P. Szabó Mária

A kulcs

A kulcs volt minden baj okozója. Meg a két ház. Mind­kettő az öreg­asszo­nyé. Egyik örök­ség, a ki­seb­bik. A másik saját épí­tésű, a na­gyob­bik. Ami­kor a fia meg­nő­sült, a kicsi ház­ban kezd­ték el az asszonnyal közös éle­tü­ket. Az asszony nagy­da­rab, nagy­hangú, örök ki­a­bá­lós. A férfi ap­rócska, vé­kony­csontú, amo­lyan egy­szál­bélű, csen­des ember. Tel­tek az évek, meg­szü­let­tek a gye­re­kek. A férfi még ki­sebb lett, az asszony még na­gyobb. Egy­szer azután az öreg­asszony gon­dolt egy na­gyot. „Meg­öre­ged­tem, magam va­gyok, a gye­re­kek meg egyre töb­ben. Nagy nekem ez a nagy ház, elég lenne a kicsi is.” Így azután egy nyári reg­ge­len azt mondta a fiá­nak, „édes fiam, cse­rél­jük el a két házat. Én a ki­csi­ben is el­fé­rek, nek­tek pedig itt lesz ez a tágas, nagy. Sokan vagy­tok már, könnyebb lesz így.” „Kö­szön­jük, édes­anyám”, öröm­ködött az ember. Ott­hon az asszony is örült az öt­let­nek. „Éppen ideje már, hogy a vén­asszony­nak eszébe ju­tott!”

Szépen meg is történt a köl­tö­zés. A leg­első estén, a nagy ház­ban, az asszony nem tu­dott el­aludni. Hir­te­len fel­ug­rott az ágy­ból, ki­ro­hant az elő­szo­bába, mintha kulcs­zör­gést hal­lott volna. „Te, anyád min­den kul­csot ide­adott?”, for­dult oda az em­ber­hez. „Sze­rin­tem nem”, mor­fon­dí­ro­zott to­vább. „Hol­nap első dol­god lesz, hogy át­mész a ma­ra­dék kul­csért!”, lökte ol­dalba az em­bert.

Így is történt. „Édesanyám, a kul­cso­kért jöt­tem!” „Aztán minek?”, így az öreg­asszony. „Enyém az a nagy ház, egy kulcs nekem is jogos”.

Az ember tudta, hogy veszedelem lesz, de nem volt mit tenni, ha­za­bal­la­gott. Ott­hon az asszony nagy hang­gal dör­rent rá: „In­dulj vissza azon­nal. A kulcs nél­kül pedig haza ne gyere! A vén­asszony! Még hogy neki is jogos! Majd meg­mon­dom én, mi jogos, azt nem teszi zsebre!” Az ember vissza­for­dult. A gyomra már dió­nyi mé­re­tűvé zsu­go­ro­dott az évek során a sok ideg­től, most pe­dig­len a dió­ból is mo­gyoró lett. Mégis nem volt mit tenni, csak azt le­he­tett, amit az asszo­nyok akar­tak. Az anyja is ri­ká­csolni kez­dett: „Nem adom! Még mit nem, hogy ki­zár­ja­tok a saját há­zam­ból!” Az ember téb­lá­bolt egy da­ra­big, azután újra csak ha­za­in­dult. Pró­bált volna ész­re­vét­len be­ol­da­logni a házba, de az asszony ész­re­vette. „Mi van, nincs itt a kulcs? Akkor in­du­lás vissza, addig mész, míg ide nem hozod!” Az ember megint vissza­for­dult.

Éppen vasárnap volt, imára haran­goz­tak a temp­lom­ban. Az öreg­asszony már nem volt ott­hon. Az ember áll­do­gált egy csöp­pet az ud­va­ron, majd hát­ra­ment a suf­ni­hoz.

Ott zümmögött vagy harminc köpőlégy. Ugyan utálta a le­gye­ket, főleg a köpő­le­gye­ket, de el­szánt volt, nem hát­rált. Fi­gyel­me­sen né­zett szét a suf­ni­ban. Rög­tön meg is látta, amit ke­re­sett. Ott ló­gott egy nagy szö­gön. Gon­do­san össze­te­kert, igen­csak vas­tag kötél volt. Lát­szott rajta, régen nem hasz­ná­la­tos. De ép min­den por­ci­ká­já­ban. Fel­adatra kész, vil­lant be az em­ber­nek. Köz­tu­dot­tan szor­gal­mas ember volt. Ha el­kez­dett va­lami mun­ka­fé­lét, szép csen­de­sen, ko­mó­to­san a vé­gére is járt. Így kel­lett ennek most is len­nie. Hal­lott már arról, hogy az akasz­tott ember be­pi­sil vagy éppen a nagy­dol­gát végzi el. Ezért ki­ment a kert végén me­re­dező bu­diba, ott igye­ke­zett min­dent ki­en­gedni, amit ép­pen­ség­gel le­he­tett. Így lesz rend­ben. Rá­gyúj­tott egy ba­góra, az utol­sóra, ko­mó­to­san ere­gette a füs­töt ki a budi elé. Mikor vég­zett min­den­nel, meg­ér­ke­zett az utolsó perc. Vett még egy nagy le­ve­gőt, szét­né­zett a suf­ni­ban, ki­rúgta lába alól a ho­ked­lit. A köpő­le­gyek vi­dá­man röp­köd­tek to­vább a sufni szűrt fé­nyé­ben.

Amikor aztán az asszony észrevette, hogy nincs az ember sehol, el­kezdte ke­resni. De nem volt. Át kel­lett sza­lad­nia az öreg­asszony­hoz. Ott sem volt. Gon­dol­tak egyet, hát­ra­néz­tek a suf­ni­hoz. Hát ott meg­lát­ták az em­bert. Már nem volt benne szusz. Egy­másra né­zett a két nő és azon nyom­ban ve­sze­kedni kezd­tek. „Mert te vagy a hibás, szé­gyen­te­len! Még hogy én? Maga az, vén szi­pir­tyó!” Nem volt mit tenni, el kel­lett te­metni az em­bert. Az szé­pen le­zaj­lott. Éppen ara­tás volt, arany­lott a föld a ga­bo­ná­tól, tű­zött a nap oly erő­sen, hogy a köpő­le­gyek is meg­pi­hen­tek, me­lyik itt, me­lyik ott. Es­te­felé, mikor már a tor is le­zaj­lott, azt mondta az asszony a leg­idő­sebb báty­já­nak: „Akkor most menj át te a kul­csért. Erős vagy, nagy­da­rab vagy, veled nem mer el­len­kezni az öreg­asszony!”