Hamana Zsolt

Elfajult próbálkozás

Závada Pál: Idegen testünk

1940 szeptemberében népes társaság gyű­lik össze Weiner Janka te­tő­te­ra­szos la­ká­sán. Közös ben­nük, hogy üze­ne­tet hoz­tak a szá­munkra. Mind­egyi­kük külön-külön, és együtt egy na­gyot is.

Megjelenik Janka bátyja és öccse, a ké­sőbbi kom­mu­nista párt­ve­zér, Weiner Jakab, va­la­mint a ke­resz­tény pap, föld­alatti el­len­álló Ottó. Ér­ke­zik Janka két ko­rábbi je­gyese, a német kultúr­ügyekben já­ra­tos Raposka Kárli (ne­jé­vel, Sá­ri­val), va­la­mint a nem­zet­védő, sváb szár­ma­zású Fló­rián (Flamm) Imre al­ez­re­des. Meg­hí­vást kap a Jan­kába re­mény­te­le­nül sze­rel­mes Flamm Johannka, aki „a ma­gyar Goebbels akart lenni", a há­zi­gaz­dá­ért szin­tén epe­kedő Urbán Vince, a stí­lus­sal igen, de né­zet­tel nem ren­del­kező ka­to­nai tu­dó­sító, egyéb­ként a Flammok ki­sem­mi­zett uno­ka­test­vére. A ven­dé­gek kö­zött ta­lál­juk még Kul­csár Emmát, Janka uno­ka­test­vérét, aki Jan­ká­hoz ha­son­lóan ka­to­li­zált zsidó, vele van fia, Palcsi is. A va­cso­rán ta­lál­ko­zik Janka elő­ször ké­sőbbi sze­re­tő­jé­vel, Do­há­nyos Lász­ló­val, aki egy ko­rábbi Závada-re­gény­ben, A fény­ké­pész utó­ko­rá­ban is sze­re­pelt már, ké­sőbb Do­há­nyos­ból kom­mu­nista mi­nisz­ter lesz. Befut még Futár Endre fris­sen dí­ja­zott iro­dal­már-új­ság­író ne­jé­vel, Ani­kó­val, és egy másik fir­kász, Iha­ros Bá­lint is.

Futár és Iharos szinte megérkezése pil­la­na­tá­ban in­ter­jút ké­szít (sze­re­pük sze­rint még­is­csak új­ság­írók) az Er­dély­ből fris­sen vissza­tért Fló­ri­án­nal, itt hang­zik el a már so­ka­dik vé­sze­sen an­ti­sze­mita mon­dat: „Ahogy gya­ra­po­dik édes ha­zánk anya­nem­zet­teste, úgy sza­po­rod­nak a mi drága jó zsi­da­ink is".

Egyértelmű, a könyv alakjai lé­tező sze­rel­meik, fé­lel­meik el­le­nére is csak szó­csö­vek. Závada ko­ra­beli be­szé­dek, jegy­ző­köny­vek, új­ság­cik­kek, nap­ló­rész­le­tek szö­ve­geit adja sze­rep­lői szá­jába, akik ettől még haj­nali há­rom­kor, ré­sze­gen is ké­pe­sek a meg­fe­lelő ér­ve­ket fel­hozni a kom­mu­niz­mus, a vegy­tiszta fa­siz­mus vagy a ma­gyar nem­zet mel­lett.

A szereplők tudják, hogy háború ide­jén nem lehet hátat for­dí­tani a tör­té­ne­lem­nek, mu­száj állni va­la­hova, a kö­zös­ség adja a biz­ton­sá­got, a vál­toz­ta­tás le­he­tő­sé­gét. Az át­lag­em­be­rek ekkor ho­zott dön­té­sei nem a saját dön­té­seik, éppen ezért meg­bo­csát­ha­tób­bak, ezt is pró­bálja ki­fe­jezni Závada, ami­kor a köz­ügyek­ben meg­fosztja alak­jait az önálló sze­mé­lyi­ség­től és ven­dég­szö­ve­ge­ket, leg­több­ször valós po­li­ti­kai pro­pa­gan­dát hasz­nál a pár­be­szé­dek­ben, még ha ez nem is élet­szerű vég­ered­ményt hoz. Bár min­denki za­va­róan jól ér­te­sült és benne van a dol­gok sű­rű­jé­ben, a kez­de­mé­nye­zés jogos. Mi más­ról be­szél­get­het­tek az em­be­rek a kez­dődő há­ború ide­jén, mint a köz­ügyek­ről? A tech­nika ered­mé­nye­ként a könyv­nek nincs igazi fő­sze­rep­lője, a te­tő­te­ra­szon meg­for­duló ala­kok egyen­ran­gúak, csak a fér­fiak fi­gyel­mé­nek kö­zép­pont­já­ban álló Janka emel­ke­dik ki kö­zü­lük. Janka sze­mé­lyes pechje me­ta­fo­rája a II. vi­lág­há­ború tra­gé­diá­já­nak, az őérte epe­kedő fér­fi­a­kat za­varja szár­ma­zása, Raposka egye­ne­sen ki­mondja: „zsidó nőtől neki gye­reke szü­les­sen, az le­he­tet­len­ség", Janka ké­sőbbi férje, lánya apja pedig Ame­ri­kába me­ne­kül, meg­sejtve a né­me­tek szán­dé­kait.

A könyvnek három fő ideje van, a va­csora Jan­ká­nál je­lenti a kö­zép­pon­tot, az 1944-es de­por­tá­lá­sok és a '45–47 kö­zötti kon­cep­ciós perek pedig a két fő mel­lék­szá­lat. Köz­ben szám­ta­lan idő- és hely­szín­vál­tás­sal is­mer­jük meg a va­cso­ra­ven­dé­gek vi­szo­nyait, ren­ge­teg egy­más mellé ren­delt alak van és nagy­já­ból há­rom­szor ennyi név és be­ce­név, ha kép­ben aka­runk ma­radni, nem árt jegy­ze­telni. Ez prob­léma, amit sú­lyos­bít a mű sa­já­tos nar­rá­ciója. A fény­ké­pész utó­ko­rá­ban Závada hasz­nálta már a töb­bes szám első sze­mé­lyű el­be­szé­lési módot, ott a „mi" a közös fe­le­lős­sé­get, a közös bűnt fe­jezte ki, és egy­ér­telmű volt, mikor ki be­szél. Az Ide­gen tes­tünk­ben a „mi" hol a buli sze­rep­lői, hol a kom­mu­nista párt, hol a Flamm csa­lád azon tag­jai, akik a szo­bá­ban van­nak, de azok már nem, akik a te­ra­szon, hol pedig má­so­dik ol­va­sás után sem dönt­hető el, hogy ki is be­szél éppen. Závada rá­adá­sul csa­vart még egyet a dol­gon, bárki bár­mi­kor meg­szó­lal­hat, be­szúr­hat egy vé­le­ményt, akár mon­dat köz­ben is, ez hol na­gyon mű­kö­dik, hol pedig olyan mon­dat­ször­nye­ket szül, mint a „mondja majd Weiner az el­nök­püs­pök­nek, va­gyis gon­dolja ma­gá­ban, mert han­go­san egy árva szót se szó­lok".

Kérdés, hogy az olvasó nehéz hely­zetbe ho­zása ön­ma­gá­ban is elég­sé­ges fel­té­tele-e az úgy­ne­ve­zett magas iro­da­lom­nak.

A könyv második felében, miután át­rág­tuk ma­gun­kat a Flamm–Weiner-cso­port ere­det­tör­té­ne­tén és min­den­kit hozzá tu­dunk kötni po­li­ti­kai töm­bök­höz, egy kém­re­gényt ka­punk, le­öntve az író egyéb­ként szim­pa­ti­kus ál­lás­fog­la­lá­sá­val.

Az első háromszáz oldal hátterében meg­ala­kult a Ma­gyar Test­véri Kö­zös­ség nevű tit­kos tár­sa­ság, egy­fajta pol­gári under­ground, amely ha­zán­kat óvná és tisz­tí­taná az ide­gen ele­mek­től. A cso­port­ban vál­lalt (he­lyen­ként csak fel­té­te­le­zett) sze­re­pé­ért a ha­ta­lomra ke­rülő kom­mu­nis­ták 1945 és 1947 kö­zött Iha­rosra más­fél, Fló­ri­ánra tíz év bör­tönt szab­nak ki, a kém­ügybe ke­ve­redő Johannka még rosszab­bul jár, de bör­tönbe jut az Ot­tó­val kons­pi­ráló Futárné Anikó is, Urbán Vince sosem tér haza egy röp­lap miatt, Janka pedig hiába kö­nyö­rög a po­zí­ció­ban lévő test­vér­ének és sze­re­tő­jé­nek, sen­kin sem tud se­gí­teni.

A koncepciós perek a könyv leg­jobb ré­szei, ta­lál­ko­zik egy­más­sal a de­mok­ra­ti­kus lo­gika a kom­mu­niz­mus mű­kö­dési me­cha­niz­mu­sá­val. A vád­lot­tak pad­ján állva rá­jön­nek az em­be­rek, hogy a bí­ró­sá­gon nem az igaz­sá­got akar­ják ki­de­rí­teni, hanem a bű­nös­sé­get akar­ják be­bi­zo­nyí­tani. Ekkor hang­za­nak el a könyv üze­ne­té­nek fel­fog­ható té­tel­mon­da­tok a '44-es zsi­dó­men­tés­ben is részt vevő Jan­ká­tól: „akik gye­rek­ko­ruk­tól fogva ezer szál­lal van­nak egy­más­hoz kötve, még ha sok min­den­ben is, sőt per­döntő dol­gok­ban sem ért­het­nek egyet soha, se­géd­ke­zet kell, hogy nyújt­sa­nak mégis egy­más­nak, ami­kor…". A végül fő­sze­rep­lővé váló Janka már nem a meg­szo­kott sem­le­ge­sen ci­ni­kus vé­le­mé­nyét, hanem saját sze­mé­lyi­ség híján már a szer­zőét szaj­kózza. Ál­lítja, Johannka az iránta ér­zett vi­szon­zat­lan sze­re­lem miatt té­ve­lye­dett és lett funk­ci­o­ná­rius a nyi­las párt­ban, „ő az én pe­da­gó­gia cső­döm" – mondja, majd fel­szó­lítja báty­ját, te­gyen va­la­mit Im­ré­ért. „Akkor mentsd meg az én ked­ve­mért! [..] És mert a leg­jobb ba­rá­tod volt. Ha már az nem elég nek­tek, hogy ár­tat­lan." Míg Janka a va­csora magas rangú ven­dé­gei kö­zött pró­bál­ko­zik az élet­men­tés­sel, a ve­rés­sel és ká­bí­tó­sze­rek­kel ki­csi­kart val­lo­má­sokba be­le­nyugvó bű­nö­sök el­fo­gad­ják, hogy mást is te­het­nek a kom­mu­nis­ták, mint hogy be­tart­ják a de­mok­ra­ti­kus já­ték­sza­bá­lyo­kat.

De mit tehet egy regény, ha jelmez­ként hasz­nált rassz­iz­mu­sá­val pro­vo­kálni akarta ol­va­sóit, ám senki sem emeli a kezét, hogy Závada úr kérem, mire föl ez a műsza­lon­zsidózás, pró­bál­ko­zása annyira át­lát­szó, a könyv pedig annyira kö­vet­he­tet­len, hogy csak nagy küz­de­lem árán lehet még ennek kap­csán is le­vonni a már ezer­szer le­vont ta­nul­sá­got?

Szóval, mit tehet ilyenkor egy re­gény?

Büszkén vallhatja magáról, hogy a maga túl­bo­nyo­lí­tott mód­ján ő is fi­gyel­mez­te­tett a de­mok­ra­ti­kus já­ték­sza­bályok be­tar­tá­sára, mi­köz­ben az iro­dal­mon túli világ fel sem fi­gyelt a pró­bál­ko­zá­sára.