Hamana Zsolt

A kiválasztott

Három nappal volt a tizenha­to­dik szü­le­tés­napja előtt, ami­kor a szerb kért tőle va­la­mit, ami­ért ké­sőbb be­ke­rült a tör­té­ne­lem­köny­vekbe. A fiú nagy­apja tudta, hogy így lesz. A férfi ár­nyéka fol­tot ha­gyott maga után a falon, ami rosszat je­lent. Azt je­lenti, hogy a ta­lál­ko­zá­suk vissza­for­dít­ha­tat­la­nul meg­vál­toz­tat va­la­mit.

A fiú mindig is kegyetlennek lát­szott, utó­lag nézve tö­ké­le­tes alap­anyag­nak.

A nagyapja imádta ezért, önmagát látta benne. Az öreg ke­mény ember volt, nagy ka­to­nai ta­pasz­ta­lat­tal, fi­a­ta­lon tiszt­nek ta­nult. Egy­szer ha­za­jött a fa­luba, két kéz­zel szórta a zsold­pénzt, ivott, min­den­kit sze­re­tett, de végül szár­ma­zása miatt nem ve­hette el azt a lányt, aki­ért az egé­szet csi­nálta.

Felesége így is lett, gyereke is, ő el­ment öt évre, a kül­de­tés­ből ép test­tel, de sötét gon­do­la­tok­kal tért haza. Csa­lád­já­val Sze­gedre köl­tö­zött, majd jött a bal­eset. Ekkor írtak utol­jára az öreg­ről az új­sá­gok, ko­ráb­ban, ha a nevét nem is, de a tet­teit min­dig ki­emel­ték. Fe­le­sége ki­vágta a róla szóló anya­go­kat és egy könyvbe ra­gasz­totta. Ha a fia kér­dezte, merre jár az apja, akkor csak oda­adta neki az al­bu­mot és meg­ele­ve­ne­dett a tör­té­ne­lem.

Valójában az öreg ki sem tette a lábát a Vaj­da­ság­ból.

Az egyetlen alkalom, amikor való­ban ő sze­re­pelt a hí­rek­ben, majd­nem tra­gi­kus véget ért. Ön­gyil­kos­ság, ezt a szót hasz­nál­ták. Az öreg úgy me­sélte, hogy csak meg­bot­lott a pe­ro­non, így ke­rült a lába a vonat alá. A tör­tén­tek után al­ko­holt már csak éle­té­nek utolsó hó­nap­jai­ban fo­gyasz­tott.

A fiú szülei elvesztése után került az öreg­hez, is­ko­lába ekkor már két éve nem járt. A gye­rek­ként őt apát­lan­nak, ha­zát­lan­nak csú­foló tár­sait gyű­lölte, akik azon­ban ka­masz­ként már fél­tek tőle, mert ahogy az a zub­bo­nyos fiú rájuk né­zett, lát­ták a sze­mé­ben, hogy sosem fog meg­bo­csá­tani, még ma­gá­nak sem. A nagy­apja csak erő­sí­tette benne a ha­ra­got. A ki­sem­mi­zett öreg­nek nem volt esé­lye valós kar­ri­erre, a fia sosem bújt ki a nők szok­nyája alól, ma­radt az uno­kája, aki épp annyira volt fo­gé­kony a har­cá­szat el­mé­leti kér­dé­se­ire, mint ő gye­rek­ko­rá­ban.

Az alapok elsajátítása után felvitte Sze­gedre, ahol be­mu­tatta né­hány régi cim­bo­rá­já­nak. A sötét szemű, nagy áll­kap­csú ka­masz für­dött a szo­kat­lan fi­gye­lem­ben. Ott tar­tot­ták, ta­ní­tot­ták, egy év múlva azon­ban haza kel­lett men­nie, és mivel a nagy­apja volt az egyet­len élő ro­kona, vissza­tért hozzá. Az első idő­szak nagy vá­ra­ko­zá­sai után már-már bele is nyu­go­dott, hogy az ő ideje sosem jön el. Akik egy­kor ki­vá­lasz­tott­nak hív­ták, el­fe­led­kez­tek róla.

Egy nap azonban a szerb érte jött. Au­tó­ját futva kö­vet­ték a fa­lu­beli gye­re­kek az utcán, miu­tán a férfi ki­szállt a ko­csi­ból, be­le­mar­kolt a zse­bébe, cu­kor­kát vett ki be­lőle és szét­szórta. Három óra múlva elé­ge­det­ten ült vissza az au­tó­jába. Meg­ál­la­pod­tak az öreg­gel, hogy a fiú a ti­zen­ha­to­dik szü­le­tés­nap­jáig ott­hon marad, de utána el­vi­szi a szerb.

Érti, ugye, mit jelent ez?

A nagypapa pontosan értette. A fiú fel­adata pon­to­san az lesz, mint az övé volt ko­ráb­ban, de már nem tehet érte sem­mit, ha ma­gá­tól nem ta­lálja ki, ho­gyan kell, nem fog ha­za­térni.

A szerb látogatása megváltoztatta a nap­jai­kat. A férfi a meg­be­szél­tek sze­rint, hi­ány­ta­la­nul küldte a pénzt, amit az öreg a fiúra költ. Cipőt vesz neki, ru­há­kat, ren­de­sen eteti, ahogy a szerb meg­hagyta, ma­gá­nak újra en­ge­dé­lyez egy kis al­ko­holt.

Délutánonként gyakorolnak, de egyi­kük sem veszi ko­mo­lyan. Az öreg beteg, va­lami szi­vá­rog a tor­ká­ból. A falon ha­gyott folt el­szívja az ere­jét, mi­köz­ben a fiú annyira várja a ti­zen­ha­to­dik szü­le­tés­nap­ját, hogy rájön, már nincs ha­talma a gye­rek fe­lett.

Visszaköltözik a szobájába.

Csak éjszakánként jön elő, hogy tar­ta­lé­ko­kat hal­moz­zon fel, al­ko­holt, ta­ka­ró­kat, kon­zer­ve­ket rejt el az ágya alatt, ő sem tudja, hogy ma­radni akar vagy éppen in­dulni ké­szül. Még nem tart fél éve ön­kén­tes szám­űze­tése, ami­kor egy is­me­ret­lent vesz észre az egyik éjjel be­jönni a házba. Az öreg addig azt hitte, hogy a szerb­bel kö­tött meg­ál­la­po­dása ér­tel­mé­ben biz­ton­ság­ban van, ezért le­pő­dik meg, ami­kor rájön, hogy az a férfi, aki ezen az éjjel vé­re­sen a kert vé­gé­ben hagyja, okkal tette mind­ezt. A fiú csak más­nap jön haza, fá­radt, ezért le­fek­szik, fél­holt nagy­ap­ját még egy napig nem is ke­resi, ami­kor meg­ta­lálja, alig érez va­la­mit.

A csoportban élő csimpánzoknál meg­fi­gyel­ték, ha az egyi­kük hal­dok­lik, akkor a többi állat rend­sze­re­sen meg­öleli, hogy meg­győ­ződ­jön róla: él-e még. Ez a kész­te­tés tel­je­sen hi­ány­zik a fi­ú­ból és ha­ma­ro­san el is tűnik ott­hon­ról. A nagy­apja te­me­té­sére ha­za­jön, a ke­rí­té­sén túl­ról fi­gyel, majd ki­sé­tál a falu ha­tá­rába és beül a rá váró au­tóba, ami a zöld­ha­tár felé veszi az irányt.

Négy nappal a tizenhatodik szü­le­tés­napja előtt hí­vatja a szerb. A fiú az el­múlt he­te­ket egy hegyi bá­zi­son töl­tötte, ez a ki­kép­zés utolsó fá­zisa. Gyen­gébb a vele ké­szülő fér­fi­ak­nál, de tak­ti­kai­lag kép­zet­tebb, a köz­tük lévő súly- és ma­gas­ság­kü­lönb­sé­get ag­resszív vi­sel­ke­dés­sel pó­tolja. Bár összes­sé­gé­ben si­ker­te­len a tá­bor­ban, még­sem örül, ami­kor meg­tudja a szerb­től, hogy hol­nap el­vi­szi ma­gá­val.

Egy tóhoz közeli úton haladnak, a férfi alig szól va­la­mit. Egy­szer áll­nak meg, a szerb ben­zint sze­rez egy ta­nyán, élel­met ad cse­rébe. A fiú az első ülé­sen ül, a hátsó le van hajtva, hogy el­fér­je­nek a fegy­ve­rek a ponyva alatt. Nem kell tar­ta­niuk rend­őr­ségi el­len­őr­zés­től, a há­bo­rú­nak las­san vége, és olya­nok ve­szik át az or­szág kor­mány­zá­sát, akik sze­mé­ben a szerb hős lesz.

Megérkeznek egy katonai táborba, ki­száll­nak az au­tó­ból és az egyik épü­let felé ve­szik az irányt. Ott a szerb be­mu­tatja a fiút egy ka­to­na­tár­sá­nak, ki­emeli, hogy bár véz­ná­nak tűnik, meg­le­pően erős, és ter­mé­sze­te­sen tö­ké­le­te­sen be­szél ma­gya­rul. Ezen jót ne­vet­nek, utána va­lami más­ról be­szél­nek, de ezt a fiú már nem érti, mert meg­za­varja a ne­ve­tés, rá­adá­sul csak a nagy­ap­já­tól ta­nult szer­bül, aki­nek na­gyon más volt a ki­ej­tése. A fi­ú­ért két ka­tona jön és el­vi­szik, új ruhát kap, rajta egy jel­vény, amit még nem ismer, ké­sőbb a tör­té­ne­lem­köny­vek össze­kap­csol­ják majd a Ju­go­szláv Nép­fel­sza­ba­dító An­ti­fa­siszta Tanácscsal. Éppen a tü­kör­ben né­ze­geti magát, ami­kor a szerb au­tója ki­hajt a tá­bor­ból, az első ülé­sen hever a férfi ki­bon­tott pos­tája, a levél fej­lé­cén egy ok­tó­beri dátum sze­re­pel.

Ezerkilencszáznegyvennégyből.