Bácsi István

Lángos király

Volt egyszer egy szép, tornyos város a mormannok föld­jén, a neve Lófehérvár. Ka­nyar­gós folyó part­ján, dom­bo­kon áll­tak a város ódon házai. A derék mormannok réges-rég vad lovasnép hí­ré­ben áll­tak, mos­tanra azon­ban már meg­sze­lí­dül­tek, szor­gal­mas, bé­ke­tűrő em­be­rek­nek is­merte őket min­denki. Csak akkor morrantottak egyet-egyet, ha va­laki evés­ben vagy al­vás­ban za­varta őket.

Lófehérvár lakói békésen éltek egé­szen addig, míg egy szép napon be nem ál­lí­tott egy rus­nya, két­fejű sár­kány. Va­sár­nap volt, ebéd utánra járt az idő, ami­kor meg­ér­ke­zett a város fő­te­rére. Az öre­gek éppen bé­ké­sen szu­nyó­kál­tak ott­ho­naik­ban, a fi­a­ta­lok sé­tál­tak, ját­szot­tak. A sár­kány nagy zaj­jal csú­szott be a térre, ha­lálra ré­mítve min­den­kit. Ha­tal­mas tes­tét bőr­pik­ke­lyek bo­rí­tot­ták, és nyál­kás volt, akár a há­zat­lan csiga. Ret­te­ne­tes nagy hasát a föl­dön tolta előre kar­mos lá­bai­val, mi­köz­ben vér­szom­jas fe­jeit for­gatta két hosszú nya­kán. Tá­tongó, agya­ras szá­jai­ban foly­ton őr­láng égett, hogy bár­mi­kor tud­jon tüzet okádni. A tér szé­lein az em­be­rek re­megve hú­zód­tak a fal­hoz, és be­fog­ták az or­ru­kat, mert a sár­kány ki­bír­ha­tat­la­nul büdös volt. A ször­nye­teg ha­tal­mas han­gon ri­ká­csolni kez­dett:

–  Én Lángos vagyok, a ti ki­rá­lyo­tok! Ezen­túl kö­te­le­sek vagy­tok min­den dél­ben ide­hozni nekem ebédre egy kövér mar­hát! Ha nem így lesz, porig ége­tem a há­zai­to­kat, és ti­te­ket fal­lak fel! Most pedig egy órán belül le­gyen ebéd! – üvöl­tötte vér­ben forgó sze­mek­kel, és ak­kora tüzet eresz­tett az égbe, hogy sül­ten pottyant le egy varjú.

Mindenki kővé meredt a féle­lem­től. Leg­előbb a téren posz­toló rendőr tért ma­gá­hoz. Előbb las­san ol­da­la­zott ki­felé a tér­ről, majd ro­hanni kez­dett Ámbárcet pol­gár­mes­ter há­zá­hoz. Csen­ge­tés nél­kül tört be az ajtón.

–  Marha kell, marha! – zihálta resz­ketve a rendőr. A pol­gár­mes­ter bosszú­san tá­pász­ko­dott a ka­na­pé­ról, mert a szu­nyó­ká­lás­ból már előbb fel­verte va­lami lárma, most meg ilyen tisz­te­let­le­nül rá­tört ez a rendőr.

–  Még több? – kérdezte mérgesen.

–  Ez nem tréfa, polgármester úr! – ha­darta ide­ge­sen a rendőr. – A sár­kány min­den napra egy kövér mar­hát kö­ve­tel, kü­lön­ben gyúj­to­gat!

Ámbárcet értetlenül nézett rá, majd az ab­lak­hoz lé­pett. A téren a sár­kány éppen akkor per­zselte fel a leg­na­gyobb pla­tán­fát. A pol­gár­mes­ter te­le­fo­nált, és egy rövid óra múlva meg­ér­ke­zett a te­her­autó egy mar­há­val. Lán­gos ad­digra már a tér fái­nak felét fel­égette, a pa­do­kat is össze­törte és fel­gyúj­tott egy új­sá­gos­bó­dét. A sofőr tisz­tes tá­vol­ságra meg­ál­lí­totta a te­her­au­tót, majd el­fu­tott. A sár­kány oda­csör­te­tett, és két fe­jé­vel le­emelte az ebé­det. A háta mögé tar­totta, úgy for­gatta, úgy per­zselte – mert ez a sár­kány hátul is tu­dott tüzet fújni. Sze­ren­csére sem­mit nem szen­ve­dett a sze­gény marha, mint­hogy már gril­le­zés előtt meg­dög­lött a bűz­től. Amint ro­po­gósra sült, Lán­gos egy pil­la­nat alatt be­falta az egé­szet. Aztán bö­fögve vé­gig­ha­salt a pla­tánfa ha­mu­já­ban, és menny­dörgő hor­tyo­gás­sal aludt más­nap délig.

Ekkor azonban nem az ebéd érkezett. A térre nagy dü­bör­gés­sel nyo­mul­tak be Dörrenmatt tá­bor­nok tank­jai. Lán­gos ék­te­len ha­ragra ger­jedt, s rög­tön tűzbe bo­rí­totta a tan­ko­kat. A ka­to­nák a nagy hőség miatt fu­tóra vet­ték a dol­got. Maga Dörrenmatt tá­bor­nok is el­sze­ne­se­dett nad­rág­gal me­ne­kült. Nem volt mit tenni, ezen­túl na­ponta hozni kel­lett az ebé­det a sár­kány­nak.

Az emberek ettől kezdve folyton azon ta­na­kod­tak, ho­gyan sza­ba­dul­hat­ná­nak meg a sár­kány­tól és a ször­nyű bűz­től. Addig ta­na­kod­tak, míg a város pénz­tá­rá­ból a fele pénz el­fo­gyott.

–  Ha ez így megy tovább, koldusbotra ju­tunk – pa­nasz­ko­dott Ámbárcet a vá­rosi ta­nács­ban. – Már min­den pén­zün­ket a ször­nye­teg ete­té­sére, meg a károk hely­re­ál­lí­tá­sára költ­jük.

–  Megvan! – ütött a homlokára az egyik ta­ná­csos. – Ad­junk neki enni a rak­tár­ból! Csak po­ro­sod­nak ott a ki­ál­lí­tás­ból vissza­ma­radt mű­te­he­nek!

Nagy vita támadt erre a javas­latra. Végül úgy dön­töt­tek, meg­pró­bál­ják, hátha si­ke­rül. Még az is lehet, hogy ha a ki­rály­nak nem tet­szik az új ét­rend, fogja magát és to­vább­áll.

Lángos meghökkenve nézte a szép, szí­nes te­he­net, de csak fel­ütötte a la­ci­kony­hát. Ám a har­ma­dik falat után kö­högve köp­ködni kez­dett, elöl-hátul füs­töt, tüzet eresz­tett. Ret­te­ne­tes or­dí­tás­sal ment a pol­gár­mes­ter há­zá­hoz és porig égette egy szem­pil­lan­tás alatt. Sze­gény Ámbárcet immár haj­lék­ta­lanná lett, és egy bokor alatt resz­ketve te­le­fo­nált, hogy hoz­zák azon­nal a sár­kány ebéd­jét.

A tértől nem messzire volt egy is­kola. A ne­gye­dik bé osz­tá­lyos gye­re­kek ta­ní­tás után a könyv­tárba men­tek, hogy köny­vek­ben és az inter­neten ku­tas­sa­nak a sár­kány után. Nem­so­kára rá is buk­kan­tak Sárkányor­szág hon­lap­ján a Sár­kány­hír­adóra. Ebben egy hosszú cikk fog­lal­ko­zott Lán­gos kü­lö­nös el­tű­né­sé­vel. A gye­re­kek min­dent jól meg­je­gyez­tek, és azon ta­na­kod­tak, mi­té­vők le­gye­nek. Arany­szájú János, a leg­oko­sabb és leg­bát­rabb kö­zü­lük, így szólt a töb­bi­ek­hez: – Ne té­vesszen meg sen­kit, hogy mi, mormannok, bé­ke­tűrő népek va­gyunk! El­za­var­juk mi innen ezt a büdös sár­kányt, csak hall­gas­sa­tok rám! – azzal elő­adta a ter­vét: – Es­tén­ként, ami­kor a sár­kány már mé­lyen al­szik, mesét ol­va­sok neki Sár­kány­ölő Szent György­ről és más hő­sök­ről, akik le­győ­zik a sár­ká­nyo­kat. Se­gít­se­tek köny­ve­ket és gáz­ál­ar­cot sze­rezni!

A gyerekek még aznap összeszedtek a vá­ros­ból min­den olyan köny­vet, amely­ben sár­kány­ha­lál esik. Majd össze­ad­ták a zseb­pén­zü­ket, és vá­sá­rol­tak egy gáz­ál­ar­cot, hogy a bátor fiú azzal vé­de­kez­zen a bűz ellen. Végül meg­ke­res­ték a pol­gár­mes­tert – aki most a vá­ros­há­zán la­kott a por­tás­fül­ké­ben –, és el­mond­ták a ter­vü­ket. Meg­kér­ték, hogy min­den este kap­csol­tassa le a köz­vi­lá­gí­tást a téren, a mese után. A pol­gár­mes­ter hú­zó­do­zott, mert fél­tette a gye­re­ke­ket, de azért meg­ígérte a vil­lany­ol­tást.

Attól az estétől kezdve Aranyszájú János egy hó­na­pon át min­den ál­dott este me­sélt a hor­tyogó bűz­fé­reg­nek. Eköz­ben a többi gye­rek a bok­rok és vi­rág­ágyá­sok kö­zött ha­salt azzal az el­szánt aka­rat­tal, hogy ha a sár­kány fel­éb­redne, ők lár­mát csap­nak és el­von­ják a ször­nye­teg fi­gyel­mét, úgy se­gí­tik a hős me­se­mondó me­ne­kü­lé­sét. Lán­gos az egész­ből mit sem vett észre, és a me­sé­ket sem hal­lotta a nagy lár­má­tól. De azért a mesék még­is­csak be­szi­vá­rog­tak a pik­ke­lyes fe­jébe, és ál­mai­ban le­vá­gott sár­kány­fe­jek gu­rul­tak szer­te­szét a sö­tétbe bo­rult téren.

Már az első mese utáni reggelen tás­kás sze­mek­kel éb­redt a két­fejű ki­rály. Nem volt kedve a vá­ros­ban ran­da­lí­rozni, csak ha­salt a ha­mu­ban. Nap­ról napra rossz­kedvűbb lett, az ebéd sem íz­lett neki. Három hét után már csak lóg­tak a fejei a ki­al­vat­lan­ság­tól, az egyik­ben az őr­láng is ki­aludt. Egész álló nap fel sem kelt a ha­mu­ból, csak he­vert le­han­gol­tan. Az em­be­rek szinte már meg­saj­nál­ták. Egy reg­gel aztán hűlt he­lyét ta­lál­ták, el­kot­ró­dott va­la­hová.

A mormannok megkönnyebbülten léle­gez­ték be újra a tiszta le­ve­gőt, és többé sosem hal­lot­ták Lán­gos uruk hírét.