Kósa Sándor

Ez az a ház

A király tekintete

1979 nyara Lassan lépdeltünk a Fő utcán, a fá­radt­ság mel­lett le kel­lett győz­nünk a forró és moz­du­lat­lan le­vegő el­len­ál­lá­sát is. A har­ma­dik kis utcát ke­resz­tez­tük, ami­kor meg­lát­tam ezt a há­ború előtt épült, há­rom­eme­le­tes házat, amint ké­kes­szürke szí­né­vel éle­sen elüt a kör­nye­ze­té­től, és masszív tömb­jé­vel be­tölti a rak­partra ki­futó utcát. Az ab­la­kok sza­bá­lyos tá­vol­ság­ban is­mét­lődő be­mé­lye­dé­sein kívül nem ta­golta semmi a fe­lü­le­tet, ami unal­mat árasz­tott, de egy­ben meg­bíz­ha­tó­sá­got is.

Ekkor váratlanul, de még súlytala­nul, ahogy egy fel­hő­fosz­lány vonul el a nap előtt, úgy érez­tem, va­la­hon­nan is­me­rős ez az épü­let.

A földszintet egy vendéglő foglalta el, And­re­á­val be­nyi­tot­tunk a fél­ho­má­lyos te­rembe. Senki nem tar­tóz­ko­dott bent, az asz­ta­lok sza­bá­lyos tá­vol­ság­ban áll­tak egy­más­tól, kö­zé­pen fél­kör­ív­ben a pad­ló­szint ala­cso­nyabb volt, mint egy süllyesz­tett szín­pad, és innen, egy csa­pó­aj­tón ke­resz­tül le­he­tett a kony­hába jutni. A mosdó közös elő­térbe nyílt – ez ekkor még szo­kat­lan volt –, nagy­mé­retű szürke csem­péi tisz­ta­sá­got köl­csö­nöz­tek a he­lyi­ség­nek.

Leültünk egy ablak melletti asztal­hoz. And­rea az egyik székre tette a map­pát, elő­vette jegy­ze­teit, és mi­előtt be­le­mé­lyedt volna, bo­csá­nat­kérő pil­lan­tást ve­tett rám. A leg­fon­to­sabb vizs­gá­jára ké­szült, és képes volt az ön­sa­nyar­ga­tá­sig kí­nozni magát a jó ered­mény ér­de­ké­ben. A be­álló csend­ben át akar­tam adni magam a nyári dél­után okozta időt­len­ség ér­ze­té­nek, ami­kor fel­né­zett a pa­pír­jai­ból, és meg­kér­dezte, hogy hív­ják II. Kár­oly ud­vari fes­tő­jét, mert nem ta­lálja a jegy­ze­tei kö­zött.

Látom magam előtt a poros utat, ahogy a busz zöty­kö­lő­dik rajta, tá­vol­ban fel­tű­nik az Escorial épü­let­együt­tese, és hogy ott állok a kép előtt, amely az utolsó spa­nyol Habs­burg ki­rályt áb­rá­zolja tér­delő hely­zet­ben, jobb ke­zé­ben gyer­tyá­val.

Coello, mondtam. Felírta a nevet és be­ka­ri­kázta. Aztán ki­nyi­totta a map­pát, ki­vette be­lőle Ve­láz­quez Ud­var­höl­gyek című ké­pé­nek rep­ro­duk­ció­ját, és az asz­talra tette.

Újra láttam magam, ezúttal a Pradóban, ahogy ott állok az Ud­var­höl­gyek előtt, az öt­éves Marga­rita in­fánsnő engem néz, a kép né­ző­jét, ott van­nak a cím­adó höl­gyek is, a törpe nő, a kutya, fekvő test­hely­zet­ben. Idáig min­den rend­ben, csak­hogy balra, ott áll maga a festő, amint éppen engem néz, és ke­zé­ben az ecset­tel mind­járt né­hány vo­nást tesz a vász­non. De engem nem fest­het, mert neki ott kéne áll­nia, ahol én állok. De ahol én állok, ott a ki­rály áll, mert a szem­közti falon a tü­kör­ben (ezt vet­tem észre leg­utol­jára), ahol az én ar­com­nak kéne fel­tűn­nie, az övé, va­gyis IV. Fülöp arca lát­ható.

Ahogy ezt most újra végiggondoltam, megint el­fo­gott az a kü­lön­le­ges iz­ga­tott­ság, amit akkor érez­tem. Fel­áll­tam, és az ét­te­rem másik vé­gébe men­tem, hogy ki­néz­zek azon az ab­la­kon, ame­lyen egye­dü­li­ként nem volt füg­göny. Balra volt a Par­la­ment, jobbra a Lánc­híd, és előt­tem az olaj­zöld színű Duna.

Végre kijött a pincér, vissza­men­tem a he­lyemre, és meg­ren­del­tük a meg­ké­sett ebé­det. Vá­ra­ko­zás köz­ben már nem volt tü­relme a ké­pek­kel és a jegy­ze­tei­vel fog­lal­kozni, mégis mu­száj volt rá­bök­nöm a Velazquez-képre. Tudom, mondta, és lát­tam, hogy fel­írja a jegy­ze­tei közé: a ki­rály te­kin­tete.

A nap fénye áttört a függöny sárga szö­ve­tén, és And­rea uj­jat­lan, vi­lá­gos­kék nyári ru­há­ját tür­kiz­kék szí­nűre vál­toz­tatta. Már tud­tam, hon­nan is­me­rős ez a ház. Itt ta­lál­koz­tam nagy­apá­val utol­jára.

Vasárnapi összejövetelek

1963 nyara Lekéstük a buszt, ilyen­kor csak fél­órán­ként járt, gya­log men­tünk a lej­tős ut­cá­kon, apa foly­ton elő­re­sie­tett, alig bír­tam kö­vetni, de nem szól­tam, mert lát­tam, hogy fe­szült, ami rit­kán for­dult elő. Mikor rá­jött, hogy még van időnk, le­las­sí­tott, át­vette az én tem­pó­mat, és hal­kan, mintha nem akarná, hogy bárki is meg­hallja, el­mondta, hogy két hó­nap­pal ez­előtt nagy­apa rosszul lett ta­ní­tás köz­ben, de ezt nem tud­hatja meg senki raj­tunk kívül.

Utazás közben végig ezen gondolkod­tam. A csa­lád­ban nagy­apa volt a leg­ti­tok­za­to­sabb, őt se­ho­gyan se tud­tam ki­is­merni. Min­dig ele­gáns volt, rit­kán szó­lalt meg, de ami­kor apá­ék­kal be­szélt, nem sokat ér­tet­tem be­lőle, mert akkor még nem tud­tam, hogy csak a ze­né­ben él, más már nem szá­mít, néha a köny­vek, ame­lye­ket el­al­vás­kor ol­va­sott.

Az Alagútnál szálltunk le, a Fő utcán apa megint gyor­sabb tem­póra vál­tott, a har­ma­dik ke­reszt­ut­cá­nál mu­tatta, hogy ide jöt­tünk, ez az a ház. Ké­kes­szürke volt és nagy. Azt már rég­óta tud­tam, anyám­tól, hogy bi­zo­nyos va­sár­na­po­kon apa, nagy­apa és öccse, Zoli bácsi, ta­lál­koz­nak ebben a la­kás­ban, amit nagy­apa a har­min­cas évek vé­gé­től bé­relt, hogy a zon­go­ra­mű­vé­szek to­vább­kép­zé­sé­vel járó za­jok­tól men­te­sítse a csa­lá­dot.

Gyalog mentünk fel a harmadikra, nagy­apa már ott állt az aj­tó­ban. Ala­po­san meg­né­zett, kezét a fe­je­men tartva. Apa el­ment mel­lette, és bent­ről már hal­lot­tam is Zoli bácsi dal­la­mo­san mély hang­ját, ami­vel úgy tu­dott bánni, hogy az éne­ke­sek mind irigy­ked­tek rá, pedig ő csak he­ge­dűn ját­szott. Gyere, mondta nagy­apa, meg­mu­ta­tom a la­kást. A ze­ne­szoba tette rám a leg­na­gyobb ha­tást a két ha­tal­mas Steinway zon­go­rá­val, ott áll­tak a fal mel­lett, és ami­lyen szög­ben néz­tem őket, úgy vál­to­zott, csúsz­kált raj­tuk a fény. Az ablak mellé egy asz­talt tol­tak, rajta kot­ták fe­küd­tek meg egy tér­kép.

Kimentünk a konyhába, ahol a fel­nőt­tek kávét ittak, én kap­tam egy na­rancs­ször­pöt, és ami­kor lát­tam, hogy velem nem tö­rőd­nek, vissza­men­tem a ze­ne­szo­bába, és annak el­le­nére, hogy tud­tam, nagy­apa nem sze­reti, le­ütöt­tem egy-két han­got a zon­go­rán, majd ki­men­tem az er­kélyre, mert el­len­áll­ha­tat­la­nul von­zott a Duna. Balra volt a Par­la­ment, jobbra a Lánc­híd. So­káig bá­mul­tam a vizet, aztán a szem­közti házak meg­vil­lanó ab­la­kait fi­gyel­tem, amint a budai he­gyek fö­lött járó nap fé­nyét ver­ték vissza. A Duna felől fel­tá­madt a szél, jel­leg­ze­tes sza­got hozva ma­gá­val, hang­ta­la­nul ki­nyitva a könnyen járó er­kély­aj­tót. Zoli bácsi vissza­foj­tot­tan is erős hang­jára meg­for­dul­tam. Apa és ő az asz­tal­nál áll­tak, a tér­kép fölé ha­jolva.

Valami olyasmit mondott, hogy apá­nak dön­te­nie kell, mert az idő fogy, a rend­szer a kon­szo­li­dá­ció je­leit mu­tatja, ezt a szót hasz­nálta, kon­szo­li­dá­ció, és nagy­apa nem tud majd se­gí­teni, hi­szen apa tudja, hogy ő miről be­szél, és lát­tam az er­kély­ajtó tük­rö­ződő üve­gé­ben, hogy nagy­apa felé mutat, aki lát­szó­lag egy­ked­vűen ült a zon­go­ra­szé­ken. Egy idő után fel­állt, egy kéz­moz­du­lat­tal lein­tette a vitát, majd el­dönti, hagyd csak rá, mondta, és jött felém az er­kélyre, a sze­mén lát­tam, hogy va­lami más fog­lal­koz­tatja már. Apa be­csukta a kü­lön­le­ges hang­szi­ge­te­lésű er­kély­aj­tót, majd leült Zoli bácsi mellé. Nagy­apa meg­várta, amíg oda­te­lep­szem mellé a másik zon­go­ra­székre, és azon­nal ját­szani kez­dett. Azt egy idő után a test­tar­tá­sá­ból és az arc­ki­fe­je­zé­sé­ből meg­ér­tet­tem, hogy nem más­nak ját­szik ő most, hanem csakis ma­gá­nak, mert csak így tud be­vonni engem is abba a ti­tokba, amit a zene je­lent, és ami bi­zo­nyára el­ha­tá­ro­zott kí­ván­sága le­he­tett, érezve a fogyó időt, hogy út­ra­va­lót adjon, még ha ott és akkor ennek nem volt, élet­ko­rom miatt, sok ér­telme.

Mielőtt hazaindultunk volna, titok­ban meg­néz­tem a tér­kép fe­de­lé­nek fel­ira­tát.

Schweiz

2009 nyara A fokozatosan el­tűnő pa­no­rá­mát fi­gyel­tem a sikló ab­la­ká­ból, egy hajó épp ekkor ért a híd alá, Bécs felé tar­tott, aztán ő is ki­úszott a kép­ből, le­ér­kez­tünk, meg­szó­lalt a mobilom, a ki­jel­zőn meg­je­lent Kla­u­dia neve. Túl van a tör­té­ne­lem vizs­gá­ján, a hangja vidám, si­ke­rült, gon­dol­tam. És kit húz­tál?, de nem mondja meg, ta­lál­kozni akar, jó, mon­dom, az Alag­út­nál va­gyok, a busz­meg­ál­ló­ban vár­lak, és be­csu­kom a te­le­font.

Most látom először a vizsgá­hoz fel­öl­tözve, az apró, finom rész­le­tek káp­rá­za­tos össz­ha­tást ered­mé­nyez­nek, per­ce­kig nem tudok meg­szó­lalni. Sze­ren­csére be­szél he­lyet­tem is. A teszt után IV. Fü­lö­pöt húzta, de job­ban örült volna a nagy­pa­pá­nak, II. Fü­löp­nek, 'majd al­szom én', kezdi éne­kelni az áriát. Érzem, hogy nem tudok rá­han­go­lódni a hul­lám­hossz­ára, ben­nem nyo­mok­ban sincs meg az az iz­ga­tott fele­lőt­len­ség­érzet, ami őt ma­gá­val ra­gadta a vizsga után. De IV. Fülöp szel­leme megint itt kí­sért.

A Fő utca felől érkeztünk, a har­ma­dik ke­reszt­ut­cá­nál meg­lát­tam ezt az el­pusz­tít­ha­tat­lan­nak tűnő, még min­dig ké­kes­szürke, unal­ma­san meg­bíz­ható épü­le­tet. A föld­szinti ven­dég­lőt vi­szont tel­je­sen át­ala­kí­tot­ták. Azon a he­lyen, ahol va­la­mi­kor a süllyesz­tett szín­pad állt, vá­lasz­fa­lat húz­tak, a másik ol­da­lon sö­röző nyílt, nagy for­ga­lom­mal. Ablak mel­letti asz­talt vá­lasz­tot­tunk. Alig vol­tak az ét­te­rem­ben, hal­kan szólt a zene. Kla­u­dia ki­ment kezet mosni.

Megcsináltattam, mondta, amikor vissza­ért. Mit?, kér­dez­tem szó­ra­ko­zot­tan. Azt a lé­ze­res dol­got, ami­ről a múlt­kor be­szél­tünk. Igen, igen, mond­tam. Meg aka­rod nézni?, kér­dezte, a hang­já­ban kis iz­ga­tott­ság­gal, ami óha­tat­la­nul rám is át­ra­gadt, eggyel to­vább kel­lett lép­nem. In­kább meg­fogni sze­ret­ném, vá­la­szol­tam. Kö­rül­né­zett a he­lyi­ség­ben. Men­jünk a mos­dóba, mondta.

Ebéd után kiültünk a söröző Duna fe­lőli te­ra­szára. A nap a budai he­gyek fö­lött járt, a túl­par­ton lévő házak ab­la­kai időn­ként meg­csil­lan­tak.

Azon a régi délutánon nagyapa és Zoli bácsi el­ját­szot­ták a ta­va­szi szo­ná­tát, ahogy apám évek­kel ké­sőbb is em­le­gette, azóta se hal­lotta így ezt a zenét. De más­ról nem be­szélt, nem ke­rült szóba a tér­kép. Nagy­apa még utol­jára el­ment Svájcba, hogy meg­tartsa a kur­zu­sát. Az út be volt já­ratva tehát, a le­he­tő­ség apám szá­mára is adva volt. De ő akkor va­la­mi­ért más­ként dön­tött.