Bácsi István

A felesleges ember egy napja

Az ágy előtt, az ajtó mögött, az ab­la­kon túl ott tor­nyo­so­dott a reg­gel, min­den más reg­gel­nél bal­jós­la­túb­ban. Lajos fe­küdt az ágy­ban, és nem kelt fel. Nézte a fe­nye­gető reg­gel éles nap­su­ga­rait, és az ér­zést vizs­gálta ma­gá­ban. Azt nem mond­hatta, hogy itt, ma reg­gel az az érzés más lett volna, csak erő­sebb. Min­den másik reg­ge­len ta­pasz­talt­nál erő­sebb. Hol­nap mi­lyen lesz? – kér­dezte ma­gá­tól. Ennél nem lehet bé­ní­tóbb hol­nap sem. Ha ugyan lesz hol­nap.

Már maga sem tudta, hogyan jutott el ehhez a reg­gel­hez. Vé­gig­gon­dolta az éle­tét, és nem tudta meg­ál­la­pí­tani, hogy mióta ilyen a reg­gel. Ami­kor még ta­nult, majd ami­kor meg­há­za­so­dott, és tele volt a jö­vőbe és a pár­jába ve­tett bi­za­lom­mal, nyoma sem volt az egész­nek. Talán a vá­lása és az ál­lása el­vesz­tése kö­zötti idő­ben ala­kul­hat­tak át ész­re­vét­le­nül a reg­ge­lek. Már nem volt miért fel­kel­nie. Csak a kocs­má­ban ér­zett egy kis ott­ho­nos­sá­got, de nem so­káig, mert annyi tu­data min­dig ma­radt, hogy a büdös kocs­mába ve­zető lép­csőt egy vég­te­lenbe ve­zető csúsz­dá­nak lássa. És ő nem akart ezen a csúsz­dán el­tűnni a sem­mibe. Ezért a kocs­mát is utálta, meg az ivó­cim­bo­rá­kat is, akik­kel pedig na­ponta fel­sza­ba­dult egy röpke időre. Ami­kor már annak sem látta ér­tel­mét, hogy el­men­jen a kocs­mába, akkor dön­tötte el, hogy vége. So­káig ter­vezte, hogy em­ber­hez méltó le­gyen a vissza­vo­nu­lása. Pénze ekkor már alig volt, így a ház el­adá­sá­val kezdte. Gyor­san ta­lált vevőt, aki a kevés bú­to­rá­val együtt meg­vette a házat. A ház fog­la­ló­ját le­tétbe he­lyezte az ügy­véd­nél, aki az adás­vé­telt in­tézte. Még egy­szer el­ment a kocs­mába, és meg­ivott a cim­bo­rák­kal né­hány sört. Ami­kor ki­ment a vé­cére, ag­gódva vizs­gálta a pé­ni­szét. – Te sosem hagy­tál el engem, paj­tás, min­dig hű tár­sam vol­tál. Bi­zony rossz bőr­ben vagy paj­tás, de ne félj, nem hagy­lak ma­gadra én sem az ín­ség­ben – be­szélt a hű társ­hoz, azzal be­gom­bolta a nad­rág­ját. Hogy az ígé­re­tét meg­tartsa, meg­ke­reste Lolát, aki olyan volt, mint egy tró­pusi nö­vény, s aki­nek te­het­sé­gé­ről gyak­ran és hossza­san ér­te­ke­zett a kocs­má­ban a tanár úr, aki va­ló­ban egye­temi tanár volt, amíg őt is el nem hagyta a fe­le­sége. Meg­adom utol­jára a paj­tás­nak, ami jár neki, ha­tá­rozta el Lajos. Lola még mu­ta­tós­nak lát­szott, bár a gyü­mölcs már nem volt ro­po­gós. De a te­het­ség, az igaz volt. Lajos fel­fris­sülve ment el az ügy­védi iro­dába, ahol a vevő ma fi­zeti ki a vé­tel­árat, ő pedig át­adja a kul­cso­kat. A vevő már ott mo­soly­gott fe­le­sé­ges­tül az ügy­véd­nél, mert ez az ember min­dig mo­soly­gott, ami­kor csak ta­lál­ko­zott vele. Biz­to­san a neve miatt, gon­dolta Lajos, mert a vevőt Lel­kes­nek hív­ták, biz­to­san azért lel­ke­se­dik és vi­gyo­rog örökké. Amint kész vol­tak, a tel­jes vé­tel­árat le­tétbe he­lyezte az ügy­véd­nél a gye­re­kei ne­vére. Nekem van más, nem lesz rá szük­sé­gem, vá­la­szolta az ügy­véd­nek arra a kér­dé­sére, hogy mindet. Aztán ta­xiba ült, a mo­telba vi­tette magát, ahol egy hétre ki­vett egy szo­bát.

És most itt van ez a reggel. Hagyta, hogy az az érzés tel­je­sen úrrá le­gyen rajta. De mi­előtt a meg­fe­lelő szintre ju­tott volna az ön­saj­ná­lat­ban, vá­rat­la­nul eszébe ju­tott Kánai, a szom­szédja. Ezt az em­bert min­dig is utálta, ké­sőbb gyű­lölte. A szom­széd gusz­tus­ta­lan alak volt, tör­tető kar­rie­rista. Min­dig, min­den­ki­vel si­mu­lé­ko­nyan be­szélt, mi­köz­ben ál­lan­dóan a ve­séje mé­lyére né­zett a be­szél­ge­tő­tár­sá­nak, foly­ton olyan for­má­júra vál­toz­tatva a mon­dan­dó­ját, amire a leg­na­gyobb fo­gé­kony­sá­got vélte ki­ol­vasni a má­sik­ból. Lajos már csak ezért is ki nem áll­hatta, de rá­adá­sul Kánai hír­hedt go­nosz­tevő volt még a saját fe­le­sé­gé­vel szem­ben is, mint­hogy foly­ton más nők körül kos­la­tott. Egy­szer Lajos fe­le­sé­gé­nél is pró­bál­ko­zott. Olyan szom­széd volt, ami­lyet az ember leg­fel­jebb az el­len­sé­gé­nek kí­ván­hat. Fel­fog­ha­tat­lan, hogy most ez a féreg ju­tott az eszébe. Még sze­ren­cse, hogy Kánai évek­kel ez­előtt in­fark­tust ka­pott és el­pat­kolt, kü­lön­ben most va­lami módon ke­resz­tül­húzná a szá­mí­tá­sait. Fel­bosszan­totta magát az át­ko­zott szom­széd­dal. Fel­kelt, és fel­vette az öl­tö­nyét, amit csak ritka al­kal­ma­kon tett, mert sosem érezte jól magát öl­töny­ben. Ki­vette a kicsi hű­tő­ből a jäger­meistert. Ahogy iszo­ga­tott, a tanár úr fan­tasz­ti­kus meséi ju­tot­tak eszébe, pél­dául arról a mű­egye­temi kol­lé­gá­ról, aki le­zül­lött, és úgy ért véget az élete, hogy ré­sze­gen a kon­nek­torba pi­sált. Mek­kora mar­ha­ság, ne­ve­tett Lajos, és ivott. Az ital finom volt, és ő ma még nem is evett, így ha­ma­ro­san hul­lám­zani kez­dett a szék alatt a ten­ger. Ami­kor fel akart állni, egy na­gyobb hul­lám vissza­bil­len­tette a székbe. Hát ma­radt, ha így ma­rasz­tal­ják. A po­hara le­esett és össze­tört, így az üveg­ből ivott to­vább. Az üveg ki­ürült, és most már na­gyon kel­lett vé­cére men­nie. Fá­rasztó küz­de­lem­ben fel­állt, erő­sen ka­pasz­kodva az asz­tal szé­lébe. De nem tu­dott to­vább­menni az asz­tal nél­kül. Hát itt is lehet, ha nincs más, gon­dolta, és en­ge­det­len­kedő uj­jai­val nagy ne­he­zen elő­ha­lászta a hű tár­sát. Ahogy célra tar­tott, egy pil­la­natra még va­lami szellő fél­re­fújta a ködöt, és vil­la­nás­nyi ideig tisz­tán látta a kon­nek­tort. Megint eszébe ju­tott a tanár úr me­séje. Mek­kora mar­ha­ság, gon­dolta, biz­to­san nem is mű­ködne.

Működött.

Egy nehéz vasajtót kellett kinyit­nia, ami­hez a tel­jes ere­jére szük­ség volt. Hogy tud itt be­menni egy nő vagy egy gye­rek? – gon­dolta. Hideg szél­ro­ham csa­pott rá, majd­nem ki­tépte a ke­zé­ből az ajtót. Biz­to­san azért ilyen dög­nehéz, hogy a szél ne tudja fel­tépni, ta­lál­gatta a nagy súly okát. Csu­pasz kő­hí­don ta­lálta magát, a szél víz­szin­te­sen so­dorta a havat és a ködöt. Mi­lyen hideg lehet itt télen, ha most ilyen zi­mankó van? – töp­ren­gett. A hídon na­gyon las­san ju­tott előre a másik part felé, ami egy hegy­nek tűnt, bár alig lá­tott va­la­mit. Fé­lel­me­tes volt az egész. Nincs itt va­lami té­ve­dés, biz­to­san jó he­lyen járok? – kér­dezte a vij­jogó szél­től. Va­cogva né­zett le a mélybe, ahol va­lami nagy üveg­ház lát­szott, és fé­nyek im­bo­lyog­tak. Talán nö­vény­ház lehet, és a nagy lám­pák­kal fű­te­nek, vélte. Egy kapu raj­zo­ló­dott ki előtte. Na­gyon egy­szerű, sze­gé­nyes vas­kapu volt, na­gyon régi. Fe­lette va­lami cégér rozs­dá­so­dott fél­re­csúszva, rajta a fel­irat ol­vas­ha­tat­lanná mo­só­dott. Ta­lált egy dísz­te­len ko­pog­ta­tót, ami tel­je­sen be­rozs­dá­so­dott. Nem sokan jár­hat­nak itt, gon­dolta, és ko­pog­ta­tott. Nem tör­tént semmi. Egy perc után újra ko­pog­ta­tott, és várt. Mivel már csak­nem meg­fa­gyott, fo­lya­ma­to­san kez­dett dö­röm­bölni. Ujjai el­gém­be­red­tek, folyt az orra, köz­ben resz­ke­tett, mint a ko­cso­nya. Végül zajt hal­lott. Eddig észre sem vette, hogy a kapu mel­lett egy őr­fülke van. Innen ká­szá­ló­dott ki egy magas, sú­lyos alak. Ahogy ki­bújt, meg­igaz­gatta magán a nehéz szőr­me­bun­dát és a vas­tag kucs­mát, majd egy nagy botot ha­lá­szott elő a fülke mé­lye­dé­sé­ből. A bot olyan­féle volt, mint a pát­ri­ár­kák pász­tor­botja, vagy a kelta va­rázs­lóké. Erre a botra tá­masz­kodva cso­szo­gott a kapu elé az őr. Mér­he­tet­len kor nyo­mai ba­ráz­dál­ták mé­lyen az arcát, zúz­ma­rás haja és sza­kálla közül für­készte a jö­ve­vényt. Lát­ha­tóan bosszús volt.

–  Mit akarsz? – dörrent rá az öreg. Lajos el­ké­pedt. Nem ilyen fo­gad­ta­tásra szá­mí­tott. Ettől a hely­től amúgy is ki­rázta volna a hideg, ha marad még benne egy sze­mer­nyi meleg. És rá­adá­sul itt van ez a go­romba öreg, ez hal­lat­lan. De nem ma­radt sok ideje a fel­há­bo­ro­dásra, mert a vén­em­ber megint rá­för­medt. – Mit akarsz? Minek jöt­tél? – kér­dezte még dur­váb­ban. Lajos a meg­döb­be­nés­től sem­mit sem tu­dott ki­nyögni. Az öreg egé­szen közel ha­jolt hozzá, úgy bá­mult bele az ar­cába. Pá­lin­ka­szag és fok­hagy­ma­il­lat ter­jen­gett. Az őr La­jost vizs­latta egy ideig, majd mintha csa­ló­dott volna, hát­rább lé­pett. Meg­ra­gadta a vál­lát, egy ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal meg­for­dí­totta, és fe­né­ken rúgta. A rúgás meg­lepő erejű volt, Lajos egé­szen a híd kö­ze­péig csú­szott tőle. Sajgó far­csont­ját ta­po­gatva tá­pász­ko­dott fel. Köz­ben el­állt a hó, és tisz­tán látta a lenti üveg­há­zat. Tá­bor­tü­zek égtek oda­lenn a pál­mák kö­zött, ol­dalt fény­új­sá­gon fut­ká­ro­zott a pokol latin neve, vál­ta­kozva más szö­ve­gek­kel. A tüzek és a pál­ma­fák kö­zött, a la­ko­má­hoz te­rí­tett, ro­gya­dozó asz­ta­lok körül tömeg nyüzs­gött. Egy is­me­rőst is fel­is­mert a so­ka­ság­ban. Ké­nyel­mes nád­fo­telt bo­rí­tott el néhai szom­szédja gusz­tus­ta­lan teste, mind­össze egy strand­nad­rág volt rajta. Kánai ott ült ké­je­sen pöf­fesz­kedve, a nya­kát egy ében­fe­kete lány masszí­rozta, előtte pedig fű­szok­nyás lá­nyok ug­rán­doz­tak szök­kenő ci­cik­kel. Lajos be­le­szé­dült a lát­ványba és harag ön­tötte el. Vissza­for­dult egy pil­la­natra, hogy a kö­zépső uj­já­val be­int­sen a vén­em­ber­nek, aki éppen most bújt vissza az odú­jába. Majd re­csegő cson­tok­kal fel­állt, és a vas­aj­tó­hoz ment.

Az asztal mellett találta magát a mo­tel­szo­bá­ban, ru­há­já­ból csö­pö­gött a hólé, és éppen most tette el hű tár­sát. A für­dő­szo­bába ment, hogy rendbe szedje magát. Le­adta a szo­ba­kul­csot, ki­je­lent­ke­zett, és taxit hí­va­tott. Amíg várt, fel­hívta az ügy­vé­det. Dél­után hat volt már, de az ügy­véd még az iro­dá­ban volt. A taxi várt rá, amíg el­ké­szült az új adás­vé­teli szer­ző­dés és fel­vette a pénzt.

A Lelkes család az ő asztalá­nál ült az ő ét­ke­ző­jé­ben, és tel­jes lét­szám­ban mo­soly­gott. A két gye­rek is, akár a csik­lan­do­zott hód, ugyan­olyan vi­gyo­rogva va­cso­rá­zott, mint a szü­lők. De min­den mo­soly el­pá­rol­gott egy pil­la­nat alatt, ami­kor a mákos­tészta kel­lős kö­ze­pén nyílt az ajtó, és Lajos egye­ne­sen a csa­ládfő tá­nyér­jába dobta a köteg pénzt a szer­ző­dés­sel együtt. Az ér­kező nem szólt sem­mit, csak a pokol sö­tét­sé­gé­vel el­né­zett a kővé me­redt Lel­ke­sek mel­lett, és az aj­tóra mu­ta­tott mind­ad­dig, míg azok össze nem kap­kod­ták azt a kevés hol­mit, amit ma ide­hoz­tak, meg a mákos­tészta ma­ra­dé­kát, és el­kot­ród­tak. Lajos végre le­ereszt­hette a kar­ját, és arc­ki­fe­je­zését is a ké­nyel­mes meg­szo­kottá sze­lí­dít­hette, mert már kez­dett be­gör­csölni az arca. A hű­tő­ben ott vol­tak még a sörök és más ita­lok, amik­kel együtt teg­nap át­adta a házat. Leült a ked­venc fo­tel­jébe egy sör­rel, és arról el­mél­ke­dett, hogy a leg­jobb ott­hon. Meg hogy mi­lyen meg­gon­do­lat­lan­sá­gokra ké­pe­sek egyes em­be­rek. Aztán be­fe­küdt az ágyába, és álomba me­rült.

Másnap reggel már sütött a nap, ami­kor fel­éb­redt. Elő­ször nem tudta, hogy hol van, mert az éj­jeli álmok ka­va­rog­tak benne, azok­ban pedig a teg­napi ese­mé­nyek. Végül rá­is­mert a há­ló­szo­bá­jára, és a reg­gelre is. Nézte az ágy­ból a be­áradó nap­su­ga­rak­ban csil­logó por­sze­me­ket, és nem kelt fel.