P. Szabó Mária

Gáspár, a tőzsde cápája

Válása után vette aprócska lakását, mind­össze ti­zen­két­mil­lió fo­rint, de be­rob­bant a gaz­da­sági vál­ság, tar­to­zása hir­te­len ti­zen­hat­mil­li­óra nőtt. Ami­kor elő­ször szem­be­sült a ténnyel, ke­mé­nyen be­rú­gott. Más­nap ott­hon szé­del­gett félig kó­tya­go­san, „vér­szopó hi­é­nák ezek egy­től egyig”, gon­dolta ma­gá­ban. Dél­utánra éppen annyira tisz­tult az agya, hogy dön­tést tu­dott hozni, ha ő nem segít saját magán, más nem fog.

„Igen, csak én, de hogyan?”, ezzel a kér­dés­sel el­volt egé­szen késő estig, akkor be­kap­csolta a tévét.

„A tőzsdék ma pluszon zártak, az OTP jól tel­jesí­tett…”, ekkor lőn meg­vi­lá­go­so­dás!

”Tőzsdézni kell! Igen, valahogy utá­na­né­zek, ez lesz a tuti meg­ol­dás!” Már ra­gyo­gott is. „Más esé­lyem nincs, de ez be fog jönni!” Mo­ró­zus arc­vo­ná­sai las­san fel­vet­ték a bi­za­ko­dás je­leit és op­ti­mis­tán te­kin­tett a jövő felé. Kö­vet­kező nap reg­ge­lén még egy újabb sza­bad­nap­pal tol­dotta meg az elő­zőt és in­téz­ke­désbe kez­dett. Meg­kö­tötte a szük­sé­ges szer­ző­dé­se­ket, összes meg­ta­ka­rí­tott pén­zét be­fi­zette és már kal­ku­lált. „Ezt az össze­get két­sze­re­sére nö­ve­lem ne­gyedév alatt.” Este re­giszt­rált, de már a par­kett zárva volt, „hol­nap ve­szek egy pak­kot”, dön­tötte el ma­gá­ban. Reg­gel be­vá­sá­rolt, büsz­kén né­ze­gette az egyen­le­gét: OTP rész­vény, hét­száz­nyolc­van­hat darab, nyolc­ezer-ki­lenc­száz fo­rint per darab, egyen­leg hat­mil­lió-ki­lenc­száz­ki­lenc­ven­ezer-öt­száz­negy­ven, na és a tő­ke­át­tét, a hitel a bank­tól. Dúlt az op­ti­miz­musa: „igen, ezek mi­lyen ren­de­sek, hi­te­lez­nek, hogy én ke­res­hes­sek”. Be­lá­to­ga­tott a fó­rumra is, az „oti rész­vé­nye­sek ide” ne­ve­ze­tűre.

Helló Mindenkinek,

Én is új vagyok, bár ma már írtam pár sort kí­nom­ban, ami­kor 100ezres pak­kok­kal ön­töt­ték, töm­ték egy­szerre. Szó­val én már kez­dem ezen ma­ga­mat túl­tenni. Az oti ár­fo­lya­má­nak nem sok köze van mos­tan­ság az ada­tok­hoz. Vi­szont mint köbüki, leg­jobb ha ta­nu­lunk ezzel együtt élni. Ha menni akar, akkor hadd men­jen. De akkor én is benne aka­rok lenni. Vi­szont ami­kor csak te­he­tem, cashben ülök, mert ebből a pum­pá­lás­ból igen könnyen be­ra­ga­dás lehet a vége. Sze­rin­tem lesz még ebből sírás.

Gyáva nyúl szindróma, nem gondolod? A pén­zed sze­rin­ted így fi­azni fog? Na ne má!

Sziasztok! Én is új vagyok. Szerin­te­tek most ér­de­mes? Bár már van egy pak­kom!

Hamar felvette a fonalat. Egy tel­jes hetet kért a mun­ka­he­lyén, egész nap a mo­ni­tor előtt ült, be­szél­ge­tett, nem ug­rált ki-be, várt tü­rel­me­sen, mint a régi tőzs­dé­sek. Várta a nagy ka­szá­lást, a célt, nagy­já­ból ti­zen­két­ezer­nél.

Vétel! Stop 9999, cél:12 000

Jól van…körültekintgettem, elolvas­gat­tam amit le­he­tett, jól bele is vá­sá­rol­tam, vajh át­mi­nő­sü­lök én is hosszú távú be­fek­te­tőbe?

Na neeeee…Gyiiiiiaaaa! Határ a csil­la­gos ég!

Türelmetlenség vette kezdetét éle­té­ben, ro­hant haza, le­hup­pant a mo­ni­tor elé és le sem szállt haj­na­lig. Akkor el­kö­szönt, „helló min­den­ki­nek, hol­napra jó sze­ren­csét!”, bá­nyász­kö­szön­tés, gon­dolta. Kez­det­ben el­ve­szí­tette pénze felét, mond­ták a ta­pasz­tal­tab­bak, ne le­gyen tü­rel­met­len, így volt ezzel más is. „Ha fel­megy eddig, akkor dup­lája lesz, ve­he­tek nyolc­száz­öt­ven darab rész­vényt. Akkor shortolok és nye­rek jó eset­ben hat­van­ezer fo­rin­tot.” Így mondta: shortolok, a tőzs­dés szleng hamar be­épült min­den­nap­ja­iba.

Eltelt három hónap, de még csak a pén­zé­nél volt, ám zsi­ge­rei­ben érezte, jön a nagy dobás. A ne­gye­dik hó­nap­ban meg is jött, rész­vé­nyen­ként ezer fo­rin­tot nyert. „Pont jó idő­ben zár­tam, az any­ját!”, ki­a­bálta bol­do­gan a fó­ru­mon.

Amikor szeptemberben arról hallott, hogy az ame­ri­kai ban­kok meg­inog­tak, jól­esően nyug­tázta: „igen, ezek a ban­kok, nem is ott kell tar­tani a lóvét, van erre jobb hely.”

A fórumon ugyan megszólalt egy-két vész­ma­dár, de nem­igen hall­gat­tak rá.

Gyerekek, innen menekülni kell, nem lesz jó vége.

Miből gondolod banyek?

Elmúlt a dicsőség, padlón Ame­rika?

Az amcsik bankja nem hagyhatja nyug­ton ezt a mi kis kó­ce­rá­jun­kat sze­rin­tem.

Honnan vagy ilyen jól értesült, nagy­okos?

Na megint, egy vészmadár. Menj a só­hi­va­talba, ne itt ká­rogj apa­fej!

Mondjatok már valamit, itt ülök a longban! Dob­jam most?

A végére még egy idevágó közmondás: ho­mokba dug­ha­tod a fejed, de attól még az élet segg­bekúr!

Dobd most szerintem. Igen! – mond­ták a jó­za­nab­bak.

Egyik reggel azután, valamikor ok­tó­ber­ben, arra lé­pett be a fó­rumra, hogy óri­ási ri­csaj, pánik:

Menekülés, gyorsan! Húzzunk innen!

Mi van, mi történt fiúk?

Leöntenek bennünket, vigyázz!

Az anyját, ennek fele se tréfa. Húz­zunk innen, mint a vad­li­bák.

BAKKKE! FELFÜGGESZTVE!!!

Öveket bekapcsolni, indul a rally! El­kez­dő­dött a vissza­szám­lá­lás!

Pánik lesz!!

A lófasz… az történt... ezek vagy a há­zi­asszo­nyok se­rege volt… vagy egy marha nagy ügy­fél lik­vi­dá­lása!

Megijedt ő is, gyorsan tranz­ak­ciót kez­dett volna, de va­lami tör­tént, mert nem tu­dott be­lépni az ol­dalra. Hívta a tőzs­de­cé­get, hogy se­gít­se­nek, min­den vonal fog­lalt, csak mo­zi­zott és bénán ol­vasta a fó­ru­mot.

9000

8500

Basszus, bent ragadok, segítség!!!

2400!! Menekülés!!

De örülök, hogy használok stopot!

AKURVAÉLETBE!

És ekkor sikerült megbízást adnia, re­megve pö­työgte be, piaci ár, ezer darab, piaci ár, rög­tön túl is lett rajta, meg­könnyeb­bül­ten írta be a fó­rumba:

Elkelt, kettőezer egyen!

Te balfék és mit veszítettél, tudod?

Nem tudta persze, csak ült mereven a gép előtt és nézte a rész­vény záró árát, egy­ezer­nyolc­száz fo­rint, is­mé­tel­gette ma­gá­ban. Hosszú per­cek tel­tek el, ami­kor rá­esz­mélt, hogy talán meg kel­lene néz­nie az egyen­le­gét. Re­megő kéz­zel kat­tant a meg­fe­lelő sorra: mí­nusz hat­mil­lió-négy­száz­ti­zen­öt­ezer-hat­száz­öt­ven fo­rint. Vissza­tért a fó­rumra, látta az esze­ve­szett se­gély­ki­ál­tá­so­kat, akkor ug­rott be, ez a mí­nusz nem játék. A gyomra szo­ros görcsbe rán­dult, szű­köl­nie kel­lett, ro­hant a vé­cébe, ki­hányt min­dent, ami ott bent gom­bóccá sű­rű­sö­dött.

És azután újra a fórum.

Milliókat vesztettem, mindenemet, se­gít­ség, mi van itt?

Mi lenne, valaki megszívatott ben­nün­ket! Itt járt egy gyil­kos, egy sunyi alat­to­mos féreg.

De rengeteg a tőkeáttétem, most mi lesz? Miből lehet mil­lió­kat vissza­fi­zetni? Az is lehet, nem kéri a bank?

Már mért ne kérné banyek? Szerin­ted a bank jó­té­kony­sági in­téz­mény?

De akkor mi lesz?

Majd törleszted!

De miből? Mi lesz, ha nincs miből?

Hát valamid csak van!

Igen, van egy lakásom.

Na látod, azt majd elveszik, ne féltsd te őket! Parázz csak ma­ga­dért.

Hallgatott, figyelte a beszél­ge­tést, nem tu­dott be­le­szólni, nem tudta meg­moz­dí­tani az agyát. „Egy ürge va­gyok, akit ki­ön­töt­tek”, kat­tant be fe­jé­ben a gon­do­lat, ami hu­mo­ros is le­he­tett volna, ha nem ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött dugja elő magát, epe és egyéb há­nya­dék kö­zött, éppen ami­kor a nap su­ga­rai szét­rob­ban­tot­ták szo­bája ba­rát­ság­ta­lan ho­má­lyát.