­bá­bot.

„A communé majd az előbbi cursus sú­lyos ki­há­gá­sá­ról prae­scribáltatik", me­ren­gett Gröber, és bosszú­san szúnyog­csípte ke­zére té­vedt a te­kin­tete; – „tér­del­jen le!" – ju­tott hozzá a had­nagy éles hangja a spalier elől, és fél­szem­mel azt fi­gyelte, ho­gyan en­ge­del­mes­ke­dik az asszony: mél­tó­ság­gal-é, piru­lás­sal-é, tel­jes meg­adás­sal-é?; – „imád­koz­zon!", hang­zott a to­vábbi pa­rancs, és Gröber szá­na­lom nél­kül fi­gyelte az elő­ke­rült pap mű­kö­dé­sét, amint az az asszony felé hadar va­la­mit, tán újabb sophismát a lélek hal­ha­tat­lan­sá­gá­ról; nem ér­de­kelte se a tisz­te­lendő, se a vért szi­ma­toló tömeg, még az se, hogy itten kény­szerűl vissza­élni az em­beri sza­bad­ság örök aján­do­kával.

Ekkor tépték le a katonák Gy. D.-né szül. Fro­nius assz. ru­há­ját, sza­kadt pékins, tournür, satin és paltóka, majd sú­lyos os­tor­csa­pások ha­sí­tot­tak a puha női testbe. Olyan volt ez a bőr, sima, fe­szes, tiszta, mintha gyer­meki, szőr­zet és pör­se­nés nél­küli volna. Csu­pasz ágyé­kát védte, ki­bomló melle a rút munka előtt szé­pen fes­tette magát, míg­nem a de­re­ka­san dol­gozó ka­to­nák sor­fala közé dob­ták mint meg­csa­pásra ítélt tes­tet. Gyulayné hal­lott már a hamis es­kü­vé­sek salvá­lásáról; invalid, ro­gyott le a földre, s mi­köz­ben ver­ték, fáj­da­lom nél­kül arra gon­dolt, hogy az igaz, a tiszta so­ha­sem fog trium­phálni. Egy han­gya má­szott előtte nehéz to­já­sát hur­colva a fe­kete föl­dön: – mo­ra­li­tás nél­kül nincs bol­dog­ság! Ki­lú­go­zott, ki­mo­sott, fel­tisz­tult aggyal, sze­ráf­ként várta, hogy há­tul­ról

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Feyerlich tón, harsant Gröber „elég!" ki­ál­tása, s míg az asszonyt lo­csol­ták, éles kri­ti­ká­val szem­lélte az el­bor­zadó, ám va­ló­já­ban kéj­só­vár tö­me­get; – a „massza" – arra a nyo­mo­rú­sá­gos esetre gon­dolt, mikor mint osz­tag­pa­rancs­nok­nak neki kel­lett bitó alá kí­sérni régi, öreg ba­rát­ját, kit „anti­revo­lu­tionär agita­tió, össze­es­kü­vés és el­len­ség­gel való cim­bo­rá­lás" vád­já­val akasz­tot­tak; mephyticusan neki kel­lett el­len­őrizni a sza­bad­sá­got ká­rom­kodó férfi fe­jére hú­zott zsá­kot, hát­ra­csa­vart, kezet össze­erő­sítő kö­te­let, tér­det osz­lop­hoz rög­zítő mar­ha­pány­vát; a szé­ket, mely a tes­tet tar­totta, a ve­zény­sza­va­kat, a dob­pör­gést, a zu­ha­nást, a nyö­gést, a ka­to­na­or­vos je­len­té­sét.

Huss, Gröber nem törődött semmivel, had­na­gya felé bic­cen­tett, „guter Wischer", mu­tatta a röpke moz­du­lat, si­etve meg­for­dult, és vissza­lo­va­golt a szákuli ha­di­szál­lásra.

Nadrágzsebéből kiürítette a szo­tyo­lát, ki­for­dí­totta a bé­lést, le­sö­pörte a re­dőkbe szo­rult ma­go­kat, tes­tét, kicsi tok­lyó, a kö­zelgő iz­gal­makra ké­szí­tette. „Ha teg­nap si­ke­rül, az is késő", s a moz­du­lat bor­bély­se­gédé, vé­gig­si­mítja a he­ve­rőt (le­pedő ki­fe­szítve!), hogy to­vábbi bal­útra csá­bul­jon ez a ko­szo­san zajló világ. Is­tál­lója ki­sö­pörve, fel­lo­csolva, por, sár ta­ka­rítva, ki­ha­jítva pat­kó­szeg, mar­ha­vá­lyú, si­kattyú, bil­log, ko­vács­vas, szurkos­pint. „Mind­job­ban dü­hí­te­nek!" – matat kék­üveg után az asz­tal hátsó fiók­já­ban, az áhí­ta­tos hör­pint­ge­tés köz­ben (csu­takja jár, mint gőz­gép pis­tonja) cousin­jára, a v.-i alpal­lérra, a bika mon­dá­sára gon­dol (= baszni baszna, de semmi haszna**), majd ki­löki az ajtón a bűzös Kübel-t. Így, így.

Augusztus tizenhetedikén a dél­előtti órák­ban tíz felé.hét ágra süt a nap, ami­ért hálát ad a bá­nyász, a hegyi móc, a tógás saxon, kuk­sol a „ma­gyar affaire" baj­noka, a kó­száló fe­ne­vad, a stuk­ke­res guerilla, dol­go­zik spion, önkény­tes kon­fi­dens, lel­kes náderer („Wir haben unseres Cali­for­nien in Ungarn entdeckt"), iz­gága haj­sza foly charla­tanok után, kik röpke mé­zes­he­teik után ilye­se­ket kér­dez­get­nek, íro­gat­nak, röp­la­poz­nak: „Kinek a ké­ré­sére vo­nul­tak be mégis a ba-tá-vok?"

Krákogott, mire jó falat, besetten­ke­dik derék had­na­gya, ama el­múlt os­tor­pat­tog­ta­tás füty­köse, hogy da­colva nyag­gató fő­nö­ké­vel, nyu­gati szél­lel, tehén­húgy­szaggal, je­len­tést te­gyen. „Hozza már, ne nyaffog­jon", szólt Gröber dü­hö­sen, „hát ez az ügy­sze­re­lem!?" Van-e vajh ebben az is­te­nes nép­ben harci szel­lem? De minő kár, hogy ser­rel kell őket fel­iz­gatni!, gon­dolt győ­ze­del­mes va­dá­szaira, kiket az utolsó na­pok­ban egy Moso­nyi ne­ve­zetű int­ran­zi­gens meg­sza­lasz­tott, kü­lö­nös ora­tiókkal uta­sítva el a ke­gyel­mes bé­ke­job­bot. – Be­hoz­ták a nős­tényt. Sarat, botot he­vert meg, szok­nyája, vas­tag gombú (à la fronde) mel­lény­kéje, szag­ta­lan ha­ris­nyája fe­szül rajta, sze­mei élén­kek, pa­rancsra dől le a székre

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mázsálón a karaj! „Sze­ren­cse ör­döge", ta­podja pálin­ka­rágta gyom­rát Captain Gröber, „lesz itten még po­foz­ni­való!"

„Asszonyom, rágicsáljunk egy kis sós ma­gyarót!" – szól hí­zelgő mo­sollyal.

Gy. D.-né szül. Fronius assz. az asz­tal felé nyúl, jól­le­het sem­mi­féle ve­szély nem fe­nye­geti (ekkor), de az idő, e „szi­laj inqui­sitor" nem az ő mal­mára hajtja a vizet.

Ködülte most motozás, árulás, es­kü­sze­gés, fel­je­len­tés, hamis ta­nú­zás, pat­riarcha­lis zsar­nok­ság, füg­gö­nyös fiákkerek bor­za­dá­lyos csat­to­gása („fel­sza­ka­doz­tak a nem­zet égi sebei") – manchester-libera­lismus, budget-jog, kocs­mai kravál, testi kín­zás, mos­dó­tál zör­gése, pró­fosz aj­tó­csap­ko­dása, os­tor­ütés, ustor­csa­pás. „Mi­féle meg­tor­lás kí­nál­ko­zik még?" vizs­gálta tes­tén a stig­mát.

„Akkor kezdjük kézenfekvő dolgok­kal", ígyen a ka­pi­tány; „elő­ször is: mi min­den­ki­nek meg­bo­csá­tunk". Szólt a mon­dat, mondá a bel­ügyér, cim­bo­rálva, félkacsin­tással, el­nyújtva a szót, mégis sub rosa: mese nincs, fi­gyel­mezni kell.

Lehet, hogy jó embör, mégiscsak derék embör, gon­dolja a hirte­leni be­nyo­másra ala­pozva az asszony, leszen végre, aki igaz­sá­got tesz, ha­mis­sá­got nem szól, s mint kí­vül­ál­ló­nak, pa­naszol­kodni lehet. „Mindez annyit tesz fel­for­dult hely­ze­tünk­ben, hogy mi igenis haj­lan­dók va­gyunk a disz­nó­sá­gok fö­lött is sze­met hunyni", foly­tatta Gröber, s mivel ide­ge­sí­tette be­lei­nek puha, de ha­so­gató fáj­dalma, elő­kapta a kék­üve­get, po­ha­rat ha­lá­szott az asz­talra, töl­tött. „Ennyi a jó hír, amire inni kell. És higgyen nekem, asszo­nyom, e charme a maguk gőzös, de le­gyűrt nem­ze­té­nek szól." Gyor­san ivott, ha­tá­ro­zott mo­hó­ság­gal, de látva, hogy asszony fe­szeng, mint aki­nek meg­ada­tott a szent pil­la­nat, mely­ben az em­ber­fia ala­kí­tója lehet a his­tó­riá­nak, eme za­va­ros, mégis prae­ceptor fo­lyam­nak, foly­tatta.

„Vagy maguk azt hiszik, jelesre vizs­gáz­tak tör­té­ne­lem­ből?! Még min­dig azt kép­zel­gik, tö­rő­dik ezzel a nép­pel – eine Bagage! – va­laki is a »sza­bad haza – eu­ró­pai sza­bad­ság« esz­mé­jé­nek blöffje miján?! Ka­cag­nom kell!", he­he­ré­szett, él­vezve gesticu­latióit, s köz­ben: eh bien, Fouché, az imá­dott, a szent, az aljas, a kör­mön­font, a sze­mét­láda, a ró­ka­nyelvű járt az eszé­ben; közel ha­jolt a női dö­göcs­ké­hez, „hi­szen ez egé­szen ru­ca­képű!", és most le kell adnia itten a nagy ta­ní­tó­me­sét, cir­cum­de­de­run­tos éne­ket.

„Vádoljuk önt és családját főben­járó bűn­ben. Egy­né­mely ko­lom­pos­sal nem hogy sympa­tisált a fel­ke­lők­kel, in­kább mint apos­ta­ták, az el­len­ál­lás láng­ját szí­tot­ták. Durva tisz­te­let­len­sé­gük­ben oda me­rész­ked­tek, hogy nagy paj­zá­nul Ve­zért áb­rá­zoló házi­szob­rocskákat dön­tö­get­tek, szal­má­ból font gúny­fi­gu­rá­kat éget­tek, da­no­lász­tak, tánc­mu­lat­sá­got gar­dí­roz­tak. S e doktri­närséget maga szer­vezte, asszony­ság", fe­jezte be mon­dó­ká­ját Gröber, s kezd­tek rajta el­ural­gani a fe­nyő­víz okozta ger­je­del­mek; „kur­vál­kodni fogok", sum­mázta zsib­bad­tan, hisz „denn der liebt, der straft". Rez­ze­net­len arca sem­mit sem mu­ta­tott, ahogy az asszony unal­mas men­te­ge­tő­zé­sét finnyás­kodta – az arc magán hordja, amit az em­ber­ről mond­hatni –, hát csak úgy, szó­ra­ko­zás­ból portrait-t raj­zol­ga­tott ma­gá­ban Gyulay­néról (nem tudta, ho­gyan jobb a fej: pro­fil-é vagy büste?), de egyre bi­zo­nyo­sabb volt, hogy égre­ki­áltó rút­sá­gok fog­nak be­kö­vet­kezni a szo­ba­dí­vá­nyon. Hir­te­len, criti­sálás nél­kül le­rúgta csiz­má­ját, já­ra­to­san rá­pa­ran­csolt az asszonyra – elég a bésavanyo­dott hypochond­riából! –, dől­jön nosza ha­nyatt! –; ……… él­vezte a vé­kony, de­ne­vér­szerű vi­son­gást, amint accu­ra­tu­san le­tépte az asszony fe­hér­ne­mű­jét (tiszta, bűz nél­küli volt, mint min­dig); – majd adok én ma­guk­nak köz dic­taturát!, le­tolta nad­rág­ját, és té­to­vá­zás nél­kül tel­jes erő­vel be­ha­tolt a vé­de­kező hon­le­ányba. Lá­zadó szű­kö­lést nem hal­lott, ide­gen nyelvű ká­rom­lást nem ér­tett, annyit per­sze ész­lelt, hogy az asszony még így is, hím­tag­já­val tel­ten is vé­de­kezni pró­bál; le­nyomta hát, be­le­pré­selte a ki­bom­lott hajat a csí­kos kamgarn­anyagba, be­hunyta sze­mét, hogy ne kell­jen az un­dort tük­röző arcot él­vezni; – à la diable, törni cson­tot, szo­rí­tani de­re­kat, comb­húst, fe­szí­teni úri­asszonyt! A mi­nu­tá­ban, ami­kor kie­lé­gül­ten le­for­dult a las­san he­vülő test­ről, szó nél­kül, accu­ra­tu­san be­csa­tolta de­rék­szí­ját, és ki­csör­te­tett a szo­bá­ból. A pit­var be­vé­te­le­kor colle­gialitása újabb bi­zo­nyí­té­kául annyit mon­dott az aj­tó­ban ólál­kodó jó had­na­gyá­nak: „Be­me­het!"

Csepregi poeta talált rá: Jérusalem le­á­nyai si­rat­ják Krisz­tus Urun­kat a tek­nő­bol­to­zat alatt (= 8. statio): el­mo­só­dott, tö­rött vég­tagú fi­gu­rák, szi­go­nyok, csa­ta­bárdok; kö­zé­pen a fő­alak ke­resz­tet cipel, és ol­dalt dűlve mutat va­la­mit egy asszony­nak – a síró, bő szok­nyájú alak lábát két­ség­beesett szo­rí­tás­sal mezét­lábas gye­rek mar­kolja –; Csep­regi vette észre, amint ma­gá­no­san le­felé bak­ta­tott a sima pázsin­ton; obe­liszk­hez dön­tött bá­nya­ri­asztó álgyú a domb­tető bé­ké­jé­ben, a hár­mas­ke­reszt áhí­ta­tá­ban; így lelte Gyulay Do­mo­kos – de genere Kaplony – szét­lőtt, el­szó­ró­dott te­te­mét a fűben. S hogy ijesz­tően bor­zas for­mát nyúj­tott a kép, Csep­regi elébb a nem­rég ka­pott hor­dó­nyi bor prae­miumára sac­colt, de a vas­cső előtt puha em­beri tagba, Do­mo­kos úr meg­pör­dült, szét­lőtt fejű tes­tébe bot­lott, iz­zadni kez­dett, ön­kény­te­le­nül szí­vé­hez nyúlt, és leült a vér­től lucs­kos magos fűbe

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kedélyét újra a Szimion hozta hír bor­zolta fel, mitől majd meg­holt; a fe­le­sé­gén esett gya­lá­zat elő­ször el­né­mí­totta, aztán tu­do­má­nyos ne­vel­te­tése, ke­resz­tyényi hu­ma­niz­musa gá­tolta a bal vi­lá­gon ve­endő azon­nali bosszú­ál­lás­ban; össze­szó­lal­ko­zott su­nyin hall­gató apó­sá­val, aki áll­ha­ta­to­san, újra és újra to­vább­szaj­kózta dög­le­tes fel­ol­do­zá­sait. „Nem szé­gyenlem ér­zé­sei­met!", üvöl­tötte a gye­pes udvar felől szo­bá­jába ro­han­vást, „vége, vége, vége! Ez ma­gá­nak res­ta­u­rá­ció?! Ez ma­gá­nak mo­ra­li­tás?! Resz­ke­tek és ir­tó­zom!"

Bemenvén bibliothécájába, juvenalisi el­ke­se­re­dés­sel me­mo­ran­dum szer­kesz­té­sébe fo­gott, mely­től ugyan se­gélyt nem re­mélt, mégis úgy írta, ahogy eddig ke­vés­szer: len­dü­let­ből, fo­lya­ma­to­san, ker­te­lés, belső contro­versia és öncen­sura nél­kül, azt, ami lel­kén fe­küdt.

„A meghurcolt ember méltósága, a ma­gá­nos lélek szen­ve­dése kész­tet arra, hogy ál­mo­do­zás­tól men­ten te­gyem meg a puszta moz­du­la­tot, mely­ben a köz ügyei­nek tar­tozó pol­gár utolsó gesz­tusa ins­pi­rál. Keb­lem­ben tá­madt ger­je­del­mek semmi elő­ze­tes ohaj­tással nem bír­tak, so­ka­ság tap­sát soha is ke­res­tem. La politesse est la vertu des esclaves: vag­dal­kozni nem szük­sége a sza­bad lé­lek­nek. Ennek el­le­nére til­ta­ko­zom ezen ar­gu­men­tu­mok­ban:

1° Némely hatalmasabb pártosok mai des­po­tiz­musa éke­sen bi­zo­nyítja a régi mű­té­telt, misze­rént a ha­tal­ma­sok iránti há­lá­da­tos­ság sza­bad kezet adhat a mora­lis erő­szak­nak. El­fo­gad­ható-e a gyáva, meg­té­bo­lyo­dott, al­kal­mat­lan fungen­seknek az a meg­ol­dása, amely bí­rá­jává teszi magát a köz meg­egye­zé­sé­nek? Kinek a ne­vé­ben és mi­lyen jövő re­mé­nye alatt kö­vet­het­nek el tör­vé­nye­sen, consti­tutión kívül eső concessiót?

2° Az utóbbi napok gyalázata, mely sárba ti­porta az ember lelki és testi ado­má­nyát, sem­mibe vette a jó fejű pol­gá­rok lán­go­lá­sát és a hi­va­tali zsar­nok­ság buz­dí­tása alá he­lyezte a szent tö­rek­vé­se­ket, ki­kény­sze­ríti balga sza­va­mat. Dol­gokba ta­nult virilis eloquen­tia, gyö­nyörű tón, gyö­nyörű lélek – mind-mind tré­fává zül­löt­tek, és én meg va­gyok győ­ződve lel­kem­is­mé­retben, hogy a revo­lutio miatt a so­ka­ság nem kap­hat el­nyo­mat­ta­tást, zak­la­tást, os­tor­csa­pást, bitón­vég­zést, ólmot, füty­köst, egyéb ki­fun­dált szen­ve­del­met. Leg­mé­lyebb ke­se­rű­sé­geim­től el­nyo­mat­tatva til­ta­ko­zom.

3° Szükségtelennek gondolom ment­sé­ge­met: a jók­nál gya­nú­ban lenni éppen nem ked­ves dolog. Amint hogy a na­gyok sorsa végre is vá­dol­ta­tás, ki­je­len­tem, hogy soha poli­ticai cin­kos­ságba nem bocsát­kozám sem a nem­zeti eszme, sem ennek másik vége felől. Ki is­meri hű­sé­ge­met, tud­hatja, soha más­sal nem pak­tál­tam, sem mint az anar­chia, sem mint a des­po­tiz­mus híve. Vé­le­ke­dé­seim ezért nem is mél­tóak, hogy róluk szól­jak. Kár volt be­csü­le­tes em­ber­nek szü­let­tet­nem."

Lecsapta a pennát, büdös, kü­lö­nös il­la­tot ho­zott a Mörul fe­lőli szél; paust, szög­mér­té­ket, loga­rithmust, tu­bust, hyper­boreus úti­raj­zo­kat, ol­va­sott görög­csé­lé­seket, generosum com­promissumot ar­chi­váló böl­cse­le­tet, oeco­nomiai tiszt­sé­get csa­pott most oda (for ever). Széke, asz­tala, kép­rá­mái, klavírja, ka­lit­kája, ma­dara (Car­duelis car­duelis; egy her­cegné szo­bá­já­ban is el­áll­ha­tott volna): oda. Oda ifjú fe­le­sége, szép és cul­turált ne­ve­lése, oda hasz­ta­lan kölyke, ki most (is) a kert­ben csa­tan­gol; Káz­mér úrfi, a maga kis cé­gé­res gaz­em­ber­sé­gei­vel (kukucs-kukucs!), de oda vas­híd con­sol nél­kül, ívhíd por­tá­riummal, sín­pá­lya, insti­tutum, calib­rális szé­che­nyiánusság; bá­nya­mar­koló, cö­löp­verő, com­pressiós limba, peltona.

Lehiggadt. Felöltötte innepi ruhá­za­tát, oda­hagyva a szo­bát, jaj­szó nél­kül a Gartent is, a le­ti­port, össze­zagy­vált csa­ládi ker­tet is, a hátsó ajtón át a zab­tarló, a bé­ka­nyál­lal be­pók­há­ló­zott ugar, majd a su­va­dás felé vette az irányt. A specu­lans, a pá­linka- és ro­zsó­lis­fő­zető és -égető, a nyá­jas mezei gazda hir­te­len alá­va­ló­ság ér­zete nél­kü­li­nek ta­lálta magát (ex natura rei a sza­bad­ság­nak kell győ­ze­del­mes­kedni), és most már nyu­god­tan má­szott le a bá­nyába.

„Puiule, scoate la lumina zilei tunul din mina!", pa­ran­csolta a ka­pus­nak, majd ki­to­lat­tatva a ke­re­kekre sze­relt bá­nya­ri­asztó álgyút (ra­vasz, csap­sze­ges inst­ru­men­tum, öblös, ké­je­sen el­nyúló puk­kanó hang­gal), be­fogta magát a kö­tél­hámba. „Te baj­ban vagy, szen­vedsz, és kín­jaid eny­hí­té­sére nem le­he­tek", gon­dol­hatta (volna) a sötét, barna arcú por­tás, szá­ját, sze­mét tátva (ha ösmerte volna a po­é­zist), míg amaz testi ere­jé­nek tel­jé­vel, med­vés lép­tek­kel a kis­kál­vá­ria felé vo­na­tozta a fo­ga­tot. Sarui drap d'or-ból valának, mint ama régi sa­rus­nak, ki sákra­mentom nél­kül holt meg – fel­ér­kez­vén a domb­haj­latra, el min­den vislató szem elől, két sö­tétlő havas ár­nyé­ká­ban gya­kor­lot­tan biz­tos moz­du­lat­tal meg­töl­tötte az álgyút: ka­nó­cot gyúj­tott, bal kéz­ben tartva a gyu­ta­csot, fejét szo­ro­san a hűvös csőre he­lyezve, szót­la­nul el­sü­tötte a fegy­vert

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Fölkászálódni!", esett pillantása a sze­ren­csét­len Cirenei Si­monra, ki gör­nyedő hát­tal, ro­gya­dozó lép­tek­kel, gúny és meg­ve­tés tár­gya, ci­pelte a sú­lyos ke­resz­tet, él­ce­lődő zsol­do­sok közt, a ki­ren­delt úton (= kő­fülke, 4. statio); Csep­regi az el­fo­gyasz­tott bor­tól má­mo­ro­san tá­pász­ko­dott fel. Haj­lan­dó­sága, intran­sigentiája, belletris­ticai fö­lény­ér­zete haj­totta az eszte­náról, sza­kál­la­sok közt a leg­sza­káll­ta­la­nabb, le, le, gu­bá­sai, ber­bé­csei, bir­kái mel­lől.

Jó ideig nem mert körülnézni, „élnem kell", ren­dült meg las­san jó­za­nodva, és meg­for­dí­totta Gyulay Do­mo­kos élet­te­len tes­tét. „Nem jöt­tek még a le­gyek!", gon­dolta kezét el­húzva a véres te­tem­ről, „ha­lá­lára ko­porsó, sír, sélye, sat." Nem hányt, noha tette ezt már a dö­cö­gős mezei uta­kon, s mi­köz­ben meg­tisz­tí­totta kezét az agy­velő le­vé­től, úgy volt itt mos­tan, mint a jö­ve­vény poéta: ron­gyo­socska, vakicsál, bot­tal te­ke­reg, járja a szá­na­ko­zók kü­szöb­jeit, neve sincs gya­lá­zatra, nincs ih­le­tés nél­kül Musája se. Vi­rá­gos rét, tarka lepe, ferde, langy eső: ideje az idill­nek; – Csep­regi ha­tá­rán az ocsú­dás­nak, meg­rázta nehéz tes­tét, és za­va­ros gon­do­la­tai tá­mad­tak a ken­dő­zet­len bosszú­ál­lás mó­do­za­tai­ról.

Fosztva a bolond tableau ha­tá­sá­tól, el­ta­ka­rí­tani ba­rátja te­te­mét, le­ha­jolt; vas­tag uj­jai­val fel­nya­lá­bolta Gyulay Do­mo­kos tes­tét, meg­fogta a te­he­tet­le­nül alá­hulló lá­ba­kat, és buzgó szo­rí­tás­sal, ölbe kapva, kissé még a dél­előtti kóstolás­pél­dány ha­tása alatt, in­fer­ná­lis te­rem­tése a ter­mé­szet­nek, el­in­dult a mezőn, le a vá­ros­kába.

* Magyarul fringló. (a szerk. megj.)

** Ez bizony a dublini J. J. mes­ter­től való