Bácsi István

A beteg kutya

Erzsi rosszkedvűen ébredt. Semmi kedve nem volt egy nap két or­vos­hoz menni. Dél­után ő megy kont­rollra, mert a szű­rés után megint vissza­hív­ták. Dél­előtt meg Fifit viszi or­vos­hoz. Kel­let­le­nül ké­szü­lő­dött. Imá­dott tacs­kója már hetek óta beteg. Most is csak kuk­sol az elő­szoba sar­ká­ban lévő lá­dá­já­ban a pár­ná­kon, és csak néz.

Szörnyű aggodalom markolt Erzsi szí­vébe. Mi lesz vele, ha Fifi meg­hal? – Má­sod­szor is meg­öz­ve­gyü­lök – is­mé­tel­gette a bá­na­tos ebnek, mert a tár­sá­nak te­kin­tette. A fér­jére gon­dolt, aki csak egy évig élt a nyug­dí­ja­zása után. Pedig mi­lyen nagy ter­vek­kel várta a nyu­gal­ma­zást! Fü­zet­nyi lis­tát írt össze az el­ol­va­sandó köny­vek­ről, a be­pó­to­landó uta­zá­sok­ról, ki­rán­du­lá­sok­ról. Béla ele­inte falta is a köny­ve­ket, és gyak­ran ki­rán­dul­tak a he­gyekbe. Még szín­házba is el­men­tek. De aztán a fér­fit ked­vet­len­ség fogta el. Már nem ol­va­sott, csak ült a fo­tel­ben maga elé bam­bulva. A ki­rán­du­lá­sok sé­tákká zsu­go­rod­tak, aztán már a sé­tára sem le­he­tett rá­venni. Csak néha kó­bo­rolt el egye­dül va­la­hová órákra, ilyen­kor ivott is. Béla nem volt haj­landó be­szélni ezek­ről az el­csa­var­gá­sok­ról. Mikor már fáj­dal­mai vol­tak és or­vos­hoz ment, késő volt. Erzsi a te­me­tés utáni estén ér­tette meg, hogy mi az a ma­gány, ami­ről öz­vegy ba­rát­női annyit pa­nasz­kod­tak neki. Ak­ko­ri­ban köl­tö­zött ebbe a föld­szinti kis­la­kásba.

Fifit egy utcai árusnál látta meg. Test­vé­rei­vel együtt egy sza­tyor­ban izgett a vir­gonc ör­dög­fi­óka. Rög­tön meg­vette, és a ka­bát­jába dugva vitte haza. A csöpp­nyi ku­tya­kö­lyök fá­rad­ha­tat­lan volt, és nem le­he­tett nem fog­lal­kozni vele. Ké­sőbb gyak­ran el­töp­ren­gett, hogy nél­küle talán nem is bírta volna el­vi­selni Béla ha­lá­lát.

Ráérősen készülődött a reggeli sé­tá­hoz. Dél­előtt tízre men­nek az or­vos­hoz, addig még sok idő van. Ki­nyi­totta a be­já­rati ajtót. Be­áradt a vissza­ve­rődő fény, a szep­tem­beri nap már meg­vi­lá­gí­totta a két­eme­le­tes bér­ház felső szint­jét. – Gyere, sé­tál­tass meg! – si­mo­gatta a pis­logó jó­szá­got. A kutya csak nagy ne­he­zen tá­pász­ko­dott fel. – Nekem sincs most ked­vem hozzá, szí­vem, de mu­száj sé­tálni. Nem fek­he­tünk itt­hon nap­hosszat, mint a mú­miák – be­szélt ked­ves­kedve az ebhez, míg rá­csa­tolta a pó­rázt. Az utcán las­san, gond­ter­hel­ten bal­lag­tak. A kutya időn­ként rá­né­zett. El­szo­rult a szíve. Rá sem le­he­tett is­merni az ő Fifijére, aki más­kor min­dig össze­vissza ci­ká­zott az utcán és a park­ban. Most pedig csak cso­szog, mint egy élő­ha­lott, meg se sza­gol sem­mit. Rö­vidre fogta a sétát, ha­za­men­tek. Fifi vissza­má­szott a lá­dá­jába, és onnan kí­sérte őt a te­kin­te­té­vel. Erzsi fő­zött, ta­ka­rí­tott, há­zi­mun­káit vé­gezte. Aztán el­ké­szült, és el­in­dul­tak az or­vos­hoz.

–  Parancsoljon hölgyem, fáradjon a szín­padra! – emelte gyen­gé­den a ke­ze­lő­asz­talra az ál­lat­or­vos a tacs­kót. Per­ce­kig vizs­gálta. Aztán elő­vette a dosszi­é­ját, és a pa­pírokat ta­nul­má­nyozta. – Asszo­nyom, ugyan­azt mond­ha­tom, mint a múlt­kor – kezdte az orvos. – Fifinél nem ta­pasz­tal­ható sem­mi­lyen szervi el­vál­to­zás, se csomó vagy duz­za­nat. Az elem­zé­sek sem mu­tat­tak ki sem­mit nála, makk­egész­sé­ges! A ku­tyus ked­vet­len­sé­gét va­ló­szí­nű­leg ke­dély­be­teg­ség okozza. Talán egy ebtárs se­gí­tene a bajon…

Az asszony hazafelé szinte húzta a ku­tyát. Ott­hon a fo­telbe ült, és az ölébe vette. – Hála is­ten­nek, hogy nincs semmi bajod! Jól rám ijesz­tet­tél, te szi­mu­láns! Hát miért nem mond­tad, hogy há­za­sod­nál? – si­mo­gatta ked­ven­cét bol­do­gan. Az csak moz­du­lat­la­nul ha­salt az ölé­ben, és ren­dü­let­le­nül őt nézte. Az asszony so­káig ült így, a ku­tyá­ját si­mo­gatva. Öröme köz­ben egyre in­kább el­pá­rol­gott, és sötét gon­do­la­tok nyo­mul­tak előre. De akkor mi baja van? Az ál­lat­or­vos biz­to­san téved, nem vett észre va­la­mit. Vagy na­gyon is tisz­tá­ban van a baj nagy­sá­gá­val, csak el­hall­gatja! Egyre mé­lyebb két­ség­beesésbe zu­hanva, gé­pie­sen si­mo­gatta Fifit, aki köz­ben el­szunnyadt. Erzsi órá­kig ült így, az ebéd­ről is meg­fe­led­ke­zett. – Is­te­nem, mind­járt négy, men­nem kell! – né­zett az órára. Az ebet óva­to­san le­tette. Az fel­éb­redt, és mintha mi sem tör­tént volna, vissza­má­szott a lá­dá­jába. Ugyan­olyan szo­morú sze­mek­kel nézte kap­kodva ké­szü­lődő gaz­dá­ját, mint más­kor. Erzsi szinte futva ment az or­vosi ren­delő felé. Köz­ben foly­ton csak a kutya for­gott az eszé­ben. A ren­de­lő­ben várni kel­lett, sok volt a beteg. Be­szélt hozzá a mel­lette ülő asszony, és ő vá­la­szolt is neki, de csak Fifit látta, hozzá be­szélt ma­gá­ban. Egyre csak az el­kö­vet­ke­zendő te­me­tés képei pe­reg­tek a sze­mei előtt. Most már biz­tos volt benne, hogy ha­ma­ro­san vég­képp ma­gára marad. – Hát ő is el­megy – só­haj­tott ke­ser­ve­sen. – Talán, mire ha­za­é­rek, már nem is él sze­gény­kém – gon­dolta fel­zo­kogva. Az ide­gen asszony saj­nál­kozva né­zett rá, és el­hall­ga­tott.

Észre sem vette, hogyan került be, de egy­szer csak ott ült az orvos előtt. Nem tu­dott rá fi­gyelni egy pil­la­na­tig se. Az orvos egyre csak be­szélt va­la­mit, és köz­ben el­né­zett mel­lette va­la­hová. Végül pa­pí­ro­kat nyo­mott a ke­zébe, és az aj­tó­hoz kí­sérte.

Elszorult szívvel ballagott haza­felé. Ha ott­hon a tacs­kót élet­te­le­nül ta­lálja, ő meg­öli magát! Rosszul volt, nyi­lal­lást ér­zett a hasa alsó ré­szén. Re­megő kéz­zel, hosszas ma­ta­tás­sal nyi­totta ki a zárat. A lá­dá­ban ott kuk­solt Fifi, és őt nézte. Fel­si­kol­tott örö­mé­ben: – Ó, drá­gám! – vette fel a tacs­kót és a fo­telbe ült vele. Össze­vissza csó­kol­gatta, si­mo­gatta. A kutya most még szív­sza­kasz­tób­ban né­zett rá és le nem vette róla a sze­mét. Talán még­sem marad egye­dül, gon­dolta, mi­köz­ben ag­gódva fi­gyelte az ebet. Újra fel­idézte az ál­lat­or­vos sza­vait. Köz­ben az em­lé­ke­zet ka­vi­csos ta­la­já­ból ki­haj­tot­tak az ő or­vo­sá­nak szó­vi­rá­gai is. Ahogy elő­vette tás­ká­já­ból a zá­ró­je­len­tést és be­le­né­zett, újra és még erő­seb­ben a ha­sába szúrt a fáj­da­lom. Hir­te­len, mintha vil­lám vi­lá­gí­totta volna meg az igaz­sá­got, min­denre rá­jött. Az or­vo­sok iga­zat mond­tak. Már ér­tette a ku­tyája be­teg­sé­gét is. – Ó, drá­gám, hát mi lesz veled nél­kü­lem? – kér­dezte.