Bácsi István

Férfi a fiókban

Isten a virágoskertjében éppen csok­rot kö­tött a leg­szebb vi­rá­gai­ból, ami­kor a bó­dító il­lat­tól el­szunnyadt egy percre. Gyö­nyö­rűt ál­mo­dott, de nem ta­lálta rá a sza­va­kat. For­mába ön­tötte hát az álmát, így aján­dé­kozta a vi­lág­nak a nőt. Meg­ba­bo­názva bá­multa a művét, míg az el nem ve­szett a szeme elől. Akkor Isten a sze­mét a fér­fi­nak adta, hogy az soha le ne vegye te­kin­te­tét a nőről.

A nő áradó szépségében ringva kö­ze­le­dett. A férfi már várta őt, és le nem vette róla a sze­mét, amint azt Isten meg­hagyta neki.

–  Létem értelme vagy – mondta a férfi. A nő el­bújt egy mo­soly mögé. – Fon­to­sabb vagy nekem min­den­nél, sze­ret­lek – foly­tatta a férfi. – Ma­ga­mat is ben­ned sze­re­tem. Nél­kü­led hamu a világ, és a vér savvá válik. – A nő ne­ve­tett.

–  Legyél a királynőm, hogy szol­gál­has­sam Is­tent – foly­tatta a férfi. A nő csak ne­ve­tett. A férfi ne­ki­ígérte min­de­nét, s azt mondta, le­hozza az ég leg­szebb csil­la­gát is. Akkor a nő ko­moly te­kin­tet­tel meg­nézte a fér­fit.

–  Szeress engem! – kérte. A férfi ezt is meg­ígérte neki, mire a nő a szí­vébe en­gedte, s a férfi meg­érin­tette őt. Az érin­tés­től szél tá­madt, a lét ágai haj­la­doz­tak. A nő egy moz­du­lat­tal le­ol­dotta a ru­há­ját. A férfi le­nyű­gözve cso­dálta a fe­det­len va­ló­sá­got. A nő ki­nyi­tott ma­gá­ból egy fió­kot. A fiók­ban re­ke­szek vol­tak, s a re­ke­szek­ben át­tet­sző, ha­mu­szürke fér­fiak ku­po­rog­tak, élet­te­len sze­me­ik­kel egy tá­voli pontra me­red­tek maguk előtt. Né­hány re­kesz még üres volt. A nő a fér­fit az egyik üres re­keszbe tette, aztán be­csukta a fió­kot.

A férfi először várta, hogy a fiók majd ki­nyí­lik, és ő sza­ba­don tá­voz­hat, de nem tör­tént semmi. Kör­be­járta bör­tö­nét, s a fa­la­kat ta­po­gatva a sza­ba­du­lás mód­ját ku­tatta. Ki­út­ta­lan, tompa szür­ke­ség de­ren­gett min­den­fe­lől. Ki­ál­tozni kez­dett a nőhöz, majd a ha­mu­szürke fér­fi­a­kat szó­lon­gatta. Vá­lasz nem jött, a süket csönd­ben csak a saját zi­há­lá­sát hal­lotta. Harag bo­rí­totta el, fog­csi­kor­gatva ütötte, rug­dosta a fa­la­kat. Végül vé­resre hor­zsolt vég­tag­ok­kal le­ros­kadt, és Is­ten­hez fo­hász­ko­dott sza­ba­du­lá­sért vagy gyors ha­lá­lért.

Hosszú idő múltán már teljesen tisz­tá­nak, könnyű­nek érezte magát. Min­den in­du­lata el­szállt, és nem em­lé­ke­zett már sem­mire a múlt­já­ból. A nő ra­gyo­gott előtte, érezte a nő il­la­tát. Szo­ro­san a fal­hoz si­mult, mert biz­tos volt benne, hogy a nő ugyan­ezt teszi. A fal most puha és meleg volt, és má­mo­rí­tóan finom, akár a nő bőre. A férfi egész tes­té­vel a fal­hoz ta­padt, és észre sem vette, hogy be­le­ol­vad a falba.

A nő búcsúzóul még szorosan magá­hoz ölelte a fér­fit, és for­rón meg­csó­kolta. A férfi tá­vo­zott, min­den sejt­jé­ben csor­dul­tig a nővel, le­be­gett. Lét­rát ke­re­sett, az éghez tá­masz­totta, hogy ígé­rete sze­rint le­hozza a csil­la­got. A lét­rá­ról messzire lá­tott az em­be­rek feje fö­lött, így akadt meg a szeme egy hosszú hajú, su­gárzó tisz­ta­ságú lá­nyon. Le­má­szott a lét­rá­ról, s a lány felé in­dult.

Isten látta mindezt a virágos­kert­ből. Egy könny­csepp gör­dült le az arcán, s a csok­rot, amit eddig oly nagy gond­dal ren­de­zett kedve sze­rinti har­mó­ni­ába, dü­hö­sen a föld­höz vágta.