Bácsi István

Búcsú

Két kocsival mentek. Az asszony maga sze­reti tolni azt a be­vá­sár­ló­ko­csit, amibe pakol. Egy óra múlva ta­lál­koz­nak az első pénz­tár­nál, vagy te­le­fo­nál­nak egy­más­nak.

A férfi ráérősen tolta a ko­csit a sorok kö­zött. Elő­ször az ál­lat­ele­de­les sort ke­reste meg a fér­fi­lo­gika tör­vé­nye sze­rint, és be­ra­kott har­minc doboz kon­zer­vet Dante ku­tyá­nak, tízet-tízet cso­por­to­sítva há­rom­fé­lé­ből. Vil­lon, a macska most nem kap sem­mit, neki van még elég ott­hon. Majd az ás­vány­vi­zes sor­hoz ment, és négy köteg szén­sav­men­tes vizet emelt a ko­csiba. Most már jö­het­nek az ap­ró­sá­gok a nagy és nehéz dol­gok te­te­jére. Ez így lo­gi­kus egy fér­fi­nak, és ez az, ami sosem mű­kö­dik így, ha közös ko­csi­val men­nek. Most a borok ut­cá­jába ment, és meg­ke­reste ked­venc vö­rös­bo­rát. Négy pa­lac­kot tett a ko­csiba. Ekkor eszébe ju­tott a fe­le­sége és a krém­li­kőr. Ve­szek neki egyet, sze­reti el­kor­tyol­gatni. Két sor­ral odébb meg is ta­lálta, és be­tette a borok mellé. Itt lett fi­gyel­mes egy há­zas­párra. Korra és al­katra is ha­son­lí­tot­tak hoz­zá­juk, de ezek együtt vá­sá­rol­tak, nem úgy, mint ő és a fe­le­sége. Lopva fi­gyelte őket pár per­cig, míg azok az üve­gek áru­cím­kéit ta­nul­má­nyoz­ták. Hir­te­len szú­rást ér­zett a ha­lán­téka mö­gött. Le­het­né­nek a ba­rá­ta­ink – gon­dolta, és va­lami na­gyon fur­csa érzés ke­rí­tette ha­tal­mába. Ami­kor a pár el­ha­ladt mel­lette, a férj sze­mébe né­zett. A fickó nem vi­szo­nozta az ő né­zé­sét, talán észre sem vette, csak né­zett előre, sze­mé­ből mintha szo­mo­rú­ság szi­vár­gott volna.

Most már az embereket kezdte figyelni, a vá­sár­lás mel­lé­kessé vált. Ismét meg­ál­la­pí­totta, mint már annyi­szor, hogy a leg­több ember bol­dog­ta­lan. Mások talán min­ket is ilyen­nek lát­nak – su­hant át rajta egy sötét érzés, de el­hes­se­gette, és foly­tatta a szem­lét. Az em­be­rek va­lami ide­gen ha­tal­mat szol­gálva gé­pie­sen rak­ták az áru­kat a ko­csikba. Ne­megy­szer már-már rá­kö­szönt egy ide­genre, de még­sem volt rá képes egy­szer sem. Pedig egyre fá­jób­ban kí­vánta, hogy szóba ele­gyed­jen más vá­sár­lók­kal. Leg­alább ha kö­szön­nénk egy­más­nak – gon­dolta só­hajtva. Össze­szedte a bá­tor­sá­gát, és előbb hal­kan, szinte tit­kolva, majd egyre hall­ha­tób­ban kö­szönt a mel­lette el­ha­ladó em­be­rek­nek. Azok előbb nem is vet­ték észre őt. Majd egy­szer csak egy férfi meg­hal­lotta a fél­han­gos kö­szö­nést, meg­rö­kö­nyödve né­zett vissza rá, de nem vi­szo­nozta. És mások sem.

Rosszkedvűen állt be a legrö­vi­debb sorba és fel­ké­szült az áru ki­pa­ko­lá­sára. A bo­rot­va­pen­gét, -habot, szap­pant, de­zo­dort, CD-le­me­ze­ket, mo­tor­ola­jat, au­tó­ápo­lási cik­ke­ket, saj­tot, erős­paprikát és egye­be­ket le­szedte az ás­vány­víz­kö­te­gek te­te­jé­ről és Dante do­bo­zaira rakta. Az így ki­sza­ba­dult ás­vány­vi­ze­ket egy­másra tor­nyozta, majd a kon­zer­vek te­te­jé­ről az összes ap­ró­sá­got a ko­csi­ban ke­let­ke­zett üres tisz­tásra pa­kolta. Elé­ge­det­ten nézte a ko­csi­ban ki­ala­kult tö­ké­le­tes ren­det, azt, amire csak a fér­fi­lo­gika képes. Sorra ke­rült, rak­hatta az árut a sza­lagra. Lege­lőre egy ás­vány­vi­zet és egy-egy kon­zer­vet ra­kott a há­rom­fé­lé­ből. A pénz­tá­rosok itt ál­ta­lá­ban ru­gal­ma­sak, a sok­da­ra­bos té­te­lek­ből elég csak egyet-egyet ki­rakni. A férfi ez­után ki­rakta az ap­ró­sá­go­kat is, majd le­zárta az áru­sort egy elvá­lasztó­sablonnal. Az előző vá­sárló már min­dent be­pa­kolt a be­vá­sár­ló­ko­csiba és fi­ze­tett. A pénz­tá­rosnő fá­rad­tan üd­vö­zölte a fér­fit, majd be­le­né­zett a ko­csiba. Most nem volt sze­ren­cséje, a ru­gal­mat­lan pénz­tá­ros ra­gasz­ko­dott hozzá, hogy min­dent a sza­lagra pa­kol­jon. Mél­tat­lan­kodva és ma­gá­ban szi­szegve csi­nált he­lyet a sza­la­gon, és ki­rakta a ko­csi­ból az összes árut. A sza­lag aka­dozva to­váb­bí­totta a nehéz do­bo­zo­kat a pénz­tá­ros­hoz. Az be­ol­vasta a vo­nal­kó­do­kat, majd a kiadó ol­dalra pa­kolta az árut. A férfi vissza­pa­kolt a ko­csiba és fi­ze­tett. Ki­érve az au­tó­hoz, ki­sza­ba­dí­totta az ás­vány­vi­ze­ket, és a cso­mag­tartó bel­se­jébe rakta. Most kö­vet­ke­zett a har­minc kon­zerv, végül a többi. Aztán vissza­tolta a tá­ro­ló­hoz az üres ko­csit.

Megnézte az óráját. Még mindig volt vagy hu­szonöt perce. Be­zárta az autót és beült a ká­vé­zóba egy erős fe­ke­tére. Egy ideig a mi­ni­szok­nyás pin­cér­nő­ket né­ze­gette, majd újra az em­be­re­ket kezdte fi­gyelni. Ismét szúró fáj­dal­mat ér­zett a ha­lán­téka mö­gött.

A felesége is éppen akkor ért a teli ko­csi­val az első pénz­tár­hoz, ami­kor ő. A fér­fi­nak úgy tűnt, hogy a ko­csi­ban össze­vissza van min­den, de az asszony mégis cso­por­to­sítva rakta ki a sza­lagra az össze­tar­tozó áru­kat. De ezt a ren­det már nem le­he­tett a pénz­tár után hely­re­ál­lí­tani, mert a pénz­tá­ros­nak más fo­gal­mai vol­tak az áru­cso­por­to­sí­tás­ról. Kinn az au­tó­nál a férfi pa­kolt be, mint min­dig. Ez­alatt a fe­le­sége rá­gyúj­tott és kissé odébb sé­tál­ga­tott, mert ide­ge­sí­tette, ahogy a férfi ide-oda ra­kos­gatja a zacs­kó­kat és do­bo­zo­kat, ke­resve azok op­ti­má­lis he­lyét. Ami­kor a férfi vég­zett, és vissza­tolta a be­vá­sár­ló­ko­csit, mind­ket­ten be­ül­tek az au­tóba. A férfi megint érezte a szú­rást, és a slussz­kulccsal bab­rált, nem in­dí­tott. Biz­tos volt benne, hogy va­lami fon­to­sat el­fe­lej­tett. Ki­húzta a slussz­kul­csot, és ki­szállt. – Hová mész? – kér­dezte cso­dál­kozva a fe­le­sége. – Mind­járt jövök, még nem vé­gez­tem – vá­la­szolta.

Lendületes léptekkel ment vissza az áru­házba. A leg­tá­vo­labbi pon­ton, a mű­szaki osz­tály belső sar­ká­ban kezdte. Itt ál­ló­lám­pá­kat né­ze­ge­tett egy fi­a­tal pár. A nő ala­csony, göm­bö­lyű te­rem­tés volt, csak­nem kövér. Sza­kál­las párja magas, cin­gár fickó, az egyik ál­ló­lám­pára mu­to­ga­tott és tü­rel­me­sen ma­gya­rá­zott a nőnek. A férfi ha­tá­ro­zot­tan a sza­kál­las­hoz lé­pett és meg­ra­gadta a kezét. – Vi­szont­lá­tásra, ba­rá­tom, szép napot kí­vá­nok nek­tek! Jó lenne egy­szer össze­jön­nünk, és be­szél­getni, lenne miről – mondta ked­ve­sen, és meg­rázta a meg­döb­bent fickó kezét, majd a nő kezét is meg­ra­gadta és meg­rázta. A kö­vet­kező vá­sárló felé lép­kedve még látta az el­ké­ped­ten utána bá­muló sza­kál­last és a nőt, aki a mu­ta­tó­uj­ját a ha­lán­té­ká­nál for­gatva kér­dőn né­zett a pár­jára. A kö­vet­kező egy idő­sebb férfi volt, aki­től ugyan­ilyen ked­ves sza­vak­kal kö­szönt el. Majd így ment sorra min­den­ki­hez. De a bú­csúz­ko­dás las­san ha­ladt, mert egyre újabb vá­sár­lók ér­kez­tek a már be­járt te­rü­letre, és azok­hoz vissza kel­lett men­nie. Má­so­kat meg szinte futva kel­lett utol­érni, mert ahogy kö­ze­le­dett hoz­zá­juk, ezek sza­pora lép­tek­kel igye­kez­tek tá­vo­lodni tőle. Rá­adá­sul egy-egy vá­sárló se­hogy sem akart neki kezet adni, ezek­nek szinte erő­szak­kal kel­lett a kezét meg­ra­gad­nia. Vol­tak, akik han­go­san szid­ták, sőt fe­nye­get­ték, de nem tö­rő­dött vele.

Kinn az autóban az asszony a har­ma­dik ci­ga­retta után elő­vette a te­le­fon­ját, és hívta a fér­fit. Hiába, annak ki volt kap­csolva a te­le­fonja. Hogy el­vi­selje a vá­ra­ko­zást, fel­hívta az any­ját, majd az egyik ba­rát­nő­jét. Újabb ci­ga­ret­tá­kat szí­vott el. Már több mint egy óra telt el a férfi tá­vo­zása óta, és az asszony­ban harag és nyug­ta­lan­ság ka­var­gott. Kulcs híján nem tudta az autót be­zárni, de most már nem tu­dott to­vább várni.

Az asszony az áruházban módszere­sen vé­gig­járta a so­ro­kat. Ha­ragja las­san el­pá­rol­gott, ag­go­dalma egyre nőtt. Már majd­nem az egész áru­há­zat be­járta, és a férje még min­dig sehol. A mű­szaki osz­tá­lyon tömeg ve­rő­dött össze, és a tömeg bel­se­jé­ből han­gok hal­lat­szot­tak. Bel­jebb fu­ra­ko­dott, akkor meg­látta a fér­jét. Biz­ton­sági őrök fog­ták közre, a ki­já­rat felé tusz­kol­ták, mi­köz­ben a férfi nyu­godt, sze­líd han­gon egyre csak el­kö­szönt tőlük.