Csicsói: excessiv hadfi – elébb fő-director; majd prodékán; végül dékán –, ki ifjoncon, előadásain sosem felejtkezett megemlékezni erről, Dessewffy-epistolát és Mészáros-románt böngészett még takarmányozás, trágyakullózás, ganaj-almozás közben is, messzi szülőfalujában: – most, a pörre készülve, emlékeztetőt, feljegyzést készített magának. Szobája a Széna-téri épület északi sarkában, nagyalakú tér volt, falain nemzeti classicusaink dagerotypjei lógtak. Az asztal, szervezett belefeledkezés, magosan és lenyűgözően csupaszodott a belépő fölé.
„Az universitason harcias elemek működnek!" – jegyezte fel a tömött mondatot, és felállott asztala mellől. Felcsíptette okulárját, szeme előbb a kerek, kaponyatök formájú vidéki poéta fejére tévedt: Csicsói szerette ezt a képet, majd kibámult az ablakon: – lenn, lenn, a libaürülékes gyepen rongy-laptát (vagy mit) rugdostak az egyetemi polgárok legelvetemültebbjei, és az első etázsig hallatszottak ékes szólású jelszavaik. Majd megsújtá őt egy apró gutácska, ahogy észrevette Gyulay Kázmér csapzott alakját, amint az nagy hangon szidalmazta Lipták Pipit, a rőtveres poétát, miért is amaz képtelen volt elsajátítani a vonalkapus helyezkedési szabályait. Fintorgott (quelle horreur!), felizgultan sétálni kezdett, majd a kézicsengőt himbálva Keresszegi secretáriust kérette.
Ojvé, nem múlattatják már a koronás főknek és a kormányzott fejeknek egymáshoz intézett gondolatjaik; hol van már Voltaire és a páncélos Minerva, a szép Alexander, a boldog Endymion s a jámbus-öntő Kajdacsi, nem tudunk már görögül se, latánul se, svékusul se – mondhatni erre kajánul: ő se igen folyvást szóló ember volt! –, birkózgatni kell mostan, vélte Csicsói, bár publicum előtt ez nem a legillendőbb portéka. Számtalan úrfi vajon mért oly nagyszabású tökfilkó? – mit tegyen a kilengő ifjoncokkal, mi legyen hát a strategia magna? Ócska, esős hó Szent Mihály. Visszament az asztalhoz, szeme kissé elidőzött a magyarkában feszítő poéta arcképén, aztán felhúzta a redőnyös fiókot; – sebesen, persiai sávos tollú galamb, megfogta az elysium feliratú dossziét, kibogozta a papírfedelet rögzítő sárga szallagot, felcsapta és megkereste a kétnyelvű unkraut-gyom jelzésű papirost, s noha majdnem kívülről fütyülte, pedanterie, hogy gyalulgasson terminusainak szálkás bökdösőin, újraolvasta Újlaky Rácz Jenő censor jelentését. A nevezett atya némi oldalazgatás után (kecsesen: jobbra sasszé, balra one-step) rátért a lényegre, és ekkor már Csicsói dékán is méltányolta a censordoctori irályt.
Mint a vásárra menő lókupec szollott a substantia, és Csicsói csontjaiban érezte, amint lassan eléfoly a herkulesi erő.
„Mint a vásárra menő lókupec, java idő óta olyan érzeteket gerjesztettek az egyetemi Elysium szerkesztői!
1-ör. Tudtom és beleegyezésem nélkül kérdező-íveket csempésztek az Universitas folyosóira, buffet-jébe, illemhelyeire, a köpőcsészék mellé. Ők tették ezt, ők, az örökös mauvaises plaisanteries szerzőcskéi. Ehhez én mint a facultas méltatlan bár, de Paris-t járt képviselője nevemet soha, de soha nem adtam.
2-or. Hogy a tableau tiszta lehessen, lucidement leírom az actio kolomposait.
Máy Tamás: a gyermeki ötlet egyik szülője. Túlbuzgó neofita – documentumai és viselt dolgai alapján jól tudjuk. Az Elysiumban közölt irománya után legutóbb is felmerült megcsapatásának gondolata. Javaslat: altum silentium.
Új folt a képen Halassi hallgató, ki megijedését a mái napig se jelentette. Híréül elég idézni ösmertebb esetét. Tavalyi historiácska Somlay collegával, a „praeludium históriae" seminar-sor idejéből. Akkor tanult barátom elmarasztalta a lógós uracsot különb-különb politicai természetű kihágásaiért, a szélcsapásra az egy tiltott vers részletének theatrumos előadásával felelt.
»Bei Nacht
notiert man für die Akten meine Träume,
worüber ich gelacht.
Und irgendwann sucht man
bestimmt nach Gründen,
in der Kartei zu stöbern und zu finden
dies, was mich recthlos macht.«
Extaticus szavalata után e jactance lovagja faképnél hagyta a döbbent sokaságot. Kikapcsolandó.
Miként az előbbi kettő, úgy Helfy-hell Gábor is kolompossa a hírhedett tavalyi falragasz-actiónak. Akkor kimenekült a forró vízből; – most a sokszorosítás és terjesztés édes feladataira ügyelt. Bőbeszédű, megkörnyékezhető, renegatióra hajlamos. Leválasztandó.
Homályos a jelentés szerzőjének, Gyulay deákszerkesztőnek a szerepe. Véle sokat, sokszor, hosszadalmasan disputált; persona singularis, néha compromissumokra is hajlandó, ám azt javaslom, ha kifacsartuk belőle a lét és illő módon használtuk, dobjuk el. Mert halhatatlan a mondás: »Olyan mint a beretva, használat után azonnal tokba kell tenni.«
Jobb ízléssel, kevesebb nyomatékkal, de mégis – to run the risk – játszott az actióban Hatvani szerkesztőségi tag, Lovas shak-játékos, és az okuláros, ittassága miatt társalkodásra gyakran képtelen Nagy Pető. Ők dorgálással beérik.
3-szor. Kevés pillanatokig maradt tisztázatlan saját statusom e friss fabulában. Mégis, remélve: entre nous soit dit, bátorkodom jelenteni, hogy a fönt említett uracsok kijátszottak, felhasználták biztonságot adó nevem, hazudoztak, szavaimat elforgatták, úgy viselkedtek, mint egy kész, önhatalmú redactió tagjai, holott ez igen vastagon nem így áll."
Csicsói ekkor becsukta az unkraut-gyom jelzetű papírt, összehajtotta a dossziét – szallag masniba, redőny fel, fiók ki, ajtócska be, kulcsocska zsebbe –, amikor berobogott Keresszegi secretarius, hóna alatt őskiadvány, kezében egy egész lap in folio.
„Titkár úr, kérlek", kezdte frissen Csicsói, fakó, busa fejével az asztal fölött tornyosulva, szemét a falon lógó költő portrait-jára függesztve, „csináljunk rendet a facultáson!"
Keresszegi úgy tett, ahogyan efféle intimitások hallatán kell: klavírra termett hosszú ujjait homlokára szorította és harciasan járkálni kezdett a szobában.
„Mert ez tovább nem menendő", folytatta a nagydoctor határozottan a térdére csapva; – Keresszegi séta közben Pascal mester aforizmáját alakítgatta: „Qu'il n'y a pas de plus grande infortune, que d'avoir un sot chef", és tovább gyalogolt a szobában.
„Össze kell hívnunk a kari tanácsot", szólott rheumaticusan újra Csicsói; Keresszegi titkár épp egy hátra arc-ot producált, ám hirtelenül, ahogy a függöny elé ért az orra, nem szégyellve: in publico megrázkódott az elétáruló bohókás látványtól.
Nyomás-nyomás!, kiáltozott hátrafelé Gyulay Kázmér a libaszaros gyepen, a gyepes libaszaron Lipták Pipinek, és ugrásra készen várta a rongylaptát, az arany-passt. Ám Lipták Pipi elbarmolta. E vadul tomboló paleo-football-t a pályatéren indázó górnyakú müge, nyeles baka, kásás köbölke; a fel-felbukkanó enyves kukuba, a gatyás kerep és a fekete mámorka akadályozta, vagy, és ez itten a valószínű, a csatázó ifjak lapta iránti ügyefogyottsága. Gyulay Kázmér új system szerint half-back-et játszott – kilenc támadó közül kettőt hátravonni a hátvéd vonalába, ezzel: biztosítani, laptát összeszedni, à la lègere irányítani, offside-ot kihasználni, sorokat „rendezni", tempo-t variálni, sat., sat. Lipták Pipi sáros, gumírozott gatyában nekidűlt a kapu-oszlopnak, felnyúlt és megigazította az oszlopok közt feszülő marhapányvát, néhány rugózó mozdulatot tett és megállás nélkül ócsárolta Gyulay Kázmért.
Az ellenfél, radical újgrammaticus gyülekezet, újra nekilódult. Halassi hallgató átlőtte a laptát a hátsó alakzatok fölött, Lipták Pipinek, az avanti költérnek mozdulnia kellett volna, ám veres ábrázatával bennragadt az őrzésére bízott kapuban és Nagy Pető bepréselte a kapott passt a lineán túlra. Gyulay Kázmér csakugyan furmányosként ontotta a sok csudálatos ősi átkot, mit Lipták Pipi elevenen szedett lelkébe („Úgy csahol ez itt, mint az újsági ebek, ez a szaros Pulcinello!") és le akart vonulni. De a többiek türedelmetlenül újrakezdték, a hasznost az édessel vegyítve felhagytak a védekezéssel, Gyulay Kázmér, a half-back előrerohant – hol van már a libero, hol már az új system, hol, hol az új manoeuvre?! –, gőzönyként evickélte át magát Palotás Lazin, majd a kaputól hajításnyira lövetet eresztett meg – magosan, randán a marhapányva fölé.
„Micsoda poshadt alakok!", undorodott Csicsói nagydoctor az ablakkeret homályában. Nem várt Keresszegi úr készülő „ugyan-kérlek-ezek-is-a-mi-fiaink" liberális nyáladzására, visszaült, aztán parancsoló hangon odavetette: „Ebből a bagage-ból kettőt-hármat meg kell csapnunk!"
Keresszegi úr, nehogy a számos csúszó-mászó magyar hízelkedő egyike legyen, óvatosan megkérdezte: „Mégis, dékán uram, kikre gondolsz?"
Csicsói peshedt, ereszkedett húsú arcán setét, biztató mosolygás áradt szét; – faggat, gyötör, remegtet itt minden óra; kihúzta az asztalfiókot és egy regál árkusra bökött. „Azokra a capitalisokra, kik ezt a ragyogást csinálták, méltóztassék elhinni Excád", mondta, és cavalierement, baltáját a paisba vágva, nekiment az ellenségnek.
„Bizonyos új genie", kereste ki Gyulay Kázmér dolgozat-firkáját a nagydoctor, arra oktat engem, hogy, és mostan citálom: »a facultáson folyó okítás egy batkát sem ér, mivel az egyetemi ifjúság kérdező-ívekre adott válaszából, némi difference ellenére, az okítás színvonalát – a hallgatóság igényeihez mérten – nem lehet megfelelőnek nevezni.« Mi ez, kérlek szépen? Hát újra ide jutottunk?! Ám ha felcsapod ennek az elysium nevezetű tákolmánynak bármely lapját, melyet, hohó, mi finanszírozunk, szinte ugyanezt olvashatod. Ki ezért a felelős, mi? De hallgassad tovább.
»Ha az elméletben önállóan gondolkodó, szabad embereket képezne az universitas, akkor lehetővé válna, hogy a politicai életben a mostaninál actio-képesebbé váljék a publicum. Csak akkor beszélhetnénk arról a deákról, akit az okítási system papírra dobott. Arról a deákról, aki a részletekből is syntetisálni képes, aki – amilyen mértékben felelős a maga 'zártabb' egyetemi világában, ugyanolyan gondolkodó lehet világának bővebb határain belül is: az universitas köz-életében.«"
Csicsói, aki ex offo is tudott trottel lenni, szokásához hűen szónokias dagállyal olvasta Gyulay Kázmér beszélyét, itt most megállt, és nehéz sóhaj remegteté keblét.
„Amikor interview-t adtam ennek az új genie-nek, szelíd volt és alázatos, akár egy póstagalambocska. Arról kérdezett, mi különbséget látok köztük és az ötvenes évek hallgatói között. Ám hogy a szétszórt kérdőíveken miféle érdeklődést tanúsítanak, kikhez, mifélékhez juttatják el és szándékukban mi áll, arról hallgatott. Ezeket neveljük mi? Ugyan vidéki egyetem a miénk", sértődött meg Csicsói, valahányszor ki kellett ejtenie ezt a szót: vidéki, „de palam et publice nem égethetjük magunkat. Ezt a lapszámot, amely tele van vádaskodással, draw-back-kel és hasonló zagyvaságokkal, itt, most, azonnal betiltom!"
Keresszegi secretarius már korábban tudta, mit fog vele közölni a dékán úr, azt is tudta, hogy unodalmasan kell válaszolnia, bár ez nem esett nehezére; nevezetes volt arról, hogy sans façon, órákon át tudott a Paréus irányzatának materialis alapelemeiről anélkül beszélni, hogy a publicum az ő szárnyaló gondolat-csapongásait a legcsekélyebb mértékben is fölfoghatta volna. Tudta, persze, amit Csicsói is tudott, és azt is tudta, hogy Csicsói is tudja, amit ő, ti., hogy itt ő a nevezett uracsok szekértolója, a jó embör, az extremek fuvarosa – fuhrmann, ki bakon lovai megett ül és napjait gyümölcsöző eszek generalozásával tölti. Keresszegi úr még esti sétáin is, amikor tacskóját pisáltatta a Széna-tér platán-kulisszái tövében, el-elkapta az arra lődörgő uracsokat, akik érdeklődésére jobbára borgőzös feleletet adtak – gyóntató idomárnak mondom én, a részeg contraband. E parádék ugyan ritkán nyújtottak Keresszegi secretarius számára novumot, de évtizedek óta kitartó hűséggel rótta az alagút-setétségű, poros utcákat. Volt ezekben a rögtönzött disputákban valami a missionarus rókaszelídségéből („Lám, milyen lelkesen dolgozta meg Gyulay tanár Ecsedi Báthori fohászainak 42. fejezetét. Tessék kérem elmerülnie a tanár úrnak az academiai kézirattárban…"); – jutott némi adatocska a deák urak sületlen elkottyantásai révén a műintézetben uralgó „állapotokról", „hangulatokról", „processusokról" vagy egyéb zavaros „actiók"-ról és „dolgok"-ról: mindenki köpött és vallott, ígért és fogadott, de hogy informaticus opusculum készült volna, azt senki sem hitte a sovány, gyötört arcú emberről. Pedig secretarius volt az istenadta.
„Először is" vette le okulárját Keresszegi úr, hogy a szemét pihentesse, „olvastassuk el az elysium-ot kiváló philologusainkkal. Ha representatív felmérés készül, ők hivatottak szólni."
Ezzel befejezettnek vélte a tárgyalást, szeretett volna kitaposni a sáros léből, szívesen lett volna golyvás aggastyán, cigány maquignon, favorit eb, adta volna akár a continentalis tudatlant, de Csicsóival szemben üldögélt, hát bevett usus, divatozó praxis szerint arról beszélt, ha már feltétlenül szükség leend a megcsapatásra, amit ő a maga részéről nem javasol („nem szerencsés az efféle transactio"), akkor egy bölcs és érett theoria alapján kell dönteni, a humanitarius elvek messzemenő betartásával, ami persze nem jelentheti a liberalis tétovaság eluralgását.
„A közvéleményt kifejezni, rectificalni és azt mindinkább a valónak sarkalatára állítani", idézte Csicsói képébe vágva a manifestet.
A dékán doctor teljes testi méltóságában felállt, elszórta a szivarremanenciát, majd veresen azt kérdezte: „Mit peszderkedsz itten?" (Ami körülbelül annyit tesz: Miért gondolod, hogy sympathiát gerjeszthetsz?) Keresszegi secretarius ekkorra már a papírvágó ollóval piszkálta körmeit, s azon mélázott, ugyan hogy került vagy két hete újságpapirosba csomagolva Csicsói nagydoctor asztalára az a nevezetes „Yellow book", amelyet Barclay mester nyomdájában nyomtak (28 Castle Street, Leicester Square, London): hogyan olvas Csicsói németül, s vajh miért tartja ezt a szamoizd. könyvet még most is feltűnő helyen?
„Ez a piszkos tollú dectractor gúnyturháival még a legszentebbet is bemázolja" – harsogta a végszót Csicsói, aki nem volt jó orator. Seminariumain, ha összegzésre került a sor, szerette efféle toposszal felszítani a hallgatóság érzelmeit: „Budai genosse – nem jó genosse." Tette ezt minden különösebb analogicus metaphora-rendszer nélkül, szárnyalóan szellemes bizonyítás nélkül, nélküle a cáfolás érveinek, gnómáknak, enthymemáknak, ha kell, a látszat-enthymemáknak. Nem. Nem lacafacázott az „idővel" sem, szeretett mindent úgy nevezni, ahogy kell: akár egyik tanult collegája, ki a revolutionär napokat beosztottja lakásán töltötte, tartva valaminő haragtól, noha őrá senki sem haragudott, mivel mértékletesnek és gyávának tartották; túlbiztosította magát, philosophice, egyik collegája lakásán töltötte az ágyúzenés időt, majd mintegy köszönetül a napi adag kétszersültért, kecsketejért és cukros laskáért, a zajos napok múltával első útja az audienz-szobába vezetett, ahol tilalmas olvasmányok tárolásáért besúgta a tanult collegát: kit az új hatalom új emberei, se té, se tova, kipenderítettek hivatalából, s ki azolta is az alkohol bűzös mocsarában feredőzik. Csicsói mindezek ellenére nem volt velejéig romlott, nem; – időnként alkotószabadságra vonult és írta, cédulázta az adatokat készülő nagy opusához. Sőt, a consolidatio eljöttével néha még vizsgáin is szelíden viselkedett: egyik kedvenc tanítványa, Lipták Pipi beszélhetett nyugodtan mindenfélét összehordva néhai Tóth Elekünk harmadik alkotói korszakáról anélkül, hogy egyetlen sort is olvasott volna a classicus auctor regényeiből. Csicsói húsos arca enyhe mosolygássá formálódott, hideg, szürke szeme jóindulatot sugárzott, beleszippantott kövér cigarójába és a legmagasabb classificatiót jegyezte fel a növendék-poéta indexébe. „Olvasni, olvasni, még több jó, hasznos könyvet olvasni", mondta kenetteljesen az elképedt Pipinek, aki fehér bőrű és szeplős lévén, fiúi pietásból búbjáig pirult.
Újfalussy Rácz Jenő anachoréta és censor javaslatára Gyulay Kázmér is bejelentkezett a quaker főnöknél interview-t készíteni; higgadt velő által és Jenő tanárral „egyeztetett" kérdései az elysium számára Gyulay fogalmazása szerint „hűsítő antiphlogisticon-féle szerként fognak hatni"; – Csicsói nagydoctor egy dogmaticus rigorista flegmájával tanulmányozta a leírt kérdéseket, majd arra szólította fel az elysium szerkesztőjét, jöjjön egy hét múlva, „addig majd felkészülök". Gyulay Kázmér – de genere Kaplony – Halassi hallgatóval jelent meg a dékáni szobában, leült vidéki magyarkában feszítő classicus költérünk portrait-ja alá és a csíkos huzatú kanapén jegyezte Csicsói dékán szavait. Gy. K. kérdésére: „Prof. doctor, milyennek találja a mostani egyetemi polgárok összetartozását és bizonyos társadalmi ünnepeken való megmozdulását?", Csicsói nagydoctor meglepetésre egy árkus papirost húzott elő és olvasni kezdte.
„Azt hiszem, hogy a helyzet jellegzetes." Szerette a jó kezdőmondatokat, szerette ügyesen mozgatni a rhetori apparátust. „Mert míg a facultáson érezhető bizonyos széles körben ható közömbösség vagy visszahúzódás, az ifjúsági munkával szembeni érdektelenség, egyfajta társadalmi leszereltség, ugyanakkor ezek más oldalú megközelítésében, a collegiumi élet vonatkozásában éppen az ellenkezőjét láthatjuk. A Metternich Collegiumban három-négy esztendő óta elmélyült, komoly munka, igazi közösségi élet folyik. Érthetetlen számomra, hogy ugyanazok, akik a Metternich-ben dolgoznak, itt az egyetemi ifjúságot és hallgatóságot alkotva passívak. Olyan ez, mint a hideg időben rakott tábortűz. Az embernek mindig az a fele melegszik, amelyik a tűz felé fordul, a háta pedig – amelyiket a tűz nem éri – fázik."
Gyulay Kázmér szóvita nélkül szegezte a nagydoctornak a „hogyan látja a személyes ráhatás orientáló szerepét?" furfangos kérdését, de végképp belátta, hogy itt komolyabb beszélgetést botorság remélni. Csicsói jegyzeteibe pislantva mondá:
„Professori közhelyesség, hogy az okítói példaadásnak fontos szerepe van a tudományos nevelésben. Szükséges leend e példaadás az Universitason is, ám a nyert emotio positív vagy negatív oldala egy minutára sem menti fel a bölcsészet hallgatóját a saját sorsa iránt érzett felelőssége alól.
Ímhol, ha egy egyetemi polgár nevezetesen italozó élésmódra adja magát, korcsmába csapong és részegeskedik, nem hivatkozhatik arra a casusra, hogy akad egy-két professzor vagy kisebb adlatus, akit italos állapotban, züllötten látott. Egy húsz-huszonkét éves, tökéletes charakterű férfiúnak olyan határozott felelőssége van saját élet-stylje kialakításában, hogy egy-két negatív okítói példa nem befolyásolhatja. Ám a jó ízlés nevében fontosnak tartom itt is az oktatói példaadást."
Halassi hallgatónak, madarak, ha baglyot támadnak, hoch-hoch!, kedve csosszant profanicus közbevetésekkel megzavarni a méz nyalánkságú beszélyt, de mégis hagyta, hogy Gyulay Kázmér systematicusan, mégis kedvetlenül kérdezzen. „Mi inkább a tudományos teljesítmény felől közeledünk a kérdéshez!"
„Minden egyes oktató mérlegre tétetik", válaszolta Csicsói e mártalékkal: „így szükségképpen fölvetődnek az eredmények és a negatívumok az okítók munkájában.
Meg kell állapítani, hogy az Universitas testülete – talán-talán egy-két kivételtől eltekintve – tervek szerint, egyenletesen, mozgalmasan hajtja végre a maga elé tűzött kutatási feladatot és az eljövendő időre is a reáliák figyelembevételével komoly erőfeszítéseket igénylő kutatási programot állított össze a maga számára. Nincs olyan fórum, nincs olyan alkalom, ahol a hallgatók szervezetten nyernének betekintést a facultas életébe. Van azért némi betekintés, van imitt-amott lehetőség. A hallgatók is hozzáférnek a kar nagy sikerű, modern felfogású actáihoz, vagy p. o. ha megjelenik Kuthy Geyza Az aes-theticum nyomában című új kötete, nyilvánvalóan megveszi a bibliotheca és vitrinjébe, hogy mindenki láthassa, kiteszi a borítólapját."
E színészeti demonstratio végén, melyet energicus methodus felé a részt vevő deákok vinni sehogy sem tudtak; smonca, kampec, gondolta Gyulay Kázmér, megkérdezte, mi a hivatal vélekedése a mostani generatio viselt dolgairól – melyről a nagydoctor, seregnyi tapasztalása alapján eképpen szóla:
„Azok a tényezők, amelyek a jelenlegi és az elmúlt időszak hallgatóinak szemléletét és magatartását meghatározták, lényegében azonosak. Jelenlegi és régebbi hallgatóink élvezik azt a védettséget, amit ez a kiegyensúlyozott, nyugodt társadalom nyújt. Védettséget olyan értelemben, hogy biztosítva vannak a tanulmányok folytatásához szükséges feltételek, nem kell különösebb gondokkal küzdeniük. Senkinek sem kell aggódnia amiatt, hogy megszerezheti-e objektív okok, hiányosságok miatt a diplomáját vagy sem. Hallgatóink nagyjából ugyanabból a társadalmi környezetből jöttek, mint a korábbi években. Ezek a körülmények historiailag meghatározott szerepet játszanak abban, hogy azonos minőségű hallgatóanyaggal dolgozunk most is, mint korábban. Mégis észlelhető bizonyos – ha nem is alapvető – differencia, az én véleményem szerint egyfajta színvonalbeli, minőségi javulás. Ami a tudományos activitást illeti, itt az a megfigyelésem, hogy egy bizonyos – ha nem is túlzottan nagy mennyiségű –, szerény szintemelkedés tapasztalható. Saját megfigyelésem, hogy a seminar-dolgozatok nagyon igényesek, önálló kutatást, elmélyült gondolkodást tükröznek. Különösen a poeticában való jártasság figyelemre méltó, a modern módszerekhez való közelítés."
Tavasz volt, szívgerjesztő scena, a zöld pázsiton madarak kaparásztak, ócska ladikok indultak felfelé a zavaros folyón; Csicsói ekkor még, elbocsájtva a szótlan deputációt, nem gondolt rá, hogy éppen ezek lesznek, kik ambitiói és illusiói ittasságuktól vezetve general-támadást intéznek pattogó kézirataikkal – liberalist színezvén a legalitásnak maskarája alatt. Arra sem gondolt, hogy pletykák kelnek majd lábra, melyekben a fecsegni és locsogni szerető publicum magát szüntelen gyakorolja; pletykák az ő deákokkal való kokettálásáról, melyből aztán egynémelyek közeli lebuktát következtették; gyengekezűségéről, mely egész munkálkodására kiterjesztvén, halvány színben tünteté őt fel; tévelygéséről, mely a divatba lökött politicai aberratiót engedélyezi, és még számtalan variatio, mely a szőnyegen fekvő kérdésekből következett. A botrány akkor pattant ki, mikor Gyulay Kázmér a kérdezőíveket begyűjtvén, és Csicsói nyilatkozását kolompossaival meggyúrván papírra dobta a mostanság divatos sociologicus kézírást és két példányban benyújtotta: Újlaky Rácz Jenő censornak az egyiket, a dékán hivatalába a másikat. Egy harmadikat (később egy negyediket) pedig suttyomban, kéz alatt terjeszteni kezdtek: jelesb eredménnyel, mint jellemdús könyvárus magasrangú hölgyek boudoir-jában.
„Zelóta nép, zelóta költő!" – mormolta Keresszegi secretarius az első befutott hírek hallatán némi jókedéllyel; – Újlaky censor színes raqetteket lődözött az égboltozatra, jelezvén, hogy az elysium szerkesztői újfent kijátszották éberségét; – befutott Szucsányi mester írásbeli jelentése: miről beszélgetett a jeles compania legutóbb a M. É. K. bistrot-ban elébb cognac, majd cyder ivás közben (semmiről, összevissza handabandáztak): – a hallgatóság kicsapongásra, verekedésre és más efféle socialis qualificatiókra hajlamos részének kedve buzogni kezdett s a Széna-téri ódon házat időnként a fényes észfödelű policisták szállták meg.
Csicsói nagydoctor, noha egyetlen betűt sem látott a nagybecsű beszély-cyclusból, sietve, a legelső felszólaló volt a Széna-téri nagy hallban tartott gyűlésen, melyben az egyetemi elysium nevezetű deáklap eljárását lemoslékozta, kijelentvén, hogy olyan kérdések körül, melyek ez öreg és nagybecsű universitas oktatási színvonalával állanak connectióban, egyes borpiócák (ú. m. Gyulay and Co.) nem competensek a szóllásra. Ünnepélyes dagályossággal visszavonta a lap redactorjának adott interview-t: „kérem, egy olyan pillanatban nyilatkoztam, amikor nem volt világos előttem, miben állnak szempontjaik.'' A facultás egyik „udvarias komondorjának" látszó Gyulay és társulata egy később, már „szavazóképesen" megtartandó gyűlés „beszéd-themái" lesznek; – addig a Keresszegi secretariushoz húzó tanárok ellen-nyomására nem indítanak semminő eljárást, ám gondosan megvizslatják az előállott situatió „körülményeinek létrejöttét". Újlaky censor, hivatalos kóstolója és előízlelője minden szellemi eledelnek, ki a tribunál hátsó soraiban kínzó érzések közepett üldögelt és nagyon szeretett volna nem ott lenni, a végszó felhangzásakor boldog sóhajt eresztett el, hisz punitióval számolt; – hazatérve örömkönnyek közt mondta aggódó nejének: „pattogtatnak ezek a gyerekek, de majd én megmutatom nekik, hol lakik a magyarok istene!" Amint kézcsókra járuló gyermekei fejét sorban megsimogatta és népes családja nyugovóra tért, elővette jegyzeteit és kibővítette a már korábban elküldött jelentését (v. ö. „unkraut-gyom") azokkal az informatiókkal, melyeket aznap, a Szucsányival való találkozója során szerzett. Halassi hallgató ennek alapján nem csupán „kikapcsolandó", de a „legveszélyesebb elem", akin nem fog „tanács, collegialis beszéd: à la diable megveszekedett radical". A különleges familiaris hátterű Gyulay Kázmért azonnal le kell váltani deák-szerkesztői méltóságából, s hogy mily édeskevés a dorgálás elégtétele, kimásolta – arrière pensée – Szucsányi mester friss adalékát újabb tévelygéséről:
„Gy. K. két, universitas-szerte közismerten itkányos cimborájával (Palotás Lazi, Knissay Zalabér György) éhhomra per koponyam kettő usque három liter veresbort ivott, majd ebédelő időben betértek a collegiumba, ahol az egyik emeleti szobában néminemű szóváltogatás után összetörték a berendezést és a zúzott darabokat énekszótól kísérve kiszórták az ablakon. Súlyosabb azonban, hogy a szobát díszítő statusférfiak képét meggyalázták és megtaposták, eközben fennszóval szidalmazták az ábrázolt személyeket és a megcsonkított képmásokat is kihajították az utcára. Különös szerencséjükre a collegium kulcsos kapusa felfigyelt a tavaszi légben szálldosó delicát darabokra és túlbuzgóan, mintha az urak fizetett inasa volna, fülkéjét odahagyva ügyes mozdulásokkal elkapdosta és eldugdosta az árulkodó bűnjeleket. Mire derék őreink a hely színére érkeztek, a három deák-úr az alvószobában vastag horkolással szanaszét hevert. Másnap óráikon megjelentek, sőt Gyulay K. előadást tartott az assonance-ról, de úgy viselkedtek, mintha semmi sem történt volna. Gyulay K., midőn a deák-felügyelő kérdőre vonta illetlen viselkedéséért, elébb hallgatott, majd ékes blakkussággal a következőket mondta: »Futu-ti gura si pastele matii!…«„
„Unbedenklich", gondolt Keresszegi secretarius az elysium munkácskáira; ártatlan ügyecske, szende agyarkodás, bár a sanyarú vizsgálatban annyira fújják, mint szögre lógatott bendőt, mit, ha huzat dúl a házban, a szél csattogva és zörögve csapdossa a gerendához. Csicsói dékán-doctor még most is trillázza az izgágák elleni sorakozót, mígnem aztán a Széna-téri szobában a secretarius kényszerült erővel kiütni célpuskáját.
„A szereplők többsége unbedenklich, vagy legalábbis jóindulatú buzgólkodásból pajtáskodott a lapocska szerkesztőivel", mondta, amint némileg csillapodni látszott hivatali elöljárója, „minek eredményeként, és ezt nyugodtan, kicsinykedés nélkül mondhatom, érdekes, ritka előadású összeállítás született. Büntetnünk kár, azonban ha a csapongó kedvet lohasztani szükséges, foglaljuk írásba vádjainkat. Dékán uram" – az egyik folioból óvatosan előkotorászott egy árkus papirost – „engedelmeddel én már meg is írtam, hogy illetéktelenség jogán elmarasztaljuk őket, a kész lapszámot pedig naturalistico-literalistico-politico-historicus tudományos vizsgálódás alá vonjuk, s ha e vizsgálat után is könnyűnek mutatkoznak, a kiadást, az universalis emberi jogok időszakos felfüggesztésével, megtiltjuk."
„Ha elfogadnám érvelésedet", válaszolt Csicsói dékán még a csengettyűrázás előtti apaticus hangulatába visszazuhanva, hogy munkatársa a bureaucraticus reactio ellen ágál itten és egy tisztességes, még ha még oly jelentéktelen összeesküvetel földerítésének örömétől fosztja meg hivatali elöljáróját örökös kételyeivel és aggályaival, „ha el is fogadnám állításaidat, akkor is gondoljuk végig a lehetőségeket. Nos, megpróbálod kisebbíteni az uracsok vétkét, ami azért szerfölött kártékony állítás, mert e díszes alakulat a mi fiunk-borjunk, s ha futni hagyjuk őket, holnap még vastagabb gorombaságot löknek majd fejünkhöz. Ezen felül aztán már csak az áll, hogy here-mód elszaporodtak az efféle megoldások kedvelői. Mi szükség hát az universitas intézményét olyan eszközül tenni, hol botrány botlik botrányba, s nem célzat nélkül üt zajt maga körül, hogy a közfigyelmet magára vonja?"
Keresszegi úr nem hallgatta tovább a bőséges szólást. Csicsóit figyelte, ki láthatóan erőlködött saját dialectusát és küljelenségét a conventionalis mívelt formákkal fénymázolni; – arra gondolt, ami esti platánsori sétái során (The walking the dog) néha eszébe ötlött: vajon ténylegesen megérdemlik-e ezek a fiúk a nyájas bánásmódot? Vajh, nem szélhámosok-e bankócsináló módjára? Vajh, eleget és szívósan törődnek-e az eszményi tudománnyal és saját studiumaikkal? Kibeszélhetetlen bosszúsággal emlékezett épp Gyulay és Hatvani szerkesztőknek szóban tett vizsgájára, melyet a tanítómesterek arriére garde-jaként a saját lakásán tartott. Miután asztalával tisztelte meg a collega urakat s kötetlenül szabad beszélgetést ajánlott, egyre növekvő döbbenettel hallgatta a szélhámos szócsépléseket, manoeuverező semmitmondásokat, jószándékű improvisatiókat, és a mélyebbnél is mélyebbre süllyedt foteul-jében, amikor egy rossz óra múltán bizonyossá vált, nemhogy az Echo christiana et catholicá-t, vagy netán a Militaris congratulatio comitatus Bihariensis-t, de az ÎđéôÜöéďő ÷aôáďô??öéęďí-t sőt!, sőt még a Kitett cégér, mely alatt feltalálja akárki is, minémű poshadt és mérges tejet fejt Keresztúri Pál Erdélyben egy Katekhismusnak tömlőjébe, néminemű Heydelberga táján nőtt és hizlalt teheneknek tölgyéből a nem régen született csecsemő keresztyéneknek szoptatására, mely megorvosoltatik egy keresztyén orvosdoktor által című opust sem olvasták; nem tüzetesen, de sehogy is. Először azt érezte, a legkisebb teremtése is a zoologiának gúnyos kacajt üt rajta – noha nem tudhatta, hogy a szélcsapott deákok a sáskányi anyagot mindösszesen egy álló nap kívánták haszonnal forgatni – végül is, mert spirituális képességeikről tudomása volt, kegyesen, pirulás nélkül megbocsájtja a tanítványok eme botlását – fátylat, leplet, burkot rá!
„HJA", rezdült föl csöndes meditatiójából Csicsói, „hja!", s ahogy hirtelen szünet állott be a monologisáló beszédben, újra eszébe szökött, mennyire nem szenvedheti, ha valaki a szivar hegyét leharapdálja; mérhetetlenül előnyösebb a szivar végét átszúrni, mint levágni: azon mód a dohánynedv a szivar végében marad s így a büdös lé nem folyik az ember szájába! –; azután váratlanul, további szóváltás nélkül mindketten felálltak a hatalmas dékáni asztal mellől. S noha, more patrio paprikás dolgok is vannak imitt-amott, Keresszegi secretarius bizonyos lévén, hogy tervezetének egész hatását senki sem fogja tönkre silányítani, az ablakhoz ballagott: – szitált az eső, lenn, a libaürülékes gyepen éppen egy sártól csatakos emberfajzat mászott a kapufélfára, tetejéről leoldotta a marhapányvát, a vállára hajította, majd egynehány korcsolyázó mozdulattal elhagyta a játékteret.
„Miért az eredetiséget herélni, miért az uralgásnak efféle kedvelése, miért e kecs és báj, mely többet ad a leánykák legsimább nyakának simogatásánál?"
– Némedi lelkész
a maga erszényére sokat gondolkozott ezen, de töprengéseit legtöbbször eképp zárta: „Hiszen a mi Urunk Jézus Krisztus Isten volt, mikor ember volt is, most annál inkább az, és mégis korbácsot kapott azok ellen, akik az atyja templomát megfertőztették. Vagyis: Ego homuncio hoc non facerem? Mindent, mindent szabad – genie-vel!" Ám valahányszor eddig jutott a combinatióban és Némedi lelkész legkisebb fiával felbukkantunk, felejtve az eddig concordáltakat, felnézett okulárja mögül és megkérdezte: „Már megint hol loptátok a napot?!" – „Shakoztunk!", válaszolta higgadtan Némedi lelkész legkisebb fia a szokott malitiával; – „és még mindig egál", toldta hozzá, zsugorodó hideg tömb, a szürke szemek láttán.
Apám, Gyulay Domokos – de genere Kaplony – oly annyira kedvelte a tiszteletes urat, hogy alkalmasint Kotzebeue-ról, de még Boufflersedről is elmélyült vitát folytatott vele, duruzsolva, köhécselve, küszködve hörghurutjával, de kiszolgáltatva magát egy ráérős, fullasztó vitának; sőt, néha azt is engedte, hogy a disputa számára lehetetlenül kedvezőtlen fordulatot vegyen.
„Ne felejtsük" szólt egyik alkalommal székében kényelmesen hátradőlve Némedi lelkész az eddig elhangzottakat összegezve – „kimeríthetetlenül gazdagok vagyunk az individiuum megtartásának példatárában. Mert hát végül is miben áll az üldözött és majdnem mindig illegitim egyház ereje? Az egyéniség kifejtésének és kibontakoztatásának szabad lehetőségében. Higgye el Gyulay úr, az intézményesülés csupán kaloda, nyűg, szükséges rossz, amivel nem a hit szabadságát véljük feltétlenül kifejezni, csak a practicus, ám halaszthatatlan és mindennapos ügyeinket kell vezetnünk. S ha azt mondom, hogy az udvari predicatorok Alvinczi Péteren, Meggyesin, Bornemiszán át individuumaikat sose adták fel, noha arra voltak kényszerülve, hogy egyszerre feleljenek meg officialis elöljáróiknak és a széles táború magyarázatra szorulóknak, nem mondok hajba markolóan újat. És ezt sosem illik elfelejteni."
Apám, Gyulay Domokos, noha a hitélet kérdéseit soha nem tartotta az idvesség forrásának, s ha csak tehette, mereven elzárkózott a felekezeti viták elől, most, ő is kényelmesen, faragott székébe dől le, mosolyogva, felvillanó kárörömmel megkérdezte: „De hát könyörgöm, mit szól, hogyan szól az ecclesia az universalitáshoz?! Mert ugyebár az világos, amíg a protestantizmusban a haladás mindég csak egyéni lehet, addig a catholicismus általános zsinataiban olyan intézménnyel bír, mely által a haladás az egységgel összeférhet. És ugyanígy; mennyivel könnyebb helyzetben van az a hierarchia, amely a zsinatot irányító pásztortól, a pontifex maximustól kapja az utasításait! Ami azt is jelentheti, hogy actualisálás nélkülivé, időn kívülivé helyeződik az egyház. Sőt, józanul és emberien figyelmezteti a polgárt: milyen vagyok én és milyen az Úr?, milyen lehet az én viszonyom hozzá?, milyen a megváltáshoz, kegyelemhez, a cselekedeteimhez, hadd ne folytassam. És históriailag idézve, miért él még ez az agyonfoltozott, agyonmanipulált hierarchia, amely, és ebben igaza van, kiseprűzte és kiokádta a saját ellenzékét? Talán azért, mert a navigálás biztonságához ezer éves receptje van. Ehhez képest az intransigens és a manipulálás időtlen formuláit is egyre biztonságosabban kezelő protestantizmusunk olykor még a statualis potestast is a legteljesebb buzgalommal kiszolgálja."
Kedvetlen és sótlan maradt ez a beszélgetés, mert apám, Gyulay Domokos nem szívesen bocsájtkozott improvisalt disputákba, s most az is zavarta, hogy nem merő theologiai problemák bukkantak fel; „mintha már mindannyian correctül értelmeztük volna a legalábbis nehezen értelmezhetőt" – gondolta. „Ha csüggesztő controversiákba kell mennünk, mint a forgonycsináló, ki harminc esztendő alatt erre jutott: örökmozgót talált (!), de sem orthographiája, sem etymologiája, sem syntaxisa, sem stylje, sem aestheticája, sem logicája – akkor nem kacagnunk, de szánnunk kell az embert" – írta fennmaradt jegyzeteiben apám, Gyulay Domokos, az első magyarországi vasszerkezetű ívhíd (Bogen-Hänge-Brücke) tervezője.
Most azt kérdezte, nem is a lelkésztől, inkább csak az aeternitáshoz címezve a szavakat: „Miért e kényszeredett disputa, amelynek elfogadhatatlan járuléka az örökké való mellébeszélés, melyhez képest minden kérdés a látszólagos, a productión kívüli szempontokra irányulna?"
„Hát ez az!", kurjantott Némedi lelkész, „végre-végre egyetértünk! Mert immár felekezeti hovatartozás nélkül is értelmesen küzdhet az ember és nem szavakban, sőt meddő hitvitákban, de az azonnali cselekvés szabadságában. És ma, végül is megadatott az a lehetőség, hogy historiai napokat éljünk és erre fel kell készülnünk. De csakis úgy, ahogy Kálvin jelmondatában áll: Prompte et Sincere – határozottan és becsületesen."
Hogy az első revolutionalis napokban ki sem mozdulhattam a kertes házból, még a Mörul aljába, a feredőházakhoz, a Domogled oldalába se engedtek ki Szimionnal, vagy Némedi lelkész legkisebb fiával, és azt kellett látnom, hogy Fronius doctor és consiliarius regius, az öregapám, sértődötten félrevonul és korábbi sententiáit nemhogy nem kényszeríti senkire a szokott vehementiával, hanem eltűnik a hátsó szobában és elbujdosik a méhesbe; nos, ezen nem csodálkoztam, annál inkább azon, hogy még a Szűts tanárral való szokott találkozóról is eltiltanak, holott róla még apámnak, Gyulai Domokosnak is tűrhető véleménye volt.
Szűts tanár kitartó agglegény és nyavalyás különc – zsíros redingote, finom sétapálca, franciabársony télikabát, kamásli – a városka szélén lakott. De Szűts tanár nem administrator, nem vazallusa senkinek, megengedi magának, hogy csetlő-botló ember legyen és nagyot köp a Goszpodi pomilujjal zengő város felé. Szűts tanár lakásában nincs szőnyeg, konyhaszekrény, kötelesség, sophisma. Szűts tanár nyavalyás hipochonder, egyik nap öreg és megroskadt, aztán hatféle hurutból, csúzból és miasmából másik nap alatt születik újjá; Szűts tanár sajnos a közügyekért nem harcol. Szűts tanár ellenben a társaságos élet és a philosophia által szerfelett kipallérozott; – „überfeinert", amint azt a nagy Jenisch mondja. Anglus, német, franczuz, olasz, spanyol, portugallus nyelven olvas, nem szólva itt a régi görögről és rómairól, legnagyobb poetáknak mégis az arabsokat és persákat tartja. Szűts tanár nyakánál őszes, tiszteletet követelő dús hajviselet; ha bejön az oskolába, fésűjét néha bennfelejti hullámos hajában. Szűts tanár kalapját, vaksi lévén, szög helyett a fehérré meszelt falon pihenő légyre akasztja; Szűts tanár naponta tíz levelet kap és húszat ír, bízván a postában, a censuramentes, hát csöppet sem pesszimista világban. Szűts tanár ugyanakkor valódi sportman, csupán az a nyavalyás kór gyöngíti, mint Fronius Karl jogi doctort (= a mostani morbus hungaricus), amelyről, de csakis, kizárólag erről így osztja meg diagnosisát öregapámmal: „Elejéntén aranyér volt a bajom, abban egész hátam és gyomrom megdagadt annyira, hogy sokszori kenés által sem tudtam eloszlatni megkeményülését!"
Szűts tanár valaha költérnek indult, de nem bírta szuflával, mert ideája nem eredeti, hanem merő követés volt. Szűts tanár ráadásul azzal az egyáltalán nem originalis ideával kezdte, mely azt mondja, a magyar nyelvnek készülnie kell, méghozzá úgy, hogy „a magyar vitézeket magyarul kell siratni Magyarországban a magyarok számára". Szűts tanár tán ezért írta első, göcsörtös próbatételeit elébb deák versezetben, s aztán, hogy megvizsgálta, eképpen tette át honi döcögősre:
Megállj utazó.
Zemplén megyéje
Hálaadó szívvel
Ez oszlop mellett
Könnyekre hív meg
N. N. N. N.
N. N. N. N.
N. N. N. N.
s a t s a t.
Magyarok. Nemesek. Honnyaink. Vitézeink.
Hazánkért. érettünk. társason.
Önként. dísszel. még. szabadok.
A szabadság. veszte előtt.
Győrnél. a szabadságért.
Ontották véreket.
Szűts tanár nem a dátumok jövendőbeli kurkászóinak, hanem a jövendő érzékeny embereinek készítette az efféle sírhalmi emlékeket; – erről a nagy-nagy Zafyr Czenczi, országos poeta, crythicos, kinek szíves tudomásulvételre a napi húsz levelet írogató tanár gyalogpostával elküldte irományát, epistolát is írt: „Barátom… deák inscriptiód szebb mint a magyar. Van azonban valami benne, amit én nem szeretek. Relatiónk mellé kell tennünk. Szeretnék eránta beszélni veled, hogy félre ne értsd, amit ellene mondhatnék. Tisztelj meg látogatásoddal."
Szűts tanár természetesen soha nem mozdult ki otthonról, nem futott hanyatt-homlok menekülve a nagy Zafyr Czenczihez, aki pedig, szent életű remete, reménytelenül biztos volt benne, hogy a honi literatúra új, jeles alkotóval lesz gazdagabb. Szűts tanár imígyen ifjúságának röpke álmaiból hirtelenül a recsegő deszkapadlaton ébredt és kikopott, kipottyant, titulus nélkül, a halhatatlanságért folyó küzdelemből. Ennek ellenére Szűts tanár az egyetlen e széles hazában, aki a gyerekek előtt nyíltan hangoztatja alaptézisét: „nagyobb szerencsétlenség nem érheti az emberiséget, mint hogy a hatalom megfosztá őt a nyomtatás szabadságától – potior mihi videtur periculosa libertas quieto servitio."
Szűts tanárt meg lehet tréfálni, nem nyifog, nem nyafog, nem csap scandalumot, ha a léhás eszű deákok kilazítják az oskolai táblát tartó kampósszeget, hogy Szűts tanár extaticus szövegmagyarázatai közben rácsapva a demonstrandumra, az robajszerű zajjal, de méltóságteljes lassúsággal az olajos padlatra ereszkedjék. Szűts tanár ilyenkor resignáltan sóhajt fel: „Hja, kérem, ma már semmi sem megbízható."
Szűts tanár kertjében, melyet korántán a legelőkelőbb és fantáziadúsabb gartenjének tartott a város művelt közönsége, most ős-dsungel, ős-vadon, ős-bozót, ős-folyondár; – poetai innep tartatik itt minden második pénteken, amikor Szűts tanár Horatius-i epistolákat scandál a lelkesebb ifjoncoknak; meg-megpihen egy kerti szobor mellett, melyet megevett az idő, bepókhálózott a fű, a tökinda és a szeder, és latinul, tálentumosan folytatja tovább.
Szűts tanár, hogy e mostani revolutionär idők járása többnyire vagy Sysiphusokká vagy Tantalusokká változtatja az embereket, egyáltalán nem törődik az országos munkálatokkal s az álgyúzenés napok előtt is gyomlálgatással csapta agyon az időt. Szűts tanár egyik szobájában poros klavír áll – alatta köpőcsésze –, melyen házimuzsika gyanánt rendszeres koncertet ad; – „Istenem, mily egyszerű is a nyers alapváza ennek a hatalmas emberi színjátéknak", sóhajtotta egyszer apámnak, Gyulay Domokosnak, majd főtémájának dallamhangjával indítva, később, hol a tonicai, hol a domináns jelleg között ingadozva, játszani kezdett. Szűts tanár, még egy tálentomot adott az Úristen, absolút hallással rendelkezett: tanórán, ha Némedi lelkész legkisebb fia pennáját a téntatartóhoz koccantotta, csak annyit mondott: „Fiacskám, ha nem tudnád, ez volt a legtisztább desz, amit valaha hallottam."
Szűts tanár bölénytermetű és hatalmas pofonokat tud lekenni a haza reményeinek, a téntás kéz kegyeiben Némedi lelkész legkisebb fiával többször részesültünk, mert shakoztunk – fejben. Szűts tanár nem tagja semminő pártnak, felekezeti életet nem él, javai nincsenek; bibliothecáját gavallérosság nélkül már háromszor eladta, vacsorázni a városka egyetlen serházába jár. Szűts tanár már ifjúkorában bátor volt pokróc módjára udvariatlankodni; egyik szerencsés dolgozású sírfeliratát, melyet egy elholt Bellagarde gróf emlékére verselt, s miután a szomorú özvegy kártyán fejezte ki háláját a nagybecsű munka iránt, ezt válaszolta: „Hálás szívvel köszönöm a méltóságos grófné szép mívű lapocskáját, de jobban tette volna méltóságos grófné, ha a búsuló kártya helyett egy tál töltöttkáposztát küld."
Szűts tanár házában tévútra vezettetett fiatal, gyenge, fogékony és ingerlékeny ifjoncok egymásnak adják a kilincset, hogy tojásért, borért, pityókáért, murokért sat. különórán hallhassák a rettenetes oratort, ki az elemi ösmeretek rövid eldarálása után kerti sétára invitálja a művészet által érintetlen ifjakat és előadja legfrisebb theoriáját a genie-ről. Szűts tanár szerint a genie absolut associatív, a múlt és jelen meglátója, és e meglátott jelen és múlt universalis és intensiv megértője egyben; – azt állítja ellenben, hogy az alkotásban a genie szabad kifejlődését ma zavaros és beteges folyamatok gátolják és akadályozzák. Szűts tanár persze elemzően ismeri e létező „beteges folyamatokat" s arra concludál, hogy „itt korlátoltak, tehetségtelenek, közepesek, hordárok, fakók és condrák vannak, ezrivel, százezrivel és millióival".
Szűts tanár ugyanakkor minden ifjoncot porig aláz, engem többször lehülyéz, Némedi lelkész legkisebbik fiát egyszer a zoológia legnagyobb csapásának nevezi, mert képtelen szabadon, à la lègere, fejből, idézni az Iliasból, ráadásul eredetiben.
Szűts tanáron nagyon édes bosszút venni; – egy szép koraesti órán kényelmesen ballag a feredőház felé. Nehéz, de izmos testét ruganyos léptekkel viszi kifelé a városkából, rá se hederítve a gyanús zajokra, melyek méltóságát kísérik, amerre feltornyosul gyűlölt és imádott alakja. Fütyörészik. Ahol nem bírja a magasságot, beszélő kanári, absolut zenei névvel helyettesít. És persze Beethoven Esz-dúr versenyének rondo-themáját fújja. Elkanyarodik a Monori-féle fürdőházak mellett, lesétál a folyópartra és leül a korhadt mólóra; ruháját accuratusan összehajtva a padlóra teszi, cúgos cipő, kamásli elvágólag és csupa szőrös, csupa gyenge, csupa ernyedt, csupa meztelen testét lassan beleereszti a vízbe. Se társaság, se feredők, se lampion, se fáklyaláng; a csöndes, esti víztükrön Szűts tanár feje csillan, amint a Bisztra sodra felé érkezik és tempózva, árral szemben halad; – kitűnő delfin-technével dolgozik, s noha mozdulatai szinte a végsőkig csiszoltak, az erős áramlás miatt alig halad valamit. És ekkor, e szerencsés phasisban Szűts tanár parton hagyott magányos ruhatárát egy lepkeháló rúdjával az árnyékból nagyon édes előkotorni; a hullámzó víz lassan himbálja a sebtében összetákolt mólót, ahogy Némedi lelkész legkisebbik fia a meredek partig piszkálja a cipőket, kamáslit, piszkos inget, nyakkendőt, fényes ülepű nadrágot; – pimasz, zabráló, utolsó tatár horda, dévaj visítozás közben visszük a megszerzett ereklyét a Kenyérsütő uccai házig, hogy ott a délutáni esőtől még mindig lucskos esőcsatorna mellé lökjük és sebtében elbújva várakozzunk.
Szűts tanár szisszenés, átkozódás nélkül, egy óra múlva tűnik fel: anyaszült meztelenül, a legcsekélyebb zavar és megilletődöttség nélkül, sőt animo, fütyörészve (Beethoven: Esz-dúr verseny, rondo-thema) sétál a kihalt, szeszvilágítású úton, a kapualjban lábujjaival megemeli a ruhakupacot, lehajol és gyors körbepillantással hóna alá vágja elorzott ruhatárát, matat a felöltőben, előhalássza a lakáskulcsot és kinyitja az ajtót.
Szűts tanár tegnapi ruhájában, otthonos elegantiával üll másnap a katedra tetején, ügyet sem vet a különös figyelemre és a szokott vehementiával kezdi perorálását. „Tökfilkóim, ma az accusativus-szal járó praepositiok taglalása előtt játszunk egyet! Mondok nektek egy kerek, fél fabulát! Nos, egy szépecske, feredőt vevő asszonyra két büdösszájű öregember leselkedik, ígyen" – és a táblára két setét képű ordast rajzol fel úgy, hogy sóvárgó pillantásaik a köztük álló csupasz bárányra esnek. „Nos", folytatja Szűts tanár, „itt e két bűzös jószág az ártatlan, zsenge húst lesi, akár ama két öreg a történetben, akik a fabula másik fele szerint egyáltalán nem elégednek meg a látvány élvezésével. Ám ezt Dániel is elregéli. Házi olvasmány gyanánt mindenkinek feladom. Értve?! Holnap memoriter-próba!", fejezte be a különös leckéztetést Szűts tanár és lehajolt Némedi lelkész legkisebbik fiához, hogy farkasszemet nézzen vele; a dermedt csendben persze ott lebegett a ki nem mondott bakancsos modorú mondat is: „B…m a spion lelketeket, hát leselkedni jártok ti énutánam?!" Szűts tanár ezzel a közjátékkal furcsán, de mégis a lovagiasság szabályainak megfelelően lezártnak tekintette a dolgot, s mivel tartozásainak törlesztésére köztudomásúan kényes volt, mindannyian jólesően megkönnyebbültünk.
Szűts tanárnak nem ez volt az első affaire-ja fürdési mániája miatt: telente, zérus alatt tíz fokkal kiballagott a bisztrai feredőház mellé, kényelmesen léket vágott a folyón és megmártózott. Szűts tanárnak, jöttment idegen, kihelyezett tanár, aki azt állít magáról, amit akar, a városkában előbb senki sem hitte szavát, sőt Richter tanár, aki már megérkezésekor igyekezett rosszallását parádésan kifejezni, amiért ilyen hanyag öltözetű és különleges habitusú ember került a nagyhírű tantestületbe, odament hozzá és leplezetlen fennsőbbséggel megkérdezte tőle; „Hogyhogy? Hisz a Bisztrán tíz centiméter vastag jégkéreg van!" Szűts tanár felnézett jegyzeteiből és azt felelte: „Hát úgy, hogy minden nap léket vágatok és úgy ugrok bele." – „Ez nem vicc!" – vágott vissza Richter tanár, aki a különcködések megátalkodott ellensége volt. „Ha nem vicc, hát tessék megpróbálni" – folytatta Szűts tanár nyugodtan. – „Holnap reggel hét órára egy másik léket is vágatok a collega úr számára." „Ott leszek", felelte kényszeredetten Richter tanár, persze másnap nem ment le a folyóhoz, ahol Szűts tanár hasztalan várakozott, majd elunva magát, iziben megfürdött. Délelőtt a tanári szobában odaállított Richterhez és ennyit mondott neki: „Ön egy gyáva ember!" – mire Richter tanár, sportsman, a városka úrilovasa, medve-vadász és ebfuttató, járatos lévén a vívás tudományában, provokálta a deák nyelv tudósát és első vérig párbajra hívta ki. Szűts tanár, bölénytermetű, hatalmas karú philosophter, de csodák csodájára nem tehetségtelen vívó, rögtön az első összecsapásban szép sebet ejtett Richter tanár fején, ezzel a duellum stylszerűen megválasztott színhelyén, a Bisztra-mente egyik olvadó tisztásán, a nyájas pocsétába küldte
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Némedi lelkész csak harmadnap szerez tudomást az éjszaka sötétjében történtekről; legkisebb fiát egynehány vastag pofat kíséretében töredelmes vallomásra kényszeríti. Némedi lelkész ugyan magányos különcségei miatt sose kedvelte Szűts tanárt, sőt azért se, amiért a philosopter elhanyagolta egyházi kötelezettségeit, s aztán a számára túl szabados életelvei miatt sem volt megbékülve a nagytudású tanárral, s bár idehelyezésekor elmélyült disputát folytatott vele az észtehetségek józan alkalmazásának lehetőségeiről, de kelletlenül azt állapította meg, hogy Szűts tanár a következetlenségnek legközönségesebb formájában, vagyis örökös ellentmondási viszketegségben szenved. Ám bármennyire helytelenítette, sőt elítélte Szűts tanár kirívó magatartását, mégis volt benne annyi courage, hogy a különc tudóssal esett gyermeki csínytevést csontos, szőrös kezével torolja meg. E „megoldástól" pedagogice, sosem zárkózott el; legkisebbik fiát, ha akár az udvari diófa árnyas lombjai közé menekült is kínjában, határozott szóval leparancsolta; a poros udvaron játszódó gyermekeket hazazavarta, de olykor még előttünk, in situ teremtette nyakon.
Előbb talán a fölényes mindentudás rendíthetetlen biztonsága miatt éreztem menetrendszerű tétovaságot, amint beléptem a faragott ajtajú, L-alakú házba és elballagtam a különleges sziklakert mellett, amelyet a lelkészné gondozott, senkitől se tűrvén, hogy az ágyások megkomponálásának rendjébe beleszóljon; a verandára lépve aztán csak fokozódott elfogultságom, ha láttam, amint Némedi lelkész a koradélutáni órákban a fonott székben, könyvei, dictionárjai, archiválandó levelei mellett dolgozik, vagy vendégei közt összevont szemöldökkel disputál. A házban, setét sírkert, akkora volt a csönd, hogy csak a fali ingaóra ütéseit lehetett hallani és számolni az elkongatott időt. Némedi lelkész finom szabású mellényben ült, jegyzetelt, veresre írta a szemét, oratióit mustrálgatta, néha felpattant, mint minden lelkes ember, kinek forr a nem-takony vér az ereiben és idvezletként is fulminans szavakat röpített a világnak; a praedicatorok ódivatú típusához tartozott, kiknek az isteni tiszteleten kívül is harciasan csudálatra méltó érvekkel kell szolgálniuk bárminő theológiai és világi kérdésben. S minthogy ideális calculus nélkül kezdeni semmit nem lehet, Némedi lelkész, néha, már elmeérettsége teljessége idején, határtalan büszkeséggel gondolt atyjára, ki egyszerű asztalosmester volt és kis földet is művelt az Ökörjárás-dűlőben; ki érlelő oskolák helyett a gyalupad mellett pallérozta magát s egyáltalán nem oly cultúrájú ember volt mint egy fiáker; ki Némedi lelkész meglepetésére is igen mély dolog- és emberismeretet szerzett magának, mert hogy efféle kilombikált leckét hagyott korán vénülő gyermekére: „Gazdálkodj, fiam, egésségeddel, időddel, eszeddel, nyelveddel, azaz szavaiddal, és a pénzzel; nem egy könnyen lészesz szegény, ha a gazdálkodás ezen öt nemeiben fogod magadat gyakorolni." A jó fiú, engedelmes gyermek, hogy bocskorra ne szoríttassék, sose ült tétován az ülepén, napi tíz órákat tanult, idegen nyelvekkel birkózott, betegen is az ágyban dolgozott, ha csak azért is, hogy elverje gondjait; számtalan szenvedelmet látott mint sem hogy elérje a nagyvilágnak egynehány címereit és pántlikáit.
Tanulmányútjain, elébb Heidelbergában, majd Göttingában, végül Amstellodamiumban sose volt pénze, mit csak szükségből szeret az ember, szolgája, kit csak kényszerből tart a vagyonos; ütött-kopott ládáját hol megtöltötte bibliothekájával, olvasandó elaborátumokkal, passusokkal, határon átcsempészendő manifestumokkal, hol meg éppen kicsomagolt, szóval, mint ember, mint hazafi, mint barát és mint tanítvány mindig útra készen állott, hogy véletlenül se érje készületlenül a hír, hogy most aztán lódulás, indulni kell. Utolsó statióként hosszabb időt töltött Luk de Vették házában, a szabad patrióták tengerparti városában, a szép scénákat teremteni nagyon tudó Amstellodamiumban, ahol is a család legnagyobb gyermekének praeceptorjaként járt be az universitasra, hogy a nagy Van den Maas tanárt hallgassa. Néha, ahogy teendői engedték, kisétált a tengerpartra, keresztül a zsidó kereskedővároson, a híres gyémántnegyeden, és szótlanul bámulta a koszos vizet s azt, hogy a rettenetes méretű hajók gyomrában gargantuai étvággyal miképp tűnnek el a rakományok; – volt az egészben valami setéten vonzó erő, különös izgatottság, amint az egyébként staticus kép váratlanul nyüzsgővé, élővé vált; volt valami lenyűgöző a tengerparti csendéletben, ami Némedi mestert megdöbbentette. Boldog dicsérete a szépmesterségeknek; szabad, vidám, zsivajozó, gondtalanul izzadó hajósok, kufárok, pecérek, lacikonyhások sat., sat.; akár keleti fabulában vagy görög eposban. Némedi lelkész, falusi embernek különösen elementaris a tenger méltóságának szabad mustrálgatása, sose gondolta, bár eléggé ösmerte a haszontalan poesist, hogy efféle látványban lesz része. Ült a homokos parton, a vizes homokon, messzire a kikötő zajától és a szakadatlan nyüzsgéstől s azon meditált, mit kell elraktároznia mindebből, mester az ideák hántásában, bajnok az olvasó csiklandozásában, ha feljegyzi aznapi élményeit. Csak akkor ment ki, ha tiszta, különlegesen szép idő volt és ferdén sütöttek a nap sugarai.
Elmúlt a gyerekkor, gondolta a szobai ablakból kinézve; széles, kikötőbe vezető utat látott, frissen mázolt házakkal, melyek renaissance tirádáikkal különleges iparkodásra vallottak; – igen, végérvényesen oda az az idő, midőn elviselhetni a szertelenül formátlan gyermeki csapongásokat. Zsengice leányka, Anneque volt az, aki ujjával hátba taszíntotta és hívta; együtt vacsoráztak tanítójukkal, kiről a leánykák csak azt tudták, hogy valami anarchicus pusztai lovasnép fia, különös nyelven perorál, barna a bőre, erős és dús a bajusza, s ahogy meglesték, csúf, fekete cerkófmajom, a melle, a háta, sőt a hasa is, bozontosan, vadul szőrös. Elmebeli szerzeményeit és latin tudását tisztelték, s noha de Vett úr sose is volt e nyelv bőségének élvezője (megelégedett a flamanddal és a franczúzzal), ám zenebeli pallérozottságából és előadói érzékenységéből adódó finomsággal leszögezte: sosem árt, ha egy kereskedő nép e szakállas korú nyelven is szép tónusban beszél. Némedi úr csöppet sem csudálkozott mindezen, tudta, mennyire kényelmesen esik botorkázás nélkül járni a csinált úton, s azt is tudta, hogy e látszólag felszínes kalmárszellemű gondolkodás miféle mélységeket is rejthet. „De hát minek ülök én itt?" tette fel gyakran a kérdést, ha a túláradóan kedves gyermekek magára hagyták, mi haszna abból a közjónak, ha végtelenül hosszú és időtlen hónapokig e tengerparti házban rostokol?! „Szervilis tanítvány vagy holdkóros álmodozó volnék? Vagy lelkes patrióta – külországban? Ennyi volna a tehetségem a mostani időkhöz?" Némedi mester, tökéletes porszem a vándor-praedicatorok népes seregében, epedve leste a póstát, gyalogfutárt, hírhozót; azon kapta magát, hogy esténként, elunva az olvasást, útipoggyászát rendezgeti. Ám a civilisatió eredményeit mohón faldosta, az egyéni szabadság utáni törekvés lenyűgözte, végtére is ezt a közjót szerette volna nyughatatlan melegséggel odahaza megvalósítani. Ezt és nem mást. Zeno és Epicur követőjének itt kezdte el magát vallani, utánozva persze sok más kor- és pályatársát, de elsősorban, lángsugarait lődöző Phoebosz Apolló, a nagy Van den Maas tanárt; – ez az oskola sem más, mint az egyén nevében protestatió az államnak minden elnyomó mindenhatósága ellen. Persze, a kérdés históriai vizsgálatakor Némedi mester is bölcs elmével látta, hogy az egyenlőségi eszmének elterjedését már Róma készítette elő a maga különös módján; részint azáltal, hogy világuralmi aspiratióit megvalósítva az egyes nemzetek közti válaszfalat ledöntötte s így elébb a szolgaságnak, később a távoli népeknek is a jus civitatist megadva a jognak egyenlőségét adta meg; – második részben, midőn a régi patríciusok és plebejusok ivadékait a libertinusokkal, sőt, a szolgákkal is egy színvonalra helyezte, úgy, hogy nem hagyott más különbséget, mint a vagyonát, mely, a despota önkényéből kifolyólag, aristocratiát nem alapíthat. Némedi mester lázítóan szónokló professorától persze arról is jó időben értesült, hogy az időfolyam (Strom der Zeiten) alatt, melyek a história érzékesítésére készíttetnek, különb-különb megközelítések születnek a szőnyegen heverő kérdésről, ezért külhoni studiumai során Némedi lelkész e históriai vizsgálódást csak indulási punctumnak fogta fel.
Útjának másik meghatározó élménye (nem szólva most a theológiai ösmeretek és szövegmagyarázatok elmélyítéséről) az emberi méltóságról való meditatió volt. Épp a de Vett-házban töltött napok, a Van den Maas-féle seminar s a békésen fejlődő kisállam belső életének látványa erősítette meg Némedi lelkészt, hogy mindez csak kis államokban fejlődhet és alakulhat ki maradéktalanul (vagy: akárhogy is, tette hozzá maga a mester mutatóujját lendületesen felemelve), mert az egyesnek a tevékenysége csak itt gyakorolhat befolyást az egésznek jólétére. A merev tételt Van den Maas tanár aképp igazolta, hogy a civilisatió Görögország apró államainak többet köszönhet, mint azoknak az óriás birodalmaknak, melyek megelőzték és követték. A felismerésből származó következtetések lázas gondolkodóvá tették a szolgálni vágyó lelkészt; elismerte, jól gondolja lelkes professora midőn azt állítja, a szabadságnak, hogy az fenntartassék, különös intézményekre van szüksége, míg a szolgaság gyomként magától támad és terjed, de elmés commentárjait, számára kissé zavaróan már egy suverenitást nyert natió történetbölcselőjeként tette meg. Inkább ragaszkodott kimásolt téziséhez: „Az a közmondás, hogy az ember szabadságra születik, szép, de nem igazolja a történelem, mely inkább azt mutatja, hogy az ember szolgaságra születik, s csak míveltség által emelkedik a szabadsághoz."
Tézisek, tézisek, gondolta nem egyszer a szerényen, de ízléssel megrakott asztalnál a sótlan levest kanalazva s a pufók házigazda arcát kémlelve a lelkész; „miért vagyok képtelen felállni és itthagyni ezt az egész csinos társaságot?" Hetek, hónapok teltek el anélkül, hogy felhagyott volna kimerítő sétáival az apályos tengerparton, s csak győzte, győzködte magát, lesz annyi ereje, hogy még itt, Amstellodamiumban összegezze útjának tapasztalatait s egyben hazaiságát a külföldiséggel szerencsésen összepárosítsa.
Magos, komoly, hazudni büszke, deákul trécselő szőrös férfiú, néha egészen elszakadt környezetétől; egyszer, midőn már vagy ötödször olvasta a kortársi passust, elmerengett kies padlásszobájában. „Hegyes vidékeken – így a hazai collega – minden völgynek különös jelleme van, minden tetőről új kilátás nyílik; egy félóráig járunk, s már új világban találjuk magunkat. Nálunk Debreczentől Szegedig s tovább, egész Alföldünk egyforma. Az egyik mező, tanya, kert – olyan mint a másik. Ha tornyot látunk, azt hisszük, saját falunkhoz közelítünk, s mindenütt otthon érezzük magunkat; nem is csoda tehát, ha a magyar ember nem ragaszkodik úgy saját faluja tornyához, mint más országok lakója, hanem egész hazáját szereti. Ha van hely, ahol a hazának nagy eszméje a legegyszerűbb emberben is feltámadhat, ez határtalan rónaságunk."
Szégyellte, nem szégyellte, dagályos, szinte giccs-szerű érzéssel bámult ki a tágas, fehérre festett emeleti ablakon s félszemmel látta a házak fölött elnyúló tenger hol fehér, hol setét sávját; észlelte a fodrozódó hullámokat, hallotta a kikötő felőli zsibongást, de nem volt igazán jelen. Rövid napok múlva összepakolta ládáját (nem elfeledkezve egy-két becsempészendő röpiratról, manifestumról, tiltott könyvről), elintézte passusait, illendően elbúcsúzott a háziaktól (nagyon is kézenfekvő, hogy soha többé nem látják egymást) és hazaindult.
De volt Némedi lelkésznek egy másik élménye is, melyről apámon, Gyulay Domokos – de genere Kaplonyon – kívül soha, senkinek sem beszélt. Padlásszobájában, utolsó amstellodamiumi szállásán gyakran hátradűlt a támlásszéken, hogy a lent fuvolán gyakorló házigazda játékát hallgassa; – szelíd, békés neszezés, finom, elegáns futamok, színes, józan variatiók, – ugyan a zene universalis szépségeire gondolt, noha alig volt járatos a zeneirodalomban, legfeljebb Béza Tódor zsoltárainak fújásában mutatott átlagon felüli képességet, de a csöndes és nyugodt délutáni muzsikálás valami furcsa véglegességet ébresztett fel benne; a formai változatosság s a témának pontos és helyesen articulált felvezetése megszédítette. Ült székéhez szegezve és elfelejtette még a kötelező studiumot is. Fehér habú tengeren utazott, csónakját égetően érték a nap beeső sugarai. Jókedvű, tüzes bogarak mászkáltak a ladik repedéseiben. A zene tovább folyt; annak ellenére, hogy a gyorsítások és ritmus-játékok némi staccato-hatást kölcsönöztek; – a víz egyenletesen csapkodta, nyelvelte a ringatózó tengeri járgányt. Nem számított, kiköt-e valahol, célba ér-e egyáltalán, a világegyetem egyetlen biztos pontján volt, ott, ahol lennie kellett. Elfeledkezett küldetéséről, leckéiről, theoriáiról; hiába rázta zavartan a fejét, hiába zökkent vissza eredeti hangulatába, mégis, aethert hasító repülés, ez volt a maradandóság élménye. Idegennek érezte magát a házban alighogy elhalt a fuvolaszó; leballagott a falépcsőn, hogy alaposan szemügyre vegye a kövérkés házigazdát és kifejezze az élmény hatása fölötti örömét. De Vett úr bohókás, megelégedett ember volt, törvénytisztelő, takarékos, három gyerek szelíd apja, s csak egy parányit lunaticus. Akkor nehezen indult a discursus, mert a lelkészben az elementaris muzsika hatására váratlanul egy léhás művész extaticus, stereotyp képe jelent meg, annak szertelen és kiszámíthatatlan modorával; – a háziúr jámboran simogatta leánykája szőke fejét, és felesége, a nézőt fellengző érzetekben ringató németalföldi zsánerkép, öntudatosan állt a hangszerét elpakolászó férje mellett. A lelkész legszívesebben visszafordult volna, de mégis a kottatartóhoz ment és bemutatkozott. Mindez egy nappal szállásának elfoglalása utánra esett. (Érkezésekor csak Kristel, az asszony volt odahaza, aki rossz németséggel közölte, hogy „Luk adni koncert a conservetórium Antwerpen, holnap érkezni meg" és felvezeti a padlásszobába, melyben csak egy oroszlánkörmös lábú íróasztal, egy magas támlájú szék, valamint egy széles családi ágy volt. „Leckét holnap kezdeni" folytatta az asszony az ajtóból és magára hagyta a fáradt lelkészt.) E bemutatkozásból rendszeres esti csevegés lett, akkor is, ha a háziúr nem volt a városban (zenei életet élt, és ha csak tehette, elutazott, hogy koncertet adjon valamely előkelőbb társaságnak, kik aztán úgy kaptak utána, mint gyerek a légy után; magát Némedi mestert is meghívta a Rubens-huisba, ahol egy Bach-versenyt adott elő), időnként spanyol veresbor került az asztalra vagy csemegeként kagylót főztek hagymamártással, de a két férfinak, kivált ha Némedi arról beszélt, valójában miképp is kell szeretni a görögöket és rómaiakat, hamarosan nem akadt beszélnivalója. De Vett úr korán nyugovóra tért, de szabados életvitel, művészi allűr, szellemi emantipatió, megengedte, hogy asszonya egynehány fertályórát a társalgószobában töltsön a setétképű praeceptorral.
A lelkész, szájtáti, udvarias vendég, megtehette volna, hogy azonnal takarodót fúj és felmászik toronyszobájába, ám szúrni kell a bivalyt, hogy induljon, midőn a pocsolyában fetreng, rögtön az első alkalommal elmulasztotta és tűrte, hogy az asszony a maga kissé nyers modorában, nyelvileg pontatlanul leckéztesse, csűrje-csavarja a szót, egyszerű szépségével és apró, de érett asszonyi raffinériáival mégiscsak hatása alá vonja és lelkének, ó, nagy lelkének felserkenését segítse. Ágyába bújva Némedi úr azon kapta magát, hogy, noha tisztában volt vele, mint szól a Szentírás a gyönyörűség-űzőkről, bujálkodókról és egyéb parázna lelkekről, kik ím, megszegik az Úrnak parancsolatjait, tudta azt is, miként ír a házastársi hűségről és ez ellen vétkezőkről, ösmerte a rettenetes szavakat az elkárhozott lelkekről és az egyéb kiokádni valókról, tudta mit tanít Kálvin a keresztyén szabadságról, mégis kendőzetlen gondolatai támadtak az általa alig ösmert szerelemről, hogy zavartan nyugtatgatta hevülő testét és igyekezett elhessegetni az imbolygó gyertyaláng fényéből is jól kivehető Kristel piros képét. Ugyanakkor éberen hallgatódzott, hátha, mégis reccsen egy-egy lépcsőfok és a könnyű léptek az ajtajáig vezetnek. Gyermeki zavara nőttön-nőtt, s már azon az égbekiáltó rútságon is megcsípte magát, hogy izgatottan lesi-várja-kívánja a háziúr minél gyakoribb concert-meghívását s ha a gyermekekkel tartott latán-lecke közben felcsendült a fuvola édes-bús hangja, harci paripa bevetés előtt, lábaival izgatottan a padlót kaparta. Egy estén, leszámolva azzal a tézissel, hogy a tehetség az akaratot zsibbasztja, előhúzta a megfelelő dictionáriumot és nyelvi genie-jét igazolandó, rövid, de határozott hangú levélben vallotta meg az asszonynak, miként is aludt oly édesen Endymion a szerelemnek berkeiben, egyben szíve keserűségével és aggodalmával kérte Diánáját, segítsen, hogy a házban töltendő egy-két napját a lehető legteljesebb békében és nyugalomban költse. Az asszony (Diána: „lángorcádnak biztató mosolygása megenyhíti kemény és vad sorsomat. ..") mély ösztönösséggel rég érezte, mi dúlhat a lelkész feneketlenül nagy lelkében, s azt is ugyanilyen határozottan sejtette, hogy e misteriosus epistola, rövidnadrágos lurkók visítozása az elérhetetlen cukrászsütemény előtt, egy bosszantóan tapasztalatlan és határozatlan férfiember kétségbeesett téblábolása. (Amit te állítasz barátom, hová viszen az?) Úgy döntött, ohne weiteres tovább csacsog a társalgószobában és úgy tesz, mintha semmilyen levelet, barátságos kérést, homályos tónú felszólítást nem kapott volna; nyájas és kedves, sértődékeny és felfuvalkodott, szerény, mintha ott se volna és feketeképű vendégünk az ajtófélfával társalog; ugyan kit is érdekel már (megint) a havas pusztán esett farkaskaland, barbár és nevetséges medvetáncoltatás, ebfuttatás, kakasviadal, görénynyúzás, birkanyírás? Várjunk csak, mutatta otthoniasságának tudatában Kristelt a gesztus, s noha nem volt fényes bölcselő, csak titokban virágszirmokat rajzolgató háziasszony, ki előbb tanulmányozza a japánkert virágait, hogy a róluk készült metszetek mintájára könnyed ecsetkezelésű vízfestményeket készítsen; várjunk. Az utolsó napokban Némedi mester ritkán szólt, pihentette pennáját, csupán egy findzsa levessel égette nyelvét s azon igyekezett, hogy a teljes súlytalanság és jelentéktelenség áldott semmijébe hulljon, ám a gyermekek rögvest észrevették praeceptoruk szótlanságát; – Anneque, ki foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, meg is mondta: „Látunk bácsi, jól látunk!". A rejtélyes mondat meglepte a mestert, de sokkal inkább megdöbbent, hogy még aznap, classica literatúra, a szokásos pensum elvégzése után, ágyában hánykolódva halk lépteket hallott a nyikorgó lépcső felől, majd Christel jelent meg az ajtóban, rövid, térdig érő hálóingben. Némedi úr észrevétlen akart maradni. Amire mégis emlékeznie kellett, arról apámnak, Gyulay Domokos – de genere Kaplonynak – szégyenkezve és szemlesütve beszélt: ideje sem volt végiggondolni, hogy most akkor gyáva, áruló, hitszegő, körmönfontan aljas, condra, semmi ember. Reggel fogta az elkészített ládáját, illendően elköszönt, megsimogatta a szőke gyermekek patyolatfejét, megígérte, mihelyst hazaér, részletesen beszámol útjáról, amit igyekezett is megtartani, de vagy ötszöri kísérlet után is eltépte a megfogalmazott sorokat és soha nem adott életjelt magáról.
Némedi lelkész legkisebbik fia a Szűts tanáron vett bosszúállás (és a jól elhelyezett atyai pofonok) után, visszanyerve régi formáját, kint, a Mörul aljában bóklászva a kárpáti sarkantyúvirág (Delphinium oxysepalum) tulajdonságairól faggat, s megjegyzi, nemcsak fontos a nálunk fellelhető virágok neveit és jellegzetességeit, valamint botanicai besorolásukat ismerni, hanem egyszerűen hazafiúi kötelesség is.
„Itt van például ez a pettyes tárnics", mutatott a vaskos gyöktörzsű, sziklák közti üdezöld fűcsomók mellett meghúzódó szeplős virágra, „a vad növények és élőhelyük védelme egy natio culturáltságának kifejezője", szajkózza az otthon éppen most tanult leckét. Szelíd erőszak tükröződött a szemében, mint olyankor, ha a madarak szokásairól, tulajdonságairól folyt köztünk a szó és kénytelen voltam elfogadni, bár magamban tiltakoztam az örökös leckéztetés ellen, hogy Némedi lelkész mégiscsak a lehető legrationalisabban neveli gyermekeit és tőlük csak tanulni lehet. Vártam, hogy végre a feredőházakhoz érjünk s reméltem, hogy Némedi lelkész legkisebb fia ott tőlem fog tanulni, s beláthatja azt is, nem korlátlan úrfi a kisvárosi társaságban, mert ahol erőt, ügyességet kell fitogtatni, nincs egyedül. Suhantak a fák, botladozva vágtattunk le a Bisztra partjára; – három szép feredőház állt, s ott egy kisebb medencét is hasítottak a hirtelen megszelídült folyóból. Itt én voltam az úr. Az ártérre néző házakban otthonosan jártam-keltem (apám, Gyulay Domokos itt is kísérletezett, pontosabban, terhelésméréseket végzett egy leendő híd statikai alapozásához), s noha a Monori néni vezette feredőházak koszosak, nyirkosak és szűkek voltak, gyakran erre kószáltunk és leskelődtünk. Leskelődtünk, mert forrásvize, melyet a törökök fedeztek fel s azóta néhány épületet húztak a völgybe, erőszakkal bevájva a mészkőhegy oldalába, vasas hévíz volt, elsősorban köszvény, csúz, aranyér, alhasi pozsga, bujasenyv, csontbántalmak, izzadmányok ellen, de kiváltképpen különböző női bajoknál találták hasznosnak. Így aztán délutánokat töltöttünk az egyszemélyes feredőszobák párás ablakain való bekandikálással, s ha valamelyikőnknek sikerült valamit felfedeznie, halk füttyjellel szólította a másikat. Monori néni sosem szólt arról, miben sántikálunk, sőt, magától jelentette, mikor érkezik egy-egy hydropatha hölgytársaság, kiknek tisztaszobát, rendes ellátást, új kádat kellett adni. De ez a törpe, összeaszott boszorkány másban is segített. Fronius öregapámtól elcsent Drilling-puskával szívesen csatangoltunk a Mörul-havas aljában, apróbb madarakra vadászva. Lövöldözéseinkről a feredőasszony tudomást szerzett, s titoktartása fejében meg kellett hallgatnunk rettenetes javaslatát a célbalövés egyetlen hasznos módjáról. Alig hittünk a fülünknek, jól sejtettük, hogy minden titkot ismer, egy vajákosasszony szól belőle. „Engedjed", kántálta zsolozsmázó hangon, médiumai feje fölött a semmibe révedve szövetségesünk és jóakarónk, a prücskös képű, bajuszos asszony, „hogy egy tiszta kis szüzecske egy fonalat fonjon. Olyan, amék életében még sose font fonalat. Szúrjad be ezt a fonalat egy új, még nem hajlított tűbe és húzzad keresztül egy béka fején, a szemeken keresztül, amelyet vízből fogtál és engedjed ismét élve a vízbe ugrani. Aztán a fonalat helyezzed el templomban az oltáron, az asztalterítő alatt, hagyj misét mondani fölötte és ha a pap misét tart, úgy mondd, hogy az hamis, akkor a fonalat feszítsd ki a cső előtt, ahol azt golyóval töltik és lőjj vele. Probatum est." Persze soha nem mertük próbálni, sőt annyira megrémültünk az öregasszony váratlan javaslatától, hogy azután még pár évig, amíg a vajákosasszony meg nem halt, a feredőházat is elkerültük. Akár Szűts tanár, aki csak természetes folyóvizekben volt hajlandó edzett testét megmártani; nem hitte, hogy a melegvizes cura használhat az aranyerének. Ő szigorúan tudományos alapon állt, nem fogadta el az egyre szaporodó balneologiai társaságok reklámfogásokkal tarkított szövegmagyarázatait, inkább ült lakásában vagy jeges fürdőket vett, fizikumát erősítendő. A rajta esett méltánytalan gyermeki bosszú harmadnapján, este, a Kis Tükör skandáló olvasása közben érkezett haza apám, Gyulay Domokos – de genere Kaplony – egyenesen Némedi lelkésztől, akivel megvitatták a kiszabandó fenyítés mértékét; – csend volt a házban, anyám Fronius öreganyámmal és a szolgálóval a vacsorát készítette, Fronius Karl jogi doctor és consiliarius regius szobájában valamilyen jelentést körmölt; apám, belépve a szobába, szidalmát azzal kezdte, hogy csalódott, mert az ilyen sunyi, orv és alattomos „megoldást" simán a lehető legaljasabb cselekedetnek tartja – pofont ugyan nem kent le, de két hétig eltiltott a feredőház környékére való mászkálástól, egyben a Mörul szikláin való életveszélyes csavargásoktól. Ez volt életének maximális atyai szigora, igaz, hogy a közelgő nyár, a családi élet capitalis felfordulása, s az életünkben beállt változás miatt büntetésre többé soha nem nyílott lehetősége