Hamana Zsolt

Szomszédok

Tizenkét négyzetméter, egy félszoba meg egy lyuk, ahol zu­ha­nyozni meg főzni lehet. Ami­kor Zsu­zsá­nak me­sél­ték, hogy az volt írva az inter­neten, hogy zu­hanyozó+konyha, nem ér­tette, miről van szó, de nem erre szá­mí­tott. Ha egy lé­pést tesz hátra a tűz­hely­től, a zu­hany­tál­cá­ban áll, és ebben a he­lyi­ség­ben még ablak sincs, csak a má­sik­ban, igaz, az meg a pad­lás­térre néz. WC meg a fo­lyosó végén. Jobb lett volna a papáék he­lyére menni, ki vi­dékre, de a Lali nem akart. Azt mondta, hogy vagy me­gyünk Hol­landba, vagy ma­ra­dunk a vá­ros­ban, ő nem fog min­den­nap be­mász­kálni dol­gozni, egyéb­ként is csak pár hónap az egész, mert meg­ve­szik a pad­lás­te­ret, és la­kást csi­nál­nak oda. Zsu­zsa arra gon­dolt, hogy a Lali nem is dol­go­zik, csak ha­ve­ro­zik meg gé­pe­zik, de végül csak annyit kér­de­zett, hogy ha ők a Fe­renc­vá­ros­ban lak­tak, akkor miért kell most egy másik ke­rü­letbe köl­tözni. Vá­laszt nem ka­pott, de meg­je­gyezte, hogy né­zett rá Ági, a Lali test­vére, ami­kor ki­de­rült, hogy ők men­nek az Újlipótvá­rosba, mi­köz­ben az Ági­nak meg a gye­re­kei­nek a ro­ko­nok­hoz kell köl­töz­niük.

A Lenhossék utcai lakást tízmillió fo­rin­tért vette meg egy be­ru­házó, és az első adandó al­ka­lom­mal neki is lá­tott a bon­tás­nak. Új házat kezd­tek el fel­húzni, ami­ben a régi la­kók­nak nem ma­radt hely. Né­há­nyan meg­pró­bál­ták, de ami­kor az ön­kor­mány­za­ton senki nem tö­rő­dött azzal, hogy a régi ház he­lyére olyat húz­nak, ami­ben két­szer ak­ko­rák a négy­zet­mé­ter­árak, be­le­tö­rőd­tek a do­logba. Azt mond­ták, ha a kü­lön­bö­ze­tet ki­fi­ze­tik, akkor lehet ma­radni.

Egyszerre költözött mindenki, a kombi Ladák egy­más után ka­nya­rod­tak ki az Üllői útra. Ki­jöt­tek a té­vé­sek a hír­adó­tól, akik még Zsu­zsát is meg­kér­dez­ték a köl­tö­zés­ről, de úgy, hogy a vá­laszt is meg­mond­ták, mi le­gyen. Arra a kér­désre, hogy min­den­ki­nek si­ke­rült-e új la­kást ta­lálni, azt kel­lett vá­la­szolni, hogy igen, a szer­ző­dés sze­rint a be­ru­házó csak akkor lát­hat neki a bon­tás­nak, ha min­den­ki­nek van hová men­nie. Zsu­zsa mon­dott mást is, hogy ez egy­ál­ta­lán nincs meg­oldva, mert ők heten lak­tak, de annyi pénzt nem adtak nekik, hogy mind­annyian el­me­hes­se­nek külön lakni. Este oda is ült a tv elé, hogy meg­nézze magát a hír­adó­ban, de ki­hagy­ták be­lőle. Mu­tat­ták a tán­coló gye­re­ke­ket, meg a cso­ma­go­kat a La­dákra erő­sítő fér­fi­a­kat, még az Ágit is látta egy pil­la­natra, de saját magát nem.

–  Ágikám látod, te bekerültél a tv-be, én meg me­gyek a Hollánba. Mi lesz így ve­lünk?

Ágikám nem válaszolt, kiment a kony­hába, utána hó­na­po­kig nem ta­lál­koz­tak, de sokat gon­dol­tak egy­másra.

Zsuzsa már vagy tíz éve volt a Lali ba­rát­nője, mind­ket­te­jük­nek volt másik há­zas­sága ko­rább­ról és még sosem éltek ket­tes­ben. Most is volt esély rá, hogy a papa hoz­zá­juk kerül, mert a Lali a fater szél­ütése után az öreg gon­do­zója lett, és a hi­va­tal­tól min­den hó­nap­ban ka­pott har­minc­ezer fo­rin­tot, hogy el­lássa az apját. Az anyja azon­ban nem en­gedte a dol­got, mert nem bí­zott a fiá­ban, leg­alábbis a Zsu­zsá­nak ezt mondta, de va­ló­já­ban éppen Zsu­zsá­ban nem bí­zott, mert a nő sze­rinte min­denre haj­landó, hogy tu­laj­do­nosa le­gyen a la­kás­nak, mint ahogy ké­sőbb mondta, meg is mér­gezte érte a papát.

Így lettünk szomszédok Zsuzsával és La­li­val ka­rá­csony előtt né­hány nap­pal, és ahogy a kö­röm­ci­pő­ben ér­kező Zsu­zsa kö­ve­telte, Lali rög­tön ki is fes­tette a szo­bát. Ké­sőbb bú­to­ro­kat hoz­tak, ren­dez­get­tek, Zsu­zsa ta­ka­rí­tott, Lali ott­hon volt, és mind­ket­ten ren­dü­let­le­nül do­há­nyoz­tak. Lali nem járt dol­gozni, Zsu­zsa időn­ként igen, egy iro­dá­ban ta­ka­rí­tott haj­nal­ban.

Voltak terveik, a padlásteret be­épí­teni pél­dául, de szí­ve­sen men­tek volna Hol­landba is, ahol a La­li­nak is­me­rő­sei vol­tak egy hús­üzem­ben. Az első hónap végén köl­tö­zött hoz­zá­juk Zsu­zsa fia, a ti­zen­nyolc éves Miki. Is­ko­la­idő volt, a fiú is ott­hon ült a két fel­nőt­tel együtt. Már hár­man do­há­nyoz­tak ren­dü­let­le­nül a la­kás­ban és ba­rát­sá­go­kat kö­töt­tek a ház la­kói­val. Lali volt az egyik leg­elő­zé­ke­nyebb férfi, akit lát­tam, min­den­ki­nek se­gí­tett ci­pe­kedni, Zsu­zsa pedig sűrűn ta­ka­rí­totta a fo­lyo­sót.

Különösen a Béni házaspárral ala­kí­tot­tak ki jó vi­szonyt, a férfi még Mi­ki­nek is szer­zett ál­lást egy épít­ke­zé­sen. Béniék, a közös kép­vi­se­lők rend­sze­re­sen fel­jár­tak Zsuzsáékhoz, tá­mo­gat­ták őket ter­veik­ben.

A mi szomszédi viszonyunkat egyet­len dolog mér­gezte: közös rá­csunk volt a fo­lyosó felé. Ők nem bír­ták a be­zárt­sá­got, ezért a rá­csot nyitva tar­tot­ták. Ott­hon több­ször el­ter­vez­tem, hogy el­ma­gya­rá­zom nekik, hogy a rá­cson lévő zár mire való, de szem­től szem­ben min­dig csak odáig ju­tot­tam, hogy szé­pen kér­jem őket, így nem is értem el sem­mit.

A problémák tavasszal kezdődtek, ami­kor a papa még­is­csak hoz­zá­juk ke­rült. Az öreg kór­házi ke­ze­lésre szo­rult, és ne­he­zére esett vi­dék­ről be­járni az or­vos­hoz. Ekkor már né­gyen vol­tak ti­zen­két négy­zet­mé­terre. Zsu­zsa egyre sű­rűb­ben járt ki do­há­nyozni a fo­lyo­sóra. Ko­ráb­ban sosem me­sélt ne­ga­tív dol­gok­ról, ha vol­tak is prob­lé­máik, meg­tar­tot­ták ma­guk­nak.

–  Ne mondd senkinek Zsoltikám, de ki akar­nak tenni innen. Az apó­som­nak kell a hely. Ki­sze­kí­rozza az éle­tem. A Lali meg azt csi­nálja, amit az apja mond.

Láthatóan félt. Beszélgetéseink egyre sű­rűb­bek let­tek. Ezek nem az én szo­ciá­lis ér­zé­keny­sé­gem­nek vol­tak kö­szön­he­tőek, ha meg­hal­lotta, hogy a fo­lyo­són va­gyok, ki­jött a la­kás­ból és me­sélt. Egy ilyen al­ka­lom­mal tud­tam meg, hogy az öreg Lajos fi­a­ta­lon meg­erő­sza­kolta a saját lá­nyát, azt nem tudom, hogy az Ágit-e, és a Lali is rá­vette va­lami el­mond­ha­tat­lan do­logra a Mikit. Né­hány nap­pal a men­tők ér­ke­zése előtt Zsu­zsa ho­zott ma­gá­val egy pa­pírt, amit meg­kért, hogy írjak alá. Az állt benne, hogy ő itt lakik a szom­széd­ban, és rend­sze­re­sen lát­tam őt a fo­lyo­són ta­ka­rí­tani. Alá­ír­tam, és in­nen­től na­gyon fi­gyel­tem, hogy min­dig be­zár­jam az ajtót. Béniné is érezte, hogy tör­té­nik va­lami, meg­ál­lí­tott a lép­cső­ház­ban és is­mer­tette a tény­ál­lást.

1. A Lali egy szemét bűnöző, aki már ezer­szer tönk­re­tette a Zsu­zsa éle­tét.

2. Az öreg Lajos egy pedofil, és nem te­heti ki a Zsu­zsát a la­kás­ból, mert a házba nem teszi be a lábát, amíg a Béniné itt van.

3. Ha jönnek a rendőrök, nekem a Zsu­zsa párt­ját kell fog­nom.

Amit Béniné a Laliról mondott, akkor még nem tud­tam hova tenni. Azt lát­tam, hogy dol­gozni nem jár, ha az utcán ta­lál­koz­tunk, a cim­bo­rái­val volt, akik egy­től egyig úgy öl­töz­köd­tek, mint a Lali, és az ilyen min­dig je­lent va­la­mit.

Lali és Zsuzsa, utólag kiderült, hogy a so­ka­dik sza­kí­tása, ér­te­lem­sze­rűen a pa­pá­nak volt kö­szön­hető. Az öreg vitát ge­ne­rált a fi­a­ta­lok kö­zött, Lali pedig dü­hö­sen el­ment ott­hon­ról, né­hány órá­val ké­sőbb a papa újabb szél­ütést ka­pott, kór­házba ke­rült. Zsu­zsa né­hány nap múlva hozta a hírt, hogy a fél ol­dala le­bé­nult.

–  Hallottad, Zsoltikám, hogy mit csi­nált a Lali? Le­lé­pett már három napja, a papa meg bent van a kór­ház­ban. Pró­bá­lom hívni, de ki van kap­csolva.

–  A család nem tudja, hol van?

–  Nem mondanak azok nekem semmit, azt sem en­ge­dik, hogy be­men­jek a pa­pá­hoz. Lá­to­gat­nám én őt, mert sze­ret­tem min­dig, tudod. Engem meg ki akar­nak rakni. Így jár­tam nézd meg, nincs a ne­ve­men a lakás. Én hülye min­dent meg­csi­nál­tam, de ezek­nek mind­egy, rossz a vérük. A pén­ze­met is el­vitte a Lali, itt állok üre­sen.

–  Tudok adni egy kicsit, ha gondo­lod.

–  Á, nem kell Zsoltikám, megvagyok. Miki is jön nem­so­kára, hoz en­ni­va­lót.

Ez a beszélgetés péntekről szom­batra vir­radó éjjel tör­tént, nagy­já­ból egy óra táj­ban. Reg­gel hét­kor, va­gyis hat óra múlva csön­ge­tett a Zsu­zsa, én meg adtam neki öt­ezer fo­rin­tot ka­jára. Ettől kezdve he­te­ken át na­ponta több­ször be­szél­tünk. Meg­tud­tam, hogy Zsu­zsa olyan nő volt, aki­ért meg­hal­tak a fér­fiak.

–  Nem ilyen lenőtt volt a hajam, mint most, de azért jól nézek ki har­minc­hat éve­sen is, nem? – kér­dezte egy­szer.

Zsuzsa egyébként tényleg nem nézett ki olyan na­gyon sza­rul, de in­kább nem mond­tam sem­mit. Be­me­ne­kül­tem a la­kásba, és na­po­kig ret­teg­tem attól, hogy föl­ajánlja magát nekem, azért az öt­ezer fo­rin­tért cse­rébe. El­szi­ge­telt­sé­ge­met csak to­vább nö­velte, ami­kor mások is meg­erő­sí­tet­ték a nyil­ván­va­lót, mi­sze­rint a Zsu­zsa pszi­cho­pata. Az egyik nap föl­hí­vott a Virág, a Zsuzsáék la­ká­sá­nak ere­deti tu­laj­do­nosa, hogy be­szélt a Zsu­zsá­val.

–  Felhív rejtett számról és azt mondja nekem, hogy ki akarja venni a la­kást. Mon­dom mi­lyen la­kást? Azt mondja, ame­lyik fönt van az inter­neten, a zu­hanyo­zó+kony­hást. Mon­dom neki, azt a la­kást már rég el­ad­tam, erre ő, hogy nem kéne más fér­jé­vel cuk­rász­dába járni. Mon­dom neki, el­né­zést, de biz­tos téves.

–  Nem hívtam rossz számot Virágom, te lotyó. Meg­szag­gat­lak, ha még egy­szer meg­lát­lak.

–  Elnézést, de ki maga?

–  Nem mindegy neked, ki vagyok, al­bérlő va­gyok, az va­gyok, ér­de­kel a lakás. Száll­jál le a La­li­ról, vagy el­in­téz­lek, te kurva! Még egy­szer meg­hal­lom, hogy cuk­rász­dáz­tok, el le­szel kapva.

–  Aztán leraktam a telefont, úgy meg­ijed­tem, re­me­gett a kezem.

A Virág egyébként azt mondta, ami­kor el­köl­tö­zött, hogy tel­je­sen jó fejek az új szom­szé­dok, szó­val el­kép­zel­hető, hogy tény­leg tet­szett neki a Lali. A kö­vet­kező he­tek­ben még né­hány­szor be­szél­tünk Vi­rág­gal, iz­gat­ták a plety­kák, meg félt a Zsu­zsá­tól, és sze­rette volna, ha ki­ve­szem a pos­ta­lá­dá­ból a cuc­cait.

Közben Zsuzsa kicsit komolyabban vette a kel­le­té­nél, hogy még har­minc­hat éve­sen is jó nő és pa­sizni járt, ami­hez tőlem kért pénzt. Meg­nyug­ta­tott, hogy más fér­fiak jár­nak a gon­do­la­tai­ban, ezért adtam neki. Zsu­zsa klasszi­ku­san az a nő volt, aki nem tu­dott el­vo­nat­koz­tatni a fér­fi­tí­pu­sá­tól, ezért újra egy gé­pező fi­gu­rá­val akart volna össze­állni, így a pén­zem az új Lali zse­bébe ván­do­rolt.

–  Tudod Zsoltikám, hányszor hagy­tak már üre­sen. A Lali, ami­óta is­me­rem nem dol­go­zik, ennek már tíz éve. Gé­pe­zik, ha­ve­ro­zik meg min­den, stik­lik, tudod. Egy egye­nes hú­zása nin­csen, ne akard tudni, miket csi­nált, Mikit mikre vette rá, meg engem is be­le­ke­vert. Lehet ba­junk lesz, rend­őr­ségi ügy van. Ló­vé­val egyéb­ként hogy állsz Zsol­tikám? Kéne egy kicsi!

–  Tegnap adtam, Zsuzsa.

–  Az már nincsen, az már volt, el­ment.

–  Csak akkor adok újra, ha azt vissza­adod.

–  Azért volt, mert a Lali össze­jött a Vi­rág­gal.

Aztán ennyiben maradtunk, a pénzt végül meg­adta, de egyre őrül­tebb lett, és kezdte el­ado­gatni a cuc­co­kat a la­kás­ból. Me­sélte, hogy talán be kell men­nie a bör­tönbe, mert a Lali el­kö­ve­tett va­la­mit, a rend­őr­ség meg rá­kente meg a Mi­kire. Félt tőle, hogy vissza­eső­ként több évet is kap­hat lo­pá­sért, de csak a gye­re­ket saj­nálja, mert még olyan fi­a­tal, és most jár is ren­de­sen dol­gozni a Béni úrral, de ha bű­nös­nek ta­lál­ják, akkor már ő is vissza­eső­nek mi­nő­sül. Ki akart menni kül­földre meg­ke­resni a Lalit, aki sze­rinte az igaz­ság­szol­gál­ta­tás elől me­ne­kült ki, hogy ha­za­hozza a rend­őrök­nek, meg hogy a Lali meg­adja a há­rom­száz­ezer fo­rint­ját.

–  Nem felejtek, ráküldök valakit, el­kap­ják, aztán majd vissza­vesszük a pénzt. Mind­egy, hogy vissza­adja, vagy nem, meg lesz ta­lálva így is, úgy is, eze­kért a tizenévekért, ami­ket el­vett tőlem, el lesz kapva. Kint van, Aszmermannba, oda fogok kül­detni, jóba va­gyok a rend­őrök­kel a ki­lencbe.

–  Hol?

–  Aszmermannba, Hollandia mellett. Megy oda va­lami a Nép­li­get­ből? Tudd már meg nekem ezt, Zsol­tikám!

Be kellett mennem a lakásomba, az Aszmermann sok volt hir­te­len. Pár perc múlva ki­men­tem, és mond­tam a Zsu­zsá­nak, hogy a Nép­li­get­ből nem megy semmi, de Fe­ri­hegy­ről igen, de ő azt mondta, hogy a re­pü­lés nem az ő faj­tá­já­nak való.

Miután teljesen lecsupaszította a la­kást, már alig aludt ott, időn­ként be­csön­ge­tett hoz­zánk, hogy el­me­sélje, hogy áll az ügye. Mondta, hogy bárki ke­resi, nem tud­juk, hol van, főleg a rend­őrök­nek nem. Azt is mondta, hogy a lakók azt akar­ják, hogy ő lak­jon itt, ne az a kurva Ági, ezért írjuk alá azt a pa­pírt, hogy mi sosem lát­tuk itt a papát, és csak a Zsu­zsa lak­hat itt.

–  Zsoltikám, idejön az Ági. Bajba’ vagy­tok, ki fog­nak pa­kolni ti­te­ket, az Ági meg ide fogja hor­dani a bi­ká­kat, min­den este mást, ezt a közös rá­csot, ezt for­dít­tas­sá­tok ma­ga­tok fele. Mind­egy, hogy zárod az aj­tó­dat, kirafkózzák ezek, már lop­ták meg a szom­szé­dot, hidd el nekem, jobb, ha be­for­dí­tod. Nem fog­lak tudni meg­vé­deni ti­te­ket, mert lehet be kell vo­nul­nom, meg a Mi­ki­nek is, el­in­té­zett min­ket a Lali, le­ül­teti ve­lünk az ide­jét.

Próbáltam neki mondani, hogy isme­rem a papát, mert itt la­kott, meg ő me­sélte, hogy mi­atta men­tek szét a La­li­val, mert az öreg, ami­kor ide­köl­tö­zött, a Zsu­zsa ellen her­gelte a Lalit, de azt mondta, hogy ez nem igaz, és ha majd jön­nek a rend­őrök, leg­alább nekik ne ha­zud­jak, és sem­mi­képp se en­ged­jek be sen­kit a rá­cson be­lülre. Mond­tam, hogy jó, de a pa­pírt nem írtam alá.

Béniné szerint ez hiba volt, és ne­künk kell meg­vé­deni a Zsu­zsát, meg nekem is jobb, ha nor­má­li­sak a szom­szé­daim, szó­val szól­jak, ha va­lami fur­csát ta­pasz­ta­lok.

Egy pénteki napon kiengedték a papát a kór­ház­ból, és az öreg két rend­őr­rel téb­lá­bolt a ház előtt. Tud­tam, hogy azért jön­nek, hogy le­cse­rél­jék a zárat a rá­cson, mert már hetek óta ezzel fe­nye­get­tek a Zsu­zsa sze­rint. Nem tudom, miért engem. Föl­men­tem a la­ká­somba és fel­hív­tam a Zsu­zsát, hogy jöj­jön, mert most akar­ják le­cse­rélni a zárat. Zsu­zsa elő­ször rám csapta a te­le­font, nem tudom, miért. Végül a har­ma­dik hí­vásra be­szélni is haj­landó volt velem. El­mond­tam neki, mi tör­té­nik épp, de aztán tíz perc­cel ké­sőbb vissza­hí­vott.

–  Nem tudom, miről beszélsz Zsol­tikám, de nin­csen ott nálad senki, most be­szél­tem vele, nem akarja le­cse­rélni a zárat. Össze­ke­ver­ted ezt va­la­mi­vel, nem látod te ezt át.

Letettük a telefont, utána ki­men­tem a pa­pá­hoz és a két rend­őr­höz, aki­ket éppen a szám­vevő bi­zott­ság ve­ze­tője tar­tott szó­val.

–  Béniné vagyok, a számvevő bi­zott­ság ve­ze­tője. Ha le merik cse­rélni a zárat, akkor abból per lesz. Nincs joguk hozzá, most be­szél­tem az ön­kor­mány­zat ve­ze­tő­jé­vel, várja a hí­vá­su­kat.

Hogy érzékeltesse a helyzet ko­moly­sá­gát, kö­zölte: már úton van­nak az új­ság­írók a hely­színre. Ennek le­he­tett köze ahhoz, hogy ami­kor ki­lép­tem az ajtón, a két rendőr el­kérte az ira­tai­mat? A pa­pír­munka során rög­tön meg­ér­tet­ték velem, hogy bűn­cse­lek­ményt kö­ve­tek el azzal, hogy nem en­ge­dem be a papát a saját la­ká­sába, és ezért akár bün­te­tést is kap­ha­tok. Nekem ki­csit több időmbe telt, amíg meg­ma­gya­ráz­tam nekik, hogy a rács egy dolog, de ebbe a házba csak egyet­len la­kás­hoz van kul­csom, a sa­já­tom­hoz. A papa nem ér­tette, hogyha én nem en­ge­dem be, akkor miért nem törik fel a zárat a rend­őrök, de ők erre azt mond­ták, hogy ők nem la­ka­to­sok. Ez ki­csit meg­za­varta az öre­get, mert a la­ka­tost La­ka­tos­nak ér­tette, és el­kezdte bi­zony­gatni, hogy a fia Hol­lan­diá­ban dol­go­zik, és engem hi­báz­ta­tott, hogy nem en­ge­dem be a la­kásba. Áll­tunk a fo­lyo­són, az öreg kér­lelt, hogy en­ged­jem be, a rend­őrök uta­sí­tot­tak ugyan­erre, én pedig min­den egye­nes al­ka­lom­mal el­mond­tam, hogy nincs kul­csom a Zsuzsáék la­ká­sá­hoz. Időn­ként az öreg rá­jött, hogy én nem en­ge­dem be, ilyen­kor elő­vette a lak­cím­kár­tyá­ját és mu­tatta, hogy ő ide van be­je­lentve, és meg­kérte a rend­őrö­ket, hogy tör­jék föl a zárat, akik igye­kez­tek nem mon­dani töb­bet, hogy la­ka­tos, csak azt is­mé­tel­get­ték, hogy nincs szer­szá­muk. Az una­lo­mig hú­zódó patt­hely­ze­tet végül a hely­színre ér­kező ri­por­te­rek ol­dot­ták fel, akik, miu­tán meg­tud­ták a rend­őrök­től, hogy ez nem egy il­le­gá­lis la­kás­fog­la­lás, a ki­sem­mi­zett öre­gek­ről kezd­tek el cik­ket írni. Ehhez be­ál­lí­tott fo­tó­kat ké­szí­tet­tek a pa­pá­ról. Az öreg áll és pró­bálja be­dugni a kul­csot a zárba, de az nem nyí­lik. Mu­tatja a ka­mera felé a lak­cím­kár­tyá­ját, mi­köz­ben két­ség­beesett arcot vág.

Interjút is készítenek vele, de olyat, ami­ben ők adják meg a vá­la­szo­kat is. Pél­dául, hogy ebben az or­szág­ban le­he­tet­len meg­élni a rok­kant­nyug­díj­ból, és hogy ő csak arra vá­gyik, hogy végre ha­za­me­hes­sen, de a ro­ko­nai ki­sem­miz­ték, mi­köz­ben egy éle­tet vé­gig­dol­go­zott – ol­va­som három nap múlva az új­ság­ban, min­den­féle sta­tisz­ti­kák­kal le­öntve, hogy ma fél­mil­lió kis­nyug­dí­jas él a lét­mi­ni­mum alatt, és hogy hi­ány­zik az erős kö­zép­ré­teg, akik adó­juk­kal el­tart­hat­nák az öre­ge­ket.

Holott a papa csak annyit mon­dott, hogy a fia Hol­lan­diá­ban van, a Zsu­zsa meg­mér­gezte, én meg nem adok neki kul­cso­kat a la­ká­sá­hoz.