Bácsi István

A Hold hídján

Az összekötő vasúti hídon eldübör­gött egy te­her­vo­nat. A fiú el­ko­mo­rult arc­cal hú­zó­dott a kor­lát­hoz. Meg­za­varta ez a menny­dörgő monst­rum. Az imént még dú­dolva ban­du­kolt ha­za­felé. A te­li­hold ma­ga­san állt, a nyári szellő be­le­túrt sűrű ha­jába, és vé­gig­folyt fi­a­tal tes­tén, akár a si­mo­ga­tás. Olyan volt ez, mintha el­veszne egy cso­dá­la­tos asszony kar­jai­ban. Ezt a légy­ot­tot za­varta meg a durva vonat.

A vonat elment, ő visszalépett a jár­dára. Las­san, ki­mér­ten sé­tált, köz­ben nézte a hold­fény­ben fürdő fo­lyami tájat. Sze­rette ezt a hidat. Igaz, szinte csak este vagy éj­szaka járt rajta, a ritka ran­de­vúk és gya­kori kó­bor­lá­sok után. Ilyen­kor má­mo­rító volt, mint egy álom­béli uta­zás. Kü­lö­nö­sen nyá­ron és hold­fény­ben. Egész éle­té­ben imádta a Hol­dat. Nem tudta meg­mon­dani, hogy mikor kez­dő­dött. Úgy gon­dolta, hogy ő így szü­le­tett. Sze­rel­me­sen a Holdba. Meg­állt, és arcát az ég felé for­dí­totta. Új­ra­élte azo­kat a gyer­mek­kori cso­dá­kat, ami­kor a tágas ré­te­ken járt, ahol har­mat szál­lon­gott és ver­sek hull­tak alá az égből. Ki­né­zett a partra. Bán­tóan csil­lo­gott és zú­gott a város. Ők nem is tud­ják, hogy az égen csil­la­gok ra­gyog­nak és lán­gol a Hold – ju­tot­tak eszébe a sze­ren­csét­len vá­ros­la­kók. Egy­sze­rűen nem lát­ják a há­zak­tól és a fény­től. Mióta vá­ros­lakó, ő is csak itt látja, ezen a hídon. A Hold híd­ján.

Újra elindult, de lassan, nagyon las­san, hogy minél to­vább tart­son az út. Egy vers ju­tott eszébe: „Ked­ves Hol­dam, jó ve­zé­rem, arany­lét­rát tégy a földre; föl­lép­de­lek vál­la­idra, onnan hul­lok le a mélybe” – mor­molta, mint egy imát.

Megállt. Mintha már eddig is érzé­kelt volna va­la­mit, de most ha­tá­ro­zot­tan sírás hal­lat­szott. Olyan sírás, amit csak rit­kán hal­lott, de azért jól is­mert. Fe­szül­ten me­resz­tette a sze­mét a hold­fény­ben. Úgy látta, egy sötét folt ku­po­rog az egyik kor­lát­láb tö­vé­ben. Do­bogó szív­vel el­in­dult felé. A sírás erő­sö­dött. Fé­le­lem­mel töl­tötte el ez a hang. Olyan em­ber­ből sza­kadt ki, aki már csak azért van itt, mert a tes­tét még nem tudta át­von­szolni a szűk fo­lyo­són. Egy nő volt. Fur­csa tö­rök­ülés­ben ku­cor­gott a folyó felé for­dulva. Arcát a vas­rácsba fúrta és mind­két ke­zé­vel gör­csö­sen ka­pasz­ko­dott. Meg­állt a nő mö­gött. Nem tudta, mit te­gyen. Az biz­tos, hogy egy­szerű sza­vak­kal nem se­gít­het, mert azo­kat a sza­va­kat fel­falja a fáj­da­lom, ami fe­ne­vad­ként szag­gatta ki a nőből a nem em­beri han­go­kat. Lá­za­san gon­dol­ko­dott, ke­reste azt, ami el­jut­hatna a ver­gődő em­ber­hez. Hiába, nem ta­lált sem­mit. De már meg kel­lett szó­lal­nia.

–  Asszonyom, mi a baj? Miben se­gít­he­tek? Rosszul van? – kér­dezte a ba­ná­lis os­to­ba­sá­go­kat va­laki más hang­ján. A nő zo­ko­gott ful­do­kolva. A fiú to­vább pró­bál­ko­zott. – Hagy­jon! – sza­kadt ki a nőből hö­rögve. – Hagy­jon!

Lelke mélyéig felzaklatva indult to­vább. Nem­so­kára meg­állt, habár el­futni sze­re­tett volna. So­ha­sem tudná maga mö­gött hagyni ezt a han­got, ebben biz­tos volt. Meg­for­dult, és re­megő lá­bak­kal vissza­ment. Kissé tá­vo­labb meg­állt a nő mel­lett. Rá­kö­nyö­költ a sza­bá­lyo­san sze­ge­cselt acél sza­lag­kor­látra, és nézte a hold­fénnyel el­ve­gyülő párát a folyó fö­lött. Fel­só­haj­tott, és be­szélni kez­dett, csak úgy ma­gá­nak. Össze­vissza min­dent, ami az eszébe ju­tott. Hold­fény­ben fürdő, har­ma­tos me­zők­ről, ahol ver­sek hul­la­nak az égből. Lá­nyok­ról, akik nem szol­gál­tak rá, hogy be­zárja őket a fáj­da­lomba. Fér­fi­ak­ról, akik jót akarva küz­döt­tek mind­ha­lá­lig, úgy rom­bol­ták le a saját vá­ru­kat. A ma­gány­ról, amely karon fogja, és fel­ülteti a vers­szak­ok­ból össze­álló vo­natra, hogy messzire utaz­zon. A szép ma­te­ma­tika-tanár­nő­ről, aki az index mellé egy kin­cset adott neki aján­dékba. A szí­vé­ről, ami nem más, mint a világ ki­for­dítva.

A nő sírásába már nem vegyültek ál­lati hör­gé­sek, és mintha egy ki­csit az arcát is a fiú felé for­dí­totta volna. – Maga költő? – kér­dezte, és újra fel­zo­ko­gott. A fiú to­vább be­szélt. Még talán so­ha­sem be­szélt ennyit. A nő már őt hall­gatta, és a sí­rást hüp­pö­gé­sek tar­kí­tot­ták. – Én is jár­tam már ezen a hídon – foly­tatta a fiú – és fel­áll­tam erre a szé­pen sze­ge­cselt acél­sza­lagra. De vissza­mász­tam a hídra, mert akkor többé nem lát­hat­nám a hold­vi­lá­got, és nem lát­hat­nám azo­kat a cso­dá­la­tos asszo­nyo­kat, akik könnyek mögé pró­bál­ják rej­teni a va­rá­zsu­kat.

A nő csodálkozva nézett a fiúra. Ki­egye­ne­sí­tette el­gém­be­re­dett lá­bait, és bi­zony­ta­la­nul, szi­pogva fel­állt. Szép ter­metű, har­minc kö­rüli nő volt. Ki­fújta az orrát, és az arcát tö­röl­gette egy ken­dő­vel. Együtt in­dul­tak a város felé. A fiú most vic­ce­lődni kez­dett. Saját magán, az em­be­re­ken, min­de­nen. El­ké­pesz­tően járt az agya, és min­den­ből tré­fát csi­nált. A nő már ön­fe­led­ten ne­ve­tett a szi­por­ká­kon, és to­vább szőtte a fiú tré­fáit. Mire a házak közé értek, könnyei tel­je­sen fel­szá­rad­tak, de a szeme könnyek nél­kül is csil­lo­gott.

–  Hát itthon lennék – sóhajtott el­ko­mo­rodva a ház előtt. Kis ideig töp­rengve né­zett a fiúra, majd mo­so­lyogva kezet nyúj­tott. Puha, forró te­nye­rei közé zárta egy hosszú pil­la­natra az érdes man­csot, és mé­lyen a fiú sze­mébe né­zett. – Kö­szö­nöm!

A fiú megint hazafelé bandukolt a hídon. A te­li­hold még ma­ga­sab­ban állt. Má­mo­rító este volt. De most nem tu­dott időzni ebben a má­mor­ban. A nő for­gott ezer­nyi alak­ban a sze­mei előtt. Vajon mi várt rá abban a ház­ban? És ő nem se­gít­he­tett volna még az asszony­nak va­la­mi­vel? Nem tudta a vá­laszt ezekre a kér­dé­sekre. Már a híd eleje óta ér­zett magán egy sú­lyos, lát­ha­tat­lan te­kin­te­tet. Nem tu­dott sza­ba­dulni attól a lel­kébe ha­toló né­zés­től, ami­vel a nő el­kö­szönt tőle. Látta a mo­solygó, szép nő sze­mei­ben fénylő fáj­dal­mat. Na­gyon nyug­ta­lan volt, rosszul érezte magát. Meg­pró­bált másra gon­dolni, de egy pil­la­nat múlva már megint csak a nő volt min­den, amit lá­tott. Vissza­idézte, ho­gyan ne­ve­tett, ho­gyan írta to­vább az ő po­én­jait. Aztán újra azt látta, ahogy a sí­rás­ból las­san ki­sza­ba­dul a gyöt­rődő ember. Kö­ze­le­dett ahhoz a hely­hez. Mintha semmi sem vál­to­zott volna, ugyan­úgy lá­tott és hal­lott min­dent. Még a könnyek sós il­la­tát is érezni vélte. El­ne­he­zed­tek a lábai, és ön­kén­te­le­nül ahhoz a hely­hez ment, ahol egy órája a kor­látra kö­nyö­kölve szó­no­kolt. Sze­re­tett volna el­menni, de nem volt képes rá. Erőt­le­nül ka­pasz­ko­dott az acél­kor­látra ha­salva. Még soha nem fájt így neki semmi. Hall­gatta a nő ful­dokló sí­rá­sát, a lel­ké­ben zo­kogó gyászt. Az el­dü­börgő te­her­vo­nat menny­dör­gése sem tudta el­nyomni eze­ket a han­go­kat. So­káig kö­nyö­költ így, míg­nem teste tel­je­sen el­zsib­badt. Aztán már csak a vég­te­len üres­ség zú­gott benne, mint a fül­höz szo­rí­tott kagyló. Uta­zott. Végül a szo­mo­rú­ság is mö­götte ma­radt. Most kez­dett csak hal­vá­nyulni az a fáj­da­lom­tól égő szem­pár, ahogy fel­má­szott a sze­ge­cselt acél­sza­lagra. Amint bi­zony­ta­la­nul fel­egye­ne­se­dett a kes­keny kor­lá­ton, az el­tűnő női sze­mek mögül elő­buk­kant egy másik szem­pár. Rá­is­mert a ge­rinc­bé­nító te­kin­tetre, ez kö­vette a híd be­já­rata óta. De nem tö­rő­dött vele, hisz többé nem ér­heti utol az a te­kin­tet. Közel járt már gyer­mek­kora me­zői­hez, ahol a hold­fény­ben har­mat csil­log és ver­sek hul­la­nak az égből. Meg­ér­ke­zett. El­he­lyez­ke­dett ké­nyel­mes ol­dal­fek­vés­ben a har­mat­tól hűvöslő réti vi­rá­gok kö­zött, és nyu­go­vóra tért. Még hal­lotta a víz fölül a vér­fa­gyasztó vi­ho­gást: Azt hit­ted, üres kéz­zel tá­vo­zom?