Ambrus Lajos

Eldorádó

| 7. |

Meleg, száraz aert hoz a Murga fe­lőli szél – vihar ké­szül a teg­napi ferde eső után, mely pa­ta­kok­ban árasz­totta el a lej­tős ker­tet, a Gartent – és nem tudni, miért e friss ve­sze­ke­dés, bár Fro­nius öreg­anyám egyre gya­ko­ribb el­tű­né­sei­ből („pi­he­nek egyet a cana­pén") sej­teni, hogy se a za­va­ros éj­sza­kák, ame­lyek oly­kor du­la­ko­dás­szerű vi­tákba tor­koll­tak, de az ugyan­csak za­va­ros más­napok közös reg­ge­li­jei, noha első mi­nu­tára a nagy­csa­ládi sze­rep­osz­tás mit sem vál­to­zott, jót vég­képp nem hoz­tak, és na­gyon is ké­zen­fekvő volt: itt na­gyon nincs rend­ben va­lami. A dél­utánt, do­log­ke­rülő, leg­föl­jebb öreg­anyám nya­ká­nak pió­cá­zá­sát vagy egy rövid ozson­nát (néha fagy­lalt, néha nád­méz-cse­mege) nem szá­mítva, el­len­őr­zés nél­kül a gra­ná­rium­ban töl­töm, mely­nek szét­dúlt, le­gá­zolt nyo­mo­rú­sága sem zavar, és tö­ré­keny, síkos ta­ra­jos gőtét gyűj­tök Némedi lel­kész leg­ki­sebb fiá­nak ter­rá­ri­u­mába.

Munka közben, nem törődve a po­cso­lyá­ban való lá­bo­lás kel­le­met­len­sé­gei­vel, az a kü­lön­le­ges lát­vány lel­ke­sít, ahogy a tiszta és se­kély víz­ben le­ve­gőzni fel­buk­kanó gőte mögé nyúlva egy ke­mény me­rítő­moz­du­lat­tal – a fo­gásé –, majd egy vil­lám­gyors csuk­ló­moz­du­lat­tal – a háló szá­já­nak el­re­kesz­té­séé, ne­hogy a ki­eme­lés köz­ben az állat ki­ugor­jon – leg­alább négy-öt ki­fej­lett pél­dányt rak­tam a mo­há­val bé­lelt bá­dog­edénybe.

S hogy végképp felzárkózzak a Nagy Tel­je­sít­mé­nyek mögé, a leg­szebb pél­dányt könnye­den mar­kolva, uj­jaim impro­visalt moz­gá­sá­val biz­to­sítva, ne­hogy a te­nyér­ből me­ne­külő állat agyon­nyo­mód­jék vagy tö­ré­keny hül­lő­teste ká­ro­sod­jék, a kerti ház­ban ölő­al­ko­holba dob­tam, s noha szinte fájt az egyre las­suló úszó moz­gás­sal pusz­tuló hüllő lát­vá­nya, tü­rel­me­sen vár­tam, hogy a sze­der­jes pél­dány bű­völt moz­du­lat­lan­ság­ban ki­múl­jék. Ekkor a ki­ha­lá­szott állat vég­bél­nyí­lá­sán tö­mény alco­holt spric­cel­tem be, vi­gyázva, ne­hogy a belső ré­szekbe pum­pált anyag­tól az állat ere­deti for­mája ká­ro­sod­jék; – bi­zony­ta­lan­ság, zavar, enyhe rosszul­lét akkor fo­gott el, amint a kész, be­fe­je­zett mun­kát el­len­őrizve a ki­múlt, büdös állat üveg­sze­mét bá­mul­tam. Mi min­den van, mi min­den lehet az ek­kora fe­ne­ket­len üres­ség­ben, az utolsó moz­du­la­tok em­léke-e, vagy csak egy­sze­rűen a sem­mibe akar­juk be­le­látni az el­ve­szett múl­tat?

„Node atyám, hol van ez egy közön­sé­ges szá­raz­pre­pa­ra­tumtól?!" – kér­dezné Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia a szo­kott gúnnyal, aki­nek bi­zo­nyára most is igaza volna, hisz ő a zsi­ge­rei­től, agy­ve­lő­től, lágy ré­szei­től, nyel­vé­től, a sze­mek­ből és vég­tag­ok­ból ki­fej­tett két­éltű bő­rébe fű­rész­po­ros gipsz­ke­ve­ré­ket is töl­tött: sőt, egész csont­váz ké­szí­té­sé­vel is meg­pró­bál­ko­zott, de az apró farok­csi­go­lyák, a tisz­tí­tás során, egy ha­nyag moz­du­lat, patty, lát­vá­nyo­san szét­es­tek. Ám vi­gasz­talva és biz­tatva magam, a ta­ra­jos gőte hül­lő­sze­mét fi­gyelve ju­tott eszembe az az el­ha­tá­ro­zás, ame­lyet kö­zö­sen, még az it­teni revo­lutio­när napok és a chaoti­kus fel­for­du­lás és zűr­za­var előtt tet­tünk, hogy tán sose sza­bad, soha, még a leg­rú­tabb visualis él­mény ha­tá­sára se, leg­alábbis ne­künk, kert­ben, ud­va­ron, he­gyen ját­szó if­jon­cok­nak, gyön­gé­nek, te­he­tet­len­nek és ki­szol­gál­ta­tot­tak­nak len­nünk

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nyár eleje volt, akkor még a proc­lamatiók híre is alig ér­ke­zett hoz­zánk – előtte va­gyunk a tel­jes és to­tá­lis fel­for­du­lás­nak; – Szi­mion ér­ke­zik a fe­nyők alól, és taris­nyájából egy kö­zön­sé­ges eu­ró­pai gö­rényt ha­lá­szott elő. Apám, Gyulay Do­mo­kos szög­mér­téke, loga­rithmiája, paus-pa­pírja, pen­nája és szám­so­rai mö­gött ül, Némedi lel­készt es­pe­resi gyű­lésre szó­lítja a kö­te­les­ség, így az agyon­vert em­lőst ki­ku­nye­rál­juk Szi­miontól, hogy Némedi lel­készék fás­szín­jé­ben kez­de­tét ve­hesse az immár pro­fessio­nista pro­ductio.

Noha az erős koronaszőrzetű vörö­ses­sárga dög po­fá­ját, fur­csán ha­sí­tott sze­meit igye­kez­tem a le­hető leg­ke­ve­sebb pil­lan­tásra mél­tatni, Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia rög­tön rám pa­ran­csolt, hogy a tes­tet for­dít­sam há­tára, és kellő ha­tá­ro­zott­ság­gal tart­sam, amíg bonc­ké­sé­vel a hasbőrt a szegy­csont vé­gé­től a vég­bél­nyí­lá­sig fel­nyitja.

És ekkor ért bennünket az első, egy­ben leg­kí­no­sabb kel­le­met­len­ség: Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia já­rat­lan lévén a nyú­zás­ban, leg­fel­jebb a hül­lők büdös, de ve­szély­te­len pre­pa­rá­lá­sá­ban tün­dö­költ, ahogy az éles kés­sel fel­met­szette a gö­rény vé­kony has­fa­lát, meg­sér­tette a mö­göt­tük hú­zódó be­le­ket, így aztán el­vi­sel­he­tet­le­nül bűzös és el­vi­sel­he­tet­le­nül szennyes lé folyt az uj­ja­inkra: a csu­szam­lós, ta­kony­szerű, véres ned­ve­ket némi ta­nács­ta­lan­ság után ugyan fű­rész­por­ral fel­hin­tet­tük, a rosszul­lét annyira el­fo­gott, hogy hányni kezd­tem. Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia torok­köszörülve foly­tatta; rongy után sza­laj­tott, s mire vissza­ér­tem, a bőr kö­röm­mel való le­fej­té­sé­vel mes­ter­ke­dett: a há­tulsó vég­ta­go­kat, nem tö­rődve az át­ható bűz­zel, nyá­kos, isza­mós ke­zei­vel ki­tolta a bőr­ből, a lá­ba­kat térd­ízü­let­ben át­vágta, majd a derék és me­den­ce­tá­jé­kát vá­lasz­totta le a bőr­től.

Másodszor kérdeztem: „Most mi a fenét csi­nál­junk?" Ugyanis már jól lát­szott a dög zsír­tól, vér­től, izom­ma­rad­vá­nyok­tól vörös és si­kam­lós húsa, de hiába pró­bálta Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia hü­velyk- és mu­ta­tó­uj­jai­nak kör­mé­vel a test hátsó ré­szét a farok­csi­go­lyák farok­tőből való ki­hú­zá­sá­val sza­baddá tenni, meg­sér­tette a farok saját inait, így a dög teste az erő­tel­jes húzás el­le­nére se moz­dult; az egé­szet tu­laj­don­kép­pen át­ko­zott hosszú farka tar­totta.

„Elvágom!", sziszegte dühösen Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia, és el­met­szette a gö­rény fark­csont­ját; a ma­ra­dék benne­ra­gadt a farok­tőben.

Egy pillanatra, ekkor, a dél­utáni opera­tio során tán elő­ször, úgy lát­szott, az el­vég­zendő műtét az apró malheur el­le­nére a siker re­mény­sé­gé­vel ke­cseg­tet, a kér­dés most ez volt: ho­gyan tud­juk le­fej­teni a bőrt az állat fe­jé­ről?

„Nyugalom!", biztatott Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia, és kör­mei­vel egé­szen az elülső vég­tag­okig bon­totta ki a tes­tet, majd át­vágta a kö­nyök­ízü­le­te­ket; – köz­ben a fel­sér­tett be­lek­ből szi­várgó lucs­kos lé el­vi­sel­he­tet­len bűzt árasz­tott, egy­ben szinte el­vi­sel­he­tet­len lát­ványt nyúj­tott. A fültő át­vá­gása után meg­áll­tunk: a munka a leg­fi­no­mabb sza­ka­szá­hoz ér­ke­zett; a szem, az orr, és a száj kör­nyé­ké­nek le­fej­té­sé­hez.

Annyit tudtunk, hogy itt már min­den moz­du­lat­nak egy­sze­ri­nek és ezért meg­is­mé­tel­he­tet­le­nül pon­tos­nak kell len­nie ahhoz, hogy tisz­tes­sé­ges nyúzatot mu­tat­has­sunk be Szi­mionnak; a szem­héj, a száj­szél, orr­kör­nyék bőrét fel­tű­nően könnyű át­vágni, de ugyan­olyan könnyű meg­sér­teni a vé­kony ko­po­nya­cson­to­kat is. A ki­for­dí­tott, sző­ré­vel be­felé néző bőrt egyen­le­te­sen és a kés moz­gá­sá­hoz sza­bott se­bes­ség­gel, óva­to­san húz­tam, amíg Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia egyre nyírta a fe­szülő iz­mo­kat – aztán egy­szerre, zsupsz, ke­zem­ben ma­radt az állat ko­szos, vér­től csö­pögő bőre. Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia ke­zé­ben pedig a ki­hán­tott, össze­vissza szab­dalt nyá­kos teste.

„Most conserválnunk kell" – szólt lé­leg­zet­vé­tel­nyi szü­ne­tet se en­gedve a műtét ope­ra­tora, és arse­ni­co­summal kente be a bőr­fonákot és a bőr­ben ha­gyott, le­tisz­tí­tott vég­ta­go­kat, s aztán vissza­for­dí­tot­tuk a bőrt, hogy a gö­rény szőre ki­felé néz­zen. Az el­met­szett fa­rokba me­re­ví­té­sül egy ma­dár­toll csu­pasz szá­rát dug­tuk, a gö­rény húsos te­te­mét ki­dob­tuk a ku­tyá­nak, a kész nyúzattal pedig Szi­mionhoz fu­tot­tunk, aki hossza­san for­gatta kínos mun­kánk ered­mé­nyét, és kellő tisz­te­let­tel ennyit mon­dott: „Osztég itten ez a sok luk elég randa, de hát hogy fi­a­tal­urak csi­nál­ták, még el­megyen."

Nem szóltunk persze a kollek­tív rosszul­lét­ről, annál in­kább, mivel Szi­mion vál­lalta a gö­rény ki­tö­mé­sét, ami igaz hogy a nyú­zás mocs­kos mun­ká­já­hoz egy­ál­ta­lán nem ha­son­lít­ható, de pon­tos szak­ér­tel­met kíván. Némedi lel­kész leg­ki­sebb fiá­val to­vább csa­tan­gol­tunk az akkor még ép Gartenban; szinte külön-külön, anél­kül, hogy erről be­szél­tünk volna és ki­fej­tet­tük volna, arra gon­dol­tunk, hogy soha, sem­minő lát­vány­tól nem fo­gunk rosszul lenni; akkor így gon­dol­tuk és gyer­mek­ként miért ne hi­het­tük volna, hogy az ember, ha akarja, képes ural­kodni in­ge­rei és ösz­tö­nei fö­lött is

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius akkor hí­va­tott, ami­kor a még élő ta­ra­jos gő­té­ket a bá­dog­do­bozba zár­tam; Lidi reb­bent ha­da­rása meg­le­pett: „Jöj­jön fi­a­talúr, nagy­apja sür­gő­sen ké­reti"; – az elő­szo­bá­ban síri csönd fo­ga­dott, aztán hir­te­len öreg­anyám zo­ko­gá­sát hal­lot­tam, s ahogy ki­csa­pó­dott az ajtó és rop­pant súlya el­le­nére Fro­nius öreg­anyám pat­tant ki, amint meg­lá­tott, zseb­ken­dő­jét szá­jára szo­rítva, re­kedt, ha­rá­koló tyúk­anyó, ki­ál­totta: „Kö­nyör­gök, meg ne mu­tas­sá­tok ennek a sze­ren­csét­len­nek!" – anyámra, Gyulay Domo­kosné szül. Fro­nius assz.-ra kezd­tem hir­te­len fo­ko­zódó rossz­ér­zés­sel gon­dolni, akit két napja vitt el a Poli­tisch Commando, de las­san tágra nyílt a köny­ves-szoba aj­taja, és újabb meg­le­pe­té­semre Csep­regi poeta állt meg a szem­öl­dökfa alatt.

„Fiam, atyád ma délután agyonlőtte magát" – mondta rez­ze­nés­te­len arc­cal, sze­mei­ből se gyű­lö­let, se döb­be­net, se rész­vét nem tük­rö­ző­dött (amit per­sze már ko­ráb­ban meg­szok­tam tőle), és csak ekkor vet­tem észre, bár ke­zeit le­mosta, hogy ru­hája véres volt; mégis, va­la­hogy olyan ár­tat­lan­nak, szinte idil­li­nek lát­szott ez a dél­utáni kép, mint apám al­bu­mai­nak, met­sze­tei­nek, ori­gi­ná­lis codexeinek vi­lága, vagy annak a sok­szor visi­tált antik themájú szo­bor­nak, a szép farú Venusnak a je­len­léte, amely most is ott állt a bib­lio­theca be­já­rata mel­lett, ke­cses asz­talra ál­lítva, Csep­regi poeta ol­da­lán. („Két leány Gö­rö­gor­szág­ban azon ver­sen­gett, együtt men­vén az úton – me­sélte apám, Gyulay Do­mo­kos, ha néha-néha fel­sza­ba­dul­tan tár­sal­gott –, hogy me­lyik­nek van szebb for­májú fara. Ídiai bíró kelle a két ver­seny­ző­nek, s egy ifjút, kit meg­látá­nak, hív­ták, le­gyen Paris náluk. A kellő mély­ségű szem­re­vé­te­le­zés után a győző temp­lo­mot ál­lí­tott, a görög nép pedig e lányt már­ványba fa­rag­tatta. Hát ím – ta­po­gatta meg apám, Gyulay Do­mo­kos a szob­rot –, a leány fél­re­rántja hátul az ingét, és mo­so­lyogva, szép fa­rá­nak örülve te­kint­get hátra!")

Ekkor Fronius öregapám sietett elő a bib­lio­thecá­ból, fél­re­tolta Csep­regit, és el­lent­mon­dást nem tűrő han­gon öreg­anyám szo­bá­jába za­vart. „Mi tör­tént hát?", kér­dez­het­tem volna Fro­nius öreg­anyám­tól, ha e ráz­kódó, ha­tal­mas test­ben lakó em­ber­től kér­dezni le­he­tett volna va­la­mit; rám se he­de­rí­tett, ült a fek­vő­dí­vány szé­lén, néha kény­sze­re­det­ten el­dőlt, és megint az ár­tat­lan, melancho­licus met­sze­tek vi­lága, si­ratta vejét, lá­nyát, magát, árva onokáját, szinte „va banque" ál­la­po­tába kor­bá­csolt szen­ve­del­mek­kel. A demonst­ratio mély­sé­gei lát­tán hir­te­len és te­he­tet­le­nül arra gon­dol­tam, hogy itt már pass!, nem te­he­tek sem­mit, a „miért?", a „ho­gyan esett?" kér­dé­se­ire nem kapok vá­laszt, a „kép­te­len­ség!", az „én nem te­he­tek róla!", a „velem ilyen nem tör­tén­het!" ki­fa­ka­dá­sait senki se hallja meg; – csend­ben, hi­de­gen, sü­ke­ten és vakon ültem. „Jaj ne­künk, már sírni se tud ez a nya­va­lyás nép!", szokta apám, Gyulay Do­mo­kos mon­do­gatni Csep­regi po­é­tá­nak, aki­vel éj­sza­kán­ként ef­fé­lék­ről vi­tat­koz­tak, s aki ugyan­csak ha­sonló vé­le­mé­nyen volt, bár soha nem fe­lej­tette el hoz­zá­tenni: „Sírni kevés; üvöl­teni kell. Ké­pes­nek kéne len­nünk rá, hogy na­ponta leg­alább ne­gyed­órát üvölt­sünk; sőt erre a célra üvöl­tödéket kel­lene lé­te­sí­teni!"

Könnyedén, à la légère karoltam át Fro­nius öreg­anyám pár­nás vál­lait, aki lá­gyan, mi­lyen ked­ves az ilyen moz­du­lat!, rám dőlt, és sűrű hüp­pö­gé­sek közt azt mondta: „Nem ért­hetsz te meg ebből sem­mit… És hol van, édes Is­te­nem, hol, hol az én lá­nyom?"

Lisztes, fáradt színű, ráncos arcát újra el­ön­töt­ték könnyek: ugyan­úgy, mint Gröber poli­zey kül­dön­cé­nek meg­je­len­te­kor; vé­kony, csu­pasz képű had­nagy szó­lí­totta re­sze­lős han­gon Gyulay Domo­kosné szül. Fro­nius assz.-t, hogy „en­ge­del­me­sen és meg­adás­sal kö­vesse", mire atyám, szobra az in­teg­ri­tás­nak, pénzt (!) du­gott anyám tás­ká­jába; öreg­anyám ugyan­olyan lá­gyan a naf­ta­li­nos szek­rény­nek dőlt és sírt, meg­adás­sal, ahogy a vég­képp meg­alá­zot­tak és ki­fosz­tot­tak te­szik, „liber­tas quae caput est omnium bonorum", de merre is az „a sza­bad­ság, mely min­den jónak kút­feje"?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szimion, drága pedant, mossa fel az elő­szo­bá­ban el­cse­pe­gett vért, mun­ká­ján és rajta sosem fog szél, zu­ha­tag, gőz, kő­szén­füst, csúz, hurut, rheuma­tismus, miasma; el­szánt mun­kál­ko­dá­sá­ban a „lélek lehel­lete".

Ebben a házban nincs senki, ki méltó vá­laszt adna akár az el­múlt na­pokra, akár az „el­szen­ve­dett időkre", mely, mint ol­va­som, „sok­szor bitanglók előtt fut­ván, nye­re­ség­nek nézi a ha­lált". Aztán Szi­mion na­vi­gál az ala­csony aj­tó­nyí­lások közt, behoz egy desz­ka­ko­por­sót; kint­ről csak za­va­ros ne­sze­zés; ké­sőbb tudom meg, hogy apám, Gyulay Do­mo­kos tes­tét, épen ma­radt vég­tag­jait egy vessző­ko­sár­ból öl­töz­te­tés nél­kül a desz­ka­lapok közé gyű­rik és a bib­lio­theca zöld posz­tós asz­ta­lán a ko­por­sót le­szö­ge­zik.

Szimion meséli sírva: „Borzadály, fi­a­talúr, az álgyú­golyó le­rö­pí­tette a fejét. A bá­nyá­ból fel­vo­na­tozta a ta­rac­kot egé­szen a kál­vá­ri­áig, ott lelte meg Csep­regi úr, és ő hozta haza."

A test nem is test, a kéz nem is kéz, a szív sem az, csak egy ro­hadt kis semmi – min­den ha­lot­tak keze, teste, szíve, ko­po­nyája, sem­mije.

Fronius öregapám izgatottan jár-kel. „Úgy, úgy!", szo­kott fel s alá sé­tál­ga­tá­sai köz­ben ef­féle sem­mit­mondó, de nél­kü­löz­he­tet­len jel­zé­se­ket adni, dúl-fúl, Csep­regivel se be­szél, elég volt neki meg­ér­nie ezt a napot ahhoz, hogy tudja, mától vég­képp ő pa­ran­csol majd a ház­ban, s hogy majd végre meg­mu­tatja, mit ér az ember, ha új­mó­di­san kell al­kal­maz­kodni az új situa­tióhoz.

A házban, a gyepes, patanyo­mos, szét­gá­zolt kert­ben, le­ta­po­sott zer­ge­vi­rá­gok, nyak­perc­füvek, kő­hú­rok közt (Garten) üres csönd, mégis el­fújta a szél a fel­hő­ket; – dög­lött, fül­ledt au­gusz­tus, a magas he­gyek tö­vé­ben még az er­dő­ből is a halál szaga: fegy­ver­le­té­tel, me­ne­kü­lés, exo­dus, fel­je­len­tés, erő­szak, le­fo­ga­tás, hi­te­ha­gyás, rá­gal­ma­zás, kín­zás, spa­nyol­csizma, ver­dikt és csá­bí­tás és con­solidatio

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tocsogás, gőtevadászat, oldatok, fecs­ken­dők, pre­pa­rá­lás; ám bé­kü­lé­keny­ség, vita se, for­ra­dalmi gesz­tus se, egy­ál­ta­lán: semmi se.

Apám, Gyulay Domokos eretnek, daróc ember, kiről senki se tudta, hogy meg­szállja majd az ön­gyil­kos­ság daemona, ki min­dig is má­niá­ku­san ta­gadta, hogy erő­sza­kot te­gyen iga­zán és lelki­ösmeretén, s a múlt héten meg­le­pe­tés­sze­rűen be­fu­tott len­gyelnek is ezt mondta:

„Nem értem én Önt, tábornok uram. Ho­gyan le­het­sé­ges, hogy ér­tel­mes és sza­lon­ké­pes em­be­rek a tel­jes szak­mai biz­ton­sá­guk tu­da­tá­ban, amely – és ez köz­tu­dott – a fe­le­lőt­len gesz­tu­sok­tól meg­óvja az em­bert, mégis ef­féle esz­te­len actiókra ve­te­med­nek? Ért­sen meg, a jám­bor, de józan észre hi­vat­kozva kér­dem: mi sar­kallja a hon­fit arra, hogy vi­lá­go­san lát­ható és vi­lá­go­san vesz­tésre álló ügy­nek nem­hogy szó­szó­ló­jává, de egye­nest apos­to­lává sze­gőd­jék? Vagy netán ez volna az echt unga­risch bo­toló? És lássa, még az sem zavar, hogy éppen Öntől és éppen me­ne­kü­lés köz­ben kér­dem ezt. Vá­la­szol­jon hát!" – mire a fel­kö­tött karú, nye­reg­ből le­pottyant, Eu­rópa-szerte ösmert, seb­he­lyes arcú, apró, je­len­ték­te­len ember pat­togó, el­foj­tott sza­vak­kal vá­la­szolt.

„Nézze, mérnök úr, én a maga lo­gi­ká­já­val, mely hideg, mint egy nya­lat parfé, nem kezd­he­tek sem­mit. Oly­annyira nem, hogy az ilyen scrupu­losus el­mék­kel nem vi­tázni kell, hanem le­szá­molni. Egy­szer és min­den­korra. Mert ahol nem ve­ge­tálni, de élni aka­runk, min­den ész­érv el­le­nére is, szét­te­kin­tés nél­kül és radi­calisan kell tenni, amit kell."

„Nézze ezeket a katonákat", mu­ta­tott az asz­tal­nál piros zsi­nó­ros hon­véd­be­kecs­ben ülő tiszt urakra, kik­nek arcán most semmi fe­szült­ség, s akik már biz­to­sak abban, hogy reg­gel még egy röpke, utolsó vágta, és át­úsz­tat­hat­nak a szé­les fo­lyón, hogy aztán majd napok, hetek múlva nyu­god­tan él­ce­lőd­hes­se­nek azon az ócs­ká­nak ti­tu­lált pá­to­szon, mely a szin­tén át­ha­józó Nagy Emig­ráns­tól ek­kép­pen szár­ma­zik: „le­bo­rul­tam hazám föld­jére, mi­előtt ha­tá­rán át­lép­nék, zo­kogva nyom­tam reá a fiúi sze­re­tet bú­csú­csók­ját; – egy csi­pet­nyi port vet­tem be­lőle ma­gam­hoz, még egy lépés és – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – úgy valék, mint tört hajó ron­csa, me­lyet a szél­vész kidob a ho­mokra egy siva­ta­gon…" – „egy el­ve­szett revo­lutiót nem quali­fikálhatunk ér­de­mein túl, de ezek­kel a ka­to­nák­kal, mivel az Ön által em­le­ge­tett és meg­kí­vánt szak­tu­dás­sal ren­del­kez­nek, s ugyan­ak­kor nem haj­lan­dók a szük­sé­ges­nél több ide­jü­ket fel­cse­rélni azzal, hogy mér­le­get ké­szít­se­nek a meg­va­ló­su­lás esé­lyei­ről, tehát: al­ka­lo­mad­tán nem elég kö­rül­te­kin­tőek, ahogy Ön mon­daná, nos, ezek­kel a ka­to­nák­kal akár cso­dákra is képes va­gyok. Aki ag­gá­lyos­ko­dik, ki­dob­juk vagy főbe lőjük; ren­det csi­ná­lunk, mint Ojtoznál, de min­den­kép­pen vissza­jö­vünk", fe­jezte be rövid vá­la­szát az asz­tal­főre ül­te­tett seb­he­lyes öregúr, s mivel a há­zi­gazda nem vá­la­szolt, egy rövid kor­tyot ivott az el­fo­gyasz­tott hagy­más sültre.

Apám, Gyulay Domokos nem kételke­dett a tá­bor­nok ha­tá­ro­zott sza­vai­ban, noha leg­szí­ve­seb­ben el­lent­mon­dott volna, újra és újra arra gon­dolt, vajon a mű­velt­ség ba­rá­tait miért nem lel­ke­síti ez a revo­lutio­när re­to­rika, vajon miért ta­szítja őket annyira a doktri­när túl­buz­gó­ság?

„Tudja, tábornok úr", válaszolt mégis, „a stati­cában vagy a geomét­riában, bár­hogy csű­röm-csa­va­rom, még sincs helye a szív­nek. Az alap­ku­ta­tást, per­sze, ha akar­juk, ha nem, el kell vé­gez­nünk, a to­váb­bi­ak­ban azon­ban az intuitión kívül szinte sem­mi­féle be­fo­lyása sincs az em­beri ösz­tö­nök­nek, je­len­tése az aka­rat­nak és az ér­zel­mek­nek aztán meg vég­képp semmi. Ha pedig bal­gán ef­fé­lék­ről be­szé­lünk, az nem egyéb, mint a vágy-filo­zó­fiá­ról szóló dis­puta. Ami pedig a ha­ta­lom meg­dön­té­sé­nek philo­sophiáját il­leti, ezt oly­annyira kü­lön­böző direc­tiók be­fo­lyá­sol­ják, hogy ál­ta­lá­nos­ság­ban szólva könnyen el­csé­pelt köz­he­lye­ket gör­get­he­tünk egy­másra."

Hogy a menekülők nem történet-philo­sophiai seminárra ér­kez­tek, hanem lépre csalt és a hegyi em­be­rek által el­fo­gott tár­su­kat ki­sza­ba­dí­tani, jól tud­tuk. Mégis ef­féle ke­serű ki­tö­ré­sek és ked­vet­len viták szín­hely­évé vált a Mörul-alji ház, mely­nek ebéd­lő­asz­ta­lá­nál do­hány­füst és liqueur­szag ter­jen­gett; túl­élők és vesz­te­sek ka­na­laz­ták a ra­gu­lét, a lel­kes, túl­buzgó hon­le­ány, anyám, Gyulayné sz. Fro­nius assz. főzt­jét.

„Bizony, bizony, érdekes, amit Ön mond", vá­la­szolt hu­nyo­rogva az első élő és va­ló­ban pro­fessio­nista revo­lutio­när, akit va­laha is lát­tam, az öreg len­gyel tá­bor­nok, „de to­vábbi vi­tá­nak nincs helye. Most és itt tel­je­sen cél nél­kü­li­nek tar­tom ezt az asszo­nyi le­fe­tye­lést. Kö­szön­jük a va­cso­rát" – mondta, botja után nyúlt, és meg­lepő gyor­sa­ság­gal ki­vo­nult hat tár­sá­tól kí­sérve a szo­bá­ból; – köz­tük volt Moso­nyi ka­pi­tány is ün­nepi dísz­ben; pa­nyó­kás tá­bori sip­ká­ját fe­jére nyomta s még az asz­tal vé­gé­ről sze­mé­vel jel­zett va­la­mit Li­di­nek, aki éppen tálat, po­ha­ra­kat, tá­nyért, csa­ládi ezüst-szer­vizt sze­dett le, majd ész­re­vét­le­nül ő is ma­gunkra ha­gyott. Apám, Gyulay Do­mo­kos az étel- és ital­pe­csé­tes ab­rosz fö­lött csönd­ben és tű­nődve szi­va­ro­zott.

A kutya, a macska, a mi kutyánk, a mi macs­kánk kó­bo­rol finom, puha lép­tek­kel a Gartenban, óva­to­san kém­leli a kerti házat, mely körül le­ta­posva, le­gá­zolva lactu­cák, sar­kan­tyú­vi­rágok, tár­ni­csok ágyása, fel­szag­gatva lö­veg­moz­dony­tól, álgyú­talp­fáktól az ön­tö­zött és gon­do­san nyírt gyep, à la française, mely­ben a mér­nök úr egyet­len passzió­ját lelte és több­nyire szót­la­nul, fehér, szé­les ka­ri­májú szal­ma­ka­lap­ban, lo­cso­ló­kan­ná­val és ol­ló­val te­vé­keny­ke­dett, ilyen­kor is szá­mí­tá­so­kat vé­gezve és el­len­őrizve az az­napi mé­ré­se­ket, majd ki­je­lölve a más­napi te­en­dő­ket; – el­ka­nya­rodva a kő­pad­tól, mely­nél né­hány hete fa­mó­zus moz­du­la­tok kö­zött látta Lidit és a le­tolt posz­tó­nad­rágú Moso­nyi ka­pi­tányt, aki akkor a kör­nyé­ken nem­csak hogy di­ri­gált, hanem meg­üt­kö­zött, gyújtó ha­tású be­szé­det rög­tön­zött, lam­pi­o­nos ün­ne­pélyt szer­ve­zett, vi­tába bo­csát­ko­zott a há­zi­úr­ral, Gyulay Do­mo­kos­sal, az el­len­ál­lás vél­hető esé­lyei­ről, majd szá­za­dá­val, se szó, se be­széd, egyik mi­nu­tá­ról a má­sikra el­por­zott a Sebes felé, hogy a po­lyák ge­ne­rál kí­sé­re­té­ben most egy éj­sza­kára vissza­tér­jen; – a kő­pad­tól né­hány lé­pés­nyire a pre­pa­rá­lá­sok, ol­da­tok ké­szí­té­sé­nek szín­he­lye, a fe­hérre me­szelt kerti ház.

„Nincs idő, nincs idő!", hallja a sut­togó, de iz­ga­tott be­szé­det a kutya, a macska, a mi ku­tyánk, a mi macs­kánk, és be­kém­lel a ko­vá­csolt­vas rá­cso­zatú ab­la­kon, és várja, hogy szeme ne csak a kinti, de a könnyű épü­le­ten be­lüli setétet is szokja, és fel­is­merje a do­bo­zok­kal, kar­to­nok­kal teli polc előtti ócska, mégis ké­nyel­mes cana­pét, mely­nek min­den rész­le­tét is­meri; a té­pett huzat min­táit, a gyű­rő­dé­se­ket, a fol­to­kat, a be­süp­pedt, ki­fe­küdt mé­lye­dé­se­ket, a fél­re­csú­szott rugók okozta de­for­má­ló­dá­so­kat. Meg­szokta a za­jo­kat, az is­tálló ne­szeit, az ál­la­tok fúj­tató nyug­ta­lan­sá­gát, a bőr­egér nesz­te­len hussa­nását, ege­rek, poc­kok, rág­csá­lók éle­lem utáni ka­pa­rá­szá­sát, a to­csogó, lápos kert­vég felől jövő han­go­kat, me­lyek
(= Sounds of Silence) csak a be­ava­tott fül­nek je­len­te­nek va­la­mit, ha egy­ál­ta­lán je­len­te­nek va­la­mit.

„Mit számít most az idő?!", hallja be­lül­ről a sut­to­gást, hogy aztán em­beri be­széd ne is hal­lat­szód­jék töb­bet, annál ki­ve­he­tőb­ben ru­ha­ne­műk finom su­ho­gása, majd a bőr ta­pin­tá­sá­ból eredő csi­sza­to­lás és egy vég­te­le­nül le­las­suló, arit­mi­kus moz­gás­ból eredő hang, mely a foj­tott, de egyre sza­ba­dab­ban ki­ve­hető só­haj­szerű li­he­gés el­le­nére olyan, mintha be­hor­pasz­tott te­nyér­rel csap­kodná va­laki a comb­ját; tompa csat­ta­nás, amely egyre fel­sza­ba­dul­tab­ban is­mét­lő­dik, hogy aztán el­nyomja egy szag­ga­tott, fáj­dal­mas sóhaj: ay-ay-ay!, majd újra kez­dő­dik, ha­sonló zaj­dísz­le­tek kö­zött min­den, kí­sér­te­ties las­sú­ság­gal és fi­nom­ság­gal, már-már szinte le is áll, aztán szinte a sem­mi­ből új­ra­szü­le­tik, két­ség­te­len bi­zony­sá­gára annak, hogy igen, Moso­nyi ka­pi­tány és Lidi, a cse­léd­lány igenis bent van­nak. A kutya, a macska, a mi ku­tyánk, a mi macs­kánk hom­lo­kát az ab­lak­nak tá­masztva néz a setét házba, tes­tén már meg­érezte, hogy itt va­ló­já­ban mi is tör­té­nik, aztán, hogy comb­jai közt tel­je­sen át­ned­ve­se­dett nad­rág­ját meg­igaz­gatta, ugyan­olyan csönd­ben és nesz­te­le­nül el­hagyja a kerti házat, ahon­nét vál­to­zat­lan ki­tar­tás­sal, kü­lö­nös zene, min­den fo­lyik to­vább

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

„Hozd a piócát!", kérlel a rém­sé­ges spec­taculumot fe­lejtve Fro­nius öreg­anyám, és tü­rel­met­le­nül zavar a kis­szo­bába; a hal­lon át a zárt ajtók megül szinte sem­mi­lyen zaj, be­széd­fosz­lány, moz­go­ló­dás, vagy lé­pé­sek kop­pa­nása a ha­jó­pad­lón, pedig bent apám, Gyulay Do­mo­kos össze­vissza­ság­ban, fel­is­mer­he­tet­le­nül, össze­rak­ha­tat­lan ron­csok­ban, cso­mók­ban, ru­ha­fosz­lá­nyok­ban a fű­zött vessző­ko­sár­ban, ha ugyan Csep­regi poeta min­dent fel­sze­dett a Kál­vá­ria statiói mel­letti fűből.

„Pintye szerint akkor már zavaros volt a szeme", me­séli ké­sőbb sírva Szi­mion, „aztán olyat kért, amit az­előtt so­hase. Mit te­he­tett a sze­gény kapus? Hozta a cső­ke­fét, töl­tő­fát, ki­vo­na­tolta a könnyű­álgyút, amit a Mér­nök úr fab­ri­kált a Mer­dák eré­nél. Pedig majd be­lé­sza­kadt az ina, mégis fel­húzta a bá­nyá­ból. Akkor meg el­lökte őt ma­gá­tól a Mér­nök úr. Fur­csa volt, hogy ez a két­mé­te­res ember be­fogja magát a bőr­ist­rángba, de sze­gény Pin­tye nem te­he­tett sem­mit. Azt hitte, hogy újra be­jöt­tek a fel­sza­ba­dí­tók és a Mér­nök úr je­lezni akar va­la­mit. A ké­sőb­ben meg­hal­lott lö­vést is így ma­gya­rázta, ezért osztán nyu­god­tan ült az üle­pén. Még azt se látta, hogy Csep­regi úr a föl­sze­dett test­tel el­bo­tor­ká­zik a bá­nya­kapu előtt, de ha látja is, a szür­kü­let­ben arra sac­colt volna, hogy ő is, akár Csep­regi úr, a kel­le­té­nél töb­bet ivott a cuj­kából."

Apámban, Gyulay Domokosban rég benne fész­kelt a ké­tely, ami­kor az öreg len­gyel és a hat csa­pat­tiszt ne­ki­vá­gott az orsovai útnak; dísz­egyen­ru­hás ka­to­nák kí­sér­ték a ko­csit, már nem tartva attól, hogy a ha­va­sok­ból guerillák ütnek raj­tuk, mint a na­pok­ban a sza­kál­las tá­bor­no­kon, aki el­té­vedt a stur­lók közt és be­zár­ták, rá­téve la­ka­tot, ör­dög­zárt, egy föl­des szo­bába.

A menet elporzása után Fronius Karl con­siliarius regius is elő­ke­rült nyolc-tíz sánc­pus­kás hegyi­em­ber­rel, akik látva, hogy a ker­tes ház­ban nincs több ide­gen, némi ta­na­ko­dás után elol­da­log­tak.

„Még mindig nincs itt a szá­mon­ké­rés ideje!", szólt Fro­nius doc­tor apám­nak, Gyulay Do­mo­kos­nak, „de pár nap és hely­re­áll majd a tör­vé­nyes rend"; – hátsó szo­bá­já­ból, hol eddig ön­kén­tes szám­ki­ve­tését töl­tötte, és kü­lön­féle capa­citásoknak hosszú és ki­me­rítő le­ve­le­ket kül­döz­ge­tett, össze­szedte nél­kü­löz­he­tet­len cók­mók­ját és fel­köl­tö­zött régi, utcai dol­go­zó­jába, be­pa­ran­csolta öreg­anyá­mat és lá­nyát, Gyulayné sz. Fro­nius assz.-t, és ke­mé­nyen le­hordta őket, je­lezve, hogy ami eztán kö­vet­ke­zik, azt saj­nos sem­mi­féle böl­csel­kedő kom­men­tár­ral se fogja a fa­mí­lia meg­úszni. „A sta­tus abso­lutus már­pe­dig min­dig az, amit én je­lö­lök meg, és sem­mi­féle esz­te­len hő­zön­gést nem fogok meg­tűrni!" – össze­gezte na­pi­pa­ran­csát és ve­jé­nek libe­ralis teszefoszaságára utalva meg­je­gyezte, hogy „bal­ga­tag­ság azt hinni, er­re­felé min­dig nyár van, meleg, fé­nyes nap­sü­tés, ne­ta­lán gond­ta­lan­ság és a szor­gos mun­ká­nak káp­ráz­tató va­rá­zsa, ahogy ezt el­ve­te­mült köl­térek ál­lít­ják, mert aki ef­féle lírai té­vely­gés­ben ve­ge­tál, az meg­ér­demli sze­ren­csét­len sor­sát!".

S hogy ez a költészetet vég­képp szám­űző meg­jegy­zés mennyire volt mély és pon­tos, azt apám, az első ma­gyar­or­szági vas­szer­ke­zetű ívhíd ter­ve­zője, pár nap múlva, ami­kor a fehér schlaf­rockos Gröber poli­zey ka­to­nái a házba be­fész­kel­ték ma­gu­kat, min­den erő­fe­szí­tés nél­kül meg­ta­pasz­tal­hatta.

A gyermek, a suhanc, a mi gyer­me­künk, a mi su­han­cunk el­ve­szítve ér­dek­lő­dé­sét az üvegbe zárt, jól­la­kott, unott és lassú mél­tó­ság­gal úsz­káló szív és ér­ze­lem nél­küli pió­cák iránt, az üveg­csét szinte lö­työg­te­tés nél­kül hozza le­felé a lép­csőn; Némedi lel­kész ér­ke­zik, fel­aj­zot­tan, gyö­kér­szerű disz­nó­szőr, rövid ba­ju­sza össze­ku­szálva – ki­mért lép­tek­kel halad a bib­lio­theca felé, ami­kor nyí­lik az ajtó és Fro­nius Karl jogi doc­tor lép ki a maga con­siliarius regiusi mél­tó­sá­gá­ban és szá­mítva arra, hogy Némedi lel­készt fél­úton, a vi­ruló élet és a ször­nyű halál táv­lata közt va­la­hol el­csípje, el­állja Némedi lel­kész útját, és torok­köszörülve ezt mondja:

„Márpedig maga, Istennek méltatlan és re­ne­gát szol­gája ebbe a szo­bába nem lép­het be!"

„Hát nemhogy nemzetét, a pietást is meg akarja ta­gadni?! Vén fe­jére ol­vas­sam rá, mit mond Urunk a ta­ka­rí­tat­lan hol­tak­ról?" – vá­la­szolt Némedi lel­kész nyu­god­tan, és lé­pé­seit las­sítva meg­állt Fro­nius öreg­apám orra előtt, és szi­go­rúan be­le­né­zett a sze­mébe.

„Noha csak fönt van bocsánat", bö­kött hü­velyk­uj­já­val a pla­fon felé, „én szol­gá­la­tai­mat jöt­tem vé­gezni és nem a hűség eré­nyé­ről dis­pu­tálni egy musz­ka­ve­ze­tő­vel!"

SZÓ, SZÓ, SZÓ! – jelent meg az aj­tó­ban Csep­regi poeta, és sú­lyos kezét rá­tette Fro­nius jogi doc­tor vál­lára, ami me­rő­ben vá­rat­lan for­du­lat volt, hi­szen Csep­regi poeta, ha csak te­hette, ki­tartó hű­ség­gel tar­tóz­ko­dott a vé­le­mény­nyil­vá­ní­tás­tól; hallga csak hallga!, írta is fur­ton­furt, Bodó­néhoz pró­bált ha­son­lí­tani, „aki – mert­hogy a bor árát kér­dik tőle – min­dig más­ról be­szél (va­gyis foly­ton a bor árá­ról nem be­szél)," fél­re­lökte az aj­tó­ke­ret­ben strá­zsáló öreg­apá­mat, és oku­lárja megül, véres, ma­sza­tos ru­há­ban, té­pett fel­öl­tő­ben, csám­pás, ki­ta­po­sott dor­kó­ban, nyíl­tan meg­vall­ván a nyelv al­kal­mat­lan­sá­gá­nak cré­dóját, szóla így: „Tes­sék be­jönni."

A gyermek, a suhanc, a mi gyer­me­künk, a mi su­han­cunk viszi a löty­kö­lődő víz­zel és na­dállyal teli üve­get; vat­tá­val tisz­títva a máj­fol­tos, össze­aszott szőrű, liszt­szí­nűre fa­kult, anya­je­gyes és szep­lős bőrt, öreg­anyám, Fro­niusné sz. Zsáry Krisz­tina assz. nyak­bő­rét, aki e sok­szor el­is­mé­telt moz­du­la­tok köz­ben ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát el­fe­ledve több­nyire csak ennyi kom­men­tárt fű­zött a gyer­meki opera­tióhoz: „Nem jó öreg­nek lenni…"; – a pió­cák rá se rán­tot­tak e mé­lyen mora­lisalo senten­tiára, miért is tö­rőd­tek volna a meg­könnyeb­bült, szinte ero­ti­kus só­haj­jal és li­he­gés­sel, mely a testi nya­va­lyájú ember mér­he­tet­len és ha­tár­ta­lan meg­könnyeb­bü­lé­sét jelzi?

Végre a gyermek, a suhanc, a mi gyer­me­künk, a mi su­han­cunk ül a zöld posz­tós asz­tal sar­ká­nál, s a hely­hez ké­pest eléggé el nem ítél­hető il­let­len­ség­gel röhög­hetnékje támad, mint már akkor, midőn tes­ti­leg meg­könnyeb­bült, gu­ta­üté­ses öreg­any­já­val be­lép­tek az ajtón és sor­ban, elébb Fro­nius doc­tor, aztán Némedi lel­kész, végül kissé ne­héz­ke­sen Csep­regi poeta ha­jolt le hozzá és ele­gáns csó­ko­kat hin­tet­tek hom­lo­kára; – Szi­mion, aki­nek friss pre­pa­rá­lá­sát sem mu­tat­hatta be, gyer­tyát gyújt, az asz­tal pe­re­mére rakja, köz­vet­le­nül a fe­nyő­ko­porsó mellé; ott, ott, össze­zagy­válva, láb­bal a fran­cia–német dic­tioná­riumoknak, fej­jel az atheni Venus­nak apja, Gyulay Do­mo­kos úr; semmi be­széd, kí­no­san üres csend és enyhe fe­nyő­il­lat, amit las­san el­nyom az el­csöp­penő gyer­tyák vi­asz­bűze.

Aztán, a teljes döbbenet után a gyer­mek, a su­hanc, a mi gyer­me­künk, a mi su­han­cunk fész­ke­lő­dik, és a hely­hez ké­pest mél­tat­la­nul, újra röhög­hetnékje támad, amint meg­szokva a szo­bá­ban szét­ter­jedt ho­mályt, látja, hogy öreg­anyja, Fro­niusné sz. Zsáry Krisz­tina assz. min­den át­me­net nél­kül sí­ró­ro­ha­mot kap és nehéz, el­gyö­tört teste zsí­ro­san ráz­kó­dik, aztán vál­lalva tel­jes ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát, egyre za­jo­sabb nyü­szí­tésbe csap át. Nem ért­he­ted, nem tud­ha­tod, még csak fo­gal­mad sincs a szen­ve­dés­ről, gon­dolja ma­gá­ban gúnnyal a gyer­mek, a su­hanc, a mi gyer­me­künk, a mi su­han­cunk, vajon nem a saját ha­lá­lát si­ratja-e most a gyá­szos gyü­le­ke­zet? Az atya él, ko­mo­ro­dott el: az előbb még itt ol­va­sott, vi­tá­zott Csep­regivel, né­zett át Fro­nius doc­toron és csó­válta a fejét a pre­paratum­ké­szítés vehe­men­tiáján – ész­re­vette öreg­ap­ján, ki a ko­porsó fe­jé­nél ült, hogy azon mes­ter­ke­dik te­nye­rét há­tul­ról a nad­rág­jába csusszintva és mé­lyen fe­ne­kébe szántva, hogy arany­ere visz­ke­té­sé­nek eny­hí­tést adjon, csak­hogy a moz­du­lat lát­vá­nyos és fel­tűnő, ezért öreg­apja fo­lya­ma­tos fész­ke­lő­dés­sel úgy pró­bált he­lyez­kedni, hogy e tit­kos mű­ve­let a leg­ke­vésbé le­gyen szem­be­ötlő.

„Imádkozzunk!" – mondja Némedi lel­kész Csep­regire pil­lantva, aki tö­ké­le­te­sen comme-il-faut ül­dö­gél a fél­ho­mály­ban: nem sír, nem manoeu­verezik, nem gon­dol lát­szó­lag sem­mire, a szo­bá­ban ülőkre pil­lan­tást se vesz­te­get, sá­padt, ránc nél­küli ördög; sá­táni ki­szá­mít­ha­tat­lan­ság­gal ter­pesz­ke­dik a he­lyén, mint aki tu­da­tá­ban van annak, ha kell, úgy is tud vi­sel­kedni, hogy senki se vegye őt magát észre; nem bic­cent, nem teszi össze kezét, „hall­juk, hát hall­juk, mikor csíp­he­tem el a reto­rica csap­dá­jába sé­táló papi dumát?".

„Imádkozunk hozzád, Urunk" – kezdi szá­raz, meg­szo­kott hang­ján Némedi lel­kész –, „fo­hász­ko­dunk hoz­zád nya­va­lyánk­ban. Hogy nap nap után mégis be­szé­lünk és nem más­hoz cí­mez­zük sat­nya mon­dan­dón­kat, azt Te min­de­nek­nél job­ban tudod. Tudod azt is, hogy ezt a cse­lek­vé­sün­ket a két­ség­beesés és part­ta­lan döly­fös­sé­günk szüli. Mert csak akkor szó­lunk Hoz­zád, ha ég a há­zunk, csak akkor be­szé­lünk, ha szá­mon­kérni­va­lónk van. En­gedd, Uram, hogy ezt el­mond­juk, tud­ván, hogy mind­ezek el­le­nére meg­hall­gatsz ben­nün­ket, gyarló em­be­re­ket, földi kí­gyó­kat.

Imádkozunk Hozzád először ezért a sze­ren­csét­len, nyo­mo­rult né­pért, amely, mint lát­juk, újra ki­hívta ret­tentő ha­ra­go­dat és a tes­tet fel­za­báló el­len­ség pré­dá­jára adta hit­vány, esendő ma­gun­kat, bün­te­té­sül azok­nak a cse­le­ke­de­tek­nek, ame­lyek­kel újra és újra el­árul és meg­ta­gad téged té­velygő natiónk. S ha nem kevés hi­bán­kat elő­szám­lál­juk és szá­mot adunk róla, mégis en­gedd, hogy meg­kérd­jük: miért súj­tasz ilyen ke­gyet­le­nül ben­nün­ket, miért vetsz ránk újabb és újabb szám­űze­tést, föl­dön­fu­tást, a leg­jobb eset­ben is ide­gen ko­vá­szú ke­nye­ret? Hát alább­va­lóak, bű­nö­seb­bek va­gyunk-e má­sok­nál, aki­ket a nya­kunkra zú­dí­tot­tál?

Könyörgünk Hozzád, Urunk, szánd meg né­pe­det, adj neki vi­gaszt, meg­bé­ké­lést a Te aka­ra­tod­ban, meg­nyug­vást szán­dé­kod­ban. Ké­rünk, Uram, ké­szíts fel ben­nün­ket, hogy el­vi­sel­hes­sük nyu­godt lé­lek­kel a kö­vet­kező, nem ke­vésbé sú­lyos meg­pró­bál­ta­tá­so­kat, me­lyek hi­tet­len né­pedre vár­nak. Van-e ki­tar­tás és ele­gendő erő ben­nünk, tud­juk, merő theo­ria. Légy hát ve­lünk a hall­ga­tás és meg­pró­bál­ta­tás alatt, noha pon­to­san tud­juk szán­dé­ko­dat és ren­de­lé­se­det: »Min­den nép olyan, mint a víz­csepp a vö­dör­ben, csak annyit szá­mí­ta­nak, mint por­szem a mér­le­gen, mint a ki­kö­pött nyál, annyit érnek. Tűz­gyúj­tásra sem elég Li­ba­non, nem elég az összes négy­lábú a véres ál­do­zat­hoz, az összes nem­zet semmi, sem­mi­nek szá­mí­ta­nak.«

Imádkozunk Hozzád másodszor ennek a ház­nak la­kói­ért. Test­vé­rünk, ki hol­tan fek­szik a desz­kák kö­zött, mé­lyen mora­lis ember volt, mo­so­lyogni is tu­dott gyar­ló­sá­ga­in­kon, ugyan­ak­kor soha nem adott fel sem­mit. Ő sem volt, nem le­he­tett tö­ké­le­tes, de ebben az órá­ban ne várd tő­lünk, hogy eré­nyeit és té­ve­dé­seit a maguk tel­jes­sé­gé­ben elő­szám­lál­juk. A döb­be­net és a koz­mi­kus rész­vét se­reg­szem­lé­jét tart­juk itt, ha róla be­szé­lünk, akkor is, ha asszo­nyá­ról szó­lunk, kit el­hur­col­tak és még most is fogva tar­ta­nak. Ké­rünk, le­gyen ereje a fáj­dal­mat fér­fi­a­san vi­selni, most, a szen­ve­dé­lyek óce­án­ján a kor­mány nél­kül való hány­ko­ló­dás ide­jén.

Aki helyesen olvassa a taní­tást, sa­ját­sá­gos ál­la­potba kerül: egy­szerre lázad és nyug­szik a lélek, egy­szerre von kér­dőre és egy­szerre lel mé­lyen­szántó ma­gya­rá­za­tot, egy­szerre válik tö­ké­let­lenné és a böl­cses­ség föld­jévé a világ. De a lélek, mint a ti­be­tiek is hi­szik, tel­je­sen kor­lát­ta­la­nul, vég­ze­te­sen sza­bad, és azt teszi ma­gá­val, amit akar és az tör­té­nik vele, amit el­ha­tá­roz.

Imádkozunk az elhunyt családtagjai­ért, itt­ma­ra­dottakért, az ár­vá­ért, aki még kép­te­len a mon­dott sza­vak ha­tár­ta­lan­sá­gá­ban el­me­rülni.

Kérünk, Urunk, hallgass meg minket, add meg ne­künk a lélek bé­ké­jét, még kövek közt mor­zso­lódva is. Amen."

Fronius doctor nem biccentett a vég­szó el­hang­zá­sa­kor, pedig szo­kása volt áj­ta­tos­ko­dá­sá­nak ef­féle kül­ső­ség­gel nyo­ma­té­kot adni, ké­sőbb, az elő­szo­bá­ban oda­ve­tette Némedi lel­kész­nek, aki Csep­regi po­é­tá­val tár­gyalt, fenn­köl­ten, őr­gróf, ha­rag­gal, szi­szegve, de azért úgy, hogy le­he­tő­leg min­denki hallja: „Ezért a fo­hász­nak ti­tu­lált há­bor­gá­sért még szá­mol­nunk kell!", de mi­előtt szó nél­kül ud­vari dol­go­zó­jába ve­tette volna magát; most hir­te­len nem tudta, mi is a te­endő, annyira meg­le­pő­nek ta­lálta a rög­tön­zött imát.

Csepregire nézett, apám legjobb cim­bo­rá­jára (a poeta egyik míves ro­mán­já­ban így jel­le­mezte atyá­mat: „gya­kori vi­dí­tója ő, ivó­cim­bo­rája és hét­pró­bás hi­te­le­zője, be­ava­tottja utó­pisz­ti­kus, vi­lág­rom­boló áb­ránd­jai­nak; bo­tor­sá­gai­nak rez­ze­net­len fülű meg­hall­ga­tója") – nos, Csep­regi a ke­zeit az ima alatt sem kul­csolta össze, ki­hú­zott, egye­nes de­rék­kal hall­gatta Némedi lel­kész ora­tióját, és néha bó­lin­tott, ami­ről senki sem tudta, vajon a kár­ör­ven­dés vagy a he­lyes­lés gesz­tusa volt-e; Öreg­anyám te­kin­té­lyes sú­lyá­val ter­pesz­kedve szi­po­gott a szé­kén, a be­széd utáni süket csön­det nem törte meg semmi, még Szi­mion pisz­mo­gása se a köny­ves­polc mel­lől; kint már setét este volt, ko­szos port ka­vart a Murga fe­lőli szél, trá­gya­bűzt és disz­nó­szar erős sza­gát hozta be a nyi­tott ab­la­kon.

„Hát, lelkész uram, vegyük elő az irónt!" – szólt ha­tá­ro­zott, fér­fias han­gon, radi­calisan meg­törve a za­vart és fe­szült csön­det Csep­regi poeta; apám, Gyulay Do­mo­kos író­asz­ta­lá­hoz ült és pa­pír­la­pot hú­zott elő.

Némedi lelkész hozzáhajolt és né­hány szót ve­tett oda, majd vissza­ült a zöld posz­tós asz­tal­hoz, öreg­anyám mellé, apám ko­por­só­já­hoz és hagyta, hogy Csep­regi úr dol­goz­zék s hogy majd met­sző kri­ti­ká­val il­lesse a vég­ered­ményt.

Csepregi poeta ösmerve, sőt!, jól ösmerve a belletris­tica ilyen-olyan csű­ré­sét-csa­va­rá­sát, ösmerve jó né­hány irályt, ki- és meg­dol­go­zott tánc­ren­det, pass-pignont, s ha kel­lett, le­vette, ha kel­lett, ki- és be­for­dí­totta a mun­dért, plundrát, be­ke­cset és bun­dát, sag'schon ahogy tet­szik: mű­vé­ben, a nagy meta­physicus-román­ban erről he­nyén, de pon­to­san jel­le­mezve így be­szélt: „réges-rég meg­sü­ke­tül­tünk az anti­mime­ticus anti­logi­cus, anti­meta­physicus, ön­ma­gát arrière-garde ku­tya­bőr­rel fel­ne­me­sítő, nyelv­tisz­to­gató-csi­gázó-criti­saló-kilú­gozó-fosz­to­gató-ron­csoló, visualis-phoni­kus-con­ceptualis-multi­media­lis-defecalis moz­gal­már szö­veg­írás leg­na­gyobb része iránt, sőt ha­lá­lo­san rá­un­tunk", s mun­kája köz­ben néha üve­ges szem­mel né­zett a ha­lotti asz­talra; – vo­nal­zót vett elő és fe­kete téntá­val be­ke­re­tezte a pa­pír­la­pot, majd apró, calli­graphicus, tisz­tán ki­ve­hető kéz­írás­sal ki­töl­tötte az üres he­lyet.

CSÖND! CSÖND! CSÖND!

36 éves korában meghalt barátunk, szövetségesünk és fegyvertársunk Gyulay Domokos – DE GENERE KAPLONY –, korunknak egyik legjelentősebb magyar ingénieur-je.

Tünékeny, bódult és felszínes volt az öröm, amely a folyt évben megvigasztalá az ország lakóit, esotericus giccsnek hat ma már a hír, amely a gyógyulás hozsannájával süvített rónán és bércen, patvaron és ej-mi-a-kőn.

Szellemünk localis meghatározottságú téveszméje, hogy itt megragadóbb és állandóbb a gyász érzete minden szűkagyú örömködésnél, de hát itt mindig is a ,korlátozott autonómia’ spanyolcsizmáiban ropogtatjuk gopakunkat, igazodva a mindenkori honi táncrendhez.

Továbbá aztán már nem manipulálva az amúgy is agyonmanipulált agyakat, jelentjük, hogy a férfiú, ki nem díszágyon, de széttrancsírozva és merő testi összevisszaságban hever egy biliárdasztalból átalakított könyöklőn, önálló és souverain gondolkodásra serkentett, tervei, conceptiói meghatározó jelentőségűek a mai magyar szerkezettanban.

Fundamentalis műve, merész céljai és botor melléfogásai, nem egészen átfogó tisztánlátásai – persze, persze! látásunk korlátozott és beszennyező! – kiegyensúlyozottá és ingerültté tették egyszerre. Hivatalos elösmerésben is volt része, amit nem egészen következetesen végigvitt, liberalis, emiatt aztán a radical gondolkodástól messze eső mentalitásával magyarázhatunk. Még megtűrt alakváltozata volt ő honi csirkefarmunknak.

De hát vonulj magadba: légy több, mint irigy és kapzsi, alacsony és földhözragadt, mohó és barbár, gyilkos, tolvaj, buta horda!

Csönd legyen, éretlen ricsaj ne zavarja a halottak nyugalmát! Ezzel a halállal is merénylet esett a szabadság ellen – újra elmélyült a lidércnyomás, melytől menekülni szeretnénk.

Öngyilkos barátunk, fegyvertársunk testének eltakarítása e folyó hó utolsó napján lesz a sebesi Öregtemető koporsósházából.

A GYÁSZOLÓ CSALÁD

Amikor Némedi lelkész szemét hunyor­gatva, néha le­téve a váz­la­tot, döb­ben­ten ol­vasta a gyász­je­len­tést, Fro­nius öreg­apám ki­hasz­nálva a pil­la­na­tot, hogy vele most éppen senki sem tö­rő­dik, az est fo­lya­mán elő­ször, szé­kén kissé fel­emel­kedve si­ke­re­sen be­nyúlt nad­rág­jába, resz­ketve ha­tolt be visz­kető arany­erét rejtő cipói közé, szeme el­ho­má­lyo­sult, és nem hall­hatta Némedi lel­kész fínom, ha­lot­tas ház­hoz min­den­képp illő ud­va­rias sza­vait.

„Tudja jól Csepregi uram, hogy én a magam ré­szé­ről he­lyes­lem és tá­mo­ga­tom az ön radi­calis esz­méit, jól­le­het nem értek egyet a néhol ön­célú és bru­ta­lis mo­do­rá­val, de ha ezt az iro­mányt ez a vén hülye meg­látja, nem fogja to­le­rálni a styl­jét."

„Szarok én a tili-toleráns ha­talmi poli­ticára!", vá­la­szolt Csep­regi poeta olyan han­go­san, hogy Fro­nius con­siliarius regius ijed­ten sza­kí­totta meg édes manoeuverezését, vissza­zuttyant ere­deti he­lyére és kény­te­len volt fi­gyel­mezni a fel­bő­szült poetára, „ha nem tet­szik és nem megy át, még egy­szer mon­dom, sza­rok rá. Tisz­te­le­tes uram, éppen ma­gá­nak, ki ugyan­az­zal az anyag­gal dol­go­zik, tud­nia kell, hogy a nyelv becs­te­le­nül utili­tarius!"

Ezzel felkelt és kivonult a ha­lot­tas szo­bá­ból; Némedi lel­kész nem te­he­tett mást, kény­sze­re­det­ten oda­vitte a fo­gal­maz­ványt Fro­nius jogi doc­tor­hoz és con­siliarius regius­hoz, aki a gyer­tya­láng felé for­dítva rez­ze­nés­te­len arc­cal ol­vasta a passust, le­tette, majd fog­hegy­ről oda­ve­tette a nyu­god­tan fi­gyelő lel­kész­nek: „Maga most men­jen ki!"

Aztán, hogy idegen, hívatlan, kí­ván­csis­kodó és to­la­kodó szem nem látta, ügyelve a moz­du­lat ha­tá­ro­zott­sá­gára – úgy érez­tem, volt benne va­lami a gö­rény has­fa­lá­nak át­vá­gá­sa­kor ér­zet­tek­ből –, vé­kony, hosszú uj­jai­val fi­nom­kodva tartva a pa­pírt, mintha az szennyes és fekália­lés volna, él­vezve a lassú meg­sem­mi­sí­tés lát­vá­nyát, hi­de­gen, kom­men­tár nél­kül szét­tépte a gon­do­san be­ke­re­te­zett pa­pi­rost és az asz­tal alá lökte; apám, Gyulay Do­mo­kos – de genere Kaplony – asz­tala alá

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

| 8. |

„Zsinórral kihányt dolmányban, csá­kós kal­pag­ban, ke­mény lép­tek­kel ha­ladt a v-i uccákban, s ha sé­tára ment is, a fe­kete sü­ve­ges, és fehér aba­kö­pe­nyes haj­dú­káp­lár a sar­ká­ban járt ma­gyaró­pál­cá­val és út­köz­ben a csa­var­gót, sza­bad­szájút, ká­rom­ko­dót ahol érte, a tett­he­lyen meg­csa­patta. Ha va­sár­nap este nyolc óra után a céh-há­zak­ban a mes­te­re­ket po­ha­rak közt ta­lálta, men­ten meg­bír­sá­golta őket a céh­láda ja­vára" – a fi­a­tal Fro­nius Karl ju­ra­tus me­rengve ol­vasta e há­nya­veti so­ro­kat, ami­kor még nem dön­tött, mi­féle szak­pá­lyára adja a fejét, csak annyit is­mert fel rög­tön az első fu­val­latra: neki ezzel az em­ber­rel ta­lál­koz­nia kell!

Szinte lényegtelen is, miféle úton-módon jön létre a con­nectio, de szük­sége lesz ennek az em­ber­nek se­gít­sé­gére. Mert abban biz­tos volt, hogy a natio­nalis té­vely­gé­sek és libe­ralis té­to­va­sá­gok ide­jén a sta­tus quó-t csakis az ef­féle mo­rál­lal lehet fenn­tar­tani. A haza ér­de­kei min­den­nél fon­to­sab­bak!

De hát hogyan értsük azt a hazát, ha a ren­det meg­csa­pa­tás­sal és egyéb har­cias meg­ol­dás­sal lehet fenn­tar­tani? Havas tanár, kinél a jogot ta­nulta, s aki hamar ész­re­vette Fro­nius doc­tor ka­ma­toz­tat­ható ké­pes­sé­geit és sze­rette volna maga mellé venni és a cen­sori pá­lyára lökni, de az egy­ügyűn vissza­vá­gyott szü­lő­föld­jére, meg­unva a theatrumok csa­po­dár elő­adá­sait és a szék­vá­ros nyüzsgő, zajos éle­tét; el­árulta, semina­riumi tan­órán kívül, hogy a ci­tált új­ság­cikk fő­sze­rep­lője nem más, mint B. Ödön gróf, akire „ott fent", bö­kött a Duna felső fo­lyása felé a tanár, most a „re­form­csir­ke­fo­gók el­leni kam­pány során a leg­na­gyobb vá­ra­ko­zás­sal te­kin­te­nek".

Fronius Karl másnap Havas tanár aján­ló­le­ve­lé­vel a zse­bé­ben ko­pog­ta­tott a B.-pa­lota ka­pu­ján. Ha sze­ren­csé­nek lehet ne­vezni azt, ami az ilyen vé­let­len­szerű ta­lál­ko­zá­sok után tel­je­se­dik be, akkor Fro­nius ju­ra­tus­nak sze­ren­cséje volt: Ödön gróf ke­gye­sen fo­gadni mél­tóz­tatta.

Későtavaszi napfény tűzött be a ter­mek ab­la­kain, de ő nyo­mát se látta a várt dí­szes ba­rokk pom­pá­nak és gaz­dag­ság­nak; azért jól­esően nyug­tázta, van­nak még mások is, akik le­hány­ják ma­guk­ról az álság hamis mas­ka­ráit és sze­rény­sé­gük­kel tün­tet­nek az éssze­rű­ség mel­lett.

Magos, vékony, égimeszelő ember volt Ödön gróf, s amíg újra, me­mo­ri­ter, Havas tanár ki­me­rítő káder-so­rait ol­vasta, Fro­nius fo­ko­zódó döb­be­net­tel vette észre, hogy a gróf, el­len­tét­ben a róla ké­szült új­don­dász-cik­kel, félig vagy tán egé­szen ita­los. Ré­szeg! S hogy vég­képp meg­erő­söd­jék ész­re­vé­tele, maga a vé­kony há­zi­gazda állt fel és saját­kezű­leg ke­vert „üdítő coctail-lal" kí­nálta a bol­dog­ta­lan ifjút.

„Egészségedre collega! Mondd csak, mi­féle köz­írá­so­kat em­le­get itt Havas tanár?" és egy hú­zásra le­en­gedte a ke­serű lét, s csak azután né­zett mély, átütő sze­mei­vel Fro­niusra. Ő ha­bo­gott va­la­mit, hisz rég el­fe­lej­tette és a stu­diumok rop­pant meg­eről­tető és rém­sé­ge­sen ko­moly mun­kái­hoz ké­pest gyer­mek­ded já­ték­nak tar­totta azt az egy­ne­hány ész­re­vé­telt és pamph­letet, ame­lyet a szék­vá­rosi hír­har­so­nák­ban tett közzé.

„Halljuk, mit írtál a politi­ká­ról?", kér­dezte to­vábbá a gróf; „légy ke­gyes, idézd fel nekem!"

Fronius kissé kelletlenül és feszengve, de egy kész, sze­replő actor be­le­élé­sé­vel gör­dü­lé­ke­nyen és theatrá­lisan eresz­tette ki a hang­ját. Bár szé­gyellte, hogy fej­ből is képes idézni saját, oly ne­he­zen leírt so­rait.

„A legszebb os­tor­hang­ver­seny­ben ré­sze­sü­lünk most reg­gel, este. Aki­nek erről fo­galma sincs, majd el­mond­juk. A bér­ko­csis­ok­nak t. i. itt a vá­ros­ban téli idők­ben ke­ve­sebb kere­setök lévén, hogy el ne unják ma­go­kat, kör­be­áll­nak hatan-heten, s a ha­tal­mas ka­ri­ká­sok­kal órá­kig pat­tog­nak a szom­szé­dok ki­mond­ha­tat­lan örö­mére. Ha volna rend­őr­sé­günk, mi is ad­nánk va­la­mit a ke­zébe – pat­togni."

Ügyefogyottan megállt, várt.

„So, so", válaszolt elmerengve a magos, égi­me­szelő ember. „Nem is a kis lec­kécske ér­de­kes, hanem maga az irá­nya! De men­jünk to­vább a must­rá­ban!"

Fronius Karl, később jogi doctor, a még ké­sőbb jogi doc­tor és con­siliarius regius így ke­rült hi­va­tali, majd ba­ráti con­nec­tióba Ödön gróf­fal; – az első lá­to­ga­tás em­léke nem­csak hogy ki­tö­röl­he­tet­len nyo­mot ha­gyott benne a maga fur­csa han­gu­la­tá­val, lec­ke­fel­mon­dá­sá­val és saj­nos, a magos, égi­me­szelő ember káros szen­ve­dé­lyé­vel (ami aztán épp Fro­nius Karl hegyi bir­to­kán ért oly csú­fos véget mind­örökre), de carrierje is itt in­dult, ebből a szo­bá­ból, amely­ben néha oly ott­ho­no­san járt ki és be. De nem fe­lej­tette Ödön úr ka­ma­szos mo­so­lyát se, ahogy végül az ötö­dik „coctail" után fel­áll­tak, s mivel a Fro­nius-csa­lád­tör­té­net fel­vá­zo­lá­sá­val a leg­meg­bíz­ha­tóbb infor­ma­tiókat adta, sőt, a há­zi­gazda va­lami tá­voli, ködbe vesző ro­kon­sá­got is em­le­ge­tett, még­pe­dig a Buchwald-féle anyai ágról, de ennek az egyéb­ként jól tá­jé­ko­zott Fro­nius már nem tu­dott utá­na­gon­dolni. Azt sem tudta, hogy az ef­féle urak éppen csak az Úr­is­ten­nel vagy Esze Tamás tal­pa­sai­val, netán Nyúzó Mi­hály an­gya­lai­val nin­cse­nek vér­ro­kon­ság­ban. Ennek el­le­nére mé­lyen meg­ha­totta a ke­dé­lyes hát­ba­vá­gás és a kor­mány­fér­fiú azon ígé­rete, hogy: „majd szét­né­zünk, mit te­he­tünk érted."

Este még mulatni vágyott, de még az ócska Prückler-féle ser­házba be­menni sem mert, tar­tott tőle, hogy va­la­mely csél­csa­po­dár os­ko­la­tár­sá­val még ott is ta­lál­koz­hat. Jól sej­tette, nagy­szájú, pon­to­sab­ban: sza­bad­szájú korcsma­töltelék és zül­lött sza­bad­elvű colle­gái éppen ott ver­ték nagy han­gon a ferb­lit, így hát ott­hon kuk­solt fe­ne­ket­len nagy örö­mé­ben lá­zasra gyúlt fan­tá­zia­ké­pek­kel.

Hogy miért magányos, soha nem töp­ren­gett – kutya a ve­rést, úgy meg­szokta. Hi­de­gen kö­szönt a há­zi­asszony­nak, há­zi­úr­nak, colle­gának, tisz­te­let­tel ta­nár­nak, fel­jebb­va­ló­inak, pa­rancs­ár­nak, ám soha nem for­dult meg a fe­jé­ben, hogy va­la­ki­vel szo­ro­sabb kap­cso­latba ke­rül­jön. Nem kért pénzt, jegy­ze­tet, ba­rát­sá­got, sze­rel­met köl­csön – azt gon­dolta, ilyen­nek kell len­nie az élet­nek, már­pe­dig ha ilyen egy­szerű a schema, akkor mint ló­dult eszű, minek pat­tog és pesz­ter­ke­dik egy olyan forma iránt, amely sose volt, sose lesz és per­sze sose állt és sose fog állni a moral vas­tag ta­lap­za­tán.

Hiába szeretett volna „lazítani", hig­gadt ve­lő­vel szo­bá­jába zár­kó­zott és várta a hol­nap hí­reit. Ké­sőbb, hosszú évek múlva vissza­gon­dolva a gróf­fal való meg­is­mer­ke­dés kö­rül­mé­nye­ire, maga cso­dál­ko­zott a leg­job­ban, hon­nét vette ma­gá­nak a bá­tor­sá­got, hogy egy­szerre ma­gá­tól a nagy Havas pro­fessor­tól mert aján­ló­le­ve­let kérni. Ennek csu­pán az a ma­gya­rá­zata, hogy mint jog­ta­nár­ban és mint cen­sor­ban is mér­he­tet­le­nül bí­zott; – be­szély­cyclusa, mely a Ta­nul­má­nyi Bi­zott­ság mun­ká­já­nak meg­re­for­má­lá­sá­ról szó­lott, kéz­írási for­má­ban Fro­nius leg­fel­sé­ge­sebb ol­vas­má­nyai közé tar­to­zott.

Másnap reggel, az elsők között vo­nult be az uni­ver­sitasra és bol­do­gan je­len­tette az ered­ményt protegáló­jának, aki mo­so­lyogva és meg­elé­ge­det­ten fo­gadta a hírt és per­sze to­vábbi oda­adó buz­gól­ko­dásra ser­ken­tette az ifjút. Ké­sőbb, semes­terének végén, midőn már ké­szen állt rá, hogy hi­va­ta­lát a messzi hegy­vi­dé­ken, a Mörul al­já­ban el­fog­lalja, a jog­ta­nár volt az egyet­len, aki­től Fro­nius a hely­zet­hez illő ko­moly­ság­gal el­bú­csú­zott; ugyan­olyan szí­vé­lyes és derűs volt mes­tere, mint azok­ban a na­pok­ban, ami­kor sze­líd erő­szak­kal a pá­lyára po­fozta. Egye­ne­sen dedicalt ta­nul­mány-jegy­ze­tet adott neki: in memo­riam. Soha többé nem látta, csak annyit írt róla Ödön egyik epis­tolájában, hogy a nagy ár­vízi men­té­sek­nél „arsz­lán-mód", de­re­ka­san helyt­állt.

Fronius Karl jogi doctor születé­sé­től fogva pipinc ember volt, s az is ma­radt ha­lá­láig, oka volt rá, hogy vissza­hú­zódó vad, sér­tett bi­valy, ke­rülje az em­be­re­ket. Ha van ma­gya­rá­zat, akkor meg­bo­csát­ható a té­to­va­ság; ef­féle la­pi­dá­ris oda­ve­té­sek­kel győz­ködte magát, ha nehéz, kétes ki­me­ne­telű dön­tés elé ke­rült. Asszo­nyi instinc­tussal érezte, ho­gyan kell vá­lasz­ta­nia: vá­rat­la­nul szí­vé­lyes kap­cso­lata Ödön gróf­fal fel­sza­ba­dí­totta ko­rábbi ólom­ne­héz­ségű teszefoszaságából, s ez hi­va­ta­lá­ban meg­könnyí­tette mun­ká­ját, de vál­to­zat­la­nul tud­nia kel­lett, hogy cse­ne­vész, nápész, semmi kis em­berke, aki­nek sose vol­tak fel­tűnő si­ke­rei se a tár­sas élet­ben, sem pedig a nők­nél. S ha már ju­ra­tus évei alatt a szék­vá­ros­ban nem járt mu­lat­sá­gokra, ke­dé­lyes pol­gári tánc­vi­gal­makra, me­lyet a fér­fiak se­re­ges­tül lá­to­gat­tak, bár az ő ké­nyes íz­lése sze­rint való del­nők mél­tó­sá­gon alu­li­nak tar­tot­ták, hogy azo­kon meg­je­len­je­nek, bár sej­tette, hogy ennek abso­lute nincs más oka, mint­hogy ná­lunk a kissé va­gyo­no­sabb pol­gári osz­tály sze­reti magát ki­adni haute volée-nak, így aztán ál­lo­más­he­lyén még job­ban be­zár­kó­zott.

Collegája, Lidi Sándor, e nagy életű és híres nő­faló fér­fiú volt az, ki meg­szánta a ma­dár­fejű, amúgy min­dig ké­nye­sen ele­gáns, hír­ne­vére gör­csö­sen vi­gyázó gya­kor­no­kot. Be­mu­tatta a vá­roska né­hány elő­kelő fa­mí­liá­já­nak, de látva, hogy e visi­tatiók szó sze­rint sem­mit­te­vés­sel vég­ződ­nek, egy szép napon, késő dél­után meg­lá­to­gatta bé­relt la­ká­sán, amely in­kább köz­könyv­tárra, mint­sem egy há­za­su­landó ifjú le­gény­la­kás­ára em­lé­kez­te­tett.

Fronius doctor nem kis meglepeté­sére Lidi Sán­dor három pa­lack italt ha­lá­szott elő ka­bátja alól, és el­len­áll­ha­tat­lan szi­gor­ral a magát kel­lető há­zi­gazda orra alá tar­totta a bűnös po­ha­rat. Fro­niuson ott, abban a mi­nu­tá­ban erőt vett ere­dendő gyen­ge­sége, és hir­te­len vá­lasz­tott mes­te­rére, B. Ödön grófra gon­dolt, ki a köz­hírré do­bolt kér­lel­he­tet­len absti­nent­iája el­le­nére sűrűn fo­gyasz­totta a hegy levét, de más, ége­tett pár­la­to­kat is, és hir­te­len, sza­bó­dás nél­kül el­fo­gadta a kí­nált italt. Ugyan maga is érezte, hogy csú­szós útra té­vedt, de egy-két óra múlva nem tö­rő­dött e lej­tőn való kor­cso­lyá­zás esé­lyei­vel. Le­hunyta a sze­mét és gör­csö­sen fi­gyelte, mi­lyen ret­tentő kárt tesz benne az ele­jén ke­serű, majd vá­rat­la­nul kel­le­mes ízű és za­matú ve­res­bor.

Doctor Lidi azzal folytatta mester­ke­dé­sét, hogy fínoman, de a kellő pil­la­nat­ban, még innen a le­ré­sze­ge­dés ha­tá­rán, kö­ve­tésre szó­lí­totta fel az aka­ra­tát vesz­tett, spic­ces em­bert. Fro­nius jogi doc­tor ké­sőbb nagy igye­ke­zet­tel és memoriá­jának tel­jes igény­be­vé­te­lé­vel recon­struálta, hogy la­ká­sá­ról egye­ne­sen arra a helyre men­tek, amely­ről vi­lá­gé­le­té­ben, palam et pub­lice, a leg­sö­té­tebb tó­nus­ban nyi­lat­ko­zott.

A városi kupleráj koszos, félreeső uccában ál­lott; a goth íz­lésű temp­lom előtti par­kos ré­szen kel­lett el­ha­ladni, szép nö­vésű pla­tá­nok alatt, s addig ösme­rős csa­pá­sok men­tén, ki a köz­te­mető felé, majd át a bolti ne­gye­den, egye­ne­sen az in­dó­ház felé. Maga a ház ipa­ro­sok, ke­res­ke­dők, sőt fu­va­ro­sok és sza­bad­sá­gos ka­to­nák által lá­to­ga­tott épü­let volt; komor, eme­le­tes tömbje ki­hí­vóan emel­ke­dett ki a kör­nyező sze­gény­la­ká­sok egy­hangú gyű­rű­jé­ből. „Négy fo­rin­tért szo­pás-nya­lás!" hal­lotta néha az iro­dá­ban Lidi doc­tor be­szá­mo­ló­ját és kaján él­ve­teg­sé­geit, amint a töb­bie­ket fél­re­vonva az ablak mel­letti mé­lye­dés­ben a „lá­nyok­ról" be­szélt, s utó­lag arra kel­lett gon­dol­nia, nem vé­let­le­nül ere­gette az obscen ki­fe­je­zé­se­ket ta­nult colle­gája oly han­go­san, hogy ő is hallja, noha asz­tala mel­lett olyan lár­va­arc­cal ült, ami nyil­ván­va­lóvá tette: ő nincs itt, ő nincs jelen, ő actá­kat je­gyez, ő nem lát, ő nem hall sem­mit. Piha.

Tovább folytatták gyomrosok és be­le­sek tem­pó­zá­sá­val az épü­le­ten belül is az ita­lo­zást, és doc­tor Lidi, ki napi hí­rei­nek meg­fe­le­lően, va­ló­ban szer­fö­lött ott­ho­no­san moz­gott az in­téz­mény­ben, ma­gá­hoz in­tett egy Aranka névre hall­gató höl­gyet; – „va­ló­sá­gos mű­vész­nőt mu­ta­tok be neked, kér­lek tisz­te­let­tel", ve­he­men­sen karon fogta az unott le­ány­zót és kért egy tiszta po­ha­rat, majd el­por­zott a setét hall másik sarka felé. Ké­sőbb arra sem em­lé­ke­zett, ho­gyan ke­rül­tek el onnét az ócska, egyet­len vas­ággyal be­ren­de­zett szo­bába. Arra sem, mi­lyen volt Aranka mű­vésznő szeme, csak a be­lé­pés utáni első mon­dat ma­radt meg ször­nyű em­lék­ként mind­örökre: „Mu­tasd magad." S hogy még ezek után is képes volt gyö­nyört érezni, azt szinte vé­let­len­nek tar­totta. Rá­adá­sul a sok­koló ha­tású fel­szó­lí­tás után egy ki­fe­je­zet­ten ször­nyű­sé­ges és un­do­rító mon­dat is kö­vet­ke­zett, ame­lyet a mű­vésznő ugyan­olyan unot­tan és kö­zöm­bö­sen jegy­zett meg, amint ki­sza­ba­dí­totta őt nad­rág­já­ból: „Kis ember nagy bot­tal jár."

Házasságát absolute nem be­fo­lyá­solta, hogy első és egyet­len lá­to­ga­tása óta vá­rosszerte lábra­ka­pott a hír, hogy Fro­nius Karl jogi doc­tor, ki eddig fedd­he­tet­len rend­pár­ti­sá­gá­val és kér­lel­he­tet­le­nül tiszta mo­rál­já­val tűnt ki egy­ne­hány po­cso­lyá­ban fet­rengő vá­rosi uracs közül, ör­dögi su­gal­latra kap­cás ter­mé­szetű ember lett és olyan he­lyekre jár, ahol nem­csak hogy pa­ráz­nál­kod­nak, hanem még ennél is ször­nyűbb dol­go­kat mű­vel­nek. Hogy mik ezek a „ször­nyűbb dol­gok", nem rész­le­tezte senki, maga Fro­nius igye­ke­zett úgy tenni, mintha alap­ta­la­nok len­né­nek az os­toba lo­cso­gá­sok, és kín­já­ban arra gon­dolt, hogy a rém­hí­rek, me­lyek be­csü­le­tét van­nak hi­vatva alá­ásni, nem más­tól, mint ta­nult colle­gájától, Lidi doc­tor­tól szár­maz­nak. Té­vely­gé­sét ugyan meg­gyónta atyai ba­rát­já­nak és elöl­já­ró­já­nak, B. Ödön gróf­nak, aki min­den­látó és min­den­ható sze­meit rajta tar­totta a sla­masz­ti­kába ke­rült Fro­niuson, ő azon­ban azt vá­la­szolta, hogy iga­zán ör­vend e sze­ren­csés földi ese­mény fö­lött, hi­szen ez min­den jó­ra­való fér­fi­ú­nak ducál, de sta­tu­sát és el­jö­vendő biz­ton­sá­gát te­kintve sze­ren­csé­sebb, ha ef­féle vá­gyait nem per­di­ták közt, hanem a há­zas­ság mé­lyen mora­lis kö­te­lé­ké­ben hagyja be­tel­je­sedni. A ta­nít­vány kész­sé­ges és hű ta­nít­vány ma­radt; még abban az évben meg­nő­sült.

Froniusné sz. Zsáry Krisztina assz. az a kis­vá­rosi delnő volt, melyre Fro­nius úr oly rég­óta vá­gyott, sze­mé­lyi­sé­gét az ott­hon­te­rem­tés lágy­sá­gára kor­lá­tozó ön­kén­tes kész­ség­gel, amit csa­lád­já­tól, il­letve vé­le­mé­nyét és be­fo­lyá­sát ér­vé­nye­sí­teni soha nem tudó any­já­tól pa­rancsba szedve örö­költe. „Nőm", írta a mé­zes­he­tek forró él­mé­nyei után le­vél­szerű je­len­té­sé­ben az apró ter­metű Fro­nius a gróf­nak és ba­rát­nak, – „egy­szerű, de nemes lel­kü­letű te­rem­tés. Mind­azon lelki és te­rem­tés­beli ké­pes­sé­gek­kel ren­del­ke­zik, ame­lyek őt mél­tóvá te­szik a frigyre. Azt gon­dol­nám, jól vá­lasz­tot­tam, mert fa­mí­liá­já­ban, mely híres or­vo­so­kat adott a ha­zá­nak több genera­tión ke­resz­tül, a le­mon­dást és a nél­kü­lö­zést is meg­ös­merve csak a leg­job­bat ta­nul­hatta. Így föl­ké­szül­ten jött a há­zas­ságba; sze­lí­den és en­ge­del­me­sen kö­vetve szü­lei­nek aka­rat­ját és szí­vé­nek ger­je­del­mét. Úgy vélem, e sze­ren­csés végű actus­sal el­ér­ke­zett­nek lát­szik az idő, mikor ener­giái­mat a mun­kám­nak szen­tel­he­tem a maga ép tel­jes­sé­gé­ben. Ám ehhez az igaz­gató ide­á­kat is meg kell ha­tá­rozni! S ehhez se­ge­del­met gróf uram­tól várok. Mun­ká­la­taim el­kez­dé­sé­ben így semmi aka­dá­lyoz­ta­tá­som nincs – csi­nos kis házat vet­tünk a Mörul ha­vasa al­já­ban, ko­csi­já­rás­nyira a hi­va­ta­lom­tól.

Szenvedélyeimnek, melyek az idő nyu­godt és csön­des mú­la­tá­sát ked­ve­lik, mél­tóbb he­lyet nem ta­lál­hat­tam e kies hely­nél, hová mél­tó­sá­go­dat ba­rát­ként vár­juk. Nőm va­ló­ság­gal új­já­szü­le­tett a né­hány méz­édes hét tá­vol­lét óta, nem győzi ter­veit meg­va­ló­sí­tani a ház­ban és a ház körül. Ültet, gyom­lál, kapál, vi­rá­got lo­csol, szün­te­len ké­szül a ven­dé­gek fo­ga­dá­sára, imá­dást ér­de­mel."

Fronius jogi doctor tapintatosan nem be­szélt arról, hogy az es­kü­vőt kö­vető első napok és kü­lö­nö­sen az éj­sza­kák mi­féle sa­já­tos ret­te­gés­ben tel­tek, melyre előbb a csa­lád kö­ze­lebbi tag­jai, majd a plety­kára min­dig éhes és fo­gé­kony ro­kon­ság kaján vi­gyor­ral és fel­tűnő sza­bad­szá­jú­ság­gal re­a­gált. Ugyanis Fro­nius doc­tor egyet­len le­gény­kori bot­lá­sát fair ma­ga­tar­tá­sá­val né­mi­leg fe­led­tetni tudta, de az Aranka mű­vésznő szá­já­ból szár­mazó, ké­nyes, de tény­szerű meg­ál­la­pí­tást, me­lyet Lidi doc­tor ter­jesz­tett, se­hogy se le­he­tett meg­má­sí­tani, ifjú arája fel­ké­szült ugyan a plety­ká­ban ter­jengő hí­rekre, de in situ ta­lál­koz­ván a va­ló­ság­gal, rög­vest el­ájult. Az ifjú férj re­pülő­sóért fu­tott, s csak meg­le­he­tő­sen kö­rül­mé­nye­sen tudta új­don­sült ará­ját meg­sza­ba­dí­tani fur­csa ret­te­gé­sé­től és szü­zes­sé­gé­től. Aztán napok múl­tá­val, ahogy ennek már len­nie kell, hely­re­állt a har­mo­ni­kus együtt­lét, leg­alábbis Fro­nius doc­tor így dön­tött.

Széles, nagy kertet épített a Mörul alji ház köré, a kez­de­mé­nye­zést át­adta ugyan fe­le­sé­gé­nek, ki idő­köz­ben egy fiút és egy lány­gyer­me­ket szült neki, de az el­len­őr­zés mun­ká­ját, va­la­mint az el­vég­zendő fel­ada­tok meg­ha­tá­ro­zá­sát nem en­gedte ki a ke­zé­ből. A házra eme­le­tet hú­za­tott, amelyre büszke volt ugyan, de mást tar­tott a fa­mí­lia ékes­sé­gé­nek. Már if­jú­ko­rá­ban is vissza­hú­zó­dott a zajos tár­sa­sági élet­től, a ház meg­vé­te­lé­vel azon­ban fel­éb­redt benne csa­ládja ősi te­vé­keny­sége utáni el­len­áll­ha­tat­lan vágy; csa­ládja saxon szár­ma­zá­sát a ház­ban egyet­len magos­tám­lájú ka­ros­szék je­lezte: hát­tám­lá­jára ezüst­vá­gá­sos cí­mer­kép volt hí­mezve, rajta fogyó hold­sarló, alatta három méh­kap­tár. A kert mé­lyére mé­hest te­le­pí­tett.

Így jött létre az a sajátos situa­tio, hogy a curia leg­in­ti­mebb helye nem az ebédlő vagy a fo­gadó vagy a kez­det­ben szinte csak jogi mun­ká­kat tar­tal­mazó bib­lio­theca lett, hanem a méhes, a há­ziúr ked­velt tar­tóz­ko­dási helye; túl vi­rág­ágyá­son, gyü­möl­csö­sön; ide senki be nem te­hette a lábát, Szi­mionon, a szol­gán kívül. Itt ül­dö­gélt Fro­nius Karl jogi doc­tor nya­ranta: ka­ros­szé­ket és fa­asz­talt té­te­tett az éle­sen zöld fűbe, va­la­me­lyik ár­nyé­kos fa alá, s mi­köz­ben szem­mel tar­totta a kap­tá­rok röp­nyí­lását és meg­ha­tot­tan nézte, ho­gyan dol­goz­nak csa­lád­jai, el­me­ren­gett és a méh­zson­gás­tól szinte azon­nal el is aludt. Azon­ban jól tudta, bár­mi­lyen könnyen esik is az ebéd utáni hor­ko­lás, in­kább pa­pírja fölé ha­jolt és jegy­ze­telt, je­len­tést írt, vagy le­ve­let fo­gal­ma­zott Ödön gróf­nak.

Ha erősen tűzte, égette a per­zselő nap, tü­rel­me­sen odébb vitte a szé­ket, a szent hely han­gu­lata nem bírta el az eré­lyes és go­romba mo­dort. Me­ne­kü­lé­sé­nek – azon kívül, hogy sze­rette ezt az ál­mo­sító, bó­dító han­gu­la­tot, bár igye­ke­zett nem el­aludni és el­bó­dulni – más oka nem volt. Éve­ket töl­tött itt; haj­lott ko­rára, ami­kor szinte sen­ki­vel sem tudta meg­osz­tani szo­rongó gon­do­la­tait, ta­pasz­ta­la­tait, mert nem állt vele szóba senki, egyet­len hely ma­radt csu­pán, ahová a fi­ze­tett ápo­ló­val vi­tette magát: a méhes. De akkor már mind több­ször aludt egy-egy ver­set; – pon­to­sab­ban alig volt ébren.

Szerencsétlenségére egyáltalán nem osz­to­zott B. Ödön gróf szen­ve­dé­lyé­ben, a vad­ül­dö­zés nemes passzió­já­ban, s bár igye­ke­zett jó képet vágni hozzá, nem aj­zotta a gyil­ko­lás szen­ve­dé­lye. El­kí­sérte az égi­me­szelő gró­fot a kör­nyék ne­ve­ze­tes su­va­dá­sa­iba és stur­lóiba, sőt le­ve­lé­ben ő maga in­vi­tálta a sze­ren­csét­len sorsú párt­fo­gó­ját, hogy „a Retye­záton ki­vé­te­le­sen jó adott­ságú he­lyek van­nak zer­gére", és igye­ke­zett jó ven­dég­lá­tó­ként helyt­állni, ha magas ven­dége be­fu­tott. Évek hosszú során ala­kult ki az a szí­vé­lyes kap­cso­lat köz­tük, me­lyet a ha­talmi vi­szály­ko­dá­sok, sőt, a gróf, mint con­servativ ős­kö­vü­let el­leni tá­ma­dá­sok se kezd­tek ki; Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius ugyan­csak har­ci­a­san vok­solt a libe­ralis-re­for­mer szárny ellen és egy­ál­ta­lán nem ha­totta át apró, vé­kony csont­jait a fel­hőt­len lel­ke­se­dés és a szár­nya­lóan nagy­szerű nem­zeti eszme gon­do­la­tá­nak ér­zése.

Félt, hogy bekövetkezik az, ami per­sze be is kö­vet­ke­zett. „Gróf uram, hát végre is olyan az, aki revo­lutiót óhajt", írta évek­kel ko­ráb­ban a mé­hes­ből a forró au­gusz­tusi ká­ni­ku­lá­ban, „mint Nero, aki bő­vebb és egye­ne­sebb ut­cá­kat akar­ván Ró­má­nak, a vá­rost meg­gyúj­totta. Az olyan meg­ér­de­melné, hogy a tűzbe, me­lyet oko­zott, belé ves­sék."

Ödön gróf még csak nem is válaszolt az ész­re­vé­telre, melyre fínom, meta­phorikába csú­szó ha­son­lata miatt szer­fö­lött büszke volt; – az utóbbi idő­ben a nagy­ha­talmú gróf el­ko­mo­ro­dott és szűk­sza­vúan vá­la­szol­ga­tott, úgy há­mozta ki a kü­lön­féle párt­küz­del­mek infor­ma­to­raiból és egyéb tit­kos je­len­té­sek­ből, hogy Ödön grófra bi­zony hosszabb távon „nem tar­ta­nak igényt".

De hűsége rendületlen maradt, bár saját magán is ész­lelte, hogy több olyan kér­dés­ben, mely­ről a le­hető leg­ha­tá­ro­zot­tabb for­má­ban meg­volt a vé­le­mé­nye, már nem képes oly pon­tos és ár­nyalt vá­laszt adni, mint ko­ráb­ban.

Különösen nehéz dolga volt a fel­hő­járó libe­ralis tév­esz­mék har­so­ná­sai­val. Rá­adá­sul a problema nem­csak theo­retice, hanem hogy úgy mond­juk, subjective is mély­sé­ge­sen érin­tette. Fel­nö­vekvő gyer­me­kei közül ko­rábbi til­tása, el­len­ke­zése, a szo­ká­sos histe­ricus viták és nagy csa­ládi be­le­szó­lá­sok „ered­mé­nye­ként" egy szem fia ka­to­nai pá­lyára adta a fejét, romba döntve kilombikált ter­veit és fá­ra­do­zá­sait, hogy az élénk fan­tá­zi­ájú, de any­já­nak dél­ceg ter­me­tét öröklő le­gény­nek atyja mun­ká­ját kell foly­tat­nia. Sú­lyos­bí­totta a meg­ter­helt csa­ládi éle­tet, hogy lánya, Fro­nius Krisz­tina eladó sorba nőve egy régi vá­gású csa­lád egyet­len gyer­me­ké­hez, Gyulay Do­mo­kos­hoz ment férj­hez, aki ugyan a bécsi Poli­techni­cumot a neves Hausen tanár leg­jobb ta­nít­vá­nya­ként vé­gezte el, s a híd­épí­tés sta­ti­kai vizs­gá­la­tá­val fog­lal­ko­zott, de az nem elég, hanem a szű­ken vett szak­mai mun­kája mel­lett nyíl­tan a libe­ralis el­len­zék ócska sze­ke­rét tolta.

Ez az első ránézésre körültekintő, tisz­te­let­tudó, csön­des fér­fiú lett a leg­kö­ze­lebbi hoz­zá­tar­to­zója, fe­le­sé­gén és gyer­me­kein kívül, aki lát­ha­tóan ugyan­úgy nem ked­velte a tár­sas élet fö­lös­le­ges és hiá­ba­való idő­pa­zar­lá­sát, mint ő, talán még nála is vissza­hú­zó­dóbb éle­tet élt, ami meg azért nem tet­szett Fro­nius doc­tor­nak, mert fáj­da­lom, de a lánya any­já­nak ki­csit ki­hívó és mohó ter­mé­sze­tét örö­költe; – az elég­ből sose elég, sze­rel­met, ruhát, gaz­dag­sá­got, gond­ta­lan éle­tet, uta­zást, smuk­kot, tár­sa­sá­got, di­csé­re­tet, el­is­me­rést, sza­bad­sá­got!

Fronius jogi doctor azonban nem fo­gal­ma­zott pon­to­san. Mert a va­ló­ban mo­hó­nak mu­tat­kozó asszo­nya az évek során nem hagyta a csen­des vér­mér­sék­letű Fro­nius jogi doc­tort és con­siliarius regiust ba­bér­jain pi­henni, „ha már adott az Úr, csak el ne hagy­juk!", sze­relmi éle­tük csak­nem min­dig az asszony kí­ván­sá­gai­tól füg­gött. Azon­ban az asszony csal­ha­tat­lan ösz­tön­nel, kö­vetve saját csa­ládi pél­dá­ját, oda­adóan tűrte a pu­ri­tán férj kü­lönc­kö­dé­seit és el­vo­nu­lá­sait, zsar­no­kos­ko­dá­sait és ki­szá­mít­ha­tat­lan sze­szé­lyét. Fro­nius egyet­len uno­ká­já­nak szü­le­té­se­kor, ha nem is tű­zi­já­té­kot, de va­lami méltó ün­nep­sé­get sze­re­tett volna ren­dezni; ti­tok­ban arra spe­ku­lált, hogy a kissé koros, de még min­dig comme il faut Ödön gró­fot kéri meg a szü­le­tett fi­úcska ke­reszt­ap­jául, de erről nem­csak fe­le­sége el­len­ál­lása, hanem ve­jé­nek áll­ha­ta­tos ki­tar­tása miatt, mely sze­rint „za­va­ros dolog egy ilyen fel­tét­le­nül au­li­kus fér­fi­ú­val atya­fi­ságba ke­ve­redni", le kel­lett mon­da­nia. Így hát kény­te­len volt el­tűrni, hogy a ter­ve­zett sá­to­ros ünnep el­ma­rad.

De nem ezen a ponton volt elő­ször vi­tája ve­jé­vel, Gyulay Do­mo­kos­sal, hanem már az első idilli na­pok­ban, ami­kor az ingénieur a házba be­köl­tö­zött. „Nem­csak az a lélek csendje, ha a kertbe vo­nu­lok és úgy te­szek, mintha sú­lyos medi­tatió­kat foly­tat­nék a világ sorsa fe­lett, és ugyan­ak­kor a le­hető leg­ön­kén­te­sebben szol­gá­lom ki az ál­lam­ha­tal­mat", vágta a fe­jé­hez új­don­sült veje egy vita le­zá­rá­sa­ként az ebéd­lő­asz­tal­tól fel­állva, majd át­bal­la­gott a nagy, zöld posz­tós asz­talú bib­lio­thecába, – „hanem az is", szólt vissza az aj­tó­ból, „hogy képes le­gyek pon­tos kér­dé­se­ket fel­tenni. Maga csak infini­tivusban tud gon­dol­kodni!"

Ezzel otthagyta a hüledező Fro­nius jogi doc­tort és con­siliarius regiust. S ha már az első al­ka­lom­mal nem vág­ta­tott utána, foly­tatni a dis­pu­tát, ám saját há­zá­ban az ember nem te­heti ki magát egy ud­va­ri­at­lan jött-ment kénye ked­vé­nek!, ké­sőbb már ő maga ke­rülte az össze­üt­kö­zést. Nem mintha ab ovo me­ne­kült volna a pör­pat­va­ros themák elől, hi­szen végre ő or­szá­gos capa­citás volt, de ve­jé­nek vi­sel­ke­dé­sé­ben volt va­lami za­va­ros neuro­ticus elem, amely­nek lát­tán jobb­nak vélte, ha csönd­ben és vég­ér­vé­nye­sen, de ba­rát­sá­gos képet vágva, vissza­vo­nul.

Olyan tiszta koraősz volt, mint a fa­bu­lá­ban, ide­á­lis va­dász­idő, ra­gyo­gott a havas; Fro­nius doc­tor zer­gére hívta párt­fo­gó­ját, aki éppen szü­lő­föld­jén, Szat­már­ban idő­zött. Fel­tűnő jó­kedv­vel és rob­ba­né­kony­ság­gal fu­tott be kí­sé­rői­vel a bol­dog meg­hí­vott; szo­kat­la­nul bé­ké­sen és ékes nyá­jas­ság­gal telt a va­cso­ra­idő. Gyulay Do­mo­kos most is ke­rülte a szót, s az éle­sedő poli­ticai küz­del­mek esé­lyei­nek la­tol­ga­tása he­lyett rö­vi­den be­szá­molt az ér­dek­lődő gróf­nak nem­ré­gi­ben át­adott, saját kút­fe­jé­ből me­rí­tett ív­híd­já­nak (Bogen-Hänge-Brücke) je­len­tő­sé­gé­ről. Fro­nius doc­tor jól­esően nyug­tázta ven­dége el­is­merő sza­vait és to­vábbi buz­dí­tá­sait; – „látja, mér­nök uram, ha a gaz­da­ság­ban ilyen hideg ésszel is lehet szé­pet al­kotni, miért nem ez a ma­ra­dandó példa a vak­buz­gók­nak, a ra­jon­gók­nak a poli­ticai élet­ben?"; s noha ve­jé­nek egy pil­la­natra lát­ha­tóan fe­jébe szö­kött a vére, ud­va­ri­a­san fel­állt és te­en­dő­ire való hi­vat­ko­zás­sal el­hagyta az ebéd­lőt.

A harmadik napig – így látta ezt Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius, jó gazda, si­mu­lé­kony mo­dorú barát, nagy­ha­talmú pa­rancs­nok, ambi­tio­sus vad­ker­gető. Meg­szo­kott, ru­tin­szerű nyu­ga­lom­mal és biz­ton­ság­gal folyt a va­dá­szat. Igaz ugyan, hogy a nagy­ha­talmú ven­dég es­tén­ként a ki­je­lölt tá­bor­he­lyen nagy­hangú és az erdő csön­des, süket vi­lá­gá­tól meg­le­he­tő­sen ide­gen ré­sze­ges­ke­dést és nó­tá­zást csa­pott (ld. a róla szóló új­ság­hírt), de Fro­nius még utó­lag se tett szem­re­há­nyást ma­gá­nak; ho­gyan is merte volna mér­ték­le­tes­ségre in­teni tisz­telt ven­dé­gét?! Ugyan nem kel­lett ké­sőbb sem­mi­féle íté­lő­szék vagy más, a köz­vet­len hoz­zá­tar­to­zók rosszalló te­kin­te­tén kívül eső fórum elé állni, de hát végül is az ő va­dá­sza­tán esett e tra­gi­kus malheur.

Ödön gróf a harmadik nap dél­után­ján tűnt el – azt mondta uno­ká­já­nak, Gyulay Káz­mér­nak, hogy most egye­dül vá­gyik bók­lászni és el­lo­va­golt a Czipa rosu lapos irá­nyába. A kö­lyök, kit ma­gá­val ci­pelt erre a ki­rán­du­lásra, az utolsó em­beri nyel­ven szóló volt, aki­vel a Graf be­szélt.

Fronius doctor addig még sose sírt, szü­leit olyan korán el­vesz­tette, hogy nem tu­dott el­me­rülni az ér­zel­mek mély­sé­gei­ben, de ami­kor meg­látta a szik­lá­ról le­pottyant, össze­tört csontú ál­lam­fér­fiút, ki­csor­dul­tak a könnyei.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a fe­nyő­víz­től már dél­előtt ka­pa­tos Ödön úr ki­szen­ve­dett, a jó gazda, a gon­dos­kodó barát le­kür­töl­tette a va­dá­sza­tot. Igye­ke­zett magát el­fog­lalni, hogy a pusz­tu­lás e szinte köz­napi lát­vá­nya ne kény­sze­rítse ön­mar­can­goló kér­dé­sek fel­te­vé­sére.

Amint fedetlen fővel ballagott a szal­mán zöty­kö­lődő te­te­met szál­lító sze­kér nyo­má­ban, a le­felé tartó szűk, ka­nyar­gós erdei uta­kon, a vég­le­ges el­mú­lás fö­lötti meg­ren­dü­lés mel­lett ócska köz­he­lyek ju­tot­tak az eszébe. Me­re­ven bá­multa a sze­kérre fek­te­tett ide-oda him­bá­ló­dzó hulla ki­fo­gás­ta­lan va­sa­lású csiz­ma­tal­pát; hát ennyi az egész?, hát így múlik el ez a bol­dog földi élet?; – ennél többre még akkor se fu­totta, ami­kor a kí­gyózó menet a vá­ros­kába ért és a kí­ván­csis­ko­dók sor­fala kö­zött a há­zá­hoz ért. Még a gróf csa­lád­já­nál tett be­szá­moló se volt olyan kínos, mint amit veje, Gyulay Do­mo­kos nem sok­kal a be­ér­ke­zés után mar­káns kér­dé­sei­vel pro­ducált. „Hát maga ilyen semmi aka­ratú ember, aki a gyen­gébb­nek csak pa­ran­csolni képes, de a ha­tal­mast bé­ké­ben hagyja? Miért nem do­batta el nagy­mél­tó­ságú ven­dé­gé­vel azt a nya­va­lyás cuj­kát? És miért hagyta, hogy maga kó­bo­rol­jon az amúgy is élet­ve­szé­lyes szik­lák kö­zött?" – Fro­nius csak hall­gatta a szem­re­há­nyást, s aztán jobb érv híján azt ki­ál­totta, kicsi, éles fej­han­gon: „El­hall­gass, ebben a ház­ban én va­gyok az úr és kér­dé­se­ket is csak én te­he­tek föl!" Már rég bosszan­totta, hogy több év­ti­ze­des mun­kál­ko­dá­sát egy mi­nuta alatt sem­mibe vette csa­ládja, midőn meg­en­gedte, hogy veje ide­köl­töz­zék, s noha a sze­líd kiné­zetelű mér­nök­ben semmi rosszat nem sej­tett, de a ke­se­rű­nél is ke­se­rűb­ben kel­lett tu­do­má­sul venni, hogy a házat át­já­ró­ház­nak hasz­nálja, be­köl­tö­zik a nap­pa­liba, a bib­lio­thecába, még sze­ren­cse, hogy a ker­tet nem veszi bir­tokba. Igaz ugyan, hogy a mér­nök szinte egész nap a bá­nyá­ban kuk­solt, és ott köz­meg­elé­ge­désre dol­go­zott, s ha ha­za­jött, né­hány pro­tocoll-mon­da­ton kívül alig szólt és a ter­veit raj­zol­gatta, de Fro­nius leg­na­gyobb el­len­ke­zé­sé­nek da­cára olyan fér­fi­ak­kal tár­gyalt es­tén­ként, aki­ket sose en­ge­dett volna a há­zába. Némedi lel­ké­szen kívül, aki a hely­be­liek gyü­le­ke­ze­té­nek volt a pász­tora és intran­sigens ma­ga­tar­tása miatt több tit­kos le­vél­ben hív­ták fel fi­gyel­mét fel­for­gató jel­legű esz­méi­nek le­tö­ré­sére, veje az ő há­zá­ban fo­gadta testi-lelki jóba­rátját, Csep­regi po­é­tát is, aki meg­le­he­tő­sen szennyes múlt­tal ren­del­ke­zett, talán Fro­nius doc­tor volt az egyet­len e szé­les, he­gyes vi­dé­ken, aki a most románokat íro­gató oku­lá­ros fér­fiú ko­ráb­ban vi­selt pró­zai dol­gait ki­me­rí­tően ösmerte. Ám ez csöp­pet se za­varta Gyulay Do­mo­kost, és infernalis ter­mé­szetű ba­rát­ját a Fro­nius-ház­ban fo­gadta. Sőt, el­mé­lyült be­szél­ge­té­se­ket is foly­ta­tott a zűrös ma­gán­életű po­é­tá­val, Fro­nius doc­tor nem kis bosszú­sá­gára. Vagy jó né­hány­szor meg­for­dult a ház­ban bi­zo­nyos Szűts tanár is, aki, azon­kí­vül, hogy onokáját az elemi ösme­retek el­sa­já­tí­tá­sára ta­ní­totta, vá­rosszerte hír­he­dett fi­gura volt kü­lönc­kö­dé­sei, ve­re­ke­dé­sei, pök­hen­di­sége, és be­zár­kózó, min­dent ta­gadó élet­vi­tele miatt. A doc­tor úr ke­rülte a velük való ta­lál­ko­zást, tán félt is a külön-külön nagy ész­capa­citású fér­fi­ak­kal való be­szél­ge­tés­től, aztán meg azt is tudta, hogy neki, mint a rend le­té­te­mé­nye­sé­nek, kö­te­le­zett­sé­gei van­nak az it­teni je­len­sé­gek objectív meg­fi­gye­lé­sé­ben. Hiába csosszant néha kedve, hogy ta­lál­koz­zon ezek­kel az urak­kal, be­látta, hogy éle­tét már csak így, je­len­té­sek, ökrök, ürük, kap­pa­nok, méhek tár­sa­sá­gá­ban kell le­él­nie.

Zuhogott az eső, tocsogós, kedvet­len szep­tem­ber volt, ami­kor Fro­nius jogi doc­tor és con­siliarius regius élete első ko­moly te­me­té­sén részt vett, bár, s ezért hálát adott a Min­den­ha­tó­nak, eddig már tisz­tes kort ért meg. Sze­ren­csé­jére, vagy talán pec­hére, hi­szen az ora­tio meg­tar­tá­sára or­szá­gos mé­retű po­ten­tá­tot kér­tek fel, s a zu­hogó eső­ben nem neki kel­lett tar­tani az eloquen­tiával tel­jes bú­csú­be­szé­det, csak áll­di­gált a ré­szére ki­je­lölt tár­sa­ság­ban, me­gyei és or­szá­gos capa­citások kö­zött. Bár ez ön­ma­gá­ban is elég meg­tisz­telő volt, zsi­nór­ral ki­hányt dol­má­nyú, csá­kós kal­pagú, aztán fe­kete söve­ges, fehér aba­kö­pe­nyes haj­dúk dísz­sor­fala kö­zött kel­lett el­ha­ladni; – aztán ez a setét, de mégis fel­sé­ges te­me­tési pompa ugyan­úgy kö­tötte le Fro­nius Karl fi­gyel­mét, mint akkor, ami­kor a mél­tó­sá­gos grófi hulla el­szál­lí­tá­sá­ról ren­del­kez­nie kel­lett.

„Hát íme, megtért a gazda!" – kezdte ora­tióját a fel­kért bú­csúz­tató, s ettől a perc­től, noha Fro­nius doc­tor is ha­son­lóan mé­lyen szántó gon­do­lat­tal kezdte volna pe­ro­rá­lá­sát, nem fi­gyelt oda. Fur­csa, de mi­helyt meg­ér­ke­zett a szék­vá­rosba, me­lyet jó né­hány évig nem lá­tott, semmi el­ra­gad­ta­tást vagy melancho­liát nem ér­zett, hanem fur­csa módon Lidi doc­torra gon­dolt, s mivel a collega ki­csa­pongó éle­té­nek oly hamar vége sza­kadt, egész­sé­gére bi­zony ivott né­hány po­hár­ral. Auto­ma­ti­cus moz­gás­sal ha­ladt a sír felé, amerre a tömeg so­dorta. A visi­tatiók nem vi­sel­ték meg annyira, mint sej­tette, a grófi ro­kon­ság tu­do­má­sul vette a tör­tén­te­ket, de Fro­niusnak egy­ál­ta­lán nem akar­tak na­gyobb sze­re­pet adni a ké­zen­fek­vő­nél. Ösme­rősen bal­la­gott ugyan a fé­nyesre kop­ta­tott lép­csőn, fo­ga­dók­ban, hal­lok­ban és a ven­dég­szo­bák­ban is, de a kutya se tö­rő­dött vele, ami ugyan kissé vá­rat­la­nul érte, de tu­do­má­sul véve mel­lék­sze­repét, fel­ke­reste a szom­szé­dos ki­mé­rést, ahol a tu­laj­do­nos fü­lé­hez ha­jolva bi­zal­ma­san fel­vi­lá­go­sí­totta: „Kép­zelje, a gróf úr nagy bor­pi­óca volt!"

A gróf halálát követő évben a Mörul al­já­ban senki se vál­toz­ta­tott irányt, nem vál­to­zott a jól-rosszul be­vált nagy­csa­ládi sze­rep­osz­tás se, s min­den olyan­nak lát­szott, mintha nagy-nagy ke­net­tel­jes béke szállt volna a kör­nyékre is, meg­ad­ván min­den­ki­nek azt, ami ebben az ál­sá­gos köz­meg­egye­zés­ben benne fog­lal­ta­tik. Ha je­len­tést kel­lett írni, Fro­nius volt az első, aki be­adta fo­gal­maz­vá­nyát, a bánya úgy ter­melt, mint idáig sose, Gyulayné sz. Fro­nius assz. epe­kedő, szinte sze­rel­mes le­ve­le­ket írt fi­vér­ének, akit hol ide, hol oda he­lye­zett a ki­szá­mít­ha­tat­lan ka­to­nai lo­gika… Gyulay Káz­mér mint földi pa­ra­di­csom­ban, Némedi lel­kész leg­ki­seb­bik fiá­val járta a he­gye­ket, a ki­épülő feredő­ház kör­nyé­két, à la diable tört bor­sot öreg­anyja, Fro­niusné orra alá. A de­re­kát fáj­laló öreg­asszony gu­ta­üté­ses, hí­zott li­bára kez­dett ha­son­lí­tani, s Fro­nius Karl jogi doc­toron is egyre töb­bet vett erőt szer­zett, kel­le­met­len be­teg­sége (nodus haemorrho­idalis). De a ház per­sze állt, leg­gya­ko­ribb ven­dége Csep­regi volt, aki­ről egyre bosszú­sab­ban ál­la­pí­totta meg Fro­nius doc­tor, hogy egy ha­tal­mas, dí­szes darab ex specie canina a ku­tyák faj­tá­já­ból, amire veje le­mon­dóan le­gyin­tett; még tán Némedi lel­kész volt az, akit többé-ke­vésbé el­tűrt a kör­nyé­ken, de róla meg azt tudta, hogy iz­gága csik­lan­do­zók­kal van alig lep­le­zett con­nec­tióban. S hogy éle­té­ben be­töltse azt az űrt, mely Ödön gróf ha­lá­lá­val ke­let­ke­zett, öre­gedő fej­jel ba­rát­sá­got kö­tött egy szék­vá­rosi colle­gával, akit már hi­va­ta­los mi­nő­sé­gé­ben jól ösmert, s af­féle ki­be­szél­hetnéki visz­ke­teg­ség­ből, a cabine­tummal tar­tandó össze­köt­te­tés „tö­ké­le­tes­sége" miján ál­landó le­ve­le­zést foly­ta­tott vele. Csa­lád­já­nak ti­tok­za­to­san hang­zott az egyre gya­ko­ribb „Dani ba­rá­tom­nak je­lez­tem", „Dani ba­rá­tom tudja", „Dani ba­rá­tom in­tett" sokat sej­tető, de ke­ve­set mondó meg­jegy­zés, ám éppen emiatt kel­lett le­nyel­nie Fro­nius doc­tor­nak az utóbbi évek leg­ke­se­rűbb­nél is ke­se­rűbb levét: ami­kor egy al­kalmi szó­vita során ve­jé­nek és az ott ter­pesz­kedő Csep­regi poeti­cusnak drága Dani ba­rát­já­val akart ér­velni, a szem­öveges, kissé mólés ál­la­potú poéta a fe­jé­hez vágta, még­pe­dig Fro­nius doc­tor anya­nyel­vén, a fül­bor­zasztó mon­da­tot: „Lecht Ihr mich und die Obrigkeit im Arsch!"

Minden, ami oly végzetes következ­ménnyel járt, ősszel, a lom­bok ro­ha­dá­sá­val kez­dő­dött. Har­so­góan tiszta volt az idő, a kör­nyé­ken a vál­to­zá­sok­kal teli vi­lág­ból semmi se lát­szott, ami­kor egy ma­gá­nyos lovas vág­ta­tott, pon­to­sab­ban eresz­ke­dett le az erdei hágón, de jól ösmerte a rej­tett ös­vé­nye­ket, mert a bok­sák és a bá­nya­le­já­rat felől fa­rolt a me­re­dek kap­ta­tón, ahon­nan vá­rat­lan ven­dé­get nem le­he­tett várni. Poros, iz­zad­ság­szagú egyen­ru­há­ján, mely ez­re­dé­nek kék dol­má­nyos, tiszti zsi­nór­zat­tal ki­vert pa­rá­dés öl­tö­zete volt, semmi ösme­rőset se fe­de­zett fel rajta senki, aki a ko­ra­esti órá­ban a poros, tehén­ganés utat fi­gyelte. Fro­nius ka­pi­tány csa­ta­kos, iz­zadt, ha­bosra vert lovát Szi­mionra bízta, aki örö­mé­ben ak­ko­rát ri­kol­tott, hogy a há­ziak rosszat sejtve tó­dul­tak elő.

Azokat a híreket hozta, melyek azóta már be­nyar­gal­ták a he­gye­ket, völ­gye­ket, bér­ce­ket, rónát, si­va­ta­got és fo­lyó­par­tot, a leg­utolsó ho­mok­dű­nét is; az el­len­ség ki­ta­ka­ro­dik az or­szág­ból. Fro­nius doc­tor nagy csa­ló­dá­sára, ál­mai­nak meg vég­képp el­ron­tó­jául fia még a gő­zölgő tar­ho­nya fö­lött egy len­dü­let­tel kö­zölte, hogy át­állt a revo­lutio­närek ol­da­lára, mert bár ele­get okos­kod­tak a kér­dés felől, de jól meg­hányva-vetve, nem lehet két­sé­ges, hogy a ha­za­fiúi kö­te­le­zett­ség­nek csak ily módon lehet ele­get tenni. Fro­nius Karl ek­korra már át­adta he­lyét az asz­tal­főn Gyulay Do­mo­kos­nak, mond­hatni, a for­ra­dalmi sze­lek odébb­fútták, de ez a fel­ál­lás most sze­ren­csés­nek bi­zo­nyult, mert ke­zé­ben meg­emel­ke­dett a fajánsz­edény, s ha ko­rábbi he­lyén ül, meg­kö­ve­se­dett szo­kása sze­rint, a tálat tar­ho­nyás­tól-merő­ka­na­las­tul ki­ha­jí­totta volna a csu­kott ab­la­kon.

„Micsoda?!" horkant fel, de látta, hogy az asz­tal­vé­gen csám­csogó uno­ká­ján kívül senki se fi­gyel rá, ki­köpte az ételt. „Pfuj". S ha volt si­rat­ni­va­lója, most bi­zony el­si­rat­hatta a maga tel­jes scáláján szí­vé­nek fáj­dal­mát és ger­je­del­mét, mert látta az ered­ményt, va­gyis hogy gu­ta­üté­ses fe­le­sége sze­mé­vel si­mo­gatva, gyö­nyö­rű­ség­gel el­telve nézi egy­szem fiát, hogy lánya a szé­ken meg­emel­kedve oraculumi nyi­lat­ko­zás­nak ér­tel­mezi az éhes, hab­zsoló ka­pi­tány szá­já­ból oda­ve­tett fél­sza­vakat, hogy még a ki­mért mo­dorú veje is ki­pi­ro­sult arc­cal bi­to­rolja az asz­tal­főt, hogy kö­lök­korú onokája, ölé­ben tartva a le­szórt men­tét, vígan la­pá­tolja ma­gába az ételt, de vele, vele aztán még a vá­roska leg­utolsó ölebje és kan­ku­tyája se fog­lal­ko­zik. Be­csü­le­tére le­gyen mondva, hogy va­ló­ban igye­ke­zett re­ne­gát fiá­val ér­tel­mes szót vál­tani, de leg­első pró­bál­ko­zá­sára, ami­kor rövid ideig ugyan, de ket­ten ma­rad­tak, a fia el­há­rí­totta: „Ugyan apám, tudom, mit akarsz mon­dani. Te min­dig té­to­váz­tál, és most hagyj en­ge­met uta­mon."

A mozdulatban és az elhangzott sza­vak­ban, bár­mennyire rosszul estek is Fro­nius doc­tor­nak, benne volt az a biz­ton­ság és erő, ame­lyet ő oly sok­szor hiá­nyolt má­sok­ban, s ezt néha ma­gá­ban is meg­fo­gal­mazta, hisz nincs annál ke­se­rűbb, mint annak vé­gig­gon­do­lása, mi­sze­rint oly cse­kély azok­nak a száma, akik a poli­ticai moz­gal­mak­nál a saját meg­győ­ző­dé­sük­nek ál­doz­zák fel ma­gu­kat. Ezt is tudni akarta a fiá­tól, de vi­sel­ke­dése, rövid lá­to­ga­tá­sá­nak egész han­gu­lata nem ha­gyott két­sé­get a bol­dog­ta­lan apá­ban. Ám haj­nal­ban fel­ke­re­ked­tek és a bá­nya­be­já­rat fö­lötti ös­vé­nyig kí­sér­ték a ki­pi­hent ka­to­nát; – fújt a szél, köd ült a magos hegy tövén, de a bok­sák­ból mél­tó­ság­tel­jes füst­csík te­ke­re­dett a fel­hők felé, lovat és lo­va­sát el­nyelte az erdő.

Még azon az ősszel, mely váratla­nul enyhe volt, és Fro­nius doc­tor nyi­tott ab­lak­nál aludt, a kör­nyező fal­vak­ban meg­ver­ték a lár­ma­do­bo­kat. De addig semmi biz­tos hír nem ér­ke­zett, amíg Szi­mion egyik tá­voli ro­kona meg nem je­lent a ház­nál és kérte, hogy a doc­tor úrral be­szél­hes­sen. Ugyan­olyan ködös, fi­no­man szi­táló esőt hozó haj­nal volt, mint né­hány hét­tel ko­ráb­ban, ami­kor Fro­nius Karl az ide­gen tár­sa­sá­gá­ban fel­ke­re­ke­dett és a bá­nya­ko­hók­nál, agya­gos, vizes sarat da­gasztva, el­lo­va­golt. Három napig senki sem tu­dott róla. S a kósza hírek, so­hase ér­zett na­rancs­il­lat, szem­fény­vesztő gyor­sa­ság­gal ter­jed­tek, fel nem fog­ható kép­te­len­sé­get ter­jesztve, mely sze­rint tö­meg­mé­szár­lások zaj­lot­tak le a kör­nyé­ken és lándsás lands­turmok száll­ták meg a há­gó­kat, hegyi ös­vé­nye­ket, hor­ho­so­kat és a szá­la­sabb er­dő­ket, me­lyek lomb­ju­kat vesztve sem­mi­féle me­ne­kü­lést fe­dezni nem tud­tak; – ha e vadul ke­rengő rém­hí­rek nem ter­jed­tek volna vo­nat­gyor­sa­ság­gal, Fro­nius Karl tá­vol­léte fel sem tűnik sen­ki­nek. De a bi­zony­ta­lan­ság meg­szülte a maga újabb rém­me­sé­jét, annak iga­zo­lá­sául, hogy a hírek ger­jesz­tői­nek még­sem lehet olyan könnyen, medve a bocsá­tól, far­kas a köly­ké­től, a té­nyek­től el­sza­kad­nia.

Kitől eredtek ezek a találga­tá­sok? Kinek állt a jól fel­fo­gott ér­de­ké­ben, hogy e vi­lág­tól el­du­gott, he­gyek­től, bük­kö­sök­től, szik­lák­tól, bá­nya­ko­hók­tól ta­kart, úttól, vas­úti pá­lyá­tól messze eső vi­dé­ken hamis hí­re­ket ter­jesszen? Ó, hát mi sem áll tá­vo­labb az em­beri el­mé­től, gon­dol­ko­dott Gyulay Do­mo­kos, mint az, hogy a külső ese­mé­nyek ala­kí­tá­sára semmi esé­lye nem lévén, leg­alább a dol­gok belső ala­ku­lá­sára gya­ko­rol­jon be­fo­lyást. Ennek el­le­nére ő is nyug­ta­la­nul járt-kelt, rá­adá­sul lát­nia kel­lett, hogy az éve­ken át ta­pasz­talt békés, mond­hatni jám­bor han­gu­lat, mely­nek ki­ala­kí­tá­sá­ban nem kis részt vál­lalt socialis moral­jával, vá­rat­la­nul meg­vál­to­zott, s ezt már nem le­he­tett csu­pán a za­va­ros poli­ticai kö­rül­mé­nyek­kel ma­gya­rázni. De hát mi tör­tént?! Na­po­kig törte a fejét, ám nem tu­dott meg­győző ma­gya­rá­za­tot adni. Azt vi­szont ag­gódva látta, hogy a szűk ha­ris­nyás, rövid uj­jasba öl­tö­zött, hosszú­szárú csiz­más em­be­rei még annyit se be­szél­nek, mint annak előtte, s hogy a gon­do­san ápolt vidék, az át­vo­nuló fegy­ve­re­sek ki­szá­mít­ha­tat­lan moz­gá­sá­tól, ide-oda csa­var­gá­sá­tól, lát­szó­lag ön­célú vo­nul­ga­tá­sai­tól egyre in­kább egy nyílt át­já­ró­ház­hoz kezd ha­son­lí­tani.

Kissé zötykölődötten, de korához és a hosszú úthoz ké­pest még­is­csak fris­sen Fro­nius Karl ko­ra­este ér­ke­zett meg, ami­kor a ház bib­lio­thecá­jában veje Csep­regi poeta és Némedi lel­kész tár­sa­sá­gá­ban dis­pu­tált a vár­ható ese­mé­nyek­ről. „Tár­gyal­tam a fel­ke­lők­kel", szólt be az ér­dek­lődő fér­fiak lát­tán az aj­tó­ból, „ennél töb­bet most nem mond­ha­tok". – „Bi­zony nem ked­ves az Úrnak az ef­féle ti­tok­za­tos­ság", mo­rogta fél­han­go­san Némedi lel­kész, de hiába pél­dá­ló­zott az Úr ne­vé­vel, mind­annyian tud­ták, a ház urá­ból nem szed­het­nek ki töb­bet. Meg aztán nem is na­gyon vol­tak rá kí­ván­csiak, ösmerve Fro­nius doc­tor cir­kal­mas mo­do­rát és mun­ka­mód­szerét, nem hit­ték, hogy az ál­ta­lá­nos­sá­gok és jog­sze­rű­sé­gek le­szö­ge­zé­sén kívül va­la­mit si­ke­rült volna el­ér­nie; bár ne­he­zen el­kép­zel­hető hogy akik ma­guk­hoz ren­del­ték, a jog­el­mé­let és az al­kot­má­nyos­ság kér­dé­sei­ről akar­tak vele szót vál­tani – theo­retice. Vagy sta­tusa és fő­képp szár­ma­zása miatt hí­vat­ták a tám­pontra? Annyi bi­zo­nyos, hogy a ház ura soha nem volt haj­landó szá­mot adni ki­rán­du­lá­sá­ról, s noha lel­ké­ben ször­nyű küz­dé­sek ját­szód­hat­tak le, ettől a nap­tól saját szo­bá­jába zár­kó­zott, s uno­ká­ján és a fő­ző­lá­nyon kívül sen­ki­vel sem tár­gyalt, bár néha mintha szük­sé­gét vé­gezné, az éj­sza­kai hold­vi­lág­nál ki­bal­la­gott a szé­na­ka­lan­gyák­hoz, de csa­ládja látta, hogy ott tár­gya­lá­so­kat foly­tat a ha­vas­ról le­eresz­ke­dett em­be­rek­kel.

Kissé megkönnyebbülten ült az ebéd­hez, dél­előtt ki­sé­tált a feredő­ház­hoz és meleg localis curát vett a ká­das­ban, visz­kető arany­ere, új­módi morbus hungari­cus, fáj­dal­má­nak eny­hí­té­sére, ami­kor a Szi­mion hozta újság és a szinte ezzel egy idő­ben meg­szó­laló lár­ma­do­bok tud­tára adták, hogy a ma­gya­rok be­vo­nul­tak.

Az a nap volt az igazi szen­ve­dé­sek kez­dete, Fro­nius Karl jogi doc­tor sanc­tuariumába ugyanis senki hí­vat­lan nem lép­he­tett, és az éj­sza­kai tár­gya­lá­sok is meg­sza­kad­tak. Koc­ká­zat nél­kül hí­rek­hez se ju­tott, s olyas­mire kény­sze­rült, mint addig éle­té­ben sose: pénzt kel­lett ki­dobni az infor­ma­tiókért. „Ha már kó­tya­ve­tyél­nem kell a fél­re­ra­kott va­gyon­ból, leg­alább ki­me­rítő hí­rek­hez jus­sak", gon­dolta bosszú­san be­ret­vál­ko­zás köz­ben; a be­vo­nu­lás nap­ján le­vágta sza­kál­lát, de nem volt egé­szen nyu­godt, hogy a be­sú­gói pénz­ből si­ke­rül va­lami hasz­nál­ható infor­ma­tióhoz jut­nia.

„Drága Dani barátom"

                hajolt könyvekkel megrakott íróasz­tala fölé, hogy össze­gezze az el­múlt héten tör­tén­te­ket, „nem bot­lot­tam leg­utóbbi le­ve­lem­ben, midőn azt írtam, infernalis na­po­kat élünk, de mivel azt akkor nem bo­goz­hat­tam csu­paszra, à la barbe tiszta szán­dé­kom­nak, most az idő já­rás­nak tisz­tu­lá­sá­val, több rend­ben rész­le­te­zem az ese­mé­nye­ket. Mi­csoda ve­rése a sors­nak, hogy éppen én kény­sze­rü­lök rá, hogy ígyen be­szél­jek. Bár­csak kí­ván­hat­nám má­sok­nak, mit nekem kel­lett át­él­nem, s ami vár­ha­tó­lag vár rám. Mint aki a tüzet nézi, s men­nél to­vább fi­gyeli, mint omlik szét a pa­rázs ha­muvá, olyan meg­ba­bo­ná­zot­tan, me­red­ten, bénán állok te­he­tet­len­sé­gem­ben. Annak tu­do­má­sul­vé­tele, hogy min­denki fej­ve­szet­ten vi­sel­ke­dik, még nem esne ne­he­zemre, de hogy ennyire tar­tó­san rom­lik el csa­lá­dom és köz­tem min­den, arra sose szá­mí­tot­tam.

Tiltakoztam elsőbben az ellen, hogy a há­zamba be­vo­na­toz­za­nak, ker­te­met le­ta­pos­sák a ka­to­nák. Semmi fo­ga­natja nem volt, ezért kel­lett nagy ka­nál­lal enni a ke­serű kását. De leg­alább szo­bám­ban és mé­he­sem­ben nem mo­lesz­tál­tak. A bá­nyai meg­be­szé­lé­seim fél­be­sza­kad­ván, egy össze­kötő ma­radt a fa­lu­ban, aki e per­cig nem je­lent­ke­zett. Ha lehet még men­teni a hely­ze­tet, mely in­kább em­lé­kez­tet a si­va­tagi té­vely­gésre, csak a ko­rábbi rend vissza­ál­lí­tá­sá­val kép­zel­hető el. A fel­ke­lők ál­lás­pontja is ha­sonló, erről tár­gyal­tunk a tit­kos össze­jö­vé­sen, azon­ban óva in­tet­tem őket a tör­vény­te­len túl­ka­pá­sok­tól. Ennek se lett sok fo­ga­natja, mint az ösmert ese­mé­nyek bi­zo­nyít­ják. Vé­de­kezni nem lehet a jog­sér­té­sek ellen: erő­szak, fog­la­lás, gyúj­to­ga­tás, rab­lás, fosz­to­ga­tás és a gyil­kos­sá­gig, sőt a mé­szár­lá­sig menő quali­ficatiók csak újabb retor­siót vál­ta­nak ki. A vér­bosszú­ról nem is be­szélve. Meg amúgy is azt ta­pasz­tal­tam, hogy ők is ha­son­lóan meg­osz­tot­tak, mint a revo­lutio­närek, és irány­za­taik nyílt harc­ban áll­nak egy­más­sal. Meg­bé­kí­teni egy­mást semmi esély, tü­re­lemre és a hadi­hely­zet vár­ható for­du­lá­sára hív­tam fel a köz­fi­gyel­met.

Tiltakoztam másodjára az ellen, hogy a saját há­zam­ban közös asz­tal­hoz akar­tak kény­sze­rí­teni egy Moso­nyi ne­ve­zetű lár­má­zó­val, kiről ko­ráb­ban pár sor­nyi em­lí­tést tet­tem. Nem fo­ga­dok el, még a ke­resz­tyéni huma­nis­mus ne­vé­ben sem, melyre ki­váló ész­fö­delű, de el­va­kul­tan libe­ralis vejem fi­gyel­mez­te­tett, olyan poli­ticusokat a kör­nye­ze­tem­ben, akik a nyílt lá­za­dás­nak nem csak hogy szó­szó­lói, de lándsás-álgyús bru­tá­li­sai. Szer­fö­lött cso­dá­lom és saj­ná­lom azo­kat, kik a vak­ság­ban odáig ju­tot­tak, hogy min­den mér­le­gelő kész­sé­get sutba fe­lejtve, a cso­dá­nál is cso­dá­sabb égi be­tel­je­se­dés­ben bíz­nak. És szo­morú szív­vel kell meg­ál­la­pí­ta­nom, hogy há­zam­nak népe hamis ékes­szó­lás alatt szé­de­leg. Mintha a ha­lomra gyűj­tött, össze­csö­mö­szölt ró­zsa­le­ve­lek gőzele­tei nem szé­dí­te­nék el fű­szer­szá­mos és bal­zsa­mos illatjok által rot­ha­dá­sok kö­ze­pette fe­jün­ket! De vajon ki sza­gol­hatja a potpourrit so­káig fő­szé­del­gés nél­kül?

Harmadszor már nem tiltakozok sem­mit. Lá­nyom, kit elég­szer fi­gyel­mez­tet­tem, de pa­rancs­sza­vamra en­ge­det­le­nül báty­jára hi­vat­ko­zott, nap nap után té­pést csi­nál, orga­nisálja a kóroda épí­té­sét, dec­la­ratiókat fo­gal­maz, éj­sza­kai tán­cot, lam­pi­o­nos fel­vo­nu­lást tart, sza­bad­ság­fát emel­tet és a ve­zér­kar nyo­má­ban jár. Ezt még vejem se nézi jó szem­mel, hisz az ő poli­ticai ide­álja a köz­tár­sa­ság eléggé el nem ítél­hető rém­álma, de ő leg­alább, amennyire vissza­hú­zód­hat álgyú­kat öntő bá­nyá­já­ból, annyira criti­cusan szem­léli a földi ha­ta­lom it­teni tün­dök­lé­sét.

Hogy visszamenjek végezetre a környűl­ál­lá­sok meg­job­bí­tá­sára; szá­mí­tá­saim alap­ján, me­lyet az infor­ma­to­rok kút­fe­jé­ből lombikál­tam, egy, leg­több két hétbe telik, amíg a kör­nyék meg­tisz­tul. Sőt, a moszkák harci huri-hurija már ide­hal­lik. De hidd el ba­rá­tom, ezek­ben a nehéz na­pok­ban igazi tár­sam és az én egyet­len histo­ricusom leg­el­ső­ben is Buffon, a ter­mé­szet kép­írója, ki a maga ne­mé­ben szinte egyet­len ember. Kitől nem­csak hogy böl­cse­le­tet, de az igaz-kifür­ké­szé­sé­nek új methodusait lehet el­lesni! És ez nekem ma éppen bővileg elég.

A bőségesenszólást, mely tollamat ve­zette, ígé­rem, csak akkor fogom meg­is­mé­telni, ha baj nél­kül vé­szelte át házam a ret­tentő meg­eről­tető na­po­kat, s a gyors lábú póstára vi­dá­mí­tóbb hí­re­ket bíz­ha­tok.

Élj szerencsésen. Ajánlom magamat nagy te­kin­tetű ba­rát­sá­godba.

Fronius Karl"

Az ősz, a várakozások és jós­la­tok el­le­nére nem­hogy eny­het, hanem szinte semmi vál­to­zást sem ho­zott. Volt ugyan va­lami affaire, mikor a Moso­nyi ka­pi­tány ve­zette ka­to­nák ki­vo­nul­tak, s Fro­nius Karlnak még majd egy évig kel­lett ké­szül­nie, hogy Gröber szá­za­dos be­fus­son egy csa­pat chevau-léger élén.

„Nem lehet nem elfelejteni végze­te­sen hibás vi­sel­ke­dé­se­te­ket", mondta Fro­nius jogi doc­tor csa­lád­já­nak ide­ge­sen, ami­kor a ka­to­nák által el­ha­gyott, tiszta situa­tióban nem­csak ő, hanem a vá­roska la­kos­sága bot­rá­nyos csönd­ben várta, mi tör­té­nik velük.

Sorra csődöt mondván a számí­tók és jós­dai ügy­nö­kök specu­lálása, bé­ké­sen hullt le a hó, jár­ha­tat­lanná téve, évek óta elő­ször, a vá­ros­kába ve­zető uta­kat, s kü­lö­nö­sen a hegyi át­já­ró­kat.

Olyan tél és tavasz köszöntött az iz­ga­tott­sá­gát pa­lás­tolni kép­te­len pub­li­cumra, ami­lyenre senki sem szá­mí­tott. Még tán maga Fro­nius is haj­landó lett volna a meg­áradt fo­lyó­hoz ak­képp le­sé­tálni, hogy ez alól a ret­te­ne­tes asiai moz­du­lat­lan­ság alól ki­vonja magát, de a be­állt ol­va­dás­sal, sorra fer­tel­me­sen setét hírek fu­tot­tak be. Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius me­ne­kü­lés­képp rá­ka­pott a he­gyen való kó­szá­lásra, hogy ne lássa házát és re­ni­tens ház­népét; ki­vált­képp él­ve­zett olyan fe­dett, agya­gos ös­vé­nyen hegyi lo­vá­val fel­kap­tatni, ame­lyet csak az esztenán lakó pász­to­rok hasz­nál­tak és a vá­ros­ká­ban lakók nagy ívben el­ke­rül­tek. „Ha a ha­lált nem ke­rü­löm és föl­ké­szül­ten várok arra a csöndre, mely kö­rül­vesz, talán nem fáj majd az el­kép­zel­he­tet­lent el­fo­gadni."

Meglepetésére, nehézségek nélkül ha­ladt fel­felé és fa­rolt le az út­ta­lan ös­vé­nye­ken, ami azért je­len­tett nagy él­ményt, mert eddig, noha tu­laj­don­kép­pen sze­re­tett lo­va­golni, és apró, vé­kony fér­fi­ként ez nem is oko­zott szá­mára ne­héz­sé­get, sose vette észre a lo­vag­lás föl­sza­ba­dító örö­mét. Még akkor is vá­rat­lan volt e fel­fe­de­zése, ha most se fi­gyelt arra, vajon ele­gáns-e a lo­vag­lása, vagy azt se érezte túl­sá­go­san meg­ha­tó­nak, hogy szinte pa­ra­di­csomi szép­ségű vi­dé­ken halad át; passzi­ója vá­rat­la­nul éb­redt fel és csak azon ügy­kö­dött, ne ta­lál­koz­zon sen­ki­vel. De hát végül is azt a szo­morú tényt kel­lett vég­ér­vé­nye­sen fel­dol­goz­nia, hogy egyet­len fiá­ról or­szág­szerte el­ter­jedt a hír, hogy Fro­nius major nem­csak hi­va­tá­sos ka­tona, hanem immár pro­fessio­nista revo­lutio­när, aki rá­adá­sul nem­csak saját natió­ját iz­gatja tel­jes te­kin­té­lyé­vel, hanem proc­lamatiói révén a ráczokat is kö­ve­tésre szó­lí­totta fel. Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius a nye­reg­ben iz­zadva és hegyi há­tas­lo­vát nyug­tatva egész éle­té­nek sors­szerű csa­pá­sa­ként fogta fel a rossz hírt. Vajon hol ron­totta el vég­le­ge­sen és meg­for­dít­ha­tat­la­nul gyer­me­kei ne­ve­lé­sét? S ha ki­csú­szott, már­pe­dig re­mé­nyei­vel el­len­tét­ben, ki­csú­szott ke­zé­ből a gyer­me­kek fel­ügye­lete, a fe­le­lős­ség tel­jes egé­szé­ben őt ter­heli-e? És végül, hogy tör­tén­he­tett, hogy szinte ész­re­vét­le­nül, noha min­dig meg volt győ­ződve a csa­ládi ügyek kéz­ben­tar­tá­sá­nak biz­tos­sá­gá­ról, ho­gyan tör­tén­he­tett meg a ször­nyű eset, hogy most, ki­mondva, ki­mon­dat­la­nul a ba­ri­kád egy­más­sal acsar­kodva szem­be­néző ol­da­lán áll­nak? „Talán nem úgy sze­ret­tem őket, ahogy kel­lett volna, s talán fi­gyel­met­len vol­tam" – gon­dolta a le­hajló ágak elől tö­ré­keny ma­dár­fe­jét el­húzva. „Fel­ad­ha­tom-e őket? Jogom van-e el­árulni meg­győ­ző­dé­sü­ket?" – ezen már akkor is gon­dol­ko­zott, ami­kor fe­kete há­tas­lova pár hó­nap­pal ko­ráb­ban a tit­kos meg­be­szé­lésre vitte. De nem for­dult meg és vissza se né­zett.

Veszve a sza­bad­ság!, mond­ták az em­be­rek, és eddig hit­vány zsol­dos­ként hall­gató fa­lusi em­bere is fel­buk­kant; igaz, még a ta­va­szon el­por­zott a he­gyek felé, de üggyel-baj­jal vissza­ke­ve­re­dett és fél­re­hívta a pipinc jogi doc­tort. Ekkor tűnt el má­sod­szor, immár egy tel­jes hétre, de ezt az útját meg kel­lett gyón­nia. Az utak ak­korra már job­ban ha­son­lí­tot­tak az afgán si­va­ta­gok ka­ra­vá­nok járta el­len­őr­zött út­jaira, mint­sem szűzi hegyi ös­vé­nyekre.

Fronius Karl jogi doctort a fel­ke­lők bi­zalma ren­delte ma­gá­hoz, nem pedig ukáz és pa­rancs, s ő üze­ne­tet sem hagyva maga után, fel­lo­va­golt a he­gyekbe. Nyár­végi dél­után volt, ami­kor ve­ze­tő­jé­vel, a kis, el­ha­gyott, de nyüzsgő fa­luba ért és azon­nal az elöl­já­ró­hoz ve­zet­ték. Ez lel­ke­sen elő­adta, hogy vé­let­le­nül épp a fa­lusi kap­ta­tóra igye­ke­zett Kmety me­ne­külő fé­nyes csa­pata, de el­té­vedve, mind a hágót el­len­őrző fa­lu­siak ke­zébe fu­tot­tak. „Ge­ne­rá­lis a fő­nö­kük!" mondta kezét elé­ge­det­ten dör­zsölve az ötven kö­rüli ember, „nagy fogás, mert itt tá­bor­nok­nak ír­mag­ját se lát­tuk."

„Melyik?", kérdezte automaticusan Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius és a vá­laszt hallva re­mény­te­len in­du­lat szállta meg, mert ha el is át­kozta for­ra­dal­már és sza­bad­ság­har­cos fiát, de kü­lö­nö­sen most, hogy vesz­tésre áll­tak, fel­ajzva várta a róla szóló hí­re­ket.

„Mit tegyünk, doctor úr?", kérdezte a falu elöl­já­rója és ki­mu­ta­tott az eső­verte lucs­kos uccára, ahol fel­fegy­ver­zett lands­turmok vá­ra­koz­tak, és a kör­nyék la­kos­sága elő­bújt a be­ígért lát­vá­nyos­ságra. Két napja már nem ka­pott meleg ételt a barna szemű, lengő sza­kállú hall­ga­tag tá­bor­nok, akit három tár­sá­val jobb híján a gra­ná­riumba zár­tak, de Fro­nius jogi doc­tor­ral se akart szóba állni, ami­kor azt hoz­zá­ve­zet­ték. Ala­csony, ge­ren­dás, dön­gölt földű szo­bá­ban tar­totta a ki­hall­ga­tást, a sza­kál­las, egye­nes tar­tású fér­fiú be­verte a fejét az ala­csony aj­tó­nyí­lásba.

„Önnek sincs mit mondanom", tagadta meg a vá­laszt és a kí­sé­rők se nyi­lat­koz­tak, de annyira nyil­ván­való volt, hogy me­ne­kü­lés köz­ben té­ved­tek rossz irányba, hogy Fro­nius in­kább csak a jog­sze­rű­ség lát­sza­tát akarta e be­idé­zés­sel kel­teni.

„Vigyék vissza őket!", parancsolta a csa­ló­dott em­be­rek­nek és a dél­utánt azzal töl­tötte, hogy meg­pró­bálta fel­idézni, mi­lyen hí­rek­ből ösmeri a fog­lyot. De csak addig ju­tott ama ka­to­nai pálya recon­struálásában, hogy magos, sza­kál­las fog­lya csak az utóbbi hó­na­pok­ban kapta meg a ran­got, s a vég­játsz­má­ban könnyen le­he­tett elő­re­lépni; – ék­te­len ki­a­bá­lásra lett fi­gyel­mes, mintha vá­rat­la­nul meg­nyíl­tak volna a pok­lok­nak kapui, fér­fi­üvöl­tés ke­ve­re­dett asszo­nyi és gyer­mek­si­kol­to­zás­sal, he­ve­sen dön­gött a föld, re­cse­gett a ke­rí­tés­deszka. A szűk kony­há­ban az iz­ga­tott fa­lu­bí­róba bot­lott, aki érte fu­tott. „Itt van­nak a ka­to­nák a po­lyák tá­bor­nok­kal!", ki­a­bálta és meg­szo­kott moz­du­lat­tal ele­mó­zsiát ra­kott ta­risz­nyá­jába, „csak a kert felé me­ne­kül­he­tünk!" És ma­gá­val rán­ci­gálta a te­he­tet­len Fro­nius Karlt, aki­nek arra sem ma­radt ideje, hogy mér­le­gelve a situa­tiót, sza­ba­don dönt­sön. Az attak, égi gyor­sa­ság­gal, ahogy a nya­kukra zú­dult, olyan hamar fu­tott to­vább: a hegy­ol­dali tisz­tás­ról lát­ták, hogy vagy har­minc lovas vág­tat be a fa­luba és egye­nest a fa­lu­bíró por­tája előtt nyer­gel­nek és el­len­ál­lást nem tűrve, igaz, csak az asszo­nyok ma­rad­tak ott­hon, a gra­ná­rium aj­ta­ját fel­törve ki­sza­ba­dít­ják a falu fog­lyait. Majd rövid ta­nács­ko­zás után arra az ös­vényre kap­tat­tak, ame­lyen Fro­nius jogi doc­tor ve­ze­tő­jé­vel ér­ke­zett; R.-bánya felé ez volt a leg­rö­vi­debb út, s ezen az irányt tartva té­vely­gés nél­kül a Fro­nius-ház­hoz eresz­ked­tek a lá­to­ga­tók.

Fronius Karl nem tudhatta, mivel a hegyi fa­lu­ban ma­rad­nak még két napig, de sej­tette, hogy akik elől a fák közé me­ne­kült, noha nem lett volna élet­be­vá­góan fon­tos fut­nia, va­ló­ban házát tisz­te­lik meg éj­sza­kára; bajt, vi­szályt, szen­ve­del­met, soha nem lá­tott égi­há­bo­rút hozva csa­lád­jára. Ez és a kö­vet­kező éj­szaka volt az, ami­kor az apró, pipinc ember hosszú évek óta, tán a döntő fon­tos­ságú, Ödön gróf­fal való visi­tatiója előtti éj­sza­ká­hoz ha­son­lóan, nyi­tott, égre me­resz­tett sze­mek­kel aludt.