Kósa Sándor

Montevideo

In memoriam Onetti

Mentem tovább, az elveszett har­mó­niát ku­tatva, fel­idéz­tem a régi ren­det, az örök jelen lég­körét, amely­ben az ember ki­lép­het ön­ma­gá­ból, el­fe­lejt­heti a régi tör­vé­nye­ket, és nem öreg­szik meg.

J. C. Onetti: La vida breve
(Rövid az élet)

A szédüléssel kezdődött. Molly este, le­fek­vés­kor el­me­sélte, mi is tör­tént. „A no­vem­ber végi meleg nap­sü­tést ki­hasz­nálva, le­men­tünk a parkba. A gye­rek­ko­rod­ról me­sél­tél, mint az utóbbi na­pok­ban min­dig. Hir­te­len el­hall­gat­tál, tíz per­cig némám ültél mel­let­tem. Aztán olyan moz­du­la­tot tet­tél, mintha le­gye­ket hes­se­get­nél az arcod elől. El akar­ta­lak kapni, de már késő volt. Le­csúsz­tál a pad­ról, és el­te­rül­tél a föl­dön."

Dr. Xavier kérdésére csak annyit tud­tam mon­dani, hogy fo­rogni kez­dett velem a világ, a re­kesz­iz­mom­ban szo­rító fáj­dal­mat érez­tem, és az utolsó, amire em­lé­kez­tem, egy akusz­ti­kus él­mény volt, a sé­tá­nyon kö­ze­ledő óvo­dá­sok vidám csi­vi­te­lése. A padon tér­tem ma­gam­hoz, Molly és az óvónő két­ol­dal­ról tá­mo­gat­tak, ne­hogy el­dől­jek.

Dr. Xavier mellett az szólt, Molly sze­rint, hogy közel lakik, és, hogy a fel­té­te­le­zése sze­rinti be­teg­sé­gem spe­ci­a­lis­tája, va­gyis szív­gyógy­ász. Már több­ször ta­lál­ko­zott vele a kör­nyék ki­sebb üz­le­tei­ben, de leg­in­kább az egy sa­rokra lévő ká­vé­zó­ban, ahol nagy csé­sze te­jes­ká­vét szo­kott inni empanadasszal, és min­den al­ka­lom­mal volt nála egy könyv, amit el­mé­lyül­ten ol­va­sott. Mollynak ál­ta­lá­ban nem oko­zott ne­héz­sé­get a kap­cso­lat­te­rem­tés, de a dok­tor ele­gán­san tá­vol­ság­tartó ma­ga­tar­tása óva­tos­ságra kész­tette. Ez­út­tal azon­ban nem mér­le­gelt, be­csön­ge­tett, és olyan hamar értek vissza, hogy azt kel­lett fel­té­te­lez­nem, ala­po­san meg­fut­tat­hatta sze­gény dok­tort.

Dr. Xavier második kérdésére, hogy ez­után mi tör­tént, elő­ször nem tud­tam mit mon­dani, mert miu­tán ma­gam­hoz tér­tem, már nem tör­tént újabb kel­le­met­len­ség, ha­csak az nem, hogy rá akar­tam gyúj­tani, puszta meg­szo­kás­ból, egy ci­ga­ret­tára, de Molly erre olyan he­ve­sen re­a­gált, amire nem szá­mí­tot­tam. Ő ál­ta­lá­ban, ha meg akart győzni va­la­mi­ről, célt min­dig szép szó­val és tü­re­lem­mel ért, de most ki­kapta ke­zem­ből a do­bozt, hogy be­dobja a leg­kö­ze­lebbi sze­mét­ko­sárba, és köz­ben ki­a­bálni kez­dett, egyet­len­egy szót, még­pe­dig azt, hogy nem! Nor­má­lis han­gon kezdte, aztán hir­te­len, a má­sod­perc egy tö­re­déke alatt rá­jött, hogy én mit is akar­tam tu­laj­don­kép­pen csi­nálni, do­há­nyozni!, ami ezt az egész ka­la­maj­kát okozta, egyre mér­ge­sebb lett, in­du­lata ön­ma­gát fo­kozta, odáig, hogy si­kí­tott, az tör­tént, ami a szaxo­fo­nis­tával tör­té­nik, ami­kor 'túl­fúj­ja' a hang­szerét, a hang el­ve­szíti ere­deti ma­gas­sá­gát, össze­vissza csúsz­kálni kezd, majd, a le­vegő el­fogy­tával, rend­sze­rint egy fel­felé menő glisszan­dóban elhal, ahogy tör­tént akkor ez Molly hang­já­val is. Mi­köz­ben eze­ket mond­tam a dok­tor­nak, le­he­tő­leg ügyelve arra, hogy ért­he­tően fe­jez­zem ki magam, talán a kö­ze­ledő újabb rosszul­lét je­le­ként egy eddig is­me­ret­len szimp­tóma je­lent­ke­zett. Az ab­la­kon be­ömlő éles fény színe és ál­laga meg­vál­to­zott, tom­pább lett és kö­dö­sebb. A dok­tor arca megint ma­gára öl­tötte azt a kon­cent­rált fi­gye­lemre utaló arc­ki­fe­je­zést, amit a tör­té­ne­tem elő­adása köz­ben, talán pi­he­nés­kép­pen oda­ha­gyott, bár ez az el­la­zult arc némi mél­tat­lan­ko­dást fe­je­zett ki, de csepp tü­rel­met­len­ség se volt benne, egy­sze­rűen nem volt hoz­zá­szokva, hogy egy beteg nem szo­rít­ko­zik ki­zá­ró­lag a tü­ne­tek eg­zakt le­írá­sára, hanem fe­le­lőt­le­nül össze­vissza fe­cseg. Mi­köz­ben ennek az arc­nak a szí­ne­vál­to­zá­sán töp­reng­tem, meg­kért, hogy dől­jek hátra az ágyon, és hogy mos­tan­tól kezdve meg se szó­lal­jak, csak lé­le­gez­zek mé­lye­ket.

Mintha egy szellemvasútra ültem volna fel, mely kör­be­ha­lad, és olyan meg­ál­lói len­né­nek, mint ál­ta­lá­nos rossz köz­ér­zet, émely­gés, ét­vágy­ta­lan­ság, lég­szomj, szo­rító fáj­da­lom. Két hó­na­pig fe­küd­tem egy vá­ros­széli kli­ni­kán.

A taxiban hátul ültünk, Molly tőlem jobbra, néz­tük az el­su­hanó há­za­kat, Mad­rid CaCarabanchel ne­gye­dén ha­lad­tunk át, nem­so­kára be­ér­tünk a bel­vá­rosba, ahol hek­ti­kus rán­gá­sok­kal tud­tunk csak elő­re­jutni. „Min­dent meg­be­szél­tem a dok­tor­ral, el­vál­lalta az utó­ke­ze­lést, és a gyógy­szer­be­ál­lí­tá­so­dat is. Nem lesz egy rövid fo­lya­mat, arra fel kell ké­szül­nöd, de utána min­den úgy megy majd, mint régen." Itt egy ki­csit el­bi­zony­ta­la­no­dott a hangja, nem sze­re­tett fül­len­teni. Ki­vett a tás­ká­já­ból egy bon­bont, és szo­ká­som el­le­nére én is kér­tem egyet, a ci­ga­retta he­lyett, ami még min­dig na­gyon hi­ány­zott, de ezt nem mond­tam neki, mert még nem tu­da­to­sult ben­nem, hogy össze­füg­gés van a rosszul­lét és a ci­ga­ret­ta­szí­vás kö­zött. Ki­há­mozta az arany­színű pa­pír­ból a cso­ko­lá­dét, át­adta, vi­gyázva, hogy ne érjek hozzá, mert az hamar olvad, és ma­sza­tos lesz a kezem, és tudja, hogy azt nem sze­re­tem. Rá­for­dul­tunk a Granviára, itt egy ki­csit meg­ló­dult a ko­csi­sor, és Molly, aki úgy lát­szik, ott­hon már nem akart fog­lal­kozni a dok­tor­ral, még át­adta azo­kat az in­for­má­ció­mor­zsá­kat, amit meg­tu­dott róla, hogy Pá­rizs­ban szü­le­tett, és spa­nyolt nőt vett fe­le­sé­gül, aki ta­valy halt meg, hogy erről nem sze­ret be­szélni, amit Molly meg is ért. A ki­szál­lás­kor a jár­dán meg­szé­dül­tem, nem vette észre, mert éppen a ta­xist fi­zette ki. Utána a kul­csát ke­reste, és ahogy velem sok­szor elő­for­dul mos­ta­ná­ban, ki­mond­tam han­go­san azt, amire éppen gon­dol­tam. „De jó lenne el­menni Segoviába, még so­ha­sem vol­tam ott." Molly rám né­zett elé­ge­det­ten, mert tudta, hogy ez jó jel, si­et­tetni aka­rom a gyó­gyu­lást.

Dr. Xavier hetente háromszor láto­ga­tott meg, min­dig dél­előtt tíz óra­kor. Ahogy múlt az idő, egyre job­ban be­ava­tott a be­teg­sé­gem ter­mé­sze­tébe, mert úgy gon­dolta, jobb együtt­mű­kö­désre tud kész­tetni, ha én is értem, hogy mit miért csi­nál, és annak mi lesz a kö­vet­kez­mé­nye. A vizs­gá­la­tok alatt to­vábbra sem en­ge­dett a szi­gor­ból, a már jól is­mert módon kon­cent­rált, hogy ne sza­lasszon el sem­mit a be­kö­vet­kező vál­to­zá­sok­ból. Hosszú és fá­rad­sá­gos mun­kába ke­rült, míg meg­ta­lálta a meg­fe­lelő gyógy­sze­re­ket.

Tavasz végén a vizsgálatok idő­tar­tama le­rö­vi­dült, a be­szél­ge­té­seké meg­hosszab­bo­dott, és Molly addig mes­ter­ke­dett, amíg a dok­tor ott nem ma­radt ebédre. Egy al­ka­lom­mal le­me­ze­ket hall­gat­tunk a vizs­gá­lat után, fel­tet­tem a Rhapsody in Blue-t, „Na, itt van a maga híres glisszan­dója!" mondta, ahogy meg­hal­lotta a darab is­mert be­ve­zető ré­szét.

Ebéd közben egyre többször beszél­tünk Montevideóról, a dok­tor kí­ván­csi lett az ot­tani éle­tünkre, és egy­szer csak fel­tette a kér­dé­sek kvint­esszen­ciá­ját, hogy tu­laj­don­kép­pen miért is jöt­tünk el onnan, ha ilyen jól érez­tük ott ma­gun­kat. Molly éppen a tor­tá­nál tar­tott, a villa meg­állt a ke­zé­ben és rám né­zett. „Ve­gyen még ebből a sü­te­mény­ből!" mondta a dok­tor­nak, hogy időt nyer­jünk. aztán, miu­tán látta, hogy velem nem jut sem­mire, ön­ér­ze­te­sen a dok­tor­hoz for­dult. „Nézze, ti­zen­nyolc éve, ami­óta el­jöt­tünk Monte­videóból, ezt a kér­dést ad acta tet­tük, ami nem he­lyes, tudom, mert én is azt tar­tom, hogy min­dent meg kell be­szélni, de ez egy na­gyon za­va­ros és pi­káns ügy, kér­dezze talán a pá­ci­en­sét." És hogy fel­in­dult­sá­gát egy ki­csit le­ve­zesse, a vil­lá­val, mintha fegy­ver lenne, felém bö­kött. A dok­tor min­dent ér­tett, mert neki több tit­kol­ni­va­lója akadt, mint ne­künk.

Egy hét múlva, a nyolcvanhar­ma­dik szü­le­tés­na­po­mon, vár­tuk, hogy a dok­tor meg­ér­kez­zen, én a könyv­tár­szo­bá­ban né­ze­get­tem, Molly a kony­há­ban ké­szí­tette az ebé­det. Hiába hív­tuk meg az esti össze­jö­ve­telre, csak az ebéd­meg­hí­vást volt haj­landó el­fo­gadni. Molly azt a nem ere­deti meg­jegy­zést en­gedte meg ma­gá­nak, hogy az ember öreg­ko­rá­ban már nem is­mer­ke­dik annyira, az utolsó szót nyo­ma­ték­kal ej­tette. Nyug­ta­lan let­tem, és fel-alá kezd­tem jár­kálni a könyv­tár­ban, végül le­vet­tem a Mar­tín Fierrót a polc­ról. Meg­pró­bál­tam be­le­ol­vasni, de nem ment, le­tet­tem az asz­talra.

Az Anda szerkesztőségében tar­tóz­tat­tak le, annyi időm volt, hogy Rami­rónak át­ad­jam a te­en­dő­ket. A vádat a rend­őr­sé­gen is­mer­tet­ték, a la­pom­ban meg­je­lent egyik kri­ti­kám vál­totta ki a ha­tó­ság rosszal­lá­sát. Min­den­féle jogi el­já­rást mel­lőzve pár nap múlva el­szál­lí­tot­tak egy bör­tönbe, Monte­video kül­vá­ro­sába. Tel­jes el­szi­ge­telt­ségbe ke­rül­tem, meg­fosztva a le­vél­írás és te­le­fo­ná­lás le­he­tő­sé­gé­től.

Közvetlenül a hetvenhármas őszi chi­lei ese­mé­nyek után vol­tunk, a bör­tön­be­szél­ge­té­sek e körül fo­rog­tak, s hogy ná­lunk med­dig fog­nak el­fa­julni a dol­gok.

Három hónap után, január végén, vá­rat­la­nul hí­vat­tak a pa­rancs­noki iro­dába, ahol kö­zöl­ték, hogy hol­nap haj­nal­ban, öt óra előtt, sza­ba­don bo­csá­ta­nak. Csak akkor hit­tem el, hogy va­ló­ban ki­sza­ba­du­lok, ami­kor meg­en­ged­ték, hogy te­le­fo­nál­jak, Molly nem volt ott­hon, ezért Rami­rót hív­tam. Meg­be­szél­tük, hogy a törzs­he­lyün­kön ta­lál­ko­zunk. Mikor más­nap fél hatra oda­ér­tem, Ramiro nagy­mé­retű, ki­szol­gált Buickja már ott állt a ven­déglő előtt.

A törzshelyünket Elíziumi Mezőknek hív­tuk egy­más kö­zött, az os­to­bán elő­ke­lős­ködő Chez Nicolette he­lyett, így hív­ták, azt hi­szem, a tulaj fe­le­sé­gét. Az Union ke­rü­let­ben sé­tál­gatva fe­dez­tem fel a he­lyet, és rög­tön be­le­sze­ret­tem, mert messze fe­küdt a bel­vá­ros­tól, egy elő­ker­tes vil­lák­kal kö­rül­vett nagy, egyenlő szárú tra­péz alakú tér északi ol­da­lán.

Vasárnap volt, a környék tel­je­sen nép­te­len és csen­des. Be­nyi­tot­tam, Ramiro a kony­há­ból jött ki ke­zé­ben a gő­zölgő ká­vés­csé­szék­kel.

Még mindig a börtönben viselt szürke ove­rall­ban vol­tam, nem akar­tam vesz­te­getni az időt az át­öl­tö­zés­sel, a ru­háim egy barna cso­ma­go­ló­pa­pír­ban mel­let­tem he­ver­tek. Amíg reg­ge­liz­tem, Ramiro el­me­sélte, hogy Molly át­tette a szék­he­lyét Bu­e­nos Ai­resbe, ott ri­asz­totta az is­me­rő­seit, és vé­le­mé­nye sze­rint sza­ba­du­lá­som a nagy nem­zet­közi fel­há­bo­ro­dás­sal is össze­füg­gés­ben lehet, ál­lí­tó­lag a bel­ügy­mi­nisz­ter „Ki a fasz ez az Onetti!" fel­ki­ál­tás­sal lökte le a le­ve­le­ket az asz­ta­lá­ról, amit a tit­kár­nője tett reg­gel oda, kint pedig a spa­nyol nagy­kö­vet várt ki­hall­ga­tásra.

A tetszetős pletykák nem nagyon ér­de­kel­tek, tud­tam, hogy kevés az időm. Fel­hív­tam a ki­kö­tőt, az első hajó fél tíz­kor indul Bu­e­nos Ai­resbe. Utána jött a leg­ne­he­zebb, meg­ma­gya­rázni Rami­rónak, hogy el­me­gyek innen. „Nem fog­ják hagyni, hogy sza­ba­don írjak, azt pedig én nem vi­se­lem el. Mad­rid­ban van egy pár is­me­rő­söm, meg­pró­bá­lom." Miu­tán a la­pun­kat még nem til­tot­ták be, meg­bíz­tam írás­ban Rami­rót, hogy vegye át a fő­szer­kesz­té­sét.

A nagy ablaktábla mellett ültünk, és ami­kor át akar­tam neki adni az írást, lát­tam, me­re­ven bámul ki az ab­la­kon át a tér egy pont­jára. Szem­ben, va­gyis a tra­péz hosszab­bik alap­já­nak kö­ze­pén, egy ha­tal­mas ombú fa állt, lég­gyö­ke­rei át­tör­ték a ta­laj­fel­színt, és ol­dalt el­zár­ták a ki­lá­tást a kis ut­cára, amely a tér­ről ki­ve­ze­tett. Messze vol­tunk, de jól lát­tam, hogy va­laki kilép a lég­gyö­ke­rek mögül, rá­for­dul a ven­déglő felé ve­zető jár­dára, és ekkor, a já­rá­sá­ról meg­is­mer­tem, mert sen­ki­nek más­nak nem volt ilyen já­rása. Ramiro is be­le­fe­lejt­ke­zett a lát­ványba. „A La Plata vi­dé­ké­nek leg­szebb lánya", mondta nagy át­élés­sel.

„Ide figyelj" megfogtam a kar­ját, hogy ne nézze to­vább, mert el­kép­zel­tem, hogy mit érez­het, „Egy­előre ne mondj neki sem­mit, majd ki­ta­lá­lok va­la­mit. Fog­tam a ru­há­mat és el­in­dul­tam a konyha felé. Köz­ben oda­ért az ab­lak­hoz és egy pár lé­pést együtt tet­tünk meg, tud­tam, hogy nem lát­hat meg, mert a sö­té­tí­tett ab­lak­üve­gen kí­vül­ről nem le­he­tett be­látni. Annyit lát­tam még, hogy nem visel ha­ris­nyát, hi­szen napok óta tart a ja­nu­ári ká­ni­kula, és az arca még magán vi­seli az alvás nyo­mait, de a szája sar­ká­ban már ott volt a leendő ta­lál­ko­zás okozta iz­ga­lom jele.

Egy évvel ezelőtt, ugyanígy janu­ár­ban, ugyan­ilyen hő­ség­ben, ren­dez­ték meg az új­ság­író­bált, a vá­ros­széli ten­ger­part egy ro­man­ti­kus fél­szi­ge­tén, Punta del Descansóban. Ez új hely­szín volt, és remek vá­lasz­tás, mert a ha­tal­mas tánc­par­kett köz­vet­le­nül a ten­ger mel­lett állt, a kora esti szellő fel­fris­sí­tette a le­ve­gőt. Molly nem tu­dott el­jönni. Cél­ta­la­nul mász­kál­tam, össze­fu­tot­tam Rami­róval, it­tunk egy mojítót, aztán men­tem to­vább és egye­ne­sen be­le­sza­lad­tam egy régi Bu­e­nos Aires-i kol­lé­ga­nőm kar­ja­iba. Pár hete hagyta ott az ar­gen­tin fő­vá­rost, mert el­vesz­tette az ál­lá­sát annál a lap­nál, ahol dol­go­zott. „Ez itt Noélia." mu­tatta be a lá­nyát, „Men­je­tek csak tán­colni, ez a fickó, Lia, a La Plata vi­dé­ké­nek leg­jobb tan­gó­tán­cosa. Nem kell vele el­szá­mol­nod." tette hozzá félig ci­ni­ku­san, és el­tűnt a tö­meg­ben. Még nem tudta, hogy mit in­dí­tott el ezzel. A ze­né­szek már fenn vol­tak a pó­di­u­mon, és han­golni kezd­tek, a sós le­vegő nem tesz jót a hang­sze­rek­nek. Fel­lép­tünk a pó­diumra, ahol már gyü­le­kez­tek a jobb tán­co­sok, a töb­biek pedig vagy va­cso­rázni kezd­tek, vagy ki­sebb cso­por­tok­ban be­szél­get­tek.

Beálltunk a tangó indulópozí­ció­jába. De az egyik hang­szer, úgy em­lék­szem, a ban­do­neon, nem úgy szólt, ahogy kell, a ke­ze­lője bi­zony­ta­lan moz­du­lat­tal in­tett, a tü­rel­mün­ket kérve. A töb­biek el­en­ged­ték egy­mást, csak mi ma­rad­tunk táncra kész po­zí­ció­ban, ezt a ket­tőnk kö­zött kez­dődő cin­kos­ság je­lé­nek vél­tem. Hal­kan dú­dolni kez­dett egy is­mert ko­ra­beli slá­gert, tet­tünk egy pró­bát. „Ez igen, hol ta­nul­tál meg így mo­zogni?" kér­dez­tem, és ekkor be­mondta a kor leg­hí­re­sebb ar­gen­tin tánc­ta­ná­rá­nak a nevét. Már az első vad, erő­sen szin­kó­pás tan­gó­nál fel­vo­nul­tat­tuk a leg­bo­nyo­lul­tabb lé­pés­va­riá­ció­kat. Kezd­tünk fel­tű­nést kel­teni, a ze­né­szek új ins­pi­rá­ció­kat me­rí­tet­tek ebből a nyers sze­relmi val­lo­más­ból. Ami­kor már azt hit­tük, hogy nem lehet to­vább fo­kozni, va­la­me­lyi­künk min­dig ta­lált egy új meg­ol­dást. Nem kel­lett sokat inni, hogy az éj­szaka gyor­san tel­jen. Noélia a Cerrito nevű ke­rü­let­ben la­kott, a Juan Costa ut­cá­ban. Na­gyon erő­tel­jes ér­zel­mek dol­goz­tak ben­nem, de akkor még, óva­tos­ság­ból, ha csak gyen­gén is, mű­köd­tet­tem a fé­kező erő­ket is.

Ramirót nem hibáztathattam, el kel­lett hív­nia a lányt, főleg azok után, hogy min­den héten engem ke­re­sett a szer­kesz­tő­ség­ben. Noélia még a mos­dó­ban volt, mi in­du­lásra ké­szen a ko­csi­ban, járó mo­tor­ral. Ami­kor beült mel­lém jobb­ról, Ramiro in­dí­tott, a José Antó­nio Cabrera ut­cá­ján zöty­kö­lőd­tünk, aztán el­for­dul­tunk jobbra a Felipe Sanguinettin, hogy be­so­rol­junk az Avenida 8 de Octubre szé­les, több­sá­vos, a vá­rost észak­ke­let­ről dél­nyu­gatra át­szelő, egye­ne­sen a bel­vá­ro­sig be­ve­zető au­tóút leg­belső sáv­jába. Las­san el­ma­ra­doz­tak a kül­vá­rosi, ker­tes házak, és kö­ze­led­tünk az alag­út­hoz, amely a Tres Cruces Ter­minal alatt ve­ze­tett át. Las­sí­tani kel­lett, mert a sá­vunk el­fo­gyott, jobbra kel­lett le­hú­zódni, rá­adá­sul az ala­gu­tat is fel­újí­tot­ták. Noélia hoz­zám dőlt, és amit csend­ben, vi­szony­la­gos fel­tű­nés­kel­tés nél­kül meg le­he­tett csi­nálni ennek a ha­jó­szerű ko­csi­nak a hátsó ülé­sén, azt meg­csi­nál­tuk.

A belváros főterén, a Plaza Independencián Ramiro hát­ra­nyúj­tott egy szál ci­ga­ret­tát. „Nem lehet át­menni a ki­kötő felé ut­cá­kon." mu­ta­tott jobbra égő ci­ga­ret­tá­val a ke­zé­ben. Jobbra épp a Palacio Salvo épü­lete előtt áll­tunk. Át­ha­jol­tam Noélia teste fö­lött, és fel­néz­tem a ház donjon­szerű tor­nyára, ame­lyen még négy kis to­rony ló­gott a semmi fö­lött. Gye­rek­ko­rom­ban min­dig meg­áll­tam az épü­let előtt, és eze­ket a ci­zel­lált ki­dol­go­zású rész­le­te­ket órá­kig el tud­tam nézni. Úgy el­me­rül­tem, hogy nem vet­tem észre, ki­mon­dom azt a mon­da­tot, amit nem kéne. Hir­te­len nagy csönd lett a ko­csi­ban. „Hogy­hogy nem fogod látni ezt az épü­le­tet?", szó­lalt meg Noélia. Ramiro érezte, hogy baj van, a tükör se­gít­sé­gé­vel pró­bált be­kap­cso­lódni a tár­sal­gásba, hogy se­gít­hes­sen. Hol engem, hol a lányt nézte, és ami­kor látta, hogy nem tudok vá­la­szolni, már meg is szó­lalt, nem véve fi­gye­lembe az in­té­se­met. „El kell men­nie ebből a ro­hadt or­szág­ból, mert itt nem hagy­ják írni." mondta na­gyon hig­gad­tan és ta­gol­tan. Egy pil­la­natra Noélia sze­mébe néz­tem, de az övé csak meg­reb­bent, te­kin­tete nem kap­cso­ló­dott az enyémbe, el­for­dult, és lát­tam, hogy elő­ször a nyaka, utána az egész teste meg­me­re­ve­dik. Szól­tam Rami­rónak, hogy men­jünk a régi vá­ros­ne­gyed felé, a Sarandi utcán át. Fel­ment a jár­dára, hogy ki­ke­rül­jön né­hány autót. Meg­fog­tam a lány kezét. „Most át­me­gyünk komp­pal Bu­e­nos Ai­resbe, és ott min­dent meg­be­szé­lünk." „Jó." mondta kis idő múlva.

Végre átvergődtünk a szűk ut­cá­kon, és ki­ér­tünk a szé­les parti útra. Ramiro ta­lált egy üres he­lyet a par­ko­ló­ban. A hajó, amellyel át­ke­lünk, már ott tor­nyo­sult köz­vet­le­nül fe­let­tünk. Még volt egy kis idő, Ramiro újabb ci­ga­ret­tát vett elő, rá­gyúj­tot­tunk. Noélia meg­nézte magát a kis ké­zi­tük­ré­ben, s mint­egy mel­lé­ke­sen azt mondta: „A já­ték­sza­bályok könnyűek, de szi­go­rúak." Ramiro már kint állt a kocsi mel­lett, hogy el­bú­csúz­zon tő­lünk. Meg­la­po­gat­tuk egy­más hátát, és el­in­dul­tunk a ki­kötő be­já­rata felé, innen már jól le­he­tett a látni a Fuenterrabia fel­ira­tot, a hajó nevét. Kézen fogva men­tünk, de egy pil­la­natra meg kel­lett áll­nom, mert rá­jöt­tem, hogy amit az imént mon­dott, az egy idé­zet volt a La vida breve című re­gé­nyem­ből.

Dr. Xavier egy üveg Cabernet Sauvignonnal ál­lí­tott be, fel­tű­nően jó­kedvű, nagy­vi­lági mo­dor­ban be­ki­ál­tott a ház asszo­nyá­nak, aztán be­men­tünk a könyv­tár­szo­bába, és meg­mérte a vér­nyo­má­so­mat. „Nagy­szerű." mondta, mi­köz­ben ki­en­gedte a le­ve­gőt a man­dzset­tá­ból. Utána ki­ment a kony­hába, a nyi­tott ajtón át be­szi­vár­gott a vö­rös­bo­ros, mus­tár­ral és zöld­ség­gel, főleg fehér- és sár­ga­ré­pá­val íze­sí­tett mar­ha­hús il­lata. Amíg a dok­tor a kony­há­ban volt, el­dön­töt­tem, hogy még­sem me­sé­lem el neki, miért és ho­gyan jöt­tünk el Monte­videóból, majd va­lami más­sal kár­pó­to­lom. Két pohár bor­ral tért vissza, az egyi­ket át­nyúj­totta. „Ez jót tesz az ét­vágy­nak, és meg­löki egy ki­csit a vér­ke­rin­gést." Koc­cin­tot­tunk, és köz­ben ala­po­san szem­ügyre vett. „Las­san a vé­gére já­runk ennek a ke­ze­lés­nek." Le­tette a po­ha­rat, és amit most mon­dott, ké­sőbb jöt­tem rá, szü­le­tés­napi aján­dék­nak szánta, a maga mód­ján, per­sze. „Tudja, sok min­dent ol­vas­tam ma­gá­tól, de a La vida breve tet­szik nekem a leg­job­ban, kü­lö­nö­sen az első része, az re­mekmű. A má­so­dik rész egy ki­csit za­va­ros, leg­alábbis az én vi­lá­gos­ság­hoz szo­kott fran­cia fe­jem­nek. Fő­ként a vége, ami­kor egy­másba ját­szatja a re­á­lis vi­lá­got a kép­zelt­tel." Fel­emelte a po­ha­rát az asz­tal­ról, és egy ideig a gon­do­la­ta­iba me­rült. „Olyan ez a má­so­dik rész, mint a re­pü­lő­utam Me­xi­kóba. Minnea­polisig gyö­nyörű, tiszta az ég­bolt, min­dent látni tisz­tán, a ten­gert, Grön­lan­dot, a Baffin-szi­ge­tet, a Hud­son-öblöt, és akkor egy­szer csak vihar támad, és el­tű­nik a szá­raz­föld Minnea­polisnál, egy vö­rö­ses­sárga színű por­vi­har alatt."

Ebéd után bementünk a könyv­tár­szo­bába, és meg­vár­tuk, míg Molly is bejön. „Mi­lyen könyv ez a Mar­tín Fierro?" „Jó," mond­tam, „ol­vassa el, meg­tud va­la­mit a táj­ról, meg az em­be­rek­ről, mi­lyen volt régen az a világ, ahol szü­let­tem." Meg­ér­ke­zett a tej­szí­nes kávé, és kör­be­ül­tük az asz­talt. „Dok­tor, tudja-e, hogy mit je­lent a Monte­video szó?" Nem­le­ges vá­laszt adott. „Fo­gal­mam sincs, hogy ez igaz-e vagy sem, re­á­lis-e vagy kép­zelt", a dok­tor itt el­ne­vette magát, „de én így ta­nul­tam, annak ide­jén. A fel­fe­de­zők úgy azo­no­sí­tot­ták be a he­lyet, ami­kor a ten­ger felől jöt­tek, hogy a 'ha­to­dik hegy nyu­gat­ról', ugyanis 'Monte' az he­gyet je­lent, 'vi' római szám­mal hat,' de' az előljárószó, és -ról, -ről-t je­lent, és végül az 'o' az oeste, nyu­gat je­len­tésű szó jele.