Ambrus Lajos

Eldorádó

| 9. |

Csicsói: excessiv hadfi – elébb fő-director; majd pro­dékán; végül dékán –, ki if­jon­con, elő­adá­sain sosem fe­lejt­ke­zett meg­em­lé­kezni erről, Dessewffy-epis­tolát és Mé­szá­ros-románt bön­gé­szett még ta­kar­má­nyo­zás, trágya­kullózás, ganaj-almo­zás köz­ben is, messzi szü­lő­fa­lu­já­ban: – most, a pörre ké­szülve, em­lé­kez­te­tőt, fel­jegy­zést ké­szí­tett ma­gá­nak. Szo­bája a Széna-téri épü­let északi sar­ká­ban, nagy­alakú tér volt, fa­lain nem­zeti classi­cusaink dage­ro­typ­jei lóg­tak. Az asz­tal, szer­ve­zett be­le­fe­led­ke­zés, ma­go­san és le­nyű­gö­zően csu­pa­szo­dott a be­lépő fölé.

Az univer­sitason har­cias ele­mek mű­köd­nek!" – je­gyezte fel a tö­mött mon­da­tot, és fel­ál­lott asz­tala mel­lől. Fel­csíp­tette oku­lár­ját, szeme előbb a kerek, kapo­nyatök for­májú vi­déki poéta fe­jére té­vedt: Csi­csói sze­rette ezt a képet, majd ki­bá­mult az ab­la­kon: – lenn, lenn, a li­ba­ürü­lé­kes gye­pen rongy-laptát (vagy mit) rug­dos­tak az egye­temi pol­gá­rok leg­el­ve­te­mül­tebb­jei, és az első etá­zsig hal­lat­szot­tak ékes szó­lású jel­sza­vaik. Majd meg­sújtá őt egy apró gu­tácska, ahogy ész­re­vette Gyulay Káz­mér csap­zott alak­ját, amint az nagy han­gon szi­dal­mazta Lipták Pipit, a rőt­veres po­é­tát, miért is amaz kép­te­len volt el­sa­já­tí­tani a vo­nal­ka­pus he­lyez­ke­dési sza­bá­lyait. Fin­tor­gott (quelle horreur!), fel­iz­gul­tan sé­tálni kez­dett, majd a kézi­csen­gőt him­bálva Keres­szegi sec­retáriust ké­rette.

Ojvé, nem múlattatják már a ko­ro­nás fők­nek és a kor­mány­zott fe­jek­nek egy­más­hoz in­té­zett gondo­lat­jaik; hol van már Vol­taire és a pán­cé­los Mi­nerva, a szép Ale­xan­der, a bol­dog Endymion s a jámbus-öntő Kajdacsi, nem tu­dunk már gö­rö­gül se, latánul se, svékusul se – mond­hatni erre ka­já­nul: ő se igen foly­vást szóló ember volt! –, bir­kóz­gatni kell mos­tan, vélte Csi­csói, bár pub­li­cum előtt ez nem a leg­il­len­dőbb por­téka. Szám­ta­lan úrfi vajon mért oly nagy­sza­bású tök­filkó? – mit te­gyen a ki­lengő if­jon­cok­kal, mi le­gyen hát a strategia magna? Ócska, esős hó Szent Mi­hály. Vissza­ment az asz­tal­hoz, szeme kissé el­idő­zött a ma­gyar­kában fe­szítő poéta arc­ké­pén, aztán fel­húzta a re­dő­nyös fió­kot; – se­be­sen, per­siai sávos tollú ga­lamb, meg­fogta az elysium fel­iratú dossziét, ki­bo­gozta a pa­pír­fe­de­let rög­zítő sárga szallagot, fel­csapta és meg­ke­reste a két­nyelvű unkraut-gyom jel­zésű pa­pi­rost, s noha majd­nem kí­vül­ről fü­tyülte, pedan­terie, hogy gya­lul­gas­son ter­mi­nu­sai­nak szál­kás bök­dö­sőin, új­ra­ol­vasta Újlaky Rácz Jenő cen­sor je­len­té­sét. A ne­ve­zett atya némi ol­da­laz­ga­tás után (ke­cse­sen: jobbra sasszé, balra one-step) rá­tért a lé­nyegre, és ekkor már Csi­csói dékán is mél­tá­nyolta a cen­sor­doc­tori irályt.

Mint a vá­sárra menő ló­ku­pec szollott a subs­tantia, és Csi­csói csont­jai­ban érezte, amint las­san eléfoly a her­ku­lesi erő.

„Mint a vásárra menő lókupec, java idő óta olyan ér­ze­te­ket ger­jesz­tet­tek az egye­temi Elysium szer­kesz­tői!

1-ör. Tudtom és beleegyezésem nél­kül kér­dező-íve­ket csem­pész­tek az Uni­ver­sitas fo­lyo­só­ira, buffet-jébe, il­lem­he­lye­ire, a kö­pő­csé­szék mellé. Ők tet­ték ezt, ők, az örö­kös mauvaises plaisanteries szer­zőcs­kéi. Ehhez én mint a facul­tas mél­tat­lan bár, de Paris-t járt kép­vi­se­lője ne­ve­met soha, de soha nem adtam.

2-or. Hogy a tableau tiszta le­hes­sen, lucidement le­írom az actio ko­lom­po­sait.

Máy Tamás: a gyer­meki ötlet egyik szü­lője. Túl­buzgó neo­fita – docu­men­tumai és vi­selt dol­gai alap­ján jól tud­juk. Az Elysium­ban kö­zölt iro­má­nya után leg­utóbb is fel­me­rült meg­csa­pa­tá­sá­nak gon­do­lata. Ja­vas­lat: altum silen­tium.

Új folt a képen Halassi hall­gató, ki meg­ije­dé­sét a mái napig se je­len­tette. Hí­réül elég idézni ösmer­tebb ese­tét. Ta­va­lyi histo­riácska Somlay colle­gával, a „prae­ludium his­tó­riae" seminar-sor ide­jé­ből. Akkor ta­nult ba­rá­tom el­ma­rasz­talta a lógós ura­csot kü­lönb-kü­lönb poli­ticai ter­mé­szetű ki­há­gá­sai­ért, a szél­csa­pásra az egy til­tott vers rész­le­té­nek theatrumos elő­adá­sá­val fe­lelt.

»Bei Nacht

notiert man für die Akten meine Träume,

worüber ich gelacht.

Und irgendwann sucht man
bestimmt nach Gründen,

in der Kartei zu stöbern und zu finden

dies, was mich recthlos macht.«

Extaticus szavalata után e jactance lo­vagja fa­kép­nél hagyta a döb­bent so­ka­sá­got. Ki­kap­cso­landó.

Miként az előbbi kettő, úgy Helfy-hell Gábor is kolompossa a hír­he­dett ta­va­lyi fal­ra­gasz-actió­nak. Akkor ki­me­ne­kült a forró víz­ből; – most a sok­szo­ro­sí­tás és ter­jesz­tés édes fel­ada­taira ügyelt. Bő­be­szédű, meg­kör­nyé­kez­hető, renega­tióra haj­la­mos. Le­vá­lasz­tandó.

Homályos a jelentés szer­ző­jé­nek, Gyulay de­ák­szer­kesz­tő­nek a sze­repe. Véle sokat, sok­szor, hossza­dal­ma­san dis­pu­tált; per­sona singu­laris, néha com­promissumokra is haj­landó, ám azt ja­vas­lom, ha ki­fa­csar­tuk be­lőle a lét és illő módon hasz­nál­tuk, dob­juk el. Mert hal­ha­tat­lan a mon­dás: »Olyan mint a be­retva, hasz­ná­lat után azon­nal tokba kell tenni.«

Jobb ízléssel, kevesebb nyoma­ték­kal, de mégis – to run the risk – ját­szott az actió­ban Hat­vani szer­kesz­tő­ségi tag, Lovas shak-já­té­kos, és az oku­lá­ros, it­tas­sága miatt tár­sal­ko­dásra gyak­ran kép­te­len Nagy Pető. Ők dor­gá­lás­sal be­érik.

3-szor. Kevés pillanatokig maradt tisz­tá­zat­lan saját sta­tu­som e friss fa­bu­lá­ban. Mégis, re­mélve: entre nous soit dit, bá­tor­ko­dom je­len­teni, hogy a fönt em­lí­tett ura­csok ki­ját­szot­tak, fel­hasz­nál­ták biz­ton­sá­got adó nevem, ha­zu­doz­tak, sza­vai­mat el­for­gat­ták, úgy vi­sel­ked­tek, mint egy kész, ön­ha­talmú redac­tió tag­jai, ho­lott ez igen vas­ta­gon nem így áll."

Csicsói ekkor becsukta az unkraut-gyom jel­zetű pa­pírt, össze­haj­totta a dossziét – szallag mas­niba, re­dőny fel, fiók ki, aj­tócska be, kul­csocska zsebbe –, ami­kor be­ro­bo­gott Keres­szegi sec­retarius, hóna alatt ős­ki­ad­vány, ke­zé­ben egy egész lap in folio.

„Titkár úr, kérlek", kezdte fris­sen Csi­csói, fakó, busa fe­jé­vel az asz­tal fö­lött tor­nyo­sulva, sze­mét a falon lógó költő portrait-jára füg­gesztve, „csi­nál­junk ren­det a facul­táson!"

Keresszegi úgy tett, ahogyan efféle in­ti­mi­tá­sok hal­la­tán kell: klavírra ter­mett hosszú uj­jait hom­lo­kára szo­rí­totta és har­ci­a­san jár­kálni kez­dett a szo­bá­ban.

„Mert ez tovább nem menendő", foly­tatta a nagy­doc­tor ha­tá­ro­zot­tan a tér­dére csapva; – Keres­szegi séta köz­ben Pas­cal mes­ter afo­riz­má­ját ala­kít­gatta: „Qu'il n'y a pas de plus grande infor­tune, que d'avoir un sot chef", és to­vább gya­lo­golt a szo­bá­ban.

„Össze kell hívnunk a kari ta­ná­csot", szó­lott rheuma­ticusan újra Csi­csói; Keres­szegi tit­kár épp egy hátra arc-ot pro­ducált, ám hir­te­le­nül, ahogy a füg­göny elé ért az orra, nem szé­gyellve: in pub­lico meg­ráz­kó­dott az elé­tá­ruló bo­hó­kás lát­vány­tól.

Nyomás-nyomás!, kiáltozott hátra­felé Gyulay Káz­mér a li­ba­sza­ros gye­pen, a gye­pes li­ba­sza­ron Lipták Pi­pi­nek, és ug­rásra ké­szen várta a rongy­laptát, az arany-passt. Ám Lipták Pipi el­bar­molta. E vadul tom­boló paleo-football-t a pá­lya­té­ren in­dázó górnyakú müge, nye­les baka, kásás köbölke; a fel-fel­buk­kanó eny­ves kukuba, a ga­tyás kerep és a fe­kete mámorka aka­dá­lyozta, vagy, és ez itten a va­ló­színű, a csa­tázó ifjak lapta iránti ügye­fo­gyott­sága. Gyulay Káz­mér új system sze­rint half-back-et ját­szott – ki­lenc tá­madó közül ket­tőt hát­ra­vonni a hát­véd vo­na­lába, ezzel: biz­to­sí­tani, laptát össze­szedni, à la lègere irá­nyí­tani, offside-ot ki­hasz­nálni, so­ro­kat „ren­dezni", tempo-t va­ri­álni, sat., sat. Lipták Pipi sáros, gu­mí­ro­zott ga­tyá­ban ne­ki­dűlt a kapu-osz­lop­nak, fel­nyúlt és meg­iga­zí­totta az osz­lo­pok közt fe­szülő mar­ha­pány­vát, né­hány ru­gózó moz­du­la­tot tett és meg­ál­lás nél­kül ócsá­rolta Gyulay Káz­mért.

Az ellenfél, radical újgrammaticus gyü­le­ke­zet, újra ne­ki­ló­dult. Halassi hall­gató át­lőtte a laptát a hátsó alak­za­tok fö­lött, Lipták Pi­pi­nek, az avanti köl­tér­nek moz­dul­nia kel­lett volna, ám veres áb­rá­za­tá­val benn­ra­gadt az őr­zé­sére bí­zott ka­pu­ban és Nagy Pető be­pré­selte a ka­pott passt a lineán túlra. Gyulay Káz­mér csak­ugyan fur­má­nyos­ként on­totta a sok csu­dá­la­tos ősi átkot, mit Lipták Pipi ele­ve­nen sze­dett lel­kébe („Úgy csa­hol ez itt, mint az új­sági ebek, ez a sza­ros Pul­ci­nello!") és le akart vo­nulni. De a töb­biek türe­del­metlenül új­ra­kezd­ték, a hasz­nost az édes­sel ve­gyítve fel­hagy­tak a vé­de­ke­zés­sel, Gyulay Káz­mér, a half-back elő­re­ro­hant – hol van már a libero, hol már az új system, hol, hol az új manoeuvre?! –, gőzöny­ként evic­kélte át magát Pa­lo­tás Lazin, majd a ka­pu­tól ha­jí­tás­nyira lö­ve­tet eresz­tett meg – ma­go­san, ran­dán a mar­ha­pányva fölé.

„Micsoda poshadt alakok!", undoro­dott Csi­csói nagy­doc­tor az ab­lak­ke­ret ho­má­lyá­ban. Nem várt Keres­szegi úr ké­szülő „ugyan-kér­lek-ezek-is-a-mi-fi­a­ink" li­be­rá­lis nyá­la­dzá­sára, vissza­ült, aztán pa­ran­csoló han­gon oda­ve­tette: „Ebből a bagage-ból ket­tőt-hár­mat meg kell csap­nunk!"

Keresszegi úr, nehogy a szá­mos csú­szó-mászó ma­gyar hí­zel­kedő egyike le­gyen, óva­to­san meg­kér­dezte: „Mégis, dékán uram, kikre gon­dolsz?"

Csicsói peshedt, ereszkedett húsú arcán setét, biz­tató mo­soly­gás áradt szét; – fag­gat, gyö­tör, re­meg­tet itt min­den óra; ki­húzta az asz­tal­fió­kot és egy regál ár­kusra bö­kött. „Azokra a capi­tali­sokra, kik ezt a ra­gyo­gást csi­nál­ták, mél­tóz­tas­sék el­hinni Excád", mondta, és cavalierement, bal­tá­ját a paisba vágva, ne­ki­ment az el­len­ség­nek.

„Bizonyos új genie", kereste ki Gyulay Káz­mér dol­go­zat-fir­ká­ját a nagy­doc­tor, arra oktat engem, hogy, és mos­tan ci­tá­lom: »a facul­táson folyó okí­tás egy batkát sem ér, mivel az egye­temi if­jú­ság kér­dező-ívekre adott vá­la­szá­ból, némi difference el­le­nére, az okí­tás szín­vo­na­lát – a hall­ga­tó­ság igé­nyei­hez mér­ten – nem lehet meg­fe­le­lő­nek ne­vezni.« Mi ez, kér­lek szé­pen? Hát újra ide ju­tot­tunk?! Ám ha fel­csa­pod ennek az elysium ne­ve­zetű tá­kol­mány­nak bár­mely lap­ját, me­lyet, hohó, mi fi­nan­szí­ro­zunk, szinte ugyan­ezt ol­vas­ha­tod. Ki ezért a fe­le­lős, mi? De hall­gas­sad to­vább.

»Ha az elméletben önállóan gondol­kodó, sza­bad em­be­re­ket ké­pezne az uni­ver­sitas, akkor le­he­tővé válna, hogy a poli­ticai élet­ben a mos­ta­ni­nál actio-képe­sebbé vál­jék a pub­li­cum. Csak akkor be­szél­het­nénk arról a de­ák­ról, akit az okí­tási system pa­pírra do­bott. Arról a de­ák­ról, aki a rész­le­tek­ből is syn­teti­sálni képes, aki – ami­lyen mér­ték­ben fe­le­lős a maga 'zár­tabb' egye­temi vi­lá­gá­ban, ugyan­olyan gon­dol­kodó lehet vi­lá­gá­nak bő­vebb ha­tá­rain belül is: az uni­ver­sitas köz-éle­té­ben.«"

Csicsói, aki ex offo is tudott trottel lenni, szo­ká­sá­hoz hűen szó­no­kias da­gállyal ol­vasta Gyulay Káz­mér be­szé­lyét, itt most meg­állt, és nehéz sóhaj re­meg­teté keb­lét.

„Amikor interview-t adtam ennek az új genie-nek, sze­líd volt és alá­za­tos, akár egy pósta­ga­lambocska. Arról kér­de­zett, mi kü­lönb­sé­get látok köz­tük és az öt­ve­nes évek hall­ga­tói kö­zött. Ám hogy a szét­szórt kér­dő­íve­ken mi­féle ér­dek­lő­dést ta­nú­sí­ta­nak, kik­hez, mi­fé­lék­hez jut­tat­ják el és szán­dé­kuk­ban mi áll, arról hall­ga­tott. Eze­ket ne­vel­jük mi? Ugyan vi­déki egye­tem a miénk", sér­tő­dött meg Csi­csói, va­la­hány­szor ki kel­lett ej­te­nie ezt a szót: vi­déki, „de palam et pub­lice nem éget­het­jük ma­gun­kat. Ezt a lap­szá­mot, amely tele van vá­das­ko­dás­sal, draw-back-kel és ha­sonló zagy­va­sá­gok­kal, itt, most, azon­nal be­til­tom!"

Keresszegi secretarius már koráb­ban tudta, mit fog vele kö­zölni a dékán úr, azt is tudta, hogy uno­dal­masan kell vá­la­szol­nia, bár ez nem esett ne­he­zére; ne­ve­ze­tes volt arról, hogy sans façon, órá­kon át tu­dott a Paréus irány­za­tá­nak mate­rialis alap­ele­mei­ről anél­kül be­szélni, hogy a pub­li­cum az ő szár­nyaló gon­do­lat-csa­pon­gá­sait a leg­cse­ké­lyebb mér­ték­ben is föl­fog­hatta volna. Tudta, per­sze, amit Csi­csói is tu­dott, és azt is tudta, hogy Csi­csói is tudja, amit ő, ti., hogy itt ő a ne­ve­zett ura­csok sze­kér­to­lója, a jó embör, az extremek fu­va­rosa – fuhrmann, ki bakon lovai megett ül és nap­jait gyü­möl­csöző eszek genera­lozásával tölti. Keres­szegi úr még esti sé­táin is, ami­kor tacs­kó­ját pi­sál­tatta a Széna-tér pla­tán-ku­lisszái tö­vé­ben, el-el­kapta az arra lő­dörgő ura­cso­kat, akik ér­dek­lő­dé­sére job­bára bor­gő­zös fe­le­le­tet adtak – gyón­tató idom­ár­nak mon­dom én, a ré­szeg contra­band. E pa­rá­dék ugyan rit­kán nyúj­tot­tak Keres­szegi sec­retarius szá­mára novumot, de év­ti­ze­dek óta ki­tartó hű­ség­gel rótta az alagút-setét­ségű, poros ut­cá­kat. Volt ezek­ben a rög­tön­zött dis­pu­ták­ban va­lami a mis­sionarus ró­ka­sze­líd­sé­gé­ből („Lám, mi­lyen lel­ke­sen dol­gozta meg Gyulay tanár Ecsedi Báthori fo­há­szai­nak 42. fe­je­ze­tét. Tes­sék kérem el­me­rül­nie a tanár úrnak az aca­dem­iai kéz­irat­tár­ban…"); – ju­tott némi ada­tocska a deák urak sü­let­len el­kottyan­tá­sai révén a mű­in­té­zet­ben uralgó „ál­la­po­tok­ról", „han­gu­la­tok­ról", „pro­cessu­sokról" vagy egyéb za­va­ros „actiók"-ról és „dol­gok"-ról: min­denki kö­pött és val­lott, ígért és fo­ga­dott, de hogy infor­ma­ticus opus­culum ké­szült volna, azt senki sem hitte a so­vány, gyö­tört arcú em­ber­ről. Pedig sec­retarius volt az is­ten­adta.

„Először is" vette le okulárját Keres­szegi úr, hogy a sze­mét pi­hen­tesse, „ol­vas­tas­suk el az elysium-ot ki­váló philo­logusainkkal. Ha represen­tatív fel­mé­rés ké­szül, ők hi­va­tot­tak szólni."

Ezzel befejezettnek vélte a tár­gya­lást, sze­re­tett volna ki­ta­posni a sáros léből, szí­ve­sen lett volna goly­vás ag­gas­tyán, ci­gány maquignon, fa­vo­rit eb, adta volna akár a continen­talis tu­dat­lant, de Csi­csói­val szem­ben ül­dö­gélt, hát be­vett usus, di­va­tozó pra­xis sze­rint arról be­szélt, ha már fel­tét­le­nül szük­ség leend a meg­csa­pa­tásra, amit ő a maga ré­szé­ről nem ja­va­sol („nem sze­ren­csés az ef­féle tran­sactio"), akkor egy bölcs és érett theo­ria alap­ján kell dön­teni, a huma­nita­rius elvek messze­menő be­tar­tá­sá­val, ami per­sze nem je­lent­heti a libe­ralis té­to­va­ság el­ural­gá­sát.

„A közvéleményt kifejezni, recti­ficalni és azt mind­in­kább a va­ló­nak sar­ka­la­tára ál­lí­tani", idézte Csi­csói ké­pébe vágva a mani­festet.

A dékán doctor teljes testi méltó­sá­gá­ban fel­állt, el­szórta a szi­var­remanenciát, majd ve­re­sen azt kér­dezte: „Mit pesz­derkedsz itten?" (Ami kö­rül­be­lül annyit tesz: Miért gon­do­lod, hogy sympa­thiát ger­jeszt­hetsz?) Keres­szegi sec­retarius ek­korra már a pa­pír­vágó ol­ló­val pisz­kálta kör­meit, s azon mé­lá­zott, ugyan hogy ke­rült vagy két hete új­ság­pa­pi­rosba cso­ma­golva Csi­csói nagy­doc­tor asz­ta­lára az a ne­ve­ze­tes „Yellow book", ame­lyet Barclay mes­ter nyom­dá­já­ban nyom­tak (28 Castle Street, Leicester Square, Lon­don): ho­gyan olvas Csi­csói né­me­tül, s vajh miért tartja ezt a szamoizd. köny­vet még most is fel­tűnő he­lyen?

„Ez a piszkos tollú dectractor gúny­tur­hái­val még a leg­szen­teb­bet is be­má­zolja" – har­sogta a vég­szót Csi­csói, aki nem volt jó orator. Semina­riumain, ha összeg­zésre ke­rült a sor, sze­rette ef­féle to­posszal fel­szí­tani a hall­ga­tó­ság ér­zel­meit: „Budai genosse – nem jó genosse." Tette ezt min­den kü­lö­nö­sebb ana­logicus meta­phora-rend­szer nél­kül, szár­nya­lóan szel­le­mes bi­zo­nyí­tás nél­kül, nél­küle a cá­fo­lás ér­vei­nek, gnómák­nak, enthyme­máknak, ha kell, a lát­szat-enthyme­máknak. Nem. Nem la­ca­fa­cá­zott az „idő­vel" sem, sze­re­tett min­dent úgy ne­vezni, ahogy kell: akár egyik ta­nult colle­gája, ki a revo­lutio­när na­po­kat be­osz­tottja la­ká­sán töl­tötte, tartva va­la­minő ha­rag­tól, noha őrá senki sem ha­ra­gu­dott, mivel mér­ték­le­tes­nek és gyá­vá­nak tar­tot­ták; túl­biz­to­sí­totta magát, philo­sophice, egyik colle­gája la­ká­sán töl­tötte az ágyú­ze­nés időt, majd mint­egy kö­szö­ne­tül a napi adag két­szer­sült­ért, kecs­ke­tej­ért és cuk­ros las­ká­ért, a zajos napok múl­tá­val első útja az audienz-szo­bába ve­ze­tett, ahol ti­lal­mas ol­vas­má­nyok tá­ro­lá­sá­ért be­súgta a ta­nult colle­gát: kit az új ha­ta­lom új em­be­rei, se té, se tova, ki­pen­de­rí­tet­tek hi­va­ta­lá­ból, s ki azolta is az al­ko­hol bűzös mo­csa­rá­ban feredő­zik. Csi­csói mind­ezek el­le­nére nem volt ve­le­jéig rom­lott, nem; – időn­ként al­ko­tó­sza­bad­ságra vo­nult és írta, cé­du­lázta az ada­to­kat ké­szülő nagy opu­sá­hoz. Sőt, a con­solidatio el­jöt­té­vel néha még vizs­gáin is sze­lí­den vi­sel­ke­dett: egyik ked­venc ta­nít­vá­nya, Lipták Pipi be­szél­he­tett nyu­god­tan min­den­fé­lét össze­hordva néhai Tóth Ele­künk har­ma­dik al­ko­tói kor­sza­ká­ról anél­kül, hogy egyet­len sort is ol­va­sott volna a classi­cus auctor re­gé­nyei­ből. Csi­csói húsos arca enyhe mo­soly­gássá for­má­ló­dott, hideg, szürke szeme jó­in­du­la­tot su­gár­zott, be­le­szip­pan­tott kövér cigaró­jába és a leg­ma­ga­sabb classi­ficatiót je­gyezte fel a nö­ven­dék-poéta in­de­xébe. „Ol­vasni, ol­vasni, még több jó, hasz­nos köny­vet ol­vasni", mondta ke­net­tel­je­sen az el­ké­pedt Pi­pi­nek, aki fehér bőrű és szep­lős lévén, fiúi pietás­ból búb­jáig pi­rult.

Újfalussy Rácz Jenő anachoréta és cen­sor ja­vas­la­tára Gyulay Káz­mér is be­je­lent­ke­zett a quaker fő­nök­nél inter­view-t ké­szí­teni; hig­gadt velő által és Jenő ta­nár­ral „egyez­te­tett" kér­dé­sei az elysium szá­mára Gyulay fo­gal­ma­zása sze­rint „hű­sítő anti­phlo­gisticon-féle szer­ként fog­nak hatni"; – Csi­csói nagy­doc­tor egy dog­ma­ti­cus rigorista fleg­má­já­val ta­nul­má­nyozta a leírt kér­dé­se­ket, majd arra szó­lí­totta fel az elysium szer­kesz­tő­jét, jöj­jön egy hét múlva, „addig majd fel­ké­szü­lök". Gyulay Káz­mér – de genere Kaplony – Halassi hall­ga­tó­val je­lent meg a dé­káni szo­bá­ban, leült vi­déki ma­gyar­kában fe­szítő classi­cus köl­té­rünk portrait-ja alá és a csí­kos hu­zatú ka­na­pén je­gyezte Csi­csói dékán sza­vait. Gy. K. kér­dé­sére: „Prof. doc­tor, mi­lyen­nek ta­lálja a mos­tani egye­temi pol­gá­rok össze­tar­to­zá­sát és bi­zo­nyos tár­sa­dalmi ün­ne­pe­ken való meg­moz­du­lá­sát?", Csi­csói nagy­doc­tor meg­le­pe­tésre egy árkus pa­pi­rost hú­zott elő és ol­vasni kezdte.

„Azt hiszem, hogy a helyzet jel­leg­ze­tes." Sze­rette a jó kez­dő­mon­da­to­kat, sze­rette ügye­sen moz­gatni a rhetori ap­pa­rá­tust. „Mert míg a facul­táson érez­hető bi­zo­nyos szé­les kör­ben ható kö­zöm­bös­ség vagy vissza­hú­zó­dás, az if­jú­sági mun­ká­val szem­beni ér­dek­te­len­ség, egy­fajta tár­sa­dalmi le­sze­relt­ség, ugyan­ak­kor ezek más ol­dalú meg­kö­ze­lí­té­sé­ben, a colle­giumi élet vo­nat­ko­zá­sá­ban éppen az el­len­ke­ző­jét lát­hat­juk. A Met­ter­nich Colle­giumban három-négy esz­tendő óta el­mé­lyült, ko­moly munka, igazi kö­zös­ségi élet fo­lyik. Ért­he­tet­len szá­momra, hogy ugyan­azok, akik a Met­ter­nich-ben dol­goz­nak, itt az egye­temi if­jú­sá­got és hall­ga­tó­sá­got al­kotva passívak. Olyan ez, mint a hideg idő­ben ra­kott tá­bor­tűz. Az em­ber­nek min­dig az a fele me­leg­szik, ame­lyik a tűz felé for­dul, a háta pedig – ame­lyi­ket a tűz nem éri – fázik."

Gyulay Kázmér szóvita nélkül sze­gezte a nagy­doc­tor­nak a „ho­gyan látja a sze­mé­lyes rá­ha­tás ori­en­táló sze­re­pét?" fur­fan­gos kér­dé­sét, de vég­képp be­látta, hogy itt ko­mo­lyabb be­szél­ge­tést bo­tor­ság re­mélni. Csi­csói jegy­ze­te­ibe pis­lantva mondá:

„Professori közhelyesség, hogy az okí­tói pél­da­adás­nak fon­tos sze­repe van a tu­do­má­nyos ne­ve­lés­ben. Szük­sé­ges leend e pél­da­adás az Uni­ver­sitason is, ám a nyert emotio positív vagy ne­ga­tív ol­dala egy mi­nu­tára sem menti fel a böl­csé­szet hall­ga­tó­ját a saját sorsa iránt ér­zett fe­le­lős­sége alól.

Ímhol, ha egy egyetemi polgár ne­ve­ze­te­sen ita­lozó élés­módra adja magát, korcs­mába csa­pong és ré­sze­ges­ke­dik, nem hivat­kozhatik arra a casusra, hogy akad egy-két pro­fesszor vagy ki­sebb adla­tus, akit ita­los ál­la­pot­ban, zül­löt­ten lá­tott. Egy húsz-hu­szon­két éves, tö­ké­le­tes charak­terű fér­fi­ú­nak olyan ha­tá­ro­zott fe­le­lős­sége van saját élet-stylje ki­ala­kí­tá­sá­ban, hogy egy-két ne­ga­tív okí­tói példa nem be­fo­lyá­sol­hatja. Ám a jó ízlés ne­vé­ben fon­tos­nak tar­tom itt is az ok­ta­tói pél­da­adást."

Halassi hallgatónak, madarak, ha bag­lyot tá­mad­nak, hoch-hoch!, kedve csosszant pro­fanicus köz­be­ve­té­sek­kel meg­za­varni a méz nya­lánk­ságú be­szélyt, de mégis hagyta, hogy Gyulay Káz­mér systema­ticusan, mégis ked­vet­le­nül kér­dez­zen. „Mi in­kább a tu­do­má­nyos tel­je­sít­mény felől kö­ze­le­dünk a kér­dés­hez!"

„Minden egyes oktató mérlegre té­te­tik", vá­la­szolta Csi­csói e már­talék­kal: „így szük­ség­kép­pen föl­ve­tőd­nek az ered­mé­nyek és a ne­ga­tí­vu­mok az okí­tók mun­ká­já­ban.

Meg kell állapítani, hogy az Uni­ver­sitas tes­tü­lete – talán-talán egy-két ki­vé­tel­től el­te­kintve – ter­vek sze­rint, egyen­le­te­sen, moz­gal­ma­san hajtja végre a maga elé tű­zött ku­ta­tási fel­ada­tot és az el­jö­vendő időre is a re­á­liák fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel ko­moly erő­fe­szí­té­se­ket igénylő ku­ta­tási prog­ra­mot ál­lí­tott össze a maga szá­mára. Nincs olyan fórum, nincs olyan al­ka­lom, ahol a hall­ga­tók szer­ve­zet­ten nyer­né­nek be­te­kin­tést a facul­tas éle­tébe. Van azért némi be­te­kin­tés, van imitt-amott le­he­tő­ség. A hall­ga­tók is hoz­zá­fér­nek a kar nagy si­kerű, mo­dern fel­fo­gású actáihoz, vagy p. o. ha meg­je­le­nik Kuthy Geyza Az aes-the­ticum nyo­má­ban című új kö­tete, nyil­ván­va­lóan meg­ve­szi a bib­lio­theca és vit­rin­jébe, hogy min­denki lát­hassa, ki­te­szi a bo­rí­tó­lap­ját."

E színészeti demonstratio végén, me­lyet energicus methodus felé a részt vevő de­á­kok vinni se­hogy sem tud­tak; smonca, kam­pec, gon­dolta Gyulay Káz­mér, meg­kér­dezte, mi a hi­va­tal vé­le­ke­dése a mos­tani generatio vi­selt dol­gai­ról – mely­ről a nagy­doc­tor, se­reg­nyi ta­pasz­ta­lása alap­ján ekép­pen szóla:

„Azok a tényezők, amelyek a je­len­legi és az el­múlt idő­szak hall­ga­tói­nak szem­lé­le­tét és ma­ga­tar­tá­sát meg­ha­tá­roz­ták, lé­nye­gé­ben azo­no­sak. Je­len­legi és ré­gebbi hall­ga­tó­ink él­ve­zik azt a vé­dett­sé­get, amit ez a ki­egyen­sú­lyo­zott, nyu­godt tár­sa­da­lom nyújt. Vé­dett­sé­get olyan ér­te­lem­ben, hogy biz­to­sítva van­nak a ta­nul­má­nyok foly­ta­tá­sá­hoz szük­sé­ges fel­té­te­lek, nem kell kü­lö­nö­sebb gon­dok­kal küz­de­niük. Sen­ki­nek sem kell ag­gód­nia ami­att, hogy meg­sze­rez­heti-e ob­jek­tív okok, hiá­nyos­sá­gok miatt a dip­lo­má­ját vagy sem. Hall­ga­tó­ink nagy­já­ból ugyan­ab­ból a tár­sa­dalmi kör­nye­zet­ből jöt­tek, mint a ko­rábbi évek­ben. Ezek a kö­rül­mé­nyek histo­riailag meg­ha­tá­ro­zott sze­re­pet ját­sza­nak abban, hogy azo­nos mi­nő­ségű hall­ga­tó­anyag­gal dol­go­zunk most is, mint ko­ráb­ban. Mégis ész­lel­hető bi­zo­nyos – ha nem is alap­vető – dif­fe­ren­cia, az én vé­le­mé­nyem sze­rint egy­fajta szín­vo­nal­beli, mi­nő­ségi ja­vu­lás. Ami a tu­do­má­nyos acti­vitást il­leti, itt az a meg­fi­gye­lé­sem, hogy egy bi­zo­nyos – ha nem is túl­zot­tan nagy mennyi­ségű –, sze­rény szint­emel­ke­dés ta­pasz­tal­ható. Saját meg­fi­gye­lé­sem, hogy a seminar-dol­go­za­tok na­gyon igé­nye­sek, önálló ku­ta­tást, el­mé­lyült gon­dol­ko­dást tük­röz­nek. Kü­lö­nö­sen a po­e­ti­cá­ban való jár­tas­ság fi­gye­lemre méltó, a mo­dern mód­sze­rek­hez való kö­ze­lí­tés."

Tavasz volt, szívgerjesztő scena, a zöld pá­zsi­ton ma­da­rak ka­pa­rász­tak, ócska la­di­kok in­dul­tak fel­felé a za­va­ros fo­lyón; Csi­csói ekkor még, elbocsájtva a szót­lan de­pu­tá­ciót, nem gon­dolt rá, hogy éppen ezek lesz­nek, kik ambi­tiói és illu­siói it­tas­sá­guk­tól ve­zetve gene­ral-tá­ma­dást in­téz­nek pat­togó kéz­ira­ta­ik­kal – libera­list szí­nez­vén a leg­ali­tás­nak mas­ka­rája alatt. Arra sem gon­dolt, hogy plety­kák kel­nek majd lábra, me­lyek­ben a fe­csegni és lo­csogni sze­rető pub­li­cum magát szün­te­len gya­ko­rolja; plety­kák az ő de­á­kok­kal való ko­ket­tá­lá­sá­ról, mely­ből aztán egy­né­me­lyek kö­zeli lebuk­tát kö­vet­kez­tet­ték; gyen­ge­ke­zű­sé­gé­ről, mely egész mun­kál­ko­dá­sára ki­ter­jeszt­vén, hal­vány szín­ben tünteté őt fel; té­vely­gé­sé­ről, mely a di­vatba lö­kött poli­ticai aber­ratiót en­ge­dé­lyezi, és még szám­ta­lan varia­tio, mely a sző­nye­gen fekvő kér­dé­sek­ből kö­vet­ke­zett. A bot­rány akkor pat­tant ki, mikor Gyulay Káz­mér a kér­dező­íve­ket be­gyűjt­vén, és Csi­csói nyi­lat­ko­zá­sát kolom­possai­val meg­gyúr­ván pa­pírra dobta a mos­tan­ság di­va­tos sociologi­cus kéz­írást és két pél­dány­ban be­nyúj­totta: Újlaky Rácz Jenő cen­sor­nak az egyi­ket, a dékán hi­va­ta­lába a má­si­kat. Egy har­ma­di­kat (ké­sőbb egy ne­gye­di­ket) pedig suttyom­ban, kéz alatt ter­jesz­teni kezd­tek: jelesb ered­ménnyel, mint jel­lemdús könyv­árus ma­gasrangú höl­gyek boudoir-jában.

Zelóta nép, zelóta költő!" – mor­molta Keres­szegi sec­retarius az első be­fu­tott hírek hal­la­tán némi jókedéllyel; – Újlaky cen­sor szí­nes raqetteket lő­dö­zött az ég­bol­to­zatra, je­lez­vén, hogy az elysium szer­kesz­tői új­fent ki­ját­szot­ták éber­sé­gét; – be­fu­tott Szu­csányi mes­ter írás­beli je­len­tése: miről be­szél­ge­tett a jeles com­pania leg­utóbb a M. É. K. bistrot-ban elébb cognac, majd cyder ivás köz­ben (sem­mi­ről, össze­vissza han­da­ban­dáz­tak): – a hall­ga­tó­ság ki­csa­pon­gásra, ve­re­ke­désre és más ef­féle socialis quali­ficatiókra haj­la­mos ré­szé­nek kedve bu­zogni kez­dett s a Széna-téri ódon házat időn­ként a fé­nyes ész­fö­delű poli­cisták száll­ták meg.

Csicsói nagydoctor, noha egyetlen betűt sem lá­tott a nagy­be­csű be­szély-cyclus­ból, si­etve, a leg­első fel­szó­laló volt a Széna-téri nagy hall­ban tar­tott gyű­lé­sen, mely­ben az egye­temi elysium ne­ve­zetű de­ák­lap el­já­rá­sát le­mos­lé­kozta, ki­je­lent­vén, hogy olyan kér­dé­sek körül, me­lyek ez öreg és nagy­be­csű uni­ver­sitas ok­ta­tási szín­vo­na­lá­val ál­la­nak con­nec­tióban, egyes bor­pió­cák (ú. m. Gyulay and Co.) nem com­petensek a szóllásra. Ün­ne­pé­lyes da­gá­lyos­ság­gal vissza­vonta a lap redac­torjának adott inter­view-t: „kérem, egy olyan pil­la­nat­ban nyi­lat­koz­tam, ami­kor nem volt vi­lá­gos előt­tem, miben áll­nak szem­pont­ja­ik.'' A facul­tás egyik „ud­va­rias ko­mon­dor­já­nak" lát­szó Gyulay és tár­su­lata egy ké­sőbb, már „sza­va­zó­ké­pe­sen" meg­tar­tandó gyű­lés „be­széd-themái" lesz­nek; – addig a Keres­szegi sec­retariushoz húzó ta­ná­rok ellen-nyo­má­sára nem in­dí­ta­nak sem­minő el­já­rást, ám gon­do­san meg­vizs­lat­ják az elő­ál­lott situa­tió „kö­rül­mé­nyei­nek lét­re­jöt­tét". Újlaky cen­sor, hi­va­ta­los kós­to­lója és elő­íz­le­lője min­den szel­lemi ele­del­nek, ki a tri­bunál hátsó so­rai­ban kínzó ér­zé­sek kö­ze­pett üldögelt és na­gyon sze­re­tett volna nem ott lenni, a vég­szó fel­hang­zá­sa­kor bol­dog só­hajt eresz­tett el, hisz puni­tióval szá­molt; – ha­za­térve öröm­könnyek közt mondta ag­gódó ne­jé­nek: „pat­tog­tat­nak ezek a gye­re­kek, de majd én meg­mu­ta­tom nekik, hol lakik a ma­gya­rok is­tene!" Amint kéz­csókra já­ruló gyer­me­kei fejét sor­ban meg­si­mo­gatta és népes csa­ládja nyu­go­vóra tért, elő­vette jegy­ze­teit és ki­bő­ví­tette a már ko­ráb­ban el­kül­dött je­len­té­sét (v. ö. „unkraut-gyom") azok­kal az infor­ma­tiókkal, me­lye­ket aznap, a Szu­csányival való ta­lál­ko­zója során szer­zett. Halassi hall­gató ennek alap­ján nem csu­pán „ki­kap­cso­landó", de a „leg­ve­szé­lye­sebb elem", akin nem fog „ta­nács, colle­gialis be­széd: à la diable meg­ve­sze­ke­dett radi­cal". A kü­lön­le­ges familiaris hát­terű Gyulay Káz­mért azon­nal le kell vál­tani deák-szer­kesz­tői mél­tó­sá­gá­ból, s hogy mily édes­ke­vés a dor­gá­lás elég­té­tele, ki­má­solta – arrière pensée – Szu­csányi mes­ter friss ada­lé­kát újabb té­vely­gé­sé­ről:

„Gy. K. két, universitas-szerte köz­is­mer­ten itká­nyos cim­bo­rá­já­val (Pa­lo­tás Lazi, Knissay Zalabér György) éhhomra per ko­po­nyam kettő usque három liter ve­res­bort ivott, majd ebé­delő idő­ben be­tér­tek a colle­giumba, ahol az egyik eme­leti szo­bá­ban né­mi­nemű szó­vál­to­ga­tás után össze­tör­ték a be­ren­de­zést és a zú­zott da­ra­bo­kat ének­szó­tól kí­sérve ki­szór­ták az ab­la­kon. Sú­lyo­sabb azon­ban, hogy a szo­bát dí­szítő sta­tus­fér­fiak képét meg­gya­láz­ták és meg­ta­pos­ták, eköz­ben fenn­szó­val szi­dal­maz­ták az áb­rá­zolt sze­mé­lye­ket és a meg­cson­kí­tott kép­má­so­kat is ki­ha­jí­tot­ták az ut­cára. Kü­lö­nös sze­ren­csé­jükre a colle­gium kul­csos ka­pusa fel­fi­gyelt a ta­va­szi lég­ben száll­dosó delicát da­ra­bokra és túl­buz­góan, mintha az urak fi­ze­tett inasa volna, fül­ké­jét oda­hagyva ügyes moz­du­lá­sok­kal el­kap­dosta és el­dug­dosta az árul­kodó bűn­je­le­ket. Mire derék őreink a hely szí­nére ér­kez­tek, a három deák-úr az al­vó­szo­bá­ban vas­tag hor­ko­lás­sal sza­na­szét he­vert. Más­nap órái­kon meg­je­len­tek, sőt Gyulay K. elő­adást tar­tott az assonance-ról, de úgy vi­sel­ked­tek, mintha semmi sem tör­tént volna. Gyulay K., midőn a deák-fel­ügyelő kér­dőre vonta il­let­len vi­sel­ke­dé­sé­ért, elébb hall­ga­tott, majd ékes blakkus­sággal a kö­vet­ke­ző­ket mondta: »Futu-ti gura si pastele matii!…«„

„Unbedenklich", gondolt Keresszegi sec­retarius az elysium mun­kács­ká­ira; ár­tat­lan ügyecske, szende agyar­ko­dás, bár a sa­nyarú vizs­gá­lat­ban annyira fúj­ják, mint szögre ló­ga­tott ben­dőt, mit, ha huzat dúl a ház­ban, a szél csat­togva és zö­rögve csap­dossa a ge­ren­dá­hoz. Csi­csói dékán-doc­tor még most is tril­lázza az iz­gá­gák el­leni so­ra­ko­zót, míg­nem aztán a Széna-téri szo­bá­ban a sec­retarius kény­sze­rült erő­vel ki­ütni cél­pus­ká­ját.

„A szereplők többsége unbeden­klich, vagy leg­alábbis jó­in­du­latú buz­gól­ko­dás­ból paj­tás­ko­dott a la­pocska szer­kesz­tői­vel", mondta, amint né­mi­leg csil­la­podni lát­szott hi­va­tali elöl­já­rója, „minek ered­mé­nye­ként, és ezt nyu­god­tan, ki­csinykedés nél­kül mond­ha­tom, ér­de­kes, ritka elő­adású össze­ál­lí­tás szü­le­tett. Bün­tet­nünk kár, azon­ban ha a csa­pongó ked­vet lo­hasz­tani szük­sé­ges, fog­lal­juk írásba vád­ja­in­kat. Dékán uram" – az egyik folioból óva­to­san elő­ko­to­rá­szott egy árkus pa­pi­rost – „en­ge­del­med­del én már meg is írtam, hogy il­le­ték­te­len­ség jogán el­ma­rasz­tal­juk őket, a kész lap­szá­mot pedig natura­listico-litera­listico-poli­tico-histo­ricus tu­do­má­nyos vizs­gá­ló­dás alá von­juk, s ha e vizs­gá­lat után is könnyű­nek mu­tat­koz­nak, a ki­adást, az uni­ver­salis em­beri jogok idő­sza­kos fel­füg­gesz­té­sé­vel, meg­tilt­juk."

„Ha elfogadnám érvelésedet", vála­szolt Csi­csói dékán még a csen­gettyű­rá­zás előtti apa­ti­cus han­gu­la­tába vissza­zu­hanva, hogy mun­ka­társa a bureaucrati­cus reactio ellen ágál itten és egy tisz­tes­sé­ges, még ha még oly je­len­ték­te­len össze­esküvetel föl­de­rí­té­sé­nek örö­mé­től fosztja meg hi­va­tali elöl­já­ró­ját örö­kös ké­te­lyei­vel és ag­gá­lyai­val, „ha el is fo­gad­nám ál­lí­tá­sai­dat, akkor is gon­dol­juk végig a le­he­tő­sé­ge­ket. Nos, meg­pró­bá­lod ki­seb­bí­teni az ura­csok vét­két, ami azért szer­fö­lött kár­té­kony ál­lí­tás, mert e dí­szes ala­ku­lat a mi fiunk-bor­junk, s ha futni hagy­juk őket, hol­nap még vas­ta­gabb go­rom­ba­sá­got lök­nek majd fe­jünk­höz. Ezen felül aztán már csak az áll, hogy here-mód el­sza­po­rod­tak az ef­féle meg­ol­dá­sok ked­ve­lői. Mi szük­ség hát az uni­ver­sitas in­téz­mé­nyét olyan esz­kö­zül tenni, hol bot­rány bot­lik bot­rányba, s nem cél­zat nél­kül üt zajt maga körül, hogy a köz­fi­gyel­met ma­gára vonja?"

Keresszegi úr nem hallgatta tovább a bő­sé­ges szó­lást. Csi­csóit fi­gyelte, ki lát­ha­tóan eről­kö­dött saját dialectusát és kül­jelen­ségét a conven­tionalis mívelt for­mák­kal fény­má­zolni; – arra gon­dolt, ami esti pla­tán­sori sétái során (The walking the dog) néha eszébe öt­lött: vajon tény­le­ge­sen meg­ér­dem­lik-e ezek a fiúk a nyá­jas bá­nás­mó­dot? Vajh, nem szél­há­mosok-e ban­kó­csi­náló mód­jára? Vajh, ele­get és szí­vó­san tö­rőd­nek-e az esz­mé­nyi tu­do­mánnyal és saját stu­diumaikkal? Ki­be­szél­he­tet­len bosszú­ság­gal em­lé­ke­zett épp Gyulay és Hat­vani szer­kesz­tők­nek szó­ban tett vizs­gá­jára, me­lyet a ta­ní­tó­mes­te­rek arriére garde-jaként a saját la­ká­sán tar­tott. Miu­tán asz­ta­lá­val tisz­telte meg a collega ura­kat s kö­tet­le­nül sza­bad be­szél­ge­tést aján­lott, egyre nö­vekvő döb­be­net­tel hall­gatta a szél­há­mos szó­csép­lé­se­ket, manoeu­verező sem­mit­mon­dásokat, jószán­dékű impro­visatiókat, és a mé­lyebb­nél is mé­lyebbre süllyedt foteul-jében, ami­kor egy rossz óra múl­tán bi­zo­nyossá vált, nem­hogy az Echo christiana et catholicá-t, vagy netán a Mili­taris congra­tulatio comi­tatus Bihariensis-t, de az ÎđéôÜöéďő ÷aôáďô??öéęďí-t sőt!, sőt még a Ki­tett cégér, mely alatt fel­ta­lálja akárki is, minémű pos­hadt és mér­ges tejet fejt Ke­reszt­úri Pál Er­dély­ben egy Kate­khismusnak töm­lő­jébe, né­mi­nemű Heydel­berga táján nőtt és hiz­lalt te­he­nek­nek töl­gyé­ből a nem régen szü­le­tett cse­csemő ke­resz­tyé­nek­nek szop­ta­tá­sára, mely meg­or­vo­sol­ta­tik egy ke­resz­tyén or­vos­dok­tor által című opust sem ol­vas­ták; nem tü­ze­te­sen, de se­hogy is. Elő­ször azt érezte, a leg­ki­sebb te­rem­tése is a zoolo­giának gú­nyos ka­cajt üt rajta – noha nem tud­hatta, hogy a szél­csa­pott de­á­kok a sás­ká­nyi anya­got mind­össze­sen egy álló nap kí­ván­ták ha­szon­nal for­gatni – végül is, mert spi­ri­tu­á­lis ké­pes­sé­ge­ik­ről tu­do­mása volt, ke­gye­sen, pi­ru­lás nél­kül meg­bo­csájtja a ta­nít­vá­nyok eme bot­lá­sát – fáty­lat, lep­let, bur­kot rá!

„HJA", rezdült föl csöndes meditatió­jából Csi­csói, „hja!", s ahogy hir­te­len szü­net ál­lott be a monolo­gisáló be­széd­ben, újra eszébe szö­kött, mennyire nem szen­ved­heti, ha va­laki a szi­var he­gyét le­ha­rap­dálja; mér­he­tet­le­nül elő­nyö­sebb a szi­var végét át­szúrni, mint le­vágni: azon mód a do­hány­nedv a szi­var vé­gé­ben marad s így a büdös lé nem fo­lyik az ember szá­jába! –; azután vá­rat­la­nul, to­vábbi szó­vál­tás nél­kül mind­ket­ten fel­áll­tak a ha­tal­mas dé­káni asz­tal mel­lől. S noha, more patrio pap­ri­kás dol­gok is van­nak imitt-amott, Keres­szegi sec­retarius bi­zo­nyos lévén, hogy ter­ve­ze­té­nek egész ha­tá­sát senki sem fogja tönkre si­lá­nyí­tani, az ab­lak­hoz bal­la­gott: – szi­tált az eső, lenn, a li­ba­ürü­lé­kes gye­pen éppen egy sár­tól csa­ta­kos em­ber­faj­zat má­szott a ka­pu­fél­fára, te­te­jé­ről le­ol­dotta a mar­ha­pány­vát, a vál­lára ha­jí­totta, majd egy­ne­hány kor­cso­lyázó moz­du­lat­tal el­hagyta a já­ték­te­ret.

| 10. |

„Miért az eredetiséget herélni, miért az ural­gás­nak ef­féle ked­ve­lése, miért e kecs és báj, mely töb­bet ad a le­ány­kák leg­si­mább nya­ká­nak si­mo­ga­tá­sá­nál?"

– Némedi lelkész

a maga erszényére sokat gondolko­zott ezen, de töp­ren­gé­seit leg­több­ször eképp zárta: „Hi­szen a mi Urunk Jézus Krisz­tus Isten volt, mikor ember volt is, most annál in­kább az, és mégis kor­bá­csot ka­pott azok ellen, akik az atyja temp­lo­mát meg­fer­tőz­tet­ték. Va­gyis: Ego homuncio hoc non facerem? Min­dent, min­dent sza­bad – genie-vel!" Ám va­la­hány­szor eddig ju­tott a combi­natió­ban és Némedi lel­kész leg­ki­sebb fiá­val fel­buk­kan­tunk, fe­lejtve az eddig concor­dál­takat, fel­né­zett oku­lárja mögül és meg­kér­dezte: „Már megint hol lop­tá­tok a napot?!" – „Shakoz­tunk!", vá­la­szolta hig­gad­tan Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia a szo­kott malitiával; – „és még min­dig egál", toldta hozzá, zsu­go­rodó hideg tömb, a szürke sze­mek lát­tán.

Apám, Gyulay Domokos – de genere Kaplony – oly annyira ked­velte a tisz­te­le­tes urat, hogy al­kal­ma­sint Kotzebeue-ról, de még Boufflersed­ről is el­mé­lyült vitát foly­ta­tott vele, du­ru­zsolva, kö­hé­cselve, küsz­ködve hörg­hu­rut­já­val, de ki­szol­gál­tatva magát egy rá­érős, ful­lasztó vi­tá­nak; sőt, néha azt is en­gedte, hogy a dis­puta szá­mára le­he­tet­le­nül ked­ve­zőt­len for­du­la­tot ve­gyen.

„Ne felejtsük" szólt egyik alkalom­mal szé­ké­ben ké­nyel­me­sen hát­ra­dőlve Némedi lel­kész az eddig el­hang­zot­ta­kat össze­gezve – „ki­me­rít­he­tet­le­nül gaz­da­gok va­gyunk az indi­vidiuum meg­tar­tá­sá­nak pél­da­tá­rá­ban. Mert hát végül is miben áll az ül­dö­zött és majd­nem min­dig il­le­gi­tim egy­ház ereje? Az egyé­ni­ség ki­fej­té­sé­nek és ki­bon­ta­koz­ta­tá­sá­nak sza­bad le­he­tő­sé­gé­ben. Higgye el Gyulay úr, az in­téz­mé­nye­sü­lés csu­pán ka­loda, nyűg, szük­sé­ges rossz, ami­vel nem a hit sza­bad­sá­gát vél­jük fel­tét­le­nül ki­fe­jezni, csak a prac­ticus, ám ha­laszt­ha­tat­lan és min­den­na­pos ügyein­ket kell ve­zet­nünk. S ha azt mon­dom, hogy az ud­vari pre­di­ca­to­rok Al­vin­czi Pé­te­ren, Meggyesin, Bor­ne­mi­szán át in­di­vi­duu­mai­kat sose adták fel, noha arra vol­tak kény­sze­rülve, hogy egy­szerre fe­lel­je­nek meg offi­cialis elöl­já­ró­ik­nak és a szé­les tá­ború ma­gya­rá­zatra szo­ru­lók­nak, nem mon­dok hajba mar­ko­lóan újat. És ezt sosem illik el­fe­lej­teni."

Apám, Gyulay Domokos, noha a hit­élet kér­dé­seit soha nem tar­totta az idvesség for­rá­sá­nak, s ha csak te­hette, me­re­ven el­zár­kó­zott a fe­le­ke­zeti viták elől, most, ő is ké­nyel­me­sen, fa­ra­gott szé­kébe dől le, mo­so­lyogva, fel­vil­lanó kár­öröm­mel meg­kér­dezte: „De hát kö­nyör­göm, mit szól, ho­gyan szól az ecclesia az uni­ver­salitáshoz?! Mert ugye­bár az vi­lá­gos, amíg a pro­tes­tan­tiz­mus­ban a ha­la­dás mindég csak egyéni lehet, addig a catholi­cismus ál­ta­lá­nos zsi­na­tai­ban olyan in­téz­ménnyel bír, mely által a ha­la­dás az egy­ség­gel össze­fér­het. És ugyan­így; mennyi­vel könnyebb hely­zet­ben van az a hie­rar­chia, amely a zsi­na­tot irá­nyító pász­tor­tól, a pon­tifex maxi­mustól kapja az uta­sí­tá­sait! Ami azt is je­lent­heti, hogy actuali­sálás nél­kü­livé, időn kí­vü­livé he­lye­ző­dik az egy­ház. Sőt, jó­za­nul és em­be­rien fi­gyel­mez­teti a pol­gárt: mi­lyen va­gyok én és mi­lyen az Úr?, mi­lyen lehet az én vi­szo­nyom hozzá?, mi­lyen a meg­vál­tás­hoz, ke­gye­lem­hez, a cse­le­ke­de­teim­hez, hadd ne foly­tas­sam. És his­tó­ri­ai­lag idézve, miért él még ez az agyon­fol­to­zott, agyon­ma­ni­pu­lált hie­rar­chia, amely, és ebben igaza van, ki­sep­rűzte és ki­okádta a saját el­len­zé­két? Talán azért, mert a na­vi­gá­lás biz­ton­sá­gá­hoz ezer éves re­ceptje van. Ehhez ké­pest az intran­sigens és a ma­ni­pu­lá­lás időt­len for­mu­láit is egyre biz­ton­sá­go­sab­ban ke­zelő pro­tes­tan­tiz­mu­sunk oly­kor még a statualis potestast is a leg­tel­je­sebb buz­ga­lom­mal ki­szol­gálja."

Kedvetlen és sótlan maradt ez a be­szél­ge­tés, mert apám, Gyulay Do­mo­kos nem szí­ve­sen bocsájt­kozott impro­visalt dis­pu­tákba, s most az is za­varta, hogy nem merő theo­logiai prob­lemák buk­kan­tak fel; „mintha már mind­annyian correc­tül ér­tel­mez­tük volna a leg­alábbis ne­he­zen ér­tel­mez­he­tőt" – gon­dolta. „Ha csüg­gesztő contro­versiákba kell men­nünk, mint a forgony­csi­náló, ki har­minc esz­tendő alatt erre ju­tott: örök­moz­gót ta­lált (!), de sem orthog­raphiája, sem etymologiája, sem syn­taxisa, sem stylje, sem aesthe­ticája, sem logi­cája – akkor nem ka­cag­nunk, de szán­nunk kell az em­bert" – írta fenn­ma­radt jegy­ze­tei­ben apám, Gyulay Do­mo­kos, az első ma­gyar­or­szági vas­szer­ke­zetű ívhíd (Bogen-Hänge-Brücke) ter­ve­zője.

Most azt kérdezte, nem is a lel­kész­től, in­kább csak az aeterni­táshoz cí­mezve a sza­va­kat: „Miért e kény­sze­re­dett dis­puta, amely­nek el­fo­gad­ha­tat­lan já­ru­léka az örökké való mel­lé­be­szé­lés, mely­hez ké­pest min­den kér­dés a lát­szó­la­gos, a pro­ductión kí­vüli szem­pont­okra irá­nyulna?"

„Hát ez az!", kurjantott Némedi lel­kész, „végre-végre egyet­ér­tünk! Mert immár fe­le­ke­zeti ho­va­tar­to­zás nél­kül is ér­tel­me­sen küzd­het az ember és nem sza­vak­ban, sőt meddő hit­vi­ták­ban, de az azon­nali cse­lek­vés sza­bad­sá­gá­ban. És ma, végül is meg­ada­tott az a le­he­tő­ség, hogy histo­riai na­po­kat él­jünk és erre fel kell ké­szül­nünk. De csakis úgy, ahogy Kál­vin jel­mon­da­tá­ban áll: Prompte et Sincere – ha­tá­ro­zot­tan és be­csü­le­te­sen."

Hogy az első revolutionalis napok­ban ki sem moz­dul­hat­tam a ker­tes ház­ból, még a Mörul al­jába, a feredő­házak­hoz, a Domogled ol­da­lába se en­ged­tek ki Szi­mionnal, vagy Némedi lel­kész leg­ki­sebb fiá­val, és azt kel­lett lát­nom, hogy Fro­nius doc­tor és con­siliarius regius, az öreg­apám, sér­tő­döt­ten fél­re­vo­nul és ko­rábbi senten­tiáit nem­hogy nem kény­sze­ríti sen­kire a szo­kott vehe­men­tiával, hanem el­tű­nik a hátsó szo­bá­ban és el­buj­do­sik a mé­hesbe; nos, ezen nem cso­dál­koz­tam, annál in­kább azon, hogy még a Szűts ta­nár­ral való szo­kott ta­lál­ko­zó­ról is el­til­ta­nak, ho­lott róla még apám­nak, Gyu­lai Do­mo­kos­nak is tűr­hető vé­le­mé­nye volt.

Szűts tanár kitartó agglegény és nya­va­lyás kü­lönc – zsí­ros redingote, finom sé­ta­pálca, fran­cia­bár­sony té­li­ka­bát, ka­másli – a vá­roska szé­lén la­kott. De Szűts tanár nem admi­nistrator, nem va­zal­lusa sen­ki­nek, meg­en­gedi ma­gá­nak, hogy csetlő-botló ember le­gyen és na­gyot köp a Gosz­podi pomi­lujjal zengő város felé. Szűts tanár la­ká­sá­ban nincs sző­nyeg, kony­ha­szek­rény, kö­te­les­ség, sophisma. Szűts tanár nya­va­lyás hi­po­chon­der, egyik nap öreg és meg­ros­kadt, aztán hat­féle hu­rut­ból, csúz­ból és mias­mából másik nap alatt szü­le­tik újjá; Szűts tanár saj­nos a köz­ügye­kért nem har­col. Szűts tanár el­len­ben a tár­sa­sá­gos élet és a philo­sophia által szer­fe­lett ki­pal­lé­ro­zott; – „überfeinert", amint azt a nagy Jenisch mondja. Anglus, német, franczuz, olasz, spa­nyol, por­tu­gal­lus nyel­ven olvas, nem szólva itt a régi gö­rög­ről és ró­mai­ról, leg­na­gyobb poetáknak mégis az arab­so­kat és persá­kat tartja. Szűts tanár nya­ká­nál őszes, tisz­te­le­tet kö­ve­telő dús haj­vi­se­let; ha bejön az os­ko­lába, fé­sű­jét néha benn­fe­lejti hul­lá­mos ha­já­ban. Szűts tanár ka­lap­ját, vaksi lévén, szög he­lyett a fe­hérré me­szelt falon pi­henő légyre akasztja; Szűts tanár na­ponta tíz le­ve­let kap és hú­szat ír, bíz­ván a pos­tá­ban, a cen­sura­men­tes, hát csöp­pet sem pesszi­mista vi­lág­ban. Szűts tanár ugyan­ak­kor va­lódi sportman, csu­pán az a nya­va­lyás kór gyön­gíti, mint Fro­nius Karl jogi doc­tort (= a mos­tani morbus hungari­cus), amely­ről, de csakis, ki­zá­ró­lag erről így osztja meg diag­nosisát öreg­apám­mal: „Ele­jén­tén aranyér volt a bajom, abban egész hátam és gyom­rom meg­da­gadt annyira, hogy sok­szori kenés által sem tud­tam el­osz­latni meg­ke­mé­nyü­lé­sét!"

Szűts tanár valaha költérnek indult, de nem bírta szuf­lá­val, mert ide­ája nem ere­deti, hanem merő kö­ve­tés volt. Szűts tanár rá­adá­sul azzal az egy­ál­ta­lán nem ori­ginalis ide­á­val kezdte, mely azt mondja, a ma­gyar nyelv­nek ké­szül­nie kell, még­hozzá úgy, hogy „a ma­gyar vi­té­ze­ket ma­gya­rul kell si­ratni Ma­gya­ror­szág­ban a ma­gya­rok szá­mára". Szűts tanár tán ezért írta első, gö­csör­tös pró­ba­tét­eleit elébb deák ver­se­zet­ben, s aztán, hogy meg­vizs­gálta, ekép­pen tette át honi dö­cö­gősre:

Megállj utazó.
Zemplén megyéje
Há­la­adó szív­vel
Ez osz­lop mel­lett
Könnyekre hív meg

N. N.                              N. N.

N. N.                              N. N.

N. N.                              N. N.

s a t                              s a t.

Magyarok. Nemesek. Honnyaink. Vi­té­zeink.
Ha­zán­kért. éret­tünk. tár­sa­son.
Ön­ként. dísszel. még. sza­ba­dok.
A sza­bad­ság. veszte előtt.
Győr­nél. a sza­bad­sá­gért.
On­tot­ták vé­re­ket.

Szűts tanár nem a dátumok jö­ven­dő­beli kur­ká­szói­nak, hanem a jö­vendő ér­zé­keny em­be­rei­nek ké­szí­tette az ef­féle sír­halmi em­lé­ke­ket; – erről a nagy-nagy Zafyr Czenczi, or­szá­gos poeta, crythicos, kinek szí­ves tu­do­má­sul­vé­telre a napi húsz le­ve­let íro­gató tanár gya­log­pos­tá­val el­küldte iro­má­nyát, epis­tolát is írt: „Ba­rá­tom… deák inscriptiód szebb mint a ma­gyar. Van azon­ban va­lami benne, amit én nem sze­re­tek. Relatiónk mellé kell ten­nünk. Sze­ret­nék eránta be­szélni veled, hogy félre ne értsd, amit el­lene mond­hat­nék. Tisz­telj meg lá­to­ga­tá­sod­dal."

Szűts tanár természetesen soha nem moz­dult ki ott­hon­ról, nem fu­tott ha­nyatt-hom­lok me­ne­külve a nagy Zafyr Czenczi­hez, aki pedig, szent életű re­mete, re­mény­te­le­nül biz­tos volt benne, hogy a honi li­te­ra­túra új, jeles al­ko­tó­val lesz gaz­da­gabb. Szűts tanár imí­gyen if­jú­sá­gá­nak röpke ál­mai­ból hir­te­le­nül a re­csegő desz­ka­pad­la­ton éb­redt és ki­ko­pott, ki­pottyant, ti­tu­lus nél­kül, a hal­ha­tat­lan­sá­gért folyó küz­de­lem­ből. Ennek el­le­nére Szűts tanár az egyet­len e szé­les ha­zá­ban, aki a gye­re­kek előtt nyíl­tan han­goz­tatja alap­té­zi­sét: „na­gyobb sze­ren­csét­len­ség nem ér­heti az em­be­ri­sé­get, mint hogy a ha­ta­lom meg­fosztá őt a nyom­ta­tás sza­bad­sá­gá­tól – potior mihi videtur peri­culosa liber­tas quieto servi­tio."

Szűts tanárt meg lehet tréfálni, nem nyi­fog, nem nya­fog, nem csap scanda­lumot, ha a léhás eszű de­á­kok ki­la­zít­ják az os­ko­lai táb­lát tartó kam­pós­sze­get, hogy Szűts tanár extati­cus szö­veg­ma­gya­rá­za­tai köz­ben rá­csapva a demonst­randumra, az ro­baj­szerű zaj­jal, de mél­tó­ság­tel­jes las­sú­ság­gal az ola­jos pad­latra eresz­ked­jék. Szűts tanár ilyen­kor resig­náltan só­hajt fel: „Hja, kérem, ma már semmi sem meg­bíz­ható."

Szűts tanár kertjében, melyet korántán a leg­elő­ke­lőbb és fan­tá­zia­dú­sabb garten­jének tar­tott a város mű­velt kö­zön­sége, most ős-dsungel, ős-vadon, ős-bozót, ős-folyon­dár; – poetai innep tar­tatik itt min­den má­so­dik pén­te­ken, ami­kor Szűts tanár Ho­ra­tius-i epis­tolákat scandál a lel­ke­sebb if­jon­cok­nak; meg-meg­pi­hen egy kerti szo­bor mel­lett, me­lyet meg­evett az idő, be­pók­há­ló­zott a fű, a tök­inda és a sze­der, és la­ti­nul, tálen­tumosan foly­tatja to­vább.

Szűts tanár, hogy e mostani revo­lutio­när idők já­rása több­nyire vagy Sysiphu­sokká vagy Tanta­lusokká vál­toz­tatja az em­be­re­ket, egy­ál­ta­lán nem tö­rő­dik az or­szá­gos mun­ká­la­tok­kal s az álgyú­zenés napok előtt is gyom­lál­ga­tás­sal csapta agyon az időt. Szűts tanár egyik szo­bá­já­ban poros klavír áll – alatta kö­pő­csé­sze –, me­lyen házi­mu­zsika gya­nánt rend­sze­res kon­cer­tet ad; – „Is­te­nem, mily egy­szerű is a nyers alap­váza ennek a ha­tal­mas em­beri szín­já­ték­nak", só­haj­totta egy­szer apám­nak, Gyulay Do­mo­kos­nak, majd fő­té­má­já­nak dal­lam­hang­já­val in­dítva, ké­sőbb, hol a tonicai, hol a do­mi­náns jel­leg kö­zött in­ga­dozva, ját­szani kez­dett. Szűts tanár, még egy tálen­tomot adott az Úr­is­ten, abso­lút hal­lás­sal ren­del­ke­zett: tan­órán, ha Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia pen­ná­ját a ténta­tartóhoz koc­can­totta, csak annyit mon­dott: „Fi­acs­kám, ha nem tud­nád, ez volt a leg­tisz­tább desz, amit va­laha hal­lot­tam."

Szűts tanár bölénytermetű és hatal­mas po­fo­no­kat tud le­kenni a haza re­mé­nyei­nek, a téntás kéz ke­gyei­ben Némedi lel­kész leg­ki­sebb fiá­val több­ször ré­sze­sül­tünk, mert shakoz­tunk – fej­ben. Szűts tanár nem tagja sem­minő párt­nak, fe­le­ke­zeti éle­tet nem él, javai nin­cse­nek; bib­lio­thecá­ját ga­val­lé­ros­ság nél­kül már há­rom­szor el­adta, va­cso­rázni a vá­roska egyet­len ser­há­zába jár. Szűts tanár már if­jú­ko­rá­ban bátor volt pok­róc mód­jára udva­riat­lan­kodni; egyik sze­ren­csés dol­go­zású sír­fel­ira­tát, me­lyet egy elholt Bella­garde gróf em­lé­kére ver­selt, s miu­tán a szo­morú öz­vegy kár­tyán fe­jezte ki há­lá­ját a nagy­be­csű munka iránt, ezt vá­la­szolta: „Hálás szív­vel kö­szö­nöm a mél­tó­sá­gos grófné szép mívű la­pocs­ká­ját, de job­ban tette volna mél­tó­sá­gos grófné, ha a bú­suló kár­tya he­lyett egy tál töl­töttkáposztát küld."

Szűts tanár házában tévútra vezet­te­tett fi­a­tal, gyenge, fo­gé­kony és in­ger­lé­keny if­jon­cok egy­más­nak adják a ki­lin­cset, hogy to­já­sért, bo­rért, pi­tyó­ká­ért, mu­ro­kért sat. kü­lön­órán hall­has­sák a ret­te­ne­tes oratort, ki az elemi ösme­retek rövid el­da­rá­lása után kerti sé­tára in­vi­tálja a mű­vé­szet által érin­tet­len if­ja­kat és elő­adja leg­frisebb theo­riáját a genie-ről. Szűts tanár sze­rint a genie abso­lut asso­ciatív, a múlt és jelen meg­lá­tója, és e meg­lá­tott jelen és múlt uni­ver­salis és intensiv meg­ér­tője egy­ben; – azt ál­lítja el­len­ben, hogy az al­ko­tás­ban a genie sza­bad ki­fej­lő­dé­sét ma za­va­ros és be­te­ges fo­lya­ma­tok gá­tol­ják és aka­dá­lyoz­zák. Szűts tanár per­sze elem­zően is­meri e lé­tező „be­te­ges fo­lya­ma­to­kat" s arra concludál, hogy „itt kor­lá­tol­tak, te­het­ség­te­le­nek, kö­ze­pe­sek, hor­dá­rok, fakók és cond­rák van­nak, ez­ri­vel, száz­ez­ri­vel és mil­li­ói­val".

Szűts tanár ugyanakkor minden if­jon­cot porig aláz, engem több­ször le­hü­lyéz, Némedi lel­kész leg­ki­seb­bik fiát egy­szer a zo­o­ló­gia leg­na­gyobb csa­pá­sá­nak ne­vezi, mert kép­te­len sza­ba­don, à la lègere, fej­ből, idézni az Ilias­ból, rá­adá­sul ere­de­ti­ben.

Szűts tanáron nagyon édes bosszút venni; – egy szép ko­ra­esti órán ké­nyel­me­sen bal­lag a feredő­ház felé. Nehéz, de izmos tes­tét ru­ga­nyos lép­tek­kel viszi ki­felé a vá­ros­ká­ból, rá se he­de­rítve a gya­nús za­jokra, me­lyek mél­tó­sá­gát kí­sé­rik, amerre fel­tor­nyo­sul gyű­lölt és imá­dott alakja. Fü­työ­ré­szik. Ahol nem bírja a ma­gas­sá­got, be­szélő ka­nári, abso­lut zenei név­vel he­lyet­te­sít. És per­sze Bee­tho­ven Esz-dúr ver­se­nyé­nek rondo-themáját fújja. El­ka­nya­ro­dik a Monori-féle für­dő­há­zak mel­lett, le­sé­tál a fo­lyó­partra és leül a kor­hadt mó­lóra; ru­há­ját accu­ra­tu­san össze­hajtva a pad­lóra teszi, cúgos cipő, ka­másli el­vá­gó­lag és csupa sző­rös, csupa gyenge, csupa er­nyedt, csupa mez­te­len tes­tét las­san be­le­ereszti a vízbe. Se tár­sa­ság, se feredők, se lam­pion, se fák­lya­láng; a csön­des, esti víz­tük­rön Szűts tanár feje csil­lan, amint a Bisztra sodra felé ér­ke­zik és tem­pózva, árral szem­ben halad; – ki­tűnő del­fin-technével dol­go­zik, s noha moz­du­la­tai szinte a vég­ső­kig csi­szol­tak, az erős áram­lás miatt alig halad va­la­mit. És ekkor, e sze­ren­csés phasis­ban Szűts tanár par­ton ha­gyott ma­gá­nyos ru­ha­tá­rát egy lep­ke­háló rúd­já­val az ár­nyék­ból na­gyon édes elő­ko­torni; a hul­lámzó víz las­san him­bálja a seb­té­ben össze­tá­kolt mólót, ahogy Némedi lel­kész leg­ki­seb­bik fia a me­re­dek par­tig pisz­kálja a ci­pő­ket, ka­más­lit, pisz­kos inget, nyak­ken­dőt, fé­nyes ülepű nad­rá­got; – pi­masz, zab­ráló, utolsó tatár horda, dévaj vi­sí­to­zás köz­ben visszük a meg­szer­zett erek­lyét a Ke­nyér­sütő uccai házig, hogy ott a dél­utáni eső­től még min­dig lucs­kos eső­csa­torna mellé lök­jük és seb­té­ben el­bújva vá­ra­koz­zunk.

Szűts tanár szisszenés, átkozódás nél­kül, egy óra múlva tűnik fel: anya­szült mez­te­le­nül, a leg­cse­ké­lyebb zavar és meg­il­le­tő­dött­ség nél­kül, sőt animo, fü­työ­részve (Bee­tho­ven: Esz-dúr ver­seny, rondo-thema) sétál a ki­halt, szesz­vi­lá­gí­tású úton, a ka­pu­alj­ban láb­uj­jai­val meg­emeli a ru­ha­ku­pa­cot, le­ha­jol és gyors kör­be­pil­lan­tás­sal hóna alá vágja el­or­zott ru­ha­tá­rát, matat a fel­öl­tő­ben, elő­ha­lássza a la­kás­kul­csot és ki­nyitja az ajtót.

Szűts tanár tegnapi ruhájában, ott­ho­nos elegan­tiával üll más­nap a ka­tedra te­te­jén, ügyet sem vet a kü­lö­nös fi­gye­lemre és a szo­kott vehe­men­tiával kezdi pe­ro­rá­lá­sát. „Tök­fil­kóim, ma az accu­sa­ti­vus-szal járó prae­positiok tag­la­lása előtt ját­szunk egyet! Mon­dok nek­tek egy kerek, fél fa­bu­lát! Nos, egy szé­pecske, fere­dőt vevő asszonyra két büdösszájű öreg­em­ber le­sel­ke­dik, ígyen" – és a táb­lára két setét képű or­dast raj­zol fel úgy, hogy só­várgó pil­lan­tá­saik a köz­tük álló csu­pasz bá­rányra esnek. „Nos", foly­tatja Szűts tanár, „itt e két bűzös jó­szág az ár­tat­lan, zsenge húst lesi, akár ama két öreg a tör­té­net­ben, akik a fa­bula másik fele sze­rint egy­ál­ta­lán nem elé­ged­nek meg a lát­vány él­ve­zé­sé­vel. Ám ezt Dá­niel is el­re­géli. Házi ol­vas­mány gya­nánt min­den­ki­nek fel­adom. Értve?! Hol­nap me­mo­ri­ter-próba!", fe­jezte be a kü­lö­nös lec­kéz­te­tést Szűts tanár és le­ha­jolt Némedi lel­kész leg­ki­seb­bik fiá­hoz, hogy far­kas­sze­met néz­zen vele; a der­medt csend­ben per­sze ott le­be­gett a ki nem mon­dott ba­kan­csos mo­dorú mon­dat is: „B…m a spion lel­ke­te­ket, hát le­sel­kedni jár­tok ti én­utá­nam?!" Szűts tanár ezzel a köz­já­ték­kal fur­csán, de mégis a lo­va­gi­as­ság sza­bá­lyai­nak meg­fe­le­lően le­zárt­nak te­kin­tette a dol­got, s mivel tar­to­zá­sai­nak tör­lesz­té­sére köz­tu­do­má­súan ké­nyes volt, mind­annyian jól­esően meg­könnyeb­bül­tünk.

Szűts tanárnak nem ez volt az első affaire-ja für­dési má­ni­ája miatt: te­lente, zérus alatt tíz fok­kal ki­bal­la­gott a biszt­rai feredő­ház mellé, ké­nyel­me­sen léket vá­gott a fo­lyón és meg­már­tó­zott. Szűts ta­nár­nak, jött­ment ide­gen, ki­he­lye­zett tanár, aki azt állít ma­gá­ról, amit akar, a vá­ros­ká­ban előbb senki sem hitte sza­vát, sőt Richter tanár, aki már meg­ér­ke­zé­se­kor igye­ke­zett rosszal­lá­sát pa­rá­dé­san ki­fe­jezni, ami­ért ilyen ha­nyag öl­tö­zetű és kü­lön­le­ges ha­bi­tusú ember ke­rült a nagy­hírű tan­tes­tü­letbe, oda­ment hozzá és lep­le­zet­len fenn­sőbb­séggel meg­kér­dezte tőle; „Hogy­hogy? Hisz a Biszt­rán tíz cen­ti­mé­ter vas­tag jég­ké­reg van!" Szűts tanár fel­né­zett jegy­ze­tei­ből és azt fe­lelte: „Hát úgy, hogy min­den nap léket vá­ga­tok és úgy ugrok bele." – „Ez nem vicc!" – vá­gott vissza Richter tanár, aki a kü­lönc­kö­dé­sek meg­átal­ko­dott el­len­sége volt. „Ha nem vicc, hát tes­sék meg­pró­bálni" – foly­tatta Szűts tanár nyu­god­tan. – „Hol­nap reg­gel hét órára egy másik léket is vá­ga­tok a collega úr szá­mára." „Ott le­szek", fe­lelte kény­sze­re­det­ten Richter tanár, per­sze más­nap nem ment le a fo­lyó­hoz, ahol Szűts tanár hasz­ta­lan vá­ra­ko­zott, majd el­unva magát, iziben meg­für­dött. Dél­előtt a ta­nári szo­bá­ban oda­ál­lí­tott Richter­hez és ennyit mon­dott neki: „Ön egy gyáva ember!" – mire Richter tanár, sportsman, a vá­roska úri­lovasa, medve-va­dász és ebfut­tató, já­ra­tos lévén a vívás tu­do­má­nyá­ban, pro­vo­kálta a deák nyelv tu­dó­sát és első vérig pár­bajra hívta ki. Szűts tanár, bö­lény­ter­metű, ha­tal­mas karú philo­sophter, de cso­dák cso­dá­jára nem te­het­ség­te­len vívó, rög­tön az első össze­csa­pás­ban szép sebet ej­tett Richter tanár fején, ezzel a duel­lum styl­sze­rűen meg­vá­lasz­tott szín­he­lyén, a Bisztra-mente egyik ol­vadó tisz­tá­sán, a nyá­jas po­csé­tába küldte

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Némedi lelkész csak harmadnap sze­rez tu­do­mást az éj­szaka sö­tét­jé­ben tör­tén­tek­ről; leg­ki­sebb fiát egy­ne­hány vas­tag pofat kí­sé­re­té­ben tö­re­del­mes val­lo­másra kény­sze­ríti. Némedi lel­kész ugyan ma­gá­nyos kü­lönc­sé­gei miatt sose ked­velte Szűts ta­nárt, sőt azért se, ami­ért a philo­sopter el­ha­nya­golta egy­házi kö­te­le­zett­sé­geit, s aztán a szá­mára túl sza­ba­dos élet­el­vei miatt sem volt meg­bé­külve a nagy­tu­dású ta­nár­ral, s bár ide­he­lye­zé­se­kor el­mé­lyült dis­pu­tát foly­ta­tott vele az ész­te­het­sé­gek józan al­kal­ma­zá­sá­nak le­he­tő­sé­gei­ről, de kel­let­le­nül azt ál­la­pí­totta meg, hogy Szűts tanár a kö­vet­ke­zet­len­ség­nek leg­kö­zön­sé­ge­sebb for­má­já­ban, va­gyis örö­kös el­lent­mon­dási visz­ke­teg­ség­ben szen­ved. Ám bár­mennyire hely­te­le­ní­tette, sőt el­ítélte Szűts tanár ki­rívó ma­ga­tar­tá­sát, mégis volt benne annyi courage, hogy a kü­lönc tu­dós­sal esett gyer­meki csíny­te­vést cson­tos, sző­rös ke­zé­vel to­rolja meg. E „meg­ol­dás­tól" peda­gogice, sosem zár­kó­zott el; leg­ki­seb­bik fiát, ha akár az ud­vari diófa ár­nyas lomb­jai közé me­ne­kült is kín­já­ban, ha­tá­ro­zott szó­val le­pa­ran­csolta; a poros ud­va­ron ját­szódó gyer­me­ke­ket ha­za­za­varta, de oly­kor még előt­tünk, in situ te­rem­tette nya­kon.

Előbb talán a fölényes minden­tu­dás ren­dít­he­tet­len biz­ton­sága miatt érez­tem me­net­rend­szerű té­to­va­sá­got, amint be­lép­tem a fa­ra­gott aj­tajú, L-alakú házba és el­bal­lag­tam a kü­lön­le­ges szik­la­kert mel­lett, ame­lyet a lel­készné gon­do­zott, sen­ki­től se tűr­vén, hogy az ágyá­sok meg­kom­po­ná­lá­sá­nak rend­jébe be­le­szól­jon; a ve­ran­dára lépve aztán csak fo­ko­zó­dott el­fo­gult­sá­gom, ha lát­tam, amint Némedi lel­kész a ko­ra­dél­utáni órák­ban a fo­nott szék­ben, köny­vei, dic­tionár­jai, ar­chi­vá­landó le­ve­lei mel­lett dol­go­zik, vagy ven­dé­gei közt össze­vont szem­öl­dök­kel dis­pu­tál. A ház­ban, setét sír­kert, ak­kora volt a csönd, hogy csak a fali in­ga­óra üté­seit le­he­tett hal­lani és szá­molni az el­kon­ga­tott időt. Némedi lel­kész finom sza­bású mel­lény­ben ült, jegy­ze­telt, ve­resre írta a sze­mét, ora­tióit must­rál­gatta, néha fel­pat­tant, mint min­den lel­kes ember, kinek forr a nem-ta­kony vér az erei­ben és idvez­let­ként is fulminans sza­va­kat rö­pí­tett a vi­lág­nak; a prae­dicatorok ódi­vatú tí­pu­sá­hoz tar­to­zott, kik­nek az is­teni tisz­te­le­ten kívül is har­ci­a­san csu­dá­latra méltó ér­vek­kel kell szol­gál­niuk bár­minő theo­lógiai és vi­lági kér­dés­ben. S mint­hogy ide­á­lis cal­culus nél­kül kez­deni sem­mit nem lehet, Némedi lel­kész, néha, már el­me­érett­sége tel­jes­sége ide­jén, ha­tár­ta­lan büsz­ke­ség­gel gon­dolt aty­jára, ki egy­szerű asz­ta­los­mes­ter volt és kis föl­det is mű­velt az Ökör­já­rás-dűlő­ben; ki ér­lelő os­ko­lák he­lyett a gya­lu­pad mel­lett pal­lé­rozta magát s egy­ál­ta­lán nem oly cul­túrájú ember volt mint egy fiá­ker; ki Némedi lel­kész meg­le­pe­té­sére is igen mély dolog- és em­ber­is­me­re­tet szer­zett ma­gá­nak, mert hogy ef­féle kilombikált lec­két ha­gyott korán vé­nülő gyer­me­kére: „Gaz­dál­kodj, fiam, egéssé­geddel, időd­del, eszed­del, nyel­ved­del, azaz sza­va­id­dal, és a pénz­zel; nem egy könnyen lészesz sze­gény, ha a gaz­dál­ko­dás ezen öt ne­mei­ben fogod ma­ga­dat gya­ko­rolni." A jó fiú, en­ge­del­mes gyer­mek, hogy bocs­korra ne szo­rít­tassék, sose ült té­to­ván az üle­pén, napi tíz órá­kat ta­nult, ide­gen nyel­vek­kel bir­kó­zott, be­te­gen is az ágy­ban dol­go­zott, ha csak azért is, hogy el­verje gond­jait; szám­ta­lan szen­ve­del­met lá­tott mint sem hogy el­érje a nagy­vi­lág­nak egy­ne­hány cí­me­reit és pánt­li­káit.

Tanulmányútjain, elébb Heidelbergában, majd Göttin­gában, végül Amstello­damiumban sose volt pénze, mit csak szük­ség­ből sze­ret az ember, szol­gája, kit csak kény­szer­ből tart a va­gyo­nos; ütött-ko­pott lá­dá­ját hol meg­töl­tötte bib­lio­theká­jával, ol­va­sandó ela­bo­rá­tu­mok­kal, passu­sok­kal, ha­tá­ron át­csem­pé­szendő mani­festumokkal, hol meg éppen ki­cso­ma­golt, szó­val, mint ember, mint ha­zafi, mint barát és mint ta­nít­vány min­dig útra ké­szen ál­lott, hogy vé­let­le­nül se érje ké­szü­let­le­nül a hír, hogy most aztán ló­du­lás, in­dulni kell. Utolsó statió­ként hosszabb időt töl­tött Luk de Vet­ték há­zá­ban, a sza­bad pat­rió­ták ten­ger­parti vá­ro­sá­ban, a szép scé­nákat te­rem­teni na­gyon tudó Amstello­damiumban, ahol is a csa­lád leg­na­gyobb gyer­me­ké­nek prae­ceptorjaként járt be az uni­ver­sitasra, hogy a nagy Van den Maas ta­nárt hall­gassa. Néha, ahogy te­en­dői en­ged­ték, ki­sé­tált a ten­ger­partra, ke­resz­tül a zsidó ke­res­ke­dő­vá­ro­son, a híres gyé­mánt­ne­gye­den, és szót­la­nul bá­multa a ko­szos vizet s azt, hogy a ret­te­ne­tes mé­retű hajók gyom­rá­ban gargan­tuai ét­vággyal mi­képp tűn­nek el a ra­ko­má­nyok; – volt az egész­ben va­lami setéten vonzó erő, kü­lö­nös iz­ga­tott­ság, amint az egyéb­ként stati­cus kép vá­rat­la­nul nyüzs­gővé, élővé vált; volt va­lami le­nyű­göző a ten­ger­parti csend­élet­ben, ami Némedi mes­tert meg­döb­ben­tette. Bol­dog di­csé­rete a szép­mes­ter­sé­gek­nek; sza­bad, vidám, zsi­va­jozó, gond­ta­la­nul iz­zadó ha­jó­sok, ku­fá­rok, pe­cé­rek, la­ci­kony­há­sok sat., sat.; akár ke­leti fa­bu­lá­ban vagy görög eposban. Némedi lel­kész, fa­lusi em­ber­nek kü­lö­nö­sen elemen­taris a ten­ger mél­tó­sá­gá­nak sza­bad must­rál­ga­tása, sose gon­dolta, bár eléggé ösmerte a ha­szon­ta­lan poesist, hogy ef­féle lát­vány­ban lesz része. Ült a ho­mo­kos par­ton, a vizes ho­mo­kon, messzire a ki­kötő za­já­tól és a sza­ka­dat­lan nyüzs­gés­től s azon me­di­tált, mit kell el­rak­tá­roz­nia mind­eb­ből, mes­ter az ideák hán­tá­sá­ban, baj­nok az ol­vasó csik­lan­do­zá­sá­ban, ha fel­jegyzi az­napi él­mé­nyeit. Csak akkor ment ki, ha tiszta, kü­lön­le­ge­sen szép idő volt és fer­dén sü­töt­tek a nap su­ga­rai.

Elmúlt a gyerekkor, gondolta a szo­bai ab­lak­ból ki­nézve; szé­les, ki­kö­tőbe ve­zető utat lá­tott, fris­sen má­zolt há­zak­kal, me­lyek renaissance ti­rá­dá­ik­kal kü­lön­le­ges ipar­ko­dásra val­lot­tak; – igen, vég­ér­vé­nye­sen oda az az idő, midőn el­vi­sel­hetni a szer­te­le­nül for­mát­lan gyer­meki csa­pon­gá­so­kat. Zsen­gice le­ányka, Anneque volt az, aki uj­já­val hátba taszíntotta és hívta; együtt va­cso­ráz­tak ta­ní­tó­juk­kal, kiről a le­ány­kák csak azt tud­ták, hogy va­lami anarchi­cus pusz­tai lovasnép fia, kü­lö­nös nyel­ven pe­ro­rál, barna a bőre, erős és dús a ba­ju­sza, s ahogy meg­les­ték, csúf, fe­kete cer­kóf­ma­jom, a melle, a háta, sőt a hasa is, bo­zon­to­san, vadul sző­rös. El­me­beli szer­ze­mé­nyeit és latin tu­dá­sát tisz­tel­ték, s noha de Vett úr sose is volt e nyelv bő­sé­gé­nek él­ve­zője (meg­elé­ge­dett a fla­mand­dal és a franczúzzal), ám ze­ne­beli pal­lé­ro­zott­sá­gá­ból és elő­adói ér­zé­keny­sé­gé­ből adódó fi­nom­ság­gal le­szö­gezte: sosem árt, ha egy ke­res­kedő nép e sza­kál­las korú nyel­ven is szép tó­nus­ban be­szél. Némedi úr csöp­pet sem csu­dál­ko­zott mind­ezen, tudta, mennyire ké­nyel­me­sen esik bo­tor­ká­zás nél­kül járni a csi­nált úton, s azt is tudta, hogy e lát­szó­lag fel­szí­nes kal­már­szel­lemű gon­dol­ko­dás mi­féle mély­sé­ge­ket is rejt­het. „De hát minek ülök én itt?" tette fel gyak­ran a kér­dést, ha a túl­ára­dóan ked­ves gyer­me­kek ma­gára hagy­ták, mi haszna abból a köz­jó­nak, ha vég­te­le­nül hosszú és időt­len hó­na­po­kig e ten­ger­parti ház­ban ros­to­kol?! „Szer­vi­lis ta­nít­vány vagy hold­kó­ros ál­mo­dozó vol­nék? Vagy lel­kes pat­ri­óta – kül­or­szág­ban? Ennyi volna a te­het­sé­gem a mos­tani idők­höz?" Némedi mes­ter, tö­ké­le­tes por­szem a ván­dor-prae­dicatorok népes se­re­gé­ben, epedve leste a póstát, gya­log­fu­tárt, hír­ho­zót; azon kapta magát, hogy es­tén­ként, el­unva az ol­va­sást, úti­poggyá­szát ren­dez­geti. Ám a civili­satió ered­mé­nyeit mohón faldosta, az egyéni sza­bad­ság utáni tö­rek­vés le­nyű­gözte, vég­tére is ezt a köz­jót sze­rette volna nyug­ha­tat­lan me­leg­ség­gel oda­haza meg­va­ló­sí­tani. Ezt és nem mást. Zeno és Epicur kö­ve­tő­jé­nek itt kezdte el magát val­lani, utá­nozva per­sze sok más kor- és pá­lya­tár­sát, de el­ső­sor­ban, láng­su­ga­rait lő­döző Phoebosz Apolló, a nagy Van den Maas ta­nárt; – ez az os­kola sem más, mint az egyén ne­vé­ben pro­testatió az ál­lam­nak min­den el­nyomó min­den­ha­tó­sága ellen. Per­sze, a kér­dés his­tó­riai vizs­gá­la­ta­kor Némedi mes­ter is bölcs el­mé­vel látta, hogy az egyen­lő­ségi esz­mé­nek el­ter­je­dé­sét már Róma ké­szí­tette elő a maga kü­lö­nös mód­ján; ré­szint az­ál­tal, hogy vi­lág­uralmi aspi­ra­tióit meg­va­ló­sítva az egyes nem­ze­tek közti vá­lasz­fa­lat le­dön­tötte s így elébb a szol­ga­ság­nak, ké­sőbb a tá­voli né­pek­nek is a jus civi­ta­tist meg­adva a jog­nak egyen­lő­sé­gét adta meg; – má­so­dik rész­ben, midőn a régi pat­rí­ci­u­sok és ple­be­ju­sok iva­dé­kait a liber­tinusok­kal, sőt, a szol­gák­kal is egy szín­vo­nalra he­lyezte, úgy, hogy nem ha­gyott más kü­lönb­sé­get, mint a va­gyo­nát, mely, a des­pota ön­ké­nyé­ből ki­fo­lyó­lag, aris­toc­ratiát nem ala­pít­hat. Némedi mes­ter lá­zí­tóan szó­nokló pro­fesso­rától per­sze arról is jó idő­ben ér­te­sült, hogy az idő­fo­lyam (Strom der Zei­ten) alatt, me­lyek a his­tó­ria ér­zé­ke­sí­té­sére ké­szít­tet­nek, kü­lönb-kü­lönb meg­kö­ze­lí­té­sek szü­let­nek a sző­nye­gen he­verő kér­dés­ről, ezért kül­honi stu­diumai során Némedi lel­kész e his­tó­riai vizs­gá­ló­dást csak in­du­lási punc­tumnak fogta fel.

Útjának másik meghatározó élménye (nem szólva most a theo­lógiai ösme­retek és szö­veg­ma­gya­rá­zatok el­mé­lyí­té­sé­ről) az em­beri mél­tó­ság­ról való medi­tatió volt. Épp a de Vett-ház­ban töl­tött napok, a Van den Maas-féle seminar s a bé­ké­sen fej­lődő kis­ál­lam belső éle­té­nek lát­vá­nya erő­sí­tette meg Némedi lel­készt, hogy mindez csak kis ál­la­mok­ban fej­lőd­het és ala­kul­hat ki ma­ra­dék­ta­la­nul (vagy: akár­hogy is, tette hozzá maga a mes­ter mu­ta­tó­uj­ját len­dü­le­te­sen fel­emelve), mert az egyes­nek a te­vé­keny­sége csak itt gya­ko­rol­hat be­fo­lyást az egész­nek jó­lé­tére. A merev té­telt Van den Maas tanár aképp iga­zolta, hogy a civili­satió Gö­rög­or­szág apró ál­la­mai­nak töb­bet kö­szön­het, mint azok­nak az óriás bi­ro­dal­mak­nak, me­lyek meg­előz­ték és kö­vet­ték. A fel­is­me­rés­ből szár­mazó kö­vet­kez­te­té­sek lázas gon­dol­ko­dóvá tet­ték a szol­gálni vágyó lel­készt; el­is­merte, jól gon­dolja lel­kes pro­fessora midőn azt ál­lítja, a sza­bad­ság­nak, hogy az fenn­tar­tassék, kü­lö­nös in­téz­mé­nyekre van szük­sége, míg a szol­ga­ság gyom­ként ma­gá­tól támad és ter­jed, de elmés commen­tárjait, szá­mára kissé za­va­róan már egy suve­re­ni­tást nyert natió tör­té­net­böl­cse­lő­je­ként tette meg. In­kább ra­gasz­ko­dott ki­má­solt té­zi­sé­hez: „Az a köz­mon­dás, hogy az ember sza­bad­ságra szü­le­tik, szép, de nem iga­zolja a tör­té­ne­lem, mely in­kább azt mu­tatja, hogy az ember szol­ga­ságra szü­le­tik, s csak míveltség által emel­ke­dik a sza­bad­ság­hoz."

Tézisek, tézisek, gondolta nem egy­szer a sze­ré­nyen, de íz­lés­sel meg­ra­kott asz­tal­nál a sót­lan le­vest ka­na­lazva s a pufók há­zi­gazda arcát kém­lelve a lel­kész; „miért va­gyok kép­te­len fel­állni és itt­hagyni ezt az egész csi­nos tár­sa­sá­got?" Hetek, hó­na­pok tel­tek el anél­kül, hogy fel­ha­gyott volna ki­me­rítő sé­tái­val az apá­lyos ten­ger­par­ton, s csak győzte, győz­ködte magát, lesz annyi ereje, hogy még itt, Amstello­damiumban össze­gezze út­já­nak ta­pasz­ta­la­tait s egy­ben ha­zai­sá­gát a kül­föl­di­ség­gel sze­ren­csé­sen össze­pá­ro­sítsa.

Magos, komoly, hazudni büszke, de­á­kul tré­cselő sző­rös fér­fiú, néha egé­szen el­sza­kadt kör­nye­ze­té­től; egy­szer, midőn már vagy ötöd­ször ol­vasta a kor­társi passust, el­me­ren­gett kies pad­lás­szo­bá­já­ban. „He­gyes vi­dé­ke­ken – így a hazai collega – min­den völgy­nek kü­lö­nös jel­leme van, min­den te­tő­ről új ki­lá­tás nyí­lik; egy fél­óráig já­runk, s már új vi­lág­ban ta­lál­juk ma­gun­kat. Ná­lunk Debre­czen­től Sze­ge­dig s to­vább, egész Al­föl­dünk egy­forma. Az egyik mező, tanya, kert – olyan mint a másik. Ha tor­nyot lá­tunk, azt hisszük, saját fa­lunk­hoz kö­ze­lí­tünk, s min­de­nütt ott­hon érez­zük ma­gun­kat; nem is csoda tehát, ha a ma­gyar ember nem ra­gasz­ko­dik úgy saját fa­luja tor­nyá­hoz, mint más or­szá­gok la­kója, hanem egész ha­zá­ját sze­reti. Ha van hely, ahol a ha­zá­nak nagy esz­méje a leg­egy­sze­rűbb em­ber­ben is fel­tá­mad­hat, ez ha­tár­ta­lan ró­na­sá­gunk."

Szégyellte, nem szégyellte, dagá­lyos, szinte giccs-szerű ér­zés­sel bá­mult ki a tágas, fe­hérre fes­tett eme­leti ab­la­kon s fél­szem­mel látta a házak fö­lött el­nyúló ten­ger hol fehér, hol setét sáv­ját; ész­lelte a fod­ro­zódó hul­lá­mo­kat, hal­lotta a ki­kötő fe­lőli zsi­bon­gást, de nem volt iga­zán jelen. Rövid napok múlva össze­pa­kolta lá­dá­ját (nem el­fe­led­kezve egy-két be­csem­pé­szendő röp­irat­ról, mani­festumról, til­tott könyv­ről), el­in­tézte passu­sait, il­len­dően el­bú­csú­zott a há­zi­ak­tól (na­gyon is ké­zen­fekvő, hogy soha többé nem lát­ják egy­mást) és ha­za­in­dult.

De volt Némedi lelkésznek egy másik él­mé­nye is, mely­ről apá­mon, Gyulay Do­mo­kos – de genere Kaplonyon – kívül soha, sen­ki­nek sem be­szélt. Pad­lás­szo­bá­já­ban, utolsó amstello­damiumi szál­lá­sán gyak­ran hát­ra­dűlt a tám­lás­szé­ken, hogy a lent fu­vo­lán gya­korló há­zi­gazda já­té­kát hall­gassa; – sze­líd, békés ne­sze­zés, finom, ele­gáns fu­ta­mok, szí­nes, józan varia­tiók, – ugyan a zene uni­ver­salis szép­sé­ge­ire gon­dolt, noha alig volt já­ra­tos a ze­ne­iro­da­lom­ban, leg­fel­jebb Béza Tódor zsol­tá­rai­nak fú­já­sá­ban mu­ta­tott át­la­gon fe­lüli ké­pes­sé­get, de a csön­des és nyu­godt dél­utáni mu­zsi­ká­lás va­lami fur­csa vég­le­ges­sé­get éb­resz­tett fel benne; a for­mai vál­to­za­tos­ság s a té­má­nak pon­tos és he­lye­sen arti­culált fel­ve­ze­tése meg­szé­dí­tette. Ült szé­ké­hez sze­gezve és el­fe­lej­tette még a kö­te­lező stu­diumot is. Fehér habú ten­ge­ren uta­zott, csó­nak­ját ége­tően érték a nap beeső su­ga­rai. Jó­kedvű, tüzes bo­ga­rak mász­kál­tak a ladik re­pe­dé­sei­ben. A zene to­vább folyt; annak el­le­nére, hogy a gyor­sí­tá­sok és rit­mus-já­té­kok némi staccato-ha­tást köl­csö­nöz­tek; – a víz egyen­le­te­sen csap­kodta, nyel­velte a rin­ga­tózó ten­geri jár­gányt. Nem szá­mí­tott, kiköt-e va­la­hol, célba ér-e egy­ál­ta­lán, a vi­lág­egye­tem egyet­len biz­tos pont­ján volt, ott, ahol len­nie kel­lett. El­fe­led­ke­zett kül­de­té­sé­ről, lec­kéi­ről, theo­riáiról; hiába rázta za­var­tan a fejét, hiába zök­kent vissza ere­deti han­gu­la­tába, mégis, aethert ha­sító re­pü­lés, ez volt a ma­ra­dan­dó­ság él­mé­nye. Ide­gen­nek érezte magát a ház­ban alig­hogy el­halt a fu­vo­la­szó; le­bal­la­gott a fa­lép­csőn, hogy ala­po­san szem­ügyre vegye a kö­vér­kés há­zi­gaz­dát és ki­fe­jezze az él­mény ha­tása fö­lötti örö­mét. De Vett úr bo­hó­kás, meg­elé­ge­dett ember volt, tör­vény­tisz­telő, ta­ka­ré­kos, három gye­rek sze­líd apja, s csak egy pa­rá­nyit lunati­cus. Akkor ne­he­zen in­dult a dis­cursus, mert a lel­kész­ben az elemen­taris mu­zsika ha­tá­sára vá­rat­la­nul egy léhás mű­vész extati­cus, stereotyp képe je­lent meg, annak szer­te­len és ki­szá­mít­ha­tat­lan mo­do­rá­val; – a há­ziúr jám­bo­ran si­mo­gatta le­ány­kája szőke fejét, és fe­le­sége, a nézőt fel­lengző ér­ze­tek­ben rin­gató né­met­al­földi zsá­ner­kép, ön­tu­da­to­san állt a hang­szerét el­pa­ko­lá­szó férje mel­lett. A lel­kész leg­szí­ve­seb­ben vissza­for­dult volna, de mégis a kot­ta­tar­tó­hoz ment és be­mu­tat­ko­zott. Mindez egy nap­pal szál­lá­sá­nak el­fog­la­lása utánra esett. (Ér­ke­zé­se­kor csak Kristel, az asszony volt oda­haza, aki rossz né­met­ség­gel kö­zölte, hogy „Luk adni kon­cert a con­serve­tórium Ant­wer­pen, hol­nap ér­kezni meg" és fel­ve­zeti a pad­lás­szo­bába, mely­ben csak egy orosz­lán­kör­mös lábú író­asz­tal, egy magas tám­lájú szék, va­la­mint egy szé­les csa­ládi ágy volt. „Lec­két hol­nap kez­deni" foly­tatta az asszony az aj­tó­ból és ma­gára hagyta a fá­radt lel­készt.) E be­mu­tat­ko­zás­ból rend­sze­res esti cse­ve­gés lett, akkor is, ha a há­ziúr nem volt a vá­ros­ban (zenei éle­tet élt, és ha csak te­hette, el­uta­zott, hogy kon­cer­tet adjon va­la­mely elő­ke­lőbb tár­sa­ság­nak, kik aztán úgy kap­tak utána, mint gye­rek a légy után; magát Némedi mes­tert is meg­hívta a Ru­bens-huisba, ahol egy Bach-ver­senyt adott elő), időn­ként spa­nyol ve­res­bor ke­rült az asz­talra vagy cse­me­ge­ként kagy­lót főz­tek hagy­ma­már­tás­sal, de a két fér­fi­nak, ki­vált ha Némedi arról be­szélt, va­ló­já­ban mi­képp is kell sze­retni a gö­rö­gö­ket és ró­mai­a­kat, ha­ma­ro­san nem akadt be­szél­ni­va­lója. De Vett úr korán nyu­go­vóra tért, de sza­ba­dos élet­vi­tel, mű­vé­szi allűr, szel­lemi emanti­patió, meg­en­gedte, hogy asszo­nya egy­ne­hány fer­tály­órát a tár­sal­gó­szo­bá­ban tölt­sön a setét­képű prae­ceptorral.

A lelkész, szájtáti, udvarias ven­dég, meg­te­hette volna, hogy azon­nal ta­ka­ro­dót fúj és fel­má­szik to­rony­szo­bá­jába, ám szúrni kell a bi­valyt, hogy in­dul­jon, midőn a po­cso­lyá­ban fet­reng, rög­tön az első al­ka­lom­mal el­mu­lasz­totta és tűrte, hogy az asszony a maga kissé nyers mo­do­rá­ban, nyel­vi­leg pon­tat­la­nul lec­kéz­tesse, csűrje-csa­varja a szót, egy­szerű szép­sé­gé­vel és apró, de érett asszo­nyi raffi­né­riáival még­is­csak ha­tása alá vonja és lel­ké­nek, ó, nagy lel­ké­nek fel­ser­ke­né­sét se­gítse. Ágyába bújva Némedi úr azon kapta magát, hogy, noha tisz­tá­ban volt vele, mint szól a Szent­írás a gyö­nyö­rű­ség-űzők­ről, bu­jál­ko­dók­ról és egyéb pa­rázna lel­kek­ről, kik ím, meg­sze­gik az Úrnak pa­ran­cso­lat­jait, tudta azt is, mi­ként ír a há­zas­társi hű­ség­ről és ez ellen vét­ke­zők­ről, ösmerte a ret­te­ne­tes sza­va­kat az el­kár­ho­zott lel­kek­ről és az egyéb ki­okádni va­lók­ról, tudta mit tanít Kál­vin a ke­resz­tyén sza­bad­ság­ról, mégis ken­dő­zet­len gon­do­la­tai tá­mad­tak az ál­tala alig ösmert sze­re­lem­ről, hogy za­var­tan nyug­tat­gatta he­vülő tes­tét és igye­ke­zett el­hes­se­getni az im­bolygó gyer­tya­láng fé­nyé­ből is jól ki­ve­hető Kristel piros képét. Ugyan­ak­kor ébe­ren hall­ga­tó­dzott, hátha, mégis reccsen egy-egy lép­cső­fok és a könnyű lép­tek az aj­ta­jáig ve­zet­nek. Gyer­meki za­vara nőt­tön-nőtt, s már azon az ég­be­ki­áltó rút­sá­gon is meg­csípte magát, hogy iz­ga­tot­tan lesi-várja-kí­vánja a há­ziúr minél gya­ko­ribb concert-meg­hí­vá­sát s ha a gyer­me­kek­kel tar­tott latán-lecke köz­ben fel­csen­dült a fu­vola édes-bús hangja, harci pa­ripa be­ve­tés előtt, lá­bai­val iz­ga­tot­tan a pad­lót ka­parta. Egy estén, le­szá­molva azzal a té­zis­sel, hogy a te­het­ség az aka­ra­tot zsib­basztja, elő­húzta a meg­fe­lelő dic­tioná­riumot és nyelvi genie-jét iga­zo­landó, rövid, de ha­tá­ro­zott hangú le­vél­ben val­lotta meg az asszony­nak, mi­ként is aludt oly éde­sen Endymion a sze­re­lem­nek ber­kei­ben, egy­ben szíve ke­se­rű­sé­gé­vel és ag­go­dal­má­val kérte Diá­ná­ját, se­gít­sen, hogy a ház­ban töl­tendő egy-két nap­ját a le­hető leg­tel­je­sebb bé­ké­ben és nyu­ga­lom­ban költse. Az asszony (Diána: „láng­or­cád­nak biz­tató mo­soly­gása meg­eny­híti ke­mény és vad sor­so­mat. ..") mély ösz­tö­nös­ség­gel rég érezte, mi dúl­hat a lel­kész fe­ne­ket­le­nül nagy lel­ké­ben, s azt is ugyan­ilyen ha­tá­ro­zot­tan sej­tette, hogy e miste­riosus epis­tola, rö­vid­nad­rá­gos lur­kók vi­sí­to­zása az el­ér­he­tet­len cuk­rász­sü­te­mény előtt, egy bosszan­tóan ta­pasz­ta­lat­lan és ha­tá­ro­zat­lan fér­fi­em­ber két­ség­beesett téb­lá­bo­lása. (Amit te ál­lí­tasz ba­rá­tom, hová viszen az?) Úgy dön­tött, ohne weiteres to­vább csa­csog a tár­sal­gó­szo­bá­ban és úgy tesz, mintha sem­mi­lyen le­ve­let, ba­rát­sá­gos ké­rést, ho­má­lyos tónú fel­szó­lí­tást nem ka­pott volna; nyá­jas és ked­ves, sér­tő­dé­keny és fel­fu­val­ko­dott, sze­rény, mintha ott se volna és fe­ke­te­képű ven­dé­günk az aj­tó­fél­fá­val tár­sa­log; ugyan kit is ér­de­kel már (megint) a havas pusz­tán esett far­kas­ka­land, bar­bár és ne­vet­sé­ges med­ve­tán­col­ta­tás, ebfut­tatás, ka­kas­vi­a­dal, gö­rény­nyú­zás, bir­ka­nyí­rás? Vár­junk csak, mu­tatta ott­ho­ni­as­sá­gá­nak tu­da­tá­ban Kristelt a gesz­tus, s noha nem volt fé­nyes böl­cselő, csak ti­tok­ban vi­rág­szir­mo­kat raj­zol­gató há­zi­asszony, ki előbb ta­nul­má­nyozza a ja­pán­kert vi­rá­gait, hogy a róluk ké­szült met­sze­tek min­tá­jára könnyed ecset­ke­ze­lésű víz­fest­mé­nye­ket ké­szít­sen; vár­junk. Az utolsó na­pok­ban Némedi mes­ter rit­kán szólt, pi­hen­tette pen­ná­ját, csu­pán egy fin­dzsa le­ves­sel égette nyel­vét s azon igye­ke­zett, hogy a tel­jes súly­ta­lan­ság és je­len­ték­te­len­ség ál­dott sem­mi­jébe hull­jon, ám a gyer­me­kek rög­vest ész­re­vet­ték prae­ceptoruk szót­lan­sá­gát; – Anneque, ki fog­gal-kö­röm­mel ra­gasz­ko­dott hozzá, meg is mondta: „Lá­tunk bácsi, jól lá­tunk!". A rej­té­lyes mon­dat meg­lepte a mes­tert, de sok­kal in­kább meg­döb­bent, hogy még aznap, classica li­te­ra­túra, a szo­ká­sos pensum el­vég­zése után, ágyá­ban hány­ko­lódva halk lép­te­ket hal­lott a nyi­korgó lép­cső felől, majd Christel je­lent meg az aj­tó­ban, rövid, tér­dig érő há­ló­ing­ben. Némedi úr ész­re­vét­len akart ma­radni. Amire mégis em­lé­kez­nie kel­lett, arról apám­nak, Gyulay Do­mo­kos – de genere Kaplonynak – szé­gyen­kezve és szem­le­sütve be­szélt: ideje sem volt vé­gig­gon­dolni, hogy most akkor gyáva, áruló, hit­szegő, kör­mön­fon­tan aljas, condra, semmi ember. Reg­gel fogta az el­ké­szí­tett lá­dá­ját, il­len­dően el­kö­szönt, meg­si­mo­gatta a szőke gyer­me­kek pa­tyo­lat­fe­jét, meg­ígérte, mi­helyst ha­zaér, rész­le­te­sen be­szá­mol út­já­ról, amit igye­ke­zett is meg­tar­tani, de vagy öt­szöri kí­sér­let után is el­tépte a meg­fo­gal­ma­zott so­ro­kat és soha nem adott élet­jelt ma­gá­ról.

Némedi lelkész legkisebbik fia a Szűts ta­ná­ron vett bosszú­ál­lás (és a jól el­he­lye­zett atyai po­fo­nok) után, vissza­nyerve régi for­má­ját, kint, a Mörul al­já­ban bók­lászva a kár­páti sar­kan­tyú­vi­rág (Delphi­nium oxysepalum) tu­laj­don­sá­gai­ról fag­gat, s meg­jegyzi, nem­csak fon­tos a ná­lunk fel­lel­hető vi­rá­gok ne­veit és jel­leg­ze­tes­sé­geit, va­la­mint bota­nicai be­so­ro­lá­su­kat is­merni, hanem egy­sze­rűen ha­za­fiúi kö­te­les­ség is.

„Itt van például ez a pettyes tár­nics", mu­ta­tott a vas­kos gyök­tör­zsű, szik­lák közti üdezöld fű­cso­mók mel­lett meg­hú­zódó szep­lős vi­rágra, „a vad nö­vé­nyek és élő­he­lyük vé­delme egy natio cul­turált­ságának ki­fe­je­zője", szaj­kózza az ott­hon éppen most ta­nult lec­két. Sze­líd erő­szak tük­rö­ző­dött a sze­mé­ben, mint olyan­kor, ha a ma­da­rak szo­ká­sai­ról, tu­laj­don­sá­gai­ról folyt köz­tünk a szó és kény­te­len vol­tam el­fo­gadni, bár ma­gam­ban til­ta­koz­tam az örö­kös lec­kéz­te­tés ellen, hogy Némedi lel­kész még­is­csak a le­hető leg­ratio­nalisabban ne­veli gyer­me­keit és tőlük csak ta­nulni lehet. Vár­tam, hogy végre a feredő­házak­hoz ér­jünk s re­mél­tem, hogy Némedi lel­kész leg­ki­sebb fia ott tőlem fog ta­nulni, s be­lát­hatja azt is, nem kor­lát­lan úrfi a kis­vá­rosi tár­sa­ság­ban, mert ahol erőt, ügyes­sé­get kell fi­tog­tatni, nincs egye­dül. Su­han­tak a fák, bot­la­dozva vág­tat­tunk le a Bisztra part­jára; – három szép feredő­ház állt, s ott egy ki­sebb me­den­cét is ha­sí­tot­tak a hir­te­len meg­sze­lí­dült fo­lyó­ból. Itt én vol­tam az úr. Az ár­térre néző há­zak­ban ott­ho­no­san jár­tam-kel­tem (apám, Gyulay Do­mo­kos itt is kí­sér­le­te­zett, pon­to­sab­ban, ter­he­lés­mé­ré­se­ket vég­zett egy leendő híd sta­ti­kai ala­po­zá­sá­hoz), s noha a Monori néni ve­zette feredő­házak ko­szo­sak, nyir­ko­sak és szű­kek vol­tak, gyak­ran erre kó­szál­tunk és les­ke­lőd­tünk. Les­ke­lőd­tünk, mert for­rás­vize, me­lyet a tö­rö­kök fe­dez­tek fel s azóta né­hány épü­le­tet húz­tak a völgybe, erő­szak­kal be­vájva a mész­kő­hegy ol­da­lába, vasas hévíz volt, el­ső­sor­ban kösz­vény, csúz, aranyér, al­hasi pozsga, buja­senyv, csont­bán­tal­mak, iz­zad­má­nyok ellen, de ki­vált­kép­pen kü­lön­böző női ba­jok­nál ta­lál­ták hasz­nos­nak. Így aztán dél­utá­no­kat töl­töt­tünk az egy­sze­mé­lyes feredő­szo­bák párás ab­la­kain való be­kan­di­ká­lás­sal, s ha vala­me­lyi­kőnknek si­ke­rült va­la­mit fel­fe­dez­nie, halk fütty­jel­lel szó­lí­totta a má­si­kat. Monori néni sosem szólt arról, miben sán­ti­ká­lunk, sőt, ma­gá­tól je­len­tette, mikor ér­ke­zik egy-egy hydropatha hölgy­tár­sa­ság, kik­nek tisz­ta­szo­bát, ren­des el­lá­tást, új kádat kel­lett adni. De ez a törpe, össze­aszott bo­szor­kány más­ban is se­gí­tett. Fro­nius öreg­apám­tól el­csent Drill­ing-pus­ká­val szí­ve­sen csa­tan­gol­tunk a Mörul-havas al­já­ban, ap­róbb ma­da­rakra va­dászva. Lö­völ­dö­zé­seink­ről a feredő­asszony tu­do­mást szer­zett, s ti­tok­tar­tása fe­jé­ben meg kel­lett hall­gat­nunk ret­te­ne­tes ja­vas­la­tát a célba­lövés egyet­len hasz­nos mód­já­ról. Alig hit­tünk a fü­lünk­nek, jól sej­tet­tük, hogy min­den tit­kot ismer, egy vajákos­asszony szól be­lőle. „En­ged­jed", kán­tálta zso­lozs­mázó han­gon, mé­di­u­mai feje fö­lött a sem­mibe ré­vedve szö­vet­sé­ge­sünk és jó­aka­rónk, a prücs­kös képű, ba­ju­szos asszony, „hogy egy tiszta kis szü­zecske egy fo­na­lat fon­jon. Olyan, amék éle­té­ben még sose font fo­na­lat. Szúr­jad be ezt a fo­na­lat egy új, még nem haj­lí­tott tűbe és húz­zad ke­resz­tül egy béka fején, a sze­me­ken ke­resz­tül, ame­lyet víz­ből fog­tál és en­ged­jed ismét élve a vízbe ug­rani. Aztán a fo­na­lat he­lyez­zed el temp­lom­ban az ol­tá­ron, az asz­tal­te­rítő alatt, hagyj misét mon­dani fö­lötte és ha a pap misét tart, úgy mondd, hogy az hamis, akkor a fo­na­lat fe­szítsd ki a cső előtt, ahol azt go­lyó­val töl­tik és lőjj vele. Pro­batum est." Per­sze soha nem mer­tük pró­bálni, sőt annyira meg­ré­mül­tünk az öreg­asszony vá­rat­lan ja­vas­la­tá­tól, hogy azután még pár évig, amíg a vajákos­asszony meg nem halt, a feredő­házat is el­ke­rül­tük. Akár Szűts tanár, aki csak ter­mé­sze­tes fo­lyó­vi­zek­ben volt haj­landó edzett tes­tét meg­már­tani; nem hitte, hogy a me­leg­vi­zes cura hasz­nál­hat az arany­eré­nek. Ő szi­go­rúan tu­do­má­nyos ala­pon állt, nem fo­gadta el az egyre sza­po­rodó bal­neo­lo­giai tár­sa­sá­gok rek­lám­fo­gá­sok­kal tar­kí­tott szö­veg­ma­gya­rá­za­tait, in­kább ült la­ká­sá­ban vagy jeges für­dő­ket vett, fi­zi­ku­mát erő­sí­tendő. A rajta esett mél­tány­ta­lan gyer­meki bosszú har­mad­nap­ján, este, a Kis Tükör skan­dáló ol­va­sása köz­ben ér­ke­zett haza apám, Gyulay Do­mo­kos – de genere Kaplony – egye­ne­sen Némedi lel­kész­től, aki­vel meg­vi­tat­ták a ki­sza­bandó fe­nyí­tés mér­té­két; – csend volt a ház­ban, anyám Fro­nius öreg­anyám­mal és a szol­gá­ló­val a va­cso­rát ké­szí­tette, Fro­nius Karl jogi doc­tor és con­siliarius regius szo­bá­já­ban va­la­mi­lyen je­len­tést kör­mölt; apám, be­lépve a szo­bába, szi­dal­mát azzal kezdte, hogy csa­ló­dott, mert az ilyen sunyi, orv és alat­to­mos „meg­ol­dást" simán a le­hető leg­al­ja­sabb cse­le­ke­det­nek tartja – po­font ugyan nem kent le, de két hétig el­til­tott a feredő­ház kör­nyé­kére való mász­ká­lás­tól, egy­ben a Mörul szik­láin való élet­ve­szé­lyes csa­var­gá­sok­tól. Ez volt éle­té­nek ma­xi­má­lis atyai szi­gora, igaz, hogy a kö­zelgő nyár, a csa­ládi élet capi­talis fel­for­du­lása, s az éle­tünk­ben be­állt vál­to­zás miatt bün­te­tésre többé soha nem nyí­lott le­he­tő­sége

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –